Ilyen még nem volt

Karácsony előtt sikerült nagyon csúnyán lebetegednem, ami egyelőre azt jelenti, hogy nálunk elmarad az ünnep. Erő és idő hiányában nincs mél/képeslap/levél, nincs meglepetéscsomag, nincs fenyőfa, nincs sütisütés, nincs karácsonyi díszítés, nincs ajándék, nincs ünnepi vacsora, nincs családozás, nincs barátozás. Van egy zacskó vajkaramellás szaloncukrunk meg az izgulás, hogy a bennem növekvő kisebbik gyerekünknek ne legyen semmi baja. 

Innen szép nyerni, ugyebár.

Nektek most csak itt tudok nagyon szép, igazán boldog karácsonyt kívánni. Legyen olyan, amilyet szeretnétek.

F, mint fura Faktor

Fura nekem ez, hogy Kocsis Tibor nyerte az idei X-Faktort (Muri Enikőtől sem ájultam el), épp szombaton jegyeztem meg ő, aki férfimnek, hogy nincs kisugárzása ennek a Tibónak, nézem és hallgatom, de egyáltalán nem fog meg. Tarány Tamásnak drukkoltam, ha a családban fellelhető kiskorú atyaúristen kegyelméből (könnyebben vagy nehezebben) hozzájutottam a Faktorhoz. Kimaradtak órák a műsorból, mégsem érzem úgy, hogy bármit is veszítettem. Hétvégén az utolsó egy-egy órát tudtam nyugiban végignézni. Valami mást csináltam közben, mert nem kötött le. 

Fura, hogy mit kerestek olyanok a legjobbak között, hogy pölö Rocktenors vagy Ikrek vagy Apollo23.

Fura, hogy Geszti nem tudott elegánsan veszíteni sok-sok műsoron keresztül, amíg ki nem szórták a csapatait (azt gondoltam, ennél nagyvonalúbb pasi), és fura, hogy taktikázásszagú döntések születtek egy-egy továbbjutásnál.

Az is fura, hogy Keresztes Ildikó belefejelt egy vödör botoxba és senki nem szólt neki, hogy te, Ildi, csálén áll az arcod, ha mosolyogsz.

Egyelőre nem nyitunk palacsintázót

Orvul támadt rám a palacsintázhatnék, de nem estem kétségbe, a létező legjobb megoldást választottam: egyből megadtam magam. A közelben kapható palacsinták paraméterei alapján (pölö háromszázötven per darab és úgy kell lemasszírozni a torkomon, annyira fojtós a műanyag tölteléktől és a sok tésztától) úgy döntöttem, hogy én készítem el a palacsintáimat, nem lehet nagy kunszt, gondoltam magabiztosan, összerakom a tésztát és szépen kisütöm a cuccost.

Ő, aki férfim szerint egyszer már megpróbálkoztam a palacsintával, nálam a feledés jótékony és sűrű homálya borult erre a (dicső?/csúf?) kísérletre, mert egyáltalán nem rémlik életem első palacsintasütése, de ha ő mondja, elhiszem. (A végeredményt ő, aki férfim sem tudta felidézni, szóval, anno vagy túl sokat ittunk palacsintázás közben, vagy felejthető palacsintákat gyártottam, hüpp és szipp.)

Nem mondanám, hogy túlságosan rákészültem a palacsintázásra. Bepötyögtem a keresőbe, hogy palacsintatészta, és az első recept alapján bekevertem a tésztát, egyből két adagot, mert a csirke az egy optimista állat. A tészta állaga remek, a mennyiség pedig úgy is elég két személyre, hogy az egyik személy férfi, a másik személy meg perpill junkfood- és szénhidrátfüggő kismama. (Segítek: Én vagyok a kismama.) Még nem fogyott el az összes palacsinta, mert nem akarok hányni.

Ahogy tapasztaltam, a palacsintasütés maga a fekete mágia. Rengeteget bénáztam sütés közben, a negyedik kiszakadt palacsinta után (az első három sikerült) átadtam ő, aki férfimnek a stafétaserpenyőt, és gyorsan elfogyasztottam a szakadt darabokat, hogy megnyugtassam az idegeimet. Esetleg az enyhítő körülmény lehet, hogy egy késsel és egy fakanállal próbáltam megfordítani a palacsintákat (nincs a háztartásunkban serpenyő méretű kiszedő lapát), lehetőleg úgy, hogy ne karcoljam halálra szerencsétlen serpenyőt. Ő, aki férfim sokkal ügyesebb volt. Az is kiderült, hogy ha ő, aki férfim néz sütés közben, garantáltan kiszakítom a palacsintákat fordításnál, pedig azt hiszem, ennyi év után már nem illik zavarban lenni. 

