Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Mostanában egyre jobban élvezem, hogy néha pusztán olyan szimpla döntési helyzeteket kell megoldanom, mint például a könyvtárban, amikor már csak két könyvet kölcsönözhetek ki, engem azonban három ismeretlen író csigázott fel a könyv címe vagy fülszövege alapján, és választanom kell, mégis, melyik legyen az a kettő. (Abban nincs semmi izgalmas, ha pár nap múlva visszamegyek, hogy tessék, kiolvastam az egyiket, jöhet a másik. Ennyi feszültség azért jár nekem.) Ilyenkor nagyon ravaszul szűkítem a kört,  teszem azt, az első mondattal, mert egy ilyen szimpla döntési helyzetben nem igazán mutat jól az A4-es oldalon levezetett egyenlet. "Azért repültek Angliából Minneapolisba, hogy megnézzenek egy vécét.", így Hornby, és ezzel kiütötte a nemtudomki nemtudommilyenregényét. 

Hornby nagyon jól ír, bár elismerem, hogy ezt nem az első mondatából szűrtem le. Olvasás közben gyakran mosolyogtam vagy röhögcséltem, például olyasmin, hogy "Néha Annie szerette volna, ha Duncan jobb humorérzékkel van megáldva - vagy ha legalább felfogja, hogy van, amikor viccből mondanak neki valamit. Abban már nem is reménykedett, hogy valaha is ő maga fog valami vicceset mondani." vagy azon, hogy "Éppenséggel nem Duncan külsejével volt probléma. Nehezebb volt elképzelni, hogy egy nő egy estén át beszélget Duncannel, és utána még mindig le akar feküdni vele.", és lehet, hogy ezek a kiragadott mondatok itt és most annyira nem ütnek - a regényben nem lehet fapofával átsiklani felettük. Hornby remek humorba csomagolja az élet legfájdalmasabb dolgait is (pl. elvesztegetett évek, évtizedek, kiüresedett emberi kapcsolatok, újrakezdés kínjai), a hétköznapi emberek kisebb-nagyobb drámáiról érzékenyen és könnyedén ír, és ezek ettől lesznek igazán fajsúlyosak. Bárki lehet Annie, Duncan, Tucker, Jackson és még sorolhatnám, akár te is lehetsz az, aki elcseszett tizenöt évet az életéből egy kihűlt kapcsolatban, aki nem tud mit kezdeni az életével, aki negyvenesként még élni szeretne, aki fél az öregedéstől, aki hamis álmokat dédelget, aki rossz pályát választott, aki szülőként megbukott, aki válaszokat szeretne kapni. Nick Hornby nem mellékel megoldókulcsot, inkább abban segít, hogy egy kicsit nevetni tudjunk önmagunkon és a bénázásainkon.

A fanatikus zenerajongó alakja zseniális, el is gondolkodtam azon, rajongtam-e valaha ennyire megszállottan valakiért. Az MR2-Petőfin néha hallom Chris Isaak egyik számát, erről jutott eszembe, hogy tiniként minden kazettáját megvettem (ez még a paleolitikumban volt) és a német Bravo újságra csak azért áldoztam a zsebpénzemből, hogy lefordítsam a róla megjelent cikket. Néha tinikamaszpubertás világfájdalomban bámultam őt a falon, pontosabban a poszterét, a Wicked game miatt pedig utáltam a nagyontopmodell Helena Christensent, ott hancúroztak a tengerparton, Helena kis semmiben és lepattogzott körömlakkban mászott Chris karjaiba, és bár fejben rém romantikus történetet írtam arról, hogy a híres amerikai énekes Magyarországon koncertezve beleszeret a lakótelepi rút kiskacsába, sejtettem, hogy ez az út annyira nem járható. Ahogy az ilyen elvont szerelmi (?) érzésekre jellemző, fel sem merült bennem, hogy C. I. az apám lehetne és pedofíliáért kapna az arcába némi sörétet, elsősorban aputól, nesze neked wicked game. Arra soha nem gyűjtöttem, hogy Amerikába repüljek, hátha szörfözés közben kis hableányként felbukkanhatok előtte a tengerben, vagy hogy egy németországi koncerten az első sorból hallgassam és véremet, hajcsomóimat, körmeimet adjam a küzdőtérre dobott trikójáért folytatott harcban. Idáig jutottam a rajongásban, ez még azért nem a vérrajongó kategória, ugye?