Túszdráma... és ami mögötte van

Húsz percre a hálószoba rabja lettem. Eme tény ellen nincs kifogásom, ha ő, aki férfimnek köszönhető a rabság, és nem azért, mert büntetésből bezárt, hanem mert szerelmezünk, például. Ez a nap tényleg hihetetlen, összeesküdtek ellenem az istenek, pedig rém aranyos és rendes voltam egész héten. Gondoltam, amíg kiszellőzik a lakás, vetek ide pár sort, lássuk, hogy érzem magam pötyögés közben, erre a huzat bevágta a hálószobaajtót, bár szerintem valamelyik kretén isten vigyorogva megbökte a mutatóujjával, pénteki teherbírásomat tesztelendő. Ugye, normális esetben kisebb-nagyobb összerezzenés a mellékhatás, mert a hálószobaajtón ott díszeleg szerves tartozéka, a kilincs. Nagyot durran, ennyi, max. ha üvegajtóval játszadozik a huzat, szilánkosra törik az üvegbetét. Nos, nálunk egyik ajtón sincs kilincs, még nem találtuk ki, milyen legyen az új, a régit meg nem akartuk feltenni, mert csúnya és minek, ha majd úgyis le kell szedni.
Szóval, bevágódott az ajtó, én meg nem tudtam kinyitni, a szezámtáruljra ('Nyílj ki, basszus, bepisileeek!') valamiért nem hallgat a dög. A hálószoba foglyaként töltött húsz perc nem múlt el haszontalanul, egyrészt a gmail segítségével ő, aki férfimnek vázoltam a helyzetet percről percre, ez röviden úgy foglalható össze, hogy 'még mindig nem tudtam kinyitni az ajtót', másrészt megfogadtam, hogy a jövőben
- kizárólag pisilés után írok blogot. (Blogírás közben nagyjából fonott kalács pózba csavartam a lábaimat - ha valaki hason bök, ott pisilem össze magam. Az előző bejegyzést pár perc alatt összehoztam, az A terv az volt, hogy utána irány a vécé. Adta magát, hogy az üres ásványvizes palackba csurgassak, csak nem volt szívem összepisilni az új parkettát, nem azért kínlódtunk vele, hogy néhány hónap után felhólyagosodjon, mert egy rossz pillanatomban az üveg mellé pippantottam.)
- három napra elegendő hideg élelmet halmozok fel a ruhásszekrényben és a könyvespolcon. (Elolvasgatok én az ágyban, nincs ezzel gond, viszont az agyamba égett a konyhapulton hagyott rántott tök képe és már a rabság első perceiben iszonyú éhes lettem.)
- mindig magamnál hordom a mobilt. (Rossz szokásom, hogy mihelyt lehet, szabadulok tőle, mondjuk, pont ezért igen sokáig szoktam keresgélni, főleg akkor, ha lemerül. Utálom.)
Nagy szerencsém, hogy a hálószobában van a gép és a net; hogy ő, aki férfim még csak szedelődzködött a melóhelyén és mélben elregélhettem neki a vészhelyzetemet; hogy nem vagyok az a könnyen pánikba csúszó típus; hogy ő, aki férfim instrukciói nyomán mesterien kezelem a zárban a körömvágóollót - még csak el sem görbült, még csak ki sem csorbult. Saját jogon tollal, szemceruzával és szemöldökcsipesszel próbálkoztam, ő, aki férfim súgta meg, merre találom a körömnyirbáló harciszerszámot. Pikánssá tehette volna a történetet, ha nem sikerül kiollóznom magam a hálószobából és a bejárati ajtóban hagyom a kulcsot, még jó, hogy 'mi lett volna, ha' történéseken nem szoktam rágódni. Taxival hazarobbanó ő, aki férfim már-már csalódottan vette tudomásul, hogy nem kell kihívnia a tűzoltókat, ugyanis saját bevallása szerint gyönyörűszépen eltervezte, milyen romantikusan fog megmenteni - hős szabadítóként érkezett volna a sokadik emeletre felnyúló piros tűzoltódarun. Lányregényekben sem írnak szebb jelenetet.