Gőzöm sincs, hogy működik a  feldobom a palacsintát a levegőbe és elkapom a serpenyővel, és sem a serpenyővel, sem a palacsintával nem vágom pofán magam tartalmú trükk, de aki meg tudja csinálni, az minimum egy Gandalf vagy egy Dumbledore. 

Nem mertem belekötni egy fél Dolph Lundgrenbe

Hogy kicsoda Dolph Lundgren? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Ja, nem is, ez Pom Pom. Szóval, D. Lundgren. A kilencvenes évek egy kaptafára készült verekedős filmjeiből lehet ismerős a karaktere: szőke, csupaizom (a piramisokban nincs olyan sok kocka, mint az ő hasán), kábé akkora, mint egy bengáli tigris, és brutálisan magas (ha felnyúl az égre, simán leszedi a Boeinget). A nagyon durván IQ mínuszban éldegélő gonosz fickó megformálásához elég volt, hogy csúnyán nézett, ha nagyon durván IQ mínuszban éldegélő, orosz gonosz fickót játszott, még annyi szöveget is írtak neki, hogy da. Nem az a típus, akit Thomas Mann filmek forgatására hívnak meg.

A fűtésszezon beindulása idén is tartogatott izgalmakat a számunkra még az ősszel, és igazából nem is kaparnám elő ezt a régi sztorit, ha nem horgadna fel bennem az indulat újra meg újra, ahányszor csak szóba kerül egy fűtésszerelő, mint olyan. Biztos élnek széles e világon gyorsan és jól dolgozó (a kedves és a jóképű nem alapvető szempont) fűtésszerelők, én még eggyel sem találkoztam. Tavaly megkaptuk A Papucsos Szakmókust, és mivel idén sem lőn meleg, amikor ötösre csavartuk a csavargatásra szánt bizbaszt, piciny lelkemet edzeni kezdtem arra az eshetőségre, hogy ismét becsoszog hozzánk a fűtésszerelés kalapácsos istene, lelki kezeimmel már téptem is fel a baba- és szülőfetrengéshez asszisztáló habtapit a gyerekszoba padlójáról.

A lakás egyik napról a másikra hirtelen Szibéria Lájt jelleget öltött, ezért ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki egy újabb másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán mondtam ő, aki férfimnek, hogy pendítse meg drámai hangrezegtetéssel kísérve, hogy igen nagyon kiskorú is él a háztartásunkban és nem szeretnék arra ébredni valamelyik reggel, hogy a kiságyból való kiemelés után a matracon marad a szóban forgó igen nagyon kiskorú füle/orra/keze, mert lefagyott a hidegben. Ő, aki férfim megpendítette (a drámai hangrezegtetést kihagyta), a gondnok most már valóban intézkedett, szóval, ha nem megy a fűtés, mindenki szüljön gyorsan/kérjen kölcsön legalább egy igen nagyon kiskorút, felgyorsítja az ügyintézést. 

A fűtésszerelő váratlanul toppant be, a gondnok teljesen más napot és időpontot mondott A Nagy Alkalomra, és valószínűleg csak azért nyitottam ajtót, mert álmunkból riadtunk fel a sarjjal, és hirtelen elfelejtettem azt az alapelvemet, hogy az előzetes megbeszélés nélkül becsengetőknek nem tárok ajtót. Egy kézzel összerendeztem magam, másik kézzel felkaptam a gyereket és ajtót nyitottam. Dolph Lundgrennek, aki a fűtés miatt jött. Na jó, nem, csak egy fél D.L.-nek, de így is magas és nagydarab volt, és bár nem mondta, hogy da, elég csúnyán nézett. Mint tudjuk, nem szeretem, ha holmi fűtésszerelők utcai cipőben összejárkálják a lakást, ezért már épp nyitottam a számat, hogy udvariasan megkérjem, vegye le a cipőjét (kétszer akkora lába volt, mint nekem, jegyezte meg a 39-es őzsutalábakkal bíró csibike), amikor is realizáltam, hogy a fél D.L. fogta magát és szó nélkül besétált a nappaliba. Kalapálni. A parkettára helyezett szőnyegeken keresztül. A vérnyomásom mérhetetlen tartományba emelkedett, de nem ordítottam rá, mégis egy fél D.L. és tényleg csúnyán nézett rám (nem akartam, hogy kalapáccsal dekorálja ki a homlokom közepét), pedig a gyerek 100%-kal megdobja az aranyossági mutatómat. Arra készültem, hogy majd a gyerekszoba előtt szólok a cipő miatt. Udvariasan, a szemébe nézve, kicsit mosolyogva, hátha. A fél D.L. azonban egy pillanatra sem torpant meg a habtapi láttán: Lazán rálépett az utcai cipőjével, igaz, azt a történeti hűség kedvéért rögzítenem kell, hogy igyekezett a sarkain járni. Azokon a teflonserpenyő méretű sarkakon. Olyan szinten ledöbbentem a bunkóságán, hogy mukkanni sem bírtam, a fejem felett megjelenő gondolatbuborékokban viszont ott villódzott, hogy bzmgbzmgbzmg!  A hálószobába is bakancsban vonult be, jó szokásához híven, aztán vakkantott valamit és elhúzta a csíkot. Báthory Erzsébet vérszomjas tekintete lágy cirógatás volt az enyémhez képest, ebben biztos vagyok. A szememmel nem egyszerűen öltem, a teljes késkészletünket a hátába kívántam, még a frissen megélezett hússzeletelőt is, pedig az a kedvencem.

