Bubamaráztunk

Mazo jellemmel vertek áldottak meg az égiek, úgyhogy végül hármasban mentünk a Boban & Marko Markovic Orkestar koncertjére - ő, aki férfim, én meg a kegyetlen halántékszaggatással feltupírozott fejfájásom. Gondoltam, majd elmúlik magától, ha meg nem, ásványvíz és csokoládé lapul a táskámban, illetve ő, aki férfim masszírozhatja a nyakamat a koncert alatt is. A MüPában kaptam perecet, hátha csak az éhségtől olyan a fejem, mintha éles késsel nyiszatolná az agyamat egy barbár hentes, meg rácsodálkoztam az öntisztító vécére is, sajnos egyik sem mulasztotta el a fejfájást. A koncert első tíz-tizenöt percében megtapasztalhattam, hogy a barbár hentes nyiszatolásánál van rosszabb is, egészen konkrétan az, amikor az összes trombita és dob és általam nem ismert egyéb fúvós hangszer max. hangerőre kapcsol - és szünet nélkül remegteti védtelen, cudarul megkínzott agysejtjeimet. (Mondjuk, inkább ez, mint egy fejemen áttipegő orrszarvúcsorda.) A csoki, a víz és a masszázs végül eltompította a fejfájást, ebből is látszik, milyen jó vagyok alternatív gyógymódokból. A koncert alatt újfent megállapítottam, hogy mediterrán jellegű véremben valószínűleg gond nélkül kimutatható a midichlorian balkáni vonal is, imádom Bobanék zenéjét. Ha meghallom, legszívesebben felpattannék és táncolnék és táncolnék és táncolnék… Mivel mostanában gondjaim vannak a felpattanással és a táncolással, nem zavart, hogy ülnöm kellett és ezáltal visszafogott tombolásra kényszerültem a Bubamara, az Ederlezi, a Kalashnikov és a többi kedvencem alatt, a nyugdíjas módi is szórakoztatott, a mellettem ülő hatvan-hatvanöt körüli bácsival együtt ráztuk a fejünket a vadabb ritmusokra, és nagyon tudtam örülni annak, hogy a koncert végére nem fájdult meg a derekamhátamlábam. A srácok majd’ három órán át zenéltek, szívvel-lélekkel és humorral, igazi örömzenét kaptunk. Szerencsére a közönség nem az a sznob fajta volt, zsibbadtra tapsoltuk a tenyerünket, énekeltünk is, igaz, zsé kategóriás kórusunk hamisan szólt, nem leszünk Celine Dion előzenekara, na és. Marko egyébként simán lejátszotta az apját, úgy sejtem, trombitával a kezében született, az a srác zseni, maga a megtestesült zene, hihetetlenül tehetséges, ha például csak tizedennyire értenék a gasztronómiához, sok-sok Michelin csillaggal kitüntetett éttermem lenne Párizsban, még a homlokom közepére is kapnék egyet. A legkisebb dobos szintén elvarázsolt, szenzációs dolgokat mutatott, én spec eleve arra képtelen lennék, hogy a jobb és a bal kezemmel egyszerre más-más ütemet verjek, ráadásul szemmel követhetetlenül gyorsan. Abban meg van valami megkapó báj, amikor százkilós fúvós mackók táncszerű mozdulatokra vetemednek. A koncert után napokig csengett a fülem és vattaszerű puhaságon szűrődtek át hozzám a külvilág zajai. Most már nem bánom, hogy nem jutottam el az Emiliana Torrini koncertre – nem bírtam volna hallójárattal.

P.S.: A koncert után azon merengtem, vajh aki ennyire szépen bánik a hangszerével és ilyen csodás dolgokat csihol ki belőle, rájött-é már arra, hogy valójában a nője is hangszer, és ha igen, bánik-é úgy vele, mint az élettelen hangszerével.