Több cím is eszembe jutott

Volt olyan egyetemi német órám, ahol rengeteget vitáztunk a csoporttársakkal, egy-egy téma kapcsán érveket és ellenérveket gyűjtöttünk attól függően, hogy pro vagy kontra oldalra kerültünk, aztán a csoportvezető moderálása mellett egymásnak esett a két tábor, a vita hevében gátlások és félelmek nélkül kommunikáltunk, szépen nőtt a szókincs, formálódott a csapatmunka, és később tanárként is egyik kedvenc feladattípusom maradt ez az érveléses dolog, a diákok nagyon élvezték. A kiindulópont mindig egy nagyon provokatív mondat, amitől az emberben már zubog is fel a helyeslés vagy tiltakozás, például olyan, mint az Elle egyik számában: "Tökéletességre törekvő, sikerorientált világunknak a beteg, sérült gyermekekre nincs szüksége, ezért a szülők többsége megválik gyermekétől." Megválik, azaz elveteti. Az egyetemen valahogy evidens volt, hogy a vitafórumon előkerül az abortusz, hogyne kerülne elő, míg világ a világ, ráadásul húsz-huszonöt közötti lányoknak és fiúknak már releváns lehet a téma, megfogalmazódhat bennük érv-ellenérv.

A mondat azért is fogott meg, mert nem értek vele egyet. Szerintem az abortusz kérdése rendkívül összetett és nincs egyetlen igazság, bárhogy is törekszik rá x és y meg z, helyette az adott gyereket váró nő van és az adott döntési helyzet, ezért kismillió okkal magyarázható, ki miért veteti el a gyerekét. Az más kérdés, milyen általánosítás születik akár egy cikkíró szakember, akár egy politikus agyában. Mindig is tudtam magamról, hogy nem szeretnék pl. mentálisan sérült gyereket, és nem azért, mert az egészséges, ép gyerek a tökéletesség és a siker szimbóluma a mai világban. Nem érdekel, hogy a világ mit vár el tőlem, nem vagyok a csorda tagja és megvan a saját véleményem arról is, mikor voltam/vagyok/leszek sikeres önmagam szemében, tökéletes meg soha nem akartam lenni, az unalmas. Elgondolkodom azon, mi az, amit szeretnék, amit bírok, amire képes vagyok, ami jó nekem, amit el tudok fogadni satöbbi, nem várom és nem kérem, hogy a világ gondolkodjon és döntsön helyettem. Egyszerűen nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy szeretetben felneveljek egy sérült gyereket, és nem hiszem, hogy pusztán emiatt szar ember lennék. Félnék attól, ki fog róla gondoskodni, ha meghalok, bántják-e, megalázzák-e, emberszámba veszik-e, ha otthonba kerül a halálom után (és milyen otthonba, te jó ég), és attól is félnék, hogy itt Magyarországon nem védhetem meg egy olyan világtól, amelyben nincs meg a sérült gyerekek megfelelő fejlesztéséhez szükséges intézményrendszer, mert ez valahogy nem fontos, ez sem fontos ebben az országban. Nem vigasztalna az az ezoterikus felfogás, hogy azok kapnak beteg babát az égiektől, akik méltóak rá, és mivel hívő sem vagyok, nem jelentene megnyugvást, hogy Isten akarta így, fogadjam el. 

Tudom, hogy vannak olyan anyák, akik a terhesség alatt minél kevesebb vizsgálaton vesznek részt, mert mindegy nekik, egészséges lesz-e gyerek vagy sem - megtartják. Bátor döntés, képtelen lennék rá, és remélem, soha nem is kerülök abba a pokoli helyzetbe, hogy döntenem kelljen, mert hiába mondanám, hogy nem, az a 'nem' olyan, hogy fájdalom, kín, szenvedés, bűntudat, önmarcangolás lenne mögötte, ezekkel pedig együtt kell élni. Az összes vizsgálatra elmegyek, mert minél többször szeretném hallani, hogy minden rendben a gyerekkel. Persze Az Élet azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt létezik olyan vizsgálat (egy bizonyos kor felett erősen ajánlják), amely a baba egészségét hivatott megállapítani, ugyanakkor némi vetélési kockázattal jár, másrészt a vizsgálatok tévedhetnek is: Előfordul, hogy az egészségesnek mondott magzat betegen születik, a betegséget jelző vizsgálati eredmények pedig tévesek. Ha az anya nem fogadja el a sérült gyerek születésének lehetőségét, vajon létezik-e ilyen tudás birtokában minden pillanatában boldog és felhőtlen babavárás?