A fűtés persze nem működött a fél D.L. látogatása és kopácsolása után sem, úgyhogy ő, aki férfim újfent intézkedett. A fél D.L.-nek óriási mázlija volt, nem őt küldték, egy másik fűtésszerelő ürge jött hozzánk. Idősebb, soványabb, izommentes, alig magasabb nálam. Nem érdekelt, hogy szíve szerint nem venné le a cipőjét, mert esetleg lyukas a zoknija és kikandikál rajta a strasszokkal díszített, frissen pedikűrözött lába, cipőben nem tehetett egy lépést sem. Engedelmeskedett. És még a fűtést is megszerelte.

A szakmaiságom megkérdőjelezhető

Csibike a Real-Barca meccs elején: "A Messinek már megint nagyon szar a haja."

Nyár a télben

"A Napsütötte Toszkána pont az a könyv, amit télen kell olvasni, hóban-fagyban-zimankóban. Olyan, mint a nyári napsütés, nem az a forró-fullasztó, hanem az a bársonyosan cirógató, dorombolásra-lustálkodásra késztető, kellemesen melengető reggeli sugárnyaláb. Mediterrán lelkületű csirkeként nagyon szerettem ezt a könyvet. Kedvenc kanapémon kucorogva nem egyszer elmerengtem azon, hogy akár le is csavarhatnám a fűtést, legalább addig spórolok, amíg olvasom. Frances Mayes regénye kiváló téli depresszió ellen vagy csak úgy, kvázi nyomtatott boldogsághormon, jólesik, van benne minden, ami szemnek, szájnak, orrnak, léleknek, agynak, testnek ingere: humor, irónia, szín, illat, báj, szerelem, őszinteség, bátorság, fantázia, kultúra, étel-ital, család, barát, otthon. A könyv azért ragad magával, mert Mayes egyszerűen, természetesen, bensőségesen ír, olyan, mintha valójában egy cappuccino mellett hallgatnád a barátnődet, ültök a teraszon, süt a nap, zöldell a kert, csivitelnek a madarak, lágy szellő borzolja a hajatokat, a konyhából mennyei illatok kúsznak az orrotokba. Béke és boldogság árad a sorokból, még akkor is, ha valójában egy házvásárlás és -felújítás nehézségeiről szól a történet. Frances Mayes színeket és illatokat éget az olvasóba, csodálatosan ír az olasz tájról és az olasz finomságokról, úgyhogy nem csodálkoznék, ha egyszer olaszországi nyaralást tervezgetvén Toszkánában kötnék ki, felkeresném Cortonát és letesztelném az összes olyan levest, kenyeret, húst, tésztát, édességet, bort, amiről Mayes ódákat zengett. Ez a tervem cirka a távoli jövőbe vész, úgyhogy egyelőre a könyvben szereplő ütős receptekkel kell beérnem - meglátjuk, pölö van-e olyan jó a pizzája, mint az enyém."

2009 márciusában írtam ezt a bejegyzést a régi csirkeblogomban, és 96 oldal után nem bírom magamban tartani, hogy a folytatás, az Édes élet Itáliában, ugyanilyen remek könyv, vegytiszta élvezet az olvasása. (A részletekről majd később, ha a végére értem.) Ha lesz egy kis időm a hétvégén, először is felvésem a karácsonyi kívánságlistámra az újabb részt, aztán beveszem magam egy könyvesboltba és megpróbálok ennek az albumnak a közelébe férkőzni, remélem, nem fóliázták le. Nagycsaládilag megszavaztuk az alacsony költségvetésű karácsonyt, szóval, csak lapozgatni szeretném kicsit.  

Azért az szégyen és gyalázat (és miegyéb), hogy 2009 márciusa óta nem sütöttem pizzát. Gőzöm sincs, miért nem, de nagy hülyeség volt, gratulálok, csibike.

