X-Faktor, azaz most honnan fogom tudni, hogy szombat van?

Gyerekes életem egyik alappillérét veszítettem el azzal, hogy véget ért a műsor. Összefolynak a napok, annyira rohan az idő (mit rohan, száguld!), manapság könnyen zavarba lehet hozni azzal, hogy épp milyen nap van, a hányadikával meg pláne, legutóbb már azon is elcsodálkoztam, hogy december az aktuális hónap, mert azt tudom, hogy november után december jön, de hogy ilyen gyorsan, azt eddig nem sejtettem. Egy szép napon arra ocsúdok, hogy elrepültek az évek, mindjárt érettségizik a fiam. (Mintha gyerekkel háromszor olyan gyorsan telne az idő. Azért valahol borzasztó ez a tempó.) Ha X-Faktor, akkor szombat, ergo megint elmúlt egy hét, ez volt a fix pont Az Időben, most törhetem a fejemet egy új időszámításon.   

Amúgy nekem tetszett a műsor, színvonalban verte a Megasztárt, a tizenkét döntős között több volt a valódi tehetség és a műsorvezető páros sem volt közönséges éspervagy bulvár, szóval, én remekül szórakoztam, a műsort kísérő, néha kínos kötelező körökre pedig nagyvonalúan legyintettem. Szeretem, ha ennyire tehetséges emberkék mérik össze a tudásukat, és csak kicsit vagyok irigy. Jó, a Csabi nem tehetségesebb, mint a Nikolas, de örülök, hogy ő nyert, mert ha fiatalabb lennék úgy tíz évvel, őrülten szerelmes lennék belé, bizonyos énekhangjai sem zavarnának (hahhh, kit érdekel az ének ilyen bugyiszaggatóan kék szemeknél), meg azért is, mert nekem sok volt, ahogy a Keresztes Ildikó legkedvesebb mentoráltját ajnározta (A Hang, Az Angyal, Az Istenáldotta Tehetség, ugye, Ildi?), néha maga a hisztikkel feltupírozott K.I. is sok volt. A Nikolas-féle pasinál zavar a sterilitás, hogy olyan kis bájgúnár, minden szőrszál a helyén, biztos azért, mert egyrészt képtelen vagyok ilyen makulátlan megjelenést produkálni, másrészt meg mindig ott a kérdés, hogy ki mit próbál leplezni belül a tökéletesen megkomponált külsővel. Wolf Katinak drukkoltam, kedvelem a humorát, a stílusát, a szemöldökét nem, bár erről nem ő tehet, hanem a sminkes. Vecának is szorítottam egy kicsit, ott lett volna a helye az utolsó kettőben. A következő életemben pedig olyan kis apró, törékeny alkatú lány szeretnék lenni, mint a Nyári Edit, mert soha nem volt még XS-es ruhám. És igazából Norbinak is szurkoltam, de csak az elején. Leesett az állam, hogy a mentorok meglátták benne a lehetőséget (ezért keres a Geszti milliókat és nem én), izgalmas, ha egy őrültnek tűnő valakiről kiderül, hogy félig-meddig zseni. Oké, nem zseni, de mindenféleképpen polihisztor, érzékeny és intelligens polihisztor, és jelenleg a legszebb csúnya fiú Magyarországon. A hangja az, ami nem fogott meg, nem bírnám pusztán hallgatni, egy idő után untam a produkcióit. Ami az X-Faktort illeti, kifejezetten várom a következő szériát, hogy megint tudjam, mikor van szombat. Örülök, hogy ilyen szerethető embereket mutatott a tévé hétről hétre, jó ez, kell ez.

P.S.: ... és most hallgassuk meg, hogy ain't no mountain high enough, mert klassz. Csak azért merem hangosan énekelni itthon, mert a fiamat kaja közben sem zavarja, hogy nincs hangom - dúl benne az életösztön.