Kulcskérdés

Három csík van a hosszú részén, olyat keress, mondta ő, aki férfim a telefonba, női agyra, a női agyamra szabta az információt, ugyanis vészhelyzet volt, az esti séta után a kabátzsebében maradt a kulcsom. Ott álltam másnap délután a csukott ajtó előtt (Andrist épp etettem reggel, a dolgozni induló apja zárta kulcsra az ajtókat), rajtam a gyerek és a télies szerelés és a kimozdulhatnék heves vágya. Mielőtt csalódottan kiléptem volna a zsebkendőnyi erkélyre (semmiféle mélybevetődési szándék nem vezérelt, levegőzni akartam, legalább így), kissé zaklatottan felhívtam ő, aki férfimet, rejtegetünk-e esetleg pótkulcsot valahol. (Azt nem vállaltam, hogy körömreszelővel nyitok utat magunknak, a biztonsági cucc bazivastag, a következő ötven évben hiába reszelném, nem érnék a végére.) Rejtegettünk. A kulcsos szekrényben. Másfél éve lakunk itt, érik még meglepetések az ember lányát, pótkulcs lóg a kulcsos szekrényben, ki hitte volna. Ezen a ponton hangzott el az a három csíkos információ, én meg zaklatottságomban is képes voltam elámulni azon, hogy a férfiagy mi mindenre figyel. Engem bárki megkérdezhet a kulcsaimról, van nagy és kicsi, kerek és szögletes fejű (a kulcstartóm hupikék törpikés, vallotta be csibike és pironkodva nézett körbe az anonim kulcsosok összejövetelén), ennyit tudok róluk, recékről, csíkokról és barázdákról fogalmam sincs, abban sem vagyok biztos, van-e egyáltalán minta vagy felirat rajtuk. Az a lényeg, hogy nyissák az ajtót, nem? A kulcsos eset kapcsán viszont kiderült számomra, hogy a kabátiparban tulajdonképpen diszkriminálják a nőket: a férfiak kabátján háromszor annyi titkos és nemtitkos zseb van, és ha A Mindent Elnyelő Női Táska nélkül akarok sétálni, tessék, ilyen kulcsnélküli helyzetbe kerülök. Egyenlő kabátjogokat követelek.