Csak szólok, hogy...

... a 'Hangokba zárva' eredetileg nem a Takács Nikolas száma, hanem a Bereczki Zolié, aki a magyar szöveget a feleségétől, Szinetár Dórától kapta szülinapjára erre a Josh Groban számra. Nikolas sem pasiként, sem hangként nem az esetem, ergo nekem Bereczki Zoli verziója sokkal, de sokkal jobban tetszik, a hangja és az előadása fényévekkel veri T.N.-t, a végén meg olyat énekel pluszban, hogy az összes nem létező szőröm is égnek áll a heves lúdcsirkebőrözés közepette.  

Csibike ismeretterjesztő bejegyzését olvashatták a t. hölgyek-urak. Mikulásra, with love.

Kicsit férfias a gondolkodásom

Arra jöttem rá, hogy nem veszek magamhoz elég nőcis információt, ugyanis amikor az új fodrászom megemlítette, hogy az új hajamra tökéletes megoldás lenne a diffúzor, azon kezdtem el filózni, hogy mi a fene köze lehet a hajhullámaimnak egy Forma-1-es autóhoz.

Még tudok újat mondani

A héten írtam egy h-í-r-t a gyerekblogomba, és úgy az igazságos, ha ezt a blogomat sem hagyom h-í-r nélkül. A h-í-r kábé hat-hét-nyolc ember számára nem lesz h-í-r, így hozta a véletlen, viszont a többi néhány száz olvasóval szeretném megosztani azt a h-í-r-t, hogy nyitottam egy blogot a gyöngyékszereimnek, mert kicsit háttérbe szorítva éreztem magam a saját énblogomban. Előfordulhat, hogy a jövőben itt is parádézik egy-egy jobban sikerült ékszerem, de alapvetően azt szeretném, hogy az új otthonukban mutogassák magukat:

http://gyongyblogulany.blogspot.com

A legújabb karkötők és fülbevalók már ott díszelegnek és szeretettel várnak titeket, nekem megsúgták.

P.S.: Abban a hiszemben térek nyugovóra, hogy már nincs olyan izé az életemben, ami miatt még egy blogot kellene nyitnom.

Könyvesblog

Csináltam magamnak egy listát azokról a könyvekről, amelyekről nem írtam itt egyetlen mukkot sem, és meglepődtem, mert darabra és oldalszámra is elég helyes a lista ahhoz képest, hogy a hetven százalékukat a vécén olvastam ötsoronként-kétoldalanként - és nem azért, mert felfázás vagy hasmenés miatt a fél életemet ott töltöttem. A gyorsolvasás kisgyerekes anyaként kifejezetten hasznos tudomány.

Fulghum két könyvét újraolvastam, mert egyszerűen megunhatatlan ez az ember. Imádom a stílusát, a humorát, az életfelfogását. Nyilván nem mernék megmukkanni a társaságában, csak megilletődötten bólogatnék. A könyveiben szinte minden oldalról süt a rá jellemző emberség. A bölcsességeit hétköznapi történetekbe csomagolja, élvezet kibontogatni ezeket.  A Már lángolt, amikor ráfeküdtem és a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes c. könyve olyan, hogy bárhol felcsapom, mindig találok valami vicceset, optimistát, elgondolkodtatót. Néhány évvel ezelőtt K.-tól tudtam meg két pattanás kinyomása között, hogy létezik Fulghum, cserébe elárultam neki, hogy Joanne Harris is létezik.

Ranschburg Szülők könyvét is olvastam korábban, de most konkrét dolgokra szerettem volna választ kapni. Más mondatokra esik a hangsúly, mint terhesen (és két év múlva is megint másra fókuszálok majd), a lényeg azonban változatlan: remek mankó a gyereknevelés rögös útján járva.

Még valamikor az év elején megtudtam, hogy sok-sok istennő lakozik bennem, köszi szépen, Jean Shinoda Bolen, örök hála! Ez a klasszikus női szerepekről szóló könyv, a Bennünk élő istennők nagyon lekötött. A női szerepek és a görög mitológia főbb istennőinek összekapcsolása zseniális ötlet, a nők rengeteg segítséget kapnak a szerzőtől saját, valószínűleg több istennő által uralt típusuk meghatározásához, személyiségük negatív és pozitív pontjainak azonosításához.

Müller Péter Örömkönyve számomra sokkal bensőségesebb volt, mint a Szeretetkönyv anno, ez utóbbit abba is hagytam, nem találtunk utat egymáshoz. Szerettem az Örömkönyv emberekről-érzésekről mesélő történeteit, egyedül az angyalokról szóló részt olvastam felületesen, ezzel a témával semmit sem tudok kezdeni, ez már olyan mélység az ezotériában, amibe képtelen vagyok lemerülni. 

