Olvasókról és díjakról

Észrevettem ám, hogy a rendszeres olvasók közül már százan jeleztétek ott jobbra, hogy hahó, csibi, itt vagyok, ez vagyok én, helló. Szép kerek szám és jó érzés, köszönöm, egyszer majd jól megkérdezem, kíváncsiságból, miért is olvastok. Nekem egyébként személyesebb így a dolog, hogy név, arc, kép, esetleg adatlap és blog, ha meg akad egy kis időm mazsolázni, érdekes dolgokat találok a rendszeres olvasóknál, legutóbb pl. az egyik kreatív blogon teljesen megvadultam egy állatos falvédőtől, muszáj ilyet csinálnom a gyereknek, nem nőhet fel állatos falvédő nélkül és kész. Az is álljon itt, hogy az elmúlt hónapokban rengeteg díjat kaptam ismerős és ismeretlen bloggerektől, mindenféle kreatív és jó a blogod és tehetség vagy izéket, és szégyen-gyalázat, de nem játszottam, pedig ugye homo ludens vagyok. Bár maguk a díjak általában olyan kis idétlenek, mégis valahogy kedves visszajelzések ezek, főleg az indoklások, miért pont én (a bloggerek is csak emberek, na), egy idő után  azonban elvesztettem a fonalat és lusta voltam hónapokat visszaolvasni azért, hogy az összes ajándékozó blogger nevét megleljem, ez az igazság, meg az is, hogy a bennem rugdosó gyerek rühelli, ha sokat (cirka harminc percet tolerál) ülök egy helyben, ilyenkor direkt érzékeny pontokon talál el, hogy heveredjek már le a kanapéra, én viszont másként nem tudok netezni, se feltett lábakkal, se állva, se fekve, se görnyedve, se mobilvaosan, mert ilyenem nincs, úgyhogy egyelőre annak is örülök, ha  a minidiktátor alvásidejében a saját bejegyzéseimet ki tudom csiholni magamból, ez is csak kisebb-nagyobb megszakításokkal működik, aztán eljön majd A Szomorú Vég, amikor már egyik blogomat sem fogom tudni írni. Szóval, bocs, és világbéke.