Nem vagyok hálátlan, tényleg nem, csak...

Örülök a plusz egy órának, hogyne örülnék, annyi minden fér hatvan percbe, legyen szó akár szerelmezésről, akár olvasásról, akár főzésről, akár barkácsolásról, akár takarításról, akár bambulásról-molyolásról ésatöbbi, csak maga a jajj, de jó, nyertünk egy órát c. örülés nálam cirka két-három napig tart, gyorsan elmossa az a szomorú tény, hogy mostantól hosszú hónapokon át sötétben érek haza kedvenc munkahelyemről, jó, ha például délben végzek vagy épp itthon dolgozom, akkor nem, de gyakran igen és ez nem tesz jót a mediterrán lelkületemnek, ráadásul valaki szó nélkül lenyúlta azt a színpompás, sárgás-narancsos-vöröses-rozsdabarnás őszt, ami még vigasztalhatott volna, utálok ilyen hirtelen nyárból télbe váltani, perpill csak megtévesztésből pislákol a nap, a dolgozó- éspervagy gyerekszobában pedig hiába tekergetjük a tekerőbigyót és kocogtatjuk a csöveket, marhára nem akar működni a fűtőtest, max. a szomszéd kap szájhabzásos idegrohamot eklektikus harkálykodásunktól. Ja, hogy teljes legyen a dráma: A boltban már sorakoznak a mikulások és a szaloncukrok és a karácsonyi díszbe erőszakolt fenyőféleségek. A Fenyő Miki persze nem. (Uhhh, de szar poén, bocs.)