Olvastam vicces könyveket is ám. Vicki Iovine állandóan röhögtetett, mert a Barátnőim az anyaság első évéről röhögtetős könyv. Tök jó, hogy amikor úgy éreztem, elfáradtam az anyaságban, jött Vicki és röhögcséltem egy jót... és utána sokkal könnyebb volt visszaszállni az éppen aktuális mókuskerékbe. Megkönnyebbültem. Pontosan azért, mert ő le meri írni azt, amit én mindig is vállaltam, de sokan csúnyán néztek rám emiatt, hogy az anyaság nem minden pillanata lélekemelő és csodálatos, és nyugodtan érezhetem magam szarul attól, ha őrült fogzás miatt két hónapon keresztül napi hat óra alvás jut meggyötört szervezetemnek - óránkénti megszakításokkal. A népszerű kismama-anya magazinokban ilyesmiről max. az olvasói levelekből vagy a terhesnaplókból lehet valami ködös képet alkotni. Tavaly terhesen olvastam Vicki első könyvét, a Barátnőim a terhességről-t, az még viccesebb, mint az anyás. Örülnék, ha kiderülne, Vicki a legújabb könyvét a testvérproblémáról írja, azonnal megvenném. Kismamák! Kisgyerekes anyák! Olvassátok Vickit! És ne felejtsétek el: Egyszer minden szar elmúlik!

Vicces dolgokat írt Libby Purves is, a Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? olvasása közben egyrészt felröhögtem itt-ott, másrészt megállapítottam, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy tökéletes anya leszek, úgyhogy minden a tervem szerint halad eddig. Libby nem olyan szórakoztató, mint Vicki, viszont hasznos gyakorlati tippeket ad, többet is ki szeretnék próbálni.

A Felnőtteknek írtam történeteiről elsőre az jut eszembe, hogy nem lehet nem szeretni Janikovszky Éva finom humorát. J. É. szórakoztató, melegszívű, bájos, elegáns. Egyfajta időutazásra invitál, pl. a nyolcvanas évekbe, és érdemes csatlakozni. Remek lehet a Schütz Ila-féle hangoskönyv.  

Na, Vavyan Fable Habospitéje az egyik csalódásom ebben az évben, és tudom, hogy ezért felkerülök a rajongók feketelistájára. A nyelvezet és a stílus zseniális, mint mindig, a sztori azonban gyengécske, a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplőinek összeengedése sem sült el jól. A régi regényeket imádom újraolvasni, arra várok, hogy Fable megint úúúgy írjon. 

A másik csalódásom a Kis kiruccanás Gavaldától, egyszerűen azért, mert néhány oldalba belesűrített egy 300 oldalas regényt, és tudom én, hogy a sorok mögött/alatt/között ott lapulnak a szerző által kimondatlan, ámde jól dekódolható Fontos Dolgok (ebben Anna Gavalda szuper), csak hát olyan vagyok, hogy Gavalda írjon szépen hosszan, ne ilyen kurta kivonatokkal bökje ki a szemem világát.

Hornby sem igazán hengerelt le a Betoncsókkal, egyetlen giganagy csavarban reménykedve rágtam át magam az oldalakon, de feleslegesen, szerintem Nick sem tudja igazán, mit is akart ezzel a könyvvel.

Érdekes étel- és életrecepteket gyűjtött össze Popper a Mi az élet étterme? c. könyvében. Nincs szigorú rendbe vágva a téma, ami éppen eszébe jut a mesternek, azt osztja meg az olvasóval - meghagyva neki a választás és a válaszadás lehetőségét. Szokatlan forma, szokatlan tartalom. 

A Hazaviszlek, jó? is könyvtári könyv volt, késedelmi díjat kellett rá fizetnem, mert pont nyaraltunk, és azon bosszankodtam, hogy a kicsengetett pénzből megvehettem volna a Hazaviszlek, jó? felét. Tóth Krisztinát a Nők Lapjából ismerem, ahogy Grecsó Krisztiánt is. Egy-két évig hetente megvettem az újságot, de aztán valahogy elteltem a tartalommal és a stílussal. Először mindig Vekerdy cikkét olvastam el, utána jött Grecsó vagy Tóth Kriszta, ha írtak az adott számba. Tóth Krisztina csodálatos tehetségű író, kis egyszerű sztorikat súlyos mondanivalóval tölt meg, és klassz a humora.

