Nem hiányzik

Mármint a csirkés blogom. Tudtam, hogy így lesz. Nincs bennem űr, szívhasogató nosztalgia, inkábbodablogolnék-érzés. Az utóbbi hónapokban érett meg bennem a gondolat, hogy el kell hagynom a csirkeblogot... és elhagytam... és azóta sem bántam meg. Előbb-utóbb hallgatok a megérzéseimre és letérek a kitaposott útról. Másra vágytam, új környezetre, kihívásra, lendületre, felfrissülésre, ilyen egyszerű a történet. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez a blogom, hogy jövünk ki egymással. Itt sem akarok nekivetkőzni, sem lelkileg, sem fizikailag, nem szokásom, ez pusztán egy blog, a maga lehetőségeivel és korlátaival, soha nem a blogban éltem az életemet. Egy percig sem volt kérdés, írok-e még valaha, csak azt nem tudtam, milyen formában. Megkísértett egy pillanatra a meghívásos rendszer, de 1) zárt kapuknál is csak azt írom le, amit egyébként is írnék, zártan sem vetkőznék ki éspervagy le, szóval, nálam nincs értelme, 2) lusta vagyok száznál is több meghívó szétszórásához, hiába esik elmondhatatlanul jól a kis csirkelelkemnek, hogy sokan szeretnének olvasni. Szeretek firkálni a világba bele, szeretek adni-kapni, szeretek megismerni, bár annak is egészen különleges hangulata van, ha pusztán én olvasom saját magamat.

Jó itt, nagyjából otthonos, már-már kinyitható. Perpill úgy érzem, megtartom.