Egy darabka múlt

Jött velem szemben, egyből felismertem, igazán kiváló az arcmemóriám, már messziről láttam, hogy M. az, szinte semmit nem változott az elmúlt tíz évben, és ahogy rám nézett, rögtön megcsillant szemében az aha-élmény, szóval, lehet, én sem módosultam nagyon. Persze mondhatnám azt, hogy az exkézilabdások messziről kiszagolják egymást, még a zsúfolt bevásárlóközpontban is, nos, nem ez a való, úgyhogy elmarad a nosztalgiás meghatottságtól kibuggyanó könnycsepp elmorzsolása a szemem sarkában, majd máskor. M.-mel éveken át dobáltuk együtt a bőrt, mindig ott játszott mellettem jobbkettőben, az ifiben és a felnőttben is, az ifit szerettem a legjobban, irányítottam a csapatomat és megállíthatatlanok voltunk a bajnokságban, az öltözőben meg röhögtünk, csajos hülyeségeken, és a meccs után, hazafelé is, igazi jó kis csapat voltunk, imádtunk játszani, akkoriban a kézilabda volt az életünk-mindenünk. M.-mel közös történetünk-játékunk a költözésemmel szakadt meg, nagyon messzire repültem a családi fészekből, elhagytam megboldogult gyerekkorom és ifjúságom színterét, menyasszonyként, abba kellett hagynom a kézilabdát, muszájból, sokáig a tévében sem néztem a meccseket, annyira fájt a hiánya, még véletlenül sem mentem a lányok felé, ezt a sebet inkább nem akartam kapirgálni, és ma délután a mesélj, mi van veled c. kérdésre hirtelen nem is tudtam, mi A Válasz. M. épp ment valahová és én is épp mentem valahová, hogyan foglaljam össze öt percben az elmúlt tíz évemet? Annyi minden történt velem, költöztem, meghalt a kutyám, férjhez mentem, elvesztettem a nagypapámat, egyetemre jártam és tanítottam, költöztem, tanítottam és egyetemre jártam, tesóm megnősült és unokaöcsém született, elváltam, gerincsérvet kaptam, pedig nem kértem, majdnem lebénultam, költöztem, tanítottam, programasszisztenskedtem, tanítottam, költöztem ő, aki férfimhez, akivel száz évig fogunk élni, babát vártam, kedvenc munkahelyemre találtam, elvetéltem, költöztem ő, aki férfimmel és boldogan élünk, míg meg nem halunk, szóval, még a címszavak sem férnek bele pár percbe, úgyhogy végül csak annyit mondtam, hogy jól vagyok, köszönöm, és nem, nekem még nincs gyerekem, de majd lesz, és veled mi van, mesélj, de főleg a jó kis csapatunkról beszélgettünk, például V. abbahagyta, I. gyereket szült, R. meg gyereket vár és ilyenek. Azt M. sem tudta, hogy él-e még az edzőnk, Ötvösbá' már akkor nyugdíjas volt, amikor elkezdtünk lejárni hozzá. Furcsa, de most szinte az orromban érzem a vaksz illatát, folyton vakszoltunk a kezünket, nehogy kicsússzon belőle a labda, a szememből kikapart kontaktlencsémet simán visszatettem vakszos kézzel, előtte meg szemüveg nélkül is el tudtam kapni a labdát, játszottam törött könyökkel és érzéketlenre fújt bokával, térddel, rúgtak-csíptek-löktek-ütöttek, mentem monoklival suliba, visszapofáztam bíróknak és edzőknek, volt egy dagadt csaj, aki nagyon utált és azt mondta, csak azért vagyok én az irányító, mert egyetemre járok, estem el salakpályán és küzdöttünk esőben, szegény lyukas labdám megvan valahol a szekrény mélyén, meg a térdvédőm is, rémlenek srácok, akik járni akartak velem, meg edzés-meccs után hazakísérni, utáltam nagyon, ha edzés előtt körbe kellett futni a háztömböt és magamban cöccögtem a futásom ritmusát, hogy bírjam azt a sok száz métert, aztán amikor még nagyon kicsi kézilabdás voltam, anyu eljött az első meccseim egyikére és kiabált egy olyat, hogy lőjj már, te béna tyúk és utána egyáltalán nem akartam, hogy a családból bárki is kijöjjön a meccseimre, meg emlékszem D.-re, az egyik reménytelen ifjúkori szerelmemre, három ilyen ifjúkori szerelmet is fel tudok mutatni, beállós volt a fiúknál és reménytelenül is nagyon tudtam szeretni és később az egyetemi könyvtárban összetalálkoztunk, csak szikrázgatott közöttünk a levegő, de nem lobbant fel a láng, az iwiwen hosszú évek után bejelölt, hogy ismer, gratuláltam a két szép gyerekéhez, M. vezetékneve viszont nem jut eszembe, hiába gyűröm az emlékezetemet. Tíz évig kézilabdáztam, valami nevesebb edző nagyon jó játékost akart belőlem faragni, de nem mentem hozzá, inkább maradtam pusztán jó játékos a jó kis csapatomnál, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért, és olyan érdekes, ha kézilabdameccset nézek, úgy érzem, csak be kellene sétálnom a pályára és megcsinálnám azt a cselt és bedobnám azt a gólt, harcolnék-küzdenék a csapatomért és a győzelemért, mint valamikor nagyon régen, zsigereimbe ivódott ez a játék és ott is marad örökre.

Beugrott M. vezetékneve, néhány óra után, de beugrott. Minden jót, Kisfüzi!