A könyvlistámban valószínűleg Kerstin Gier a kakukktojás. Véletlenül belebotlottam a bookline-on a Halálom után felbontandó címet viselő regényébe és felpiszkálta a kíváncsiságomat. (A borító nagyon gagyi, igen.) Egyszer elolvasható nőcis-szinglis sztori, könnyed, szórakoztató, kikapcsolódásnak remek, szóval, nem egy Háború és béke - szerencsére. Még a filmet is megnézném, ha valaki megcsinálná. (Valaki esetleg... ?)

Gary Chapman igazán figyelmes szerző: A Segítség, szülők lettünk! vékonyka könyv pontosan azért, mert a kisgyerekes szülői lét nem igazán könyvbarát állapot. Jó dolgokat mond Chapman és még csak nem is a szeretetnyelves könyvéből ollózott bele részeket. Ha nem húzott volna minden témára istenes és egyházas mezt, semmi nem zavart volna olvasás közben. Furcsának tartom, ha egy könyv a házassági papírral és a vallással rendelkező családokról ír. És mi, a többiek...? Azért még van jogunk az élethez és nevelhetünk ügyesen gyereket? 

A Szállj le a döglött lóról! klasszik önsegélyező könyv. Judith Sills a szükségesnél hosszabban és bonyolultabban mutatja be azokat az érzelmi-értelmi és fizikai kényelmességből fakadó csapdás helyzeteket, amelyekbe rengeteg ember beleragad, mert azt szokta meg, mert az az ismert. Úgy száz oldalt lehúztam volna a könyvből, de ha valaki szeretne kimoccanni a megunt/megutált komfortzónájából, csak nem tudja, merre induljon el, a lényeget így is simán kihámozza.

A Mesterkurzus hazugságot, önámítást és érdeket kiveséző kötetéből végül nem olvastam pár oldalnál többet, mert nem kötött le, és mert rájöttem, mióta itthon vagyok, nem akarok negatív mindenféléket beengedni az életembe.Könyv szintjén sem.

Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet, hogy könyvet kap karácsonyra. Mazsolázzatok, hátha kincsre bukkantok.

Sütőtökszezon

Olyasmi, amit nem tudok megérteni, pedig nagyon szeretném

Mielőtt a nő sétálni vitte volna a kutyáját, megkértem, hogy legyen olyan kedves és próbálja meg kívülről kinyitni a bejárati ajtót, mert nekem nem sikerült. A nő kifáradt a bejárati ajtó elé és készségesen bemutatta, hogy bizony  az ő kulcsa sem nyitja az ajtót. Elköszönés előtt még odaszólt, hogy a liftből hívjam már fel a gondnokot, mert reggel óta nem lehet kinyitni a bejárati ajtót, sőt, amikor beszálltam a liftbe és megnyomtam az emeletem számát, közölte velem, hogy a sárga gombot nyomjam, azon lehet elérni a gondnokot. Ha nem haragszik, mondtam a nőnek, kábé tizenöt perc múlva csevegek az illetővel, előbb kibányászom a kocsiból a talpig téliben feszítő gyereket, aki amúgy éhes és álmos és nem ismeri a 'mindjárt' jelentését.   

A babakocsit kettő körül ügyeskedtem fel a bejárati ajtóhoz. Adódik a kérdés, vajon ki vagy mi gátolta meg a nyugdíjas nőt abban, hogy a reggel óta eltelt x órában valamikor összefoglalja a gondnoknak a problémát. Nem engedte ki a kutyája, vagy mi?     

A hét traumája

Az egyik akciósan beszerzett Stahl Juci magazinból kellett megtudnom annyi, de annyi év után, hogy pirospöttyöséknél a kicsi natúr túró rudi csokiruhája nem olyan csokis, mint a nagyméretű tesójánál. És tényleg, leteszteltem. A kis rudi - kis bűn elvemet ezennel nagy rudi - nagy, de sokkal finomabb bűn álláspontra módosítom.

And the winner is...

... marlen, akinek szeretettel gratulálok.

Remélem, élőben is tetszeni fog. A mélcímedet tudom, és elárulom, hogy a csuklóméretedről foglak faggatni.

Köszönöm a játékot mindenkinek, ő, aki férfim kezét lehet aranyba önteni vagy átkozni, ízlés szerint. Úgy tervezem, hogy a 300. rendszeres olvasónál játszunk újra, de lehet, hogy korábban is adódik valami alkalom.

A játszóterezés romboló hatásáról

Kedden összetévesztett egy óvodás kisfiú az apukájával, aki szemüveget, piros sapkát és sörhasat hordott. Azt hittem, jó formában vagyok, csinos az új hajammal és elég karcsú is, de az apázás elgondolkodtatott. Talán rá tudom fogni az esti sötétségre. Talán.

Van kedvetek játszani?

