Pillanatfecnik az elmúlt három napból

A hétvégi családi összeröffön belecsaptunk a lecsóba, akarom mondani a grillezett ezmegazba. Egyelőre még csak a konyhában izzott a raclette, pár hét múlva azonban már a kertben sütögetünk, tuti, meg az is, hogy életem legnehezebb tavasza-nyara vár rám, ugyanis ebben a nagyon más állapotban jóval kevesebbet bírok enni, pár falat és már be is telt a feneketlennek hitt bendőm, pedig a szemem és az agyam sürget tovább, hogy egyélmég, egyélmég, egyélmég. Sült szalonna, grillezett csirkemell, rántott harcsa! Isten véletek!

A szabálymódosítások által feltuningolni vélt és új versenyzőkkel kiegészült efegy újabb megrázkódtatást okozott: úgy tűnik, kettéhasadt a személyiségem, és azt hiszem, sok családtagom is hasonlóan járt. Nem tudom, hogy történt a dolog, csak a kezdet biztos, azaz több felnőtt férfivel és nővel, egy kamasszal, illetve a csípőig-hasfalig érő generáció két tagjával együtt bevettem magam a tévé elé és végignéztem az elmúlt évek egyik legunalmasabb futamát. Tanúim vannak arra, hogy egy pillanatra sem aludtam el, hanem például röhögtem az efegyes sárga Ladán (tényleg nagyon vicces), a bölcsi fenegyerekével nyelvnyújtogatóst és grimaszolóst játszottunk (ő nyert, neki pöndörödik a nyelve) és megettem egy katicabogarat (marcipánból). Szóval, érzésem szerint elég jól követtem az eseményeket, Palik azonban a végén lelkesen magyarázta, hogy hű, de izgalmas és kiszámíthatatlan futamot láthattunk. Mivaaan? Laci, te mit néztél? (És mibe verted be a fejedet?) Dögunalmas volt, hé! Vagy mégsem? Lehet, hogy az egyik énem csak azt hitte, hogy nézi a a negyvenkilenc kört, de közben egy másik, egy dominánsabb én átvette az irányítást és valami mást csináltam helyette, amiről senki nem tud semmit, én sem, és amihez nem kellett a testem. De akkor ki röhögött az efegyes sárga Ladán, ki játszott a bölcsi fenegyerekével nyelvnyújtogatóst és grimaszolóst és ki evett meg egy katicabogarat? Például ő, aki férfim is határozottan állítja, hogy szar volt a futam, és ha itthon maradunk, megnézzük az elejét és a végét, a köztes időt meg sokkal kellemesebb módon töltjük el. (A részletekbe most hadd ne menjek bele, nincs tizennyolcas karikám. Apropó, ha összedobjuk ő, aki férfim énjeit meg az én énjeimet, az már gruppen, nem?)

Hétfőn megint kiderült, hogy képtelen vagyok teljesen ráhangolódni az ünnepre, nekem márctizenöt mindig is a nagymamám születésnapját fogja jelenteni, ilyen Az Élet. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán meg most már örökre az a film marad, amiből évente húsz-negyven perceket látok, persze össze-vissza, néha ugyanazokat a jeleneteket, mert antitévésként valahogy állandóan lemaradok róla, ismerem a szereplőket, tudni vélem, ki kivel van, de hogy miről szól az egész film, na, az rejtély. Jövőre újra próbálkozom, hátha. 

Ha már a szabadságnál tartunk, még gyorsan felfirkantom ide nemzárójelben, hogy a mai nap nekem azért nevezetes, mert évfordulóm van a kedvenc munkahelyemen, kicsi szívem azóta is örvend vala a gályahelyről való csodás megszabadulásom felett - és igen szórakoztat, hogy egyes szimatoló-nyomozgató exkolleginák egy év után sem tudnak elszakadni a blogjaimtól. Hja, az álszent, csirkehírre szomjazó lelkük, az.