Őt veheti birtokba Fortuna kegyeltje, katt a képre, úgy az igazi:

A narancsos csoki színeiben pompázik ez a blogszülinapos karkötő. Nagyon guszta, teljesen levett a lábamról. Legjobban a narancsszínű apró gyöngyöket szeretem benne, bár a narancs és a topáz swarovskik sem csúnyák. Nos, ha ti is elcsábultatok, hagyjatok egy kommentet ennél a bejegyzésnél (névvel, igen, a mélcímet sorsolás után kérem el). A jelentkezés határideje november 9. (a jövő hét szerdája), éjfél. Az előző játékom visszajelzései alapján annyiban szeretnék kedvezni a rendszeres olvasóknak az egyszer véletlenül erre járó és eme posztba belebotló kedves játékosokkal szemben, hogy a rendszeres olvasónak feliratkozott emberkék hozzászólása duplán számít a sorsolásnál, tehát náluk egy név helyett kettő kerül majd a kosárba/dobozba/lavórba. Ja, a fiúknak pedig narancsos-csokis karkötő helyett ilyesmi ízvilágú, saját kis kacsóimmal elkészített sütiremeket szeretnék felajánlani, ha Fortuna rájuk kacsint.
Sok sikert!

Hat év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké?    

Azért ez szebb a fűtésszerelő lábujjánál, nem?

Az a helyzet, hogy ezen a lilás-ezüstös karkötőn minden bogyó saját találmány és gyártmány: szétázott kézzel formáztam a nemezgolyókat (tapsvihar1), a bogyók fűzéstechnikájának kiötlése órákon keresztül tartotta izzásban az idegrendszeremet (tapsvihar2). Odavagyok a rusztikus nemez és a finom gyöngy párosáért, remekül kihangsúlyozzák egymást. Élőben varázslatosabb a karkötő (most ennyi telt tőlem képileg), hajnal kettőkor még forgattam az ujjaim között és nézegettem (érdemes rákattintani a fotóra, komolyan). Remélem, olyan népszerű lesz, mint az előző zöld szépség, szeretek velük bíbelődni.

A fiúk kedvéért majd pakolok fel valami csülökpörköltes képet, hogy ne érezzék elhanyagolva magukat.

P.S.: Ne ijedjünk meg, nem medicinlabdákat kell a csuklón vonszolni, 2-2.5 centis bogyókról van szó.

Még mindig színek

Ékszerözön

Mesélek majd a paradicsomprojektem utolsó felvonásáról, a könyvekről, amelyeket nagyon ajánlok vagy kicsit sem, a fűtésszerelők lábujjairól, mert ez nálunk visszatérő motívum ősszel, úgy tűnik, meg az új hajamról, és megmutatom a horgolt macskalányomat is, de csak majd, mert most feltöltögetem ide az elmúlt egy-két-három hónapban megrendelésre készített ékszerek egy-egy vezéregyéniségét, hogy némi színt csempésszek ebbe a rusnyaszürke időbe. Lélekben a nyár gyermeke vagyok, ezt az arcát utálom az ősznek, hideg, nyákos, szomorú. Meleg, citromos-mézes epres teába vagy karamelles/vaníliás forró csokiba kapaszkodom (néha a radiátorba, mert már működik), meg színes harisnyákba, színes csatokba, színes bögrékbe, színes ruhákba, színes habfürdőkbe - és a színes gyöngyeimbe is. 

 

Így azért nem olyan rossz

Reggel eredetileg azért merültem a majdnem forró habfürdőmbe (cirka tizedét rakom a vízbe, ennyitől is habos-illatos és sokáig elég), mert a hajnali műszakban átfáztam és rázott a hideg, gondoltam is, hogy hiába maradt itthon ő, aki férfim, nehéz nap lesz ez hőemelkedéssel, vacogással, fejfájással plusz az ultranyűgös sarjunkkal, de aztán kilestem a házi bárányfelhők között és azt láttam, hogy a kád szélébe kapaszkodó fiam izgatottan csápolja az óriási habokat, ő, aki férfim meg először a gyerek kezéről fújdogálja tova a ragaszkodó habpamacsokat, utána pedig ezernyi színes szappanbuborékot fúj nekünk a kád felett.

Ebben a bejegyzésben is van csoki

Azzal a népszerű felfogással soha nem értettem egyet, hogy csak a boldogtalan blogger ír blogot, azt viszont a saját bőrömön tapasztalom, hogy az anyablogger inkább anya, mint blogger, az írás egyelőre (?) a kép- és linkmentes bevásárlócetlikre korlátozódik, a kreatív vonal pedig abban merül ki, hogy a tejkenyérfelvágottsatöbbi-t pirossal vagy lilával vésem a fecnire. Egy év után már sokkal jobban viselem, hogy nem férnek bele néhány szabad órába azok a kedves dolgaim, amelyekre gyerektelenül számolatlanul szórtam el a napokat. Nem mondom, hogy nincs kedvem írni, mert van, és hiányzik is a rendszeres írás, de ha lenne rá időm, az életemről most mégis képekben mesélnék. Rengeteg minden zajlik a lelkemben és nehéz szavakká sodorni az érzéseimet-gondolataimat, ebben a pillanatban meg sem próbálom.
Írás helyett olvasok és ékszereket készítek, színek, formák, hangulatok, anyagok bukkannak fel bennem a semmiből, olyan az egész, mintha állandó ihletettségben élnék, és nehéz, hogy nem engedhetem azonnal szabadjára az alkotó energiáimat, tizenhárom-tizennégy órát is várnom kell, amíg összeülhetek a gyöngyeimmel. Biztos megvan az oka, mit kell megtanulnom abból, hogy miért pont akkor vagyok/lennék a legkreatívabb, amikor alig érek rá. Amúgy először ez a karkötő készült el:

Szépnek láttam a színeit, de azt gondoltam, gyöngyben nem az én világom a méz, karamell, csokoládé, pezsgő, holott hülyeség, valójában az összes ékszeremben van valami belőlem. Ezeket a gyöngyöket azért szeretem, mert a középső sógornőmtől kaptam őket születésnapomra, aki arra kényszerített, hogy bemenjek vele a hobbyboltba és kedvemre válogassak a gyöngyök között. Ez tetszik? Igen. Jó, a kosárba vele. Így ment ez a középső sógornőmmel, és szeretek visszagondolni erre az emlékre, borzasztó jó érzés. Aztán az egyik reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, milyen nyakláncot készítek mézből, karamellből, csokoládéból, pezsgőből. Ilyet:

Még soha nem csináltam ilyesmi láncot (katt rá, úgy nagyobb, mint mindig), kicsit büszke vagyok rá. Nagyon jó érzések jártak át alkotás közben, flow és miegyéb. Sokat dolgoztam rajta, például a nagy fagolyó (2 centis) begyöngyözése nettó három órámba került. Hosszú a nyaklánc, nőies, elegáns, finom, gyönyörűvé teszi a dekoltázst. Raboljatok rá nyugodtan, ha tetszik. Sajnálom, hogy nem vagyok ügyes fotós, és  azt is, hogy eltörtem a gép makróját, ilyen képek vannak és lesznek, ennyi telik tőlem. Élőben nagyon szépek a színek, néha megsimogatom a gyöngyöket.

Előfordul, hogy a méret a lényeg

Nagyon fel tudja dobni a napomat, hogy amikor visszaviszem a boltba az új melegítőnadrágomat (gyerekkel nem tudtam felpróbálni) és azt mondom az eladónak, hogy szeretném kicserélni, mert lóg rajtam, végigmér a csaj és megkérdezi, hogy S-es, ugye?  

Téli estékre is remek

Tudom, hogy nem haladok A Korral, de én csak most jöttem rá, hogy tetszik Lady Gaga zenéje (nagyon tud a nő), ő, aki férfimnek és a fiamnak is, utóbbi augusztusban a Poker Face-re táncolt életében először, előbbi pedig valamelyik nap youtube-os linkekkel állított haza, az egyiken Tony Bennett és Lady Gaga énekel együtt. Gagának jól áll ez a stílus is, a kék haj kevésbé. Úgy érzem, Tony direkt nekem készítette az albumot (Tony, köszi!), hiszen mi másért hívta volna meg pölö Andrea Bocelli-t, Michael Bublé-t, Norah Jones-t, Sheryl Crow-t, Josh Groban-t egy-egy duettre?

Nem tudtam, hogy Amy Winehouse-nak ennyire gyönyörű hangja volt, kár érte.

Nézőpont kérdése

Három hónapig megint nem veszek könyvet, elhatároztam, és gyöngyöt sem. Az ilyen nehéz (de mindenféleképpen szükséges) döntéseket megkönnyíti az a tudat, hogy holnap szülinapi gyöngyökkel és szülinapi könyvekkel ajándékoz meg a család másik fele. A könyveknél azt csinálom lassan két éve, hogy néhány könyvtári után olvasok egy nagyon várt, sokáig félretett sajátot, amit ünnep kiválasztani és kifizetni a boltban, és megpróbálom lassabban olvasni, hogy tovább tartson. Szomorú nem vagyok, mert megtehetem, hogy elhatározom: nem veszek meg valamit, amit szeretnék. Az fájna, ha szeretném, de nem tudnám megvenni.