Ilyen még nem volt

Karácsony előtt sikerült nagyon csúnyán lebetegednem, ami egyelőre azt jelenti, hogy nálunk elmarad az ünnep. Erő és idő hiányában nincs mél/képeslap/levél, nincs meglepetéscsomag, nincs fenyőfa, nincs sütisütés, nincs karácsonyi díszítés, nincs ajándék, nincs ünnepi vacsora, nincs családozás, nincs barátozás. Van egy zacskó vajkaramellás szaloncukrunk meg az izgulás, hogy a bennem növekvő kisebbik gyerekünknek ne legyen semmi baja. 

Innen szép nyerni, ugyebár.

Nektek most csak itt tudok nagyon szép, igazán boldog karácsonyt kívánni. Legyen olyan, amilyet szeretnétek.

F, mint fura Faktor

Fura nekem ez, hogy Kocsis Tibor nyerte az idei X-Faktort (Muri Enikőtől sem ájultam el), épp szombaton jegyeztem meg ő, aki férfimnek, hogy nincs kisugárzása ennek a Tibónak, nézem és hallgatom, de egyáltalán nem fog meg. Tarány Tamásnak drukkoltam, ha a családban fellelhető kiskorú atyaúristen kegyelméből (könnyebben vagy nehezebben) hozzájutottam a Faktorhoz. Kimaradtak órák a műsorból, mégsem érzem úgy, hogy bármit is veszítettem. Hétvégén az utolsó egy-egy órát tudtam nyugiban végignézni. Valami mást csináltam közben, mert nem kötött le. 

Fura, hogy mit kerestek olyanok a legjobbak között, hogy pölö Rocktenors vagy Ikrek vagy Apollo23.

Fura, hogy Geszti nem tudott elegánsan veszíteni sok-sok műsoron keresztül, amíg ki nem szórták a csapatait (azt gondoltam, ennél nagyvonalúbb pasi), és fura, hogy taktikázásszagú döntések születtek egy-egy továbbjutásnál.

Az is fura, hogy Keresztes Ildikó belefejelt egy vödör botoxba és senki nem szólt neki, hogy te, Ildi, csálén áll az arcod, ha mosolyogsz.

Egyelőre nem nyitunk palacsintázót

Orvul támadt rám a palacsintázhatnék, de nem estem kétségbe, a létező legjobb megoldást választottam: egyből megadtam magam. A közelben kapható palacsinták paraméterei alapján (pölö háromszázötven per darab és úgy kell lemasszírozni a torkomon, annyira fojtós a műanyag tölteléktől és a sok tésztától) úgy döntöttem, hogy én készítem el a palacsintáimat, nem lehet nagy kunszt, gondoltam magabiztosan, összerakom a tésztát és szépen kisütöm a cuccost.

Ő, aki férfim szerint egyszer már megpróbálkoztam a palacsintával, nálam a feledés jótékony és sűrű homálya borult erre a (dicső?/csúf?) kísérletre, mert egyáltalán nem rémlik életem első palacsintasütése, de ha ő mondja, elhiszem. (A végeredményt ő, aki férfim sem tudta felidézni, szóval, anno vagy túl sokat ittunk palacsintázás közben, vagy felejthető palacsintákat gyártottam, hüpp és szipp.)

Nem mondanám, hogy túlságosan rákészültem a palacsintázásra. Bepötyögtem a keresőbe, hogy palacsintatészta, és az első recept alapján bekevertem a tésztát, egyből két adagot, mert a csirke az egy optimista állat. A tészta állaga remek, a mennyiség pedig úgy is elég két személyre, hogy az egyik személy férfi, a másik személy meg perpill junkfood- és szénhidrátfüggő kismama. (Segítek: Én vagyok a kismama.) Még nem fogyott el az összes palacsinta, mert nem akarok hányni.

Ahogy tapasztaltam, a palacsintasütés maga a fekete mágia. Rengeteget bénáztam sütés közben, a negyedik kiszakadt palacsinta után (az első három sikerült) átadtam ő, aki férfimnek a stafétaserpenyőt, és gyorsan elfogyasztottam a szakadt darabokat, hogy megnyugtassam az idegeimet. Esetleg az enyhítő körülmény lehet, hogy egy késsel és egy fakanállal próbáltam megfordítani a palacsintákat (nincs a háztartásunkban serpenyő méretű kiszedő lapát), lehetőleg úgy, hogy ne karcoljam halálra szerencsétlen serpenyőt. Ő, aki férfim sokkal ügyesebb volt. Az is kiderült, hogy ha ő, aki férfim néz sütés közben, garantáltan kiszakítom a palacsintákat fordításnál, pedig azt hiszem, ennyi év után már nem illik zavarban lenni. 

Gőzöm sincs, hogy működik a  feldobom a palacsintát a levegőbe és elkapom a serpenyővel, és sem a serpenyővel, sem a palacsintával nem vágom pofán magam tartalmú trükk, de aki meg tudja csinálni, az minimum egy Gandalf vagy egy Dumbledore. 

Nem mertem belekötni egy fél Dolph Lundgrenbe

Hogy kicsoda Dolph Lundgren? Hogy nem ismeritek? Ó, igazán senki sem ismeri, mert hol ilyen, hol olyan! Bámulatosan tudja változtatni az alakját! Ha akarja, olyan, mint a szőrpamacs, vagy paróka, vagy egyujjas, kifordított bundakesztyű, vagy szobafestő pemzli, vagy papucs orrán pamutbojt. Ja, nem is, ez Pom Pom. Szóval, D. Lundgren. A kilencvenes évek egy kaptafára készült verekedős filmjeiből lehet ismerős a karaktere: szőke, csupaizom (a piramisokban nincs olyan sok kocka, mint az ő hasán), kábé akkora, mint egy bengáli tigris, és brutálisan magas (ha felnyúl az égre, simán leszedi a Boeinget). A nagyon durván IQ mínuszban éldegélő gonosz fickó megformálásához elég volt, hogy csúnyán nézett, ha nagyon durván IQ mínuszban éldegélő, orosz gonosz fickót játszott, még annyi szöveget is írtak neki, hogy da. Nem az a típus, akit Thomas Mann filmek forgatására hívnak meg.

A fűtésszezon beindulása idén is tartogatott izgalmakat a számunkra még az ősszel, és igazából nem is kaparnám elő ezt a régi sztorit, ha nem horgadna fel bennem az indulat újra meg újra, ahányszor csak szóba kerül egy fűtésszerelő, mint olyan. Biztos élnek széles e világon gyorsan és jól dolgozó (a kedves és a jóképű nem alapvető szempont) fűtésszerelők, én még eggyel sem találkoztam. Tavaly megkaptuk A Papucsos Szakmókust, és mivel idén sem lőn meleg, amikor ötösre csavartuk a csavargatásra szánt bizbaszt, piciny lelkemet edzeni kezdtem arra az eshetőségre, hogy ismét becsoszog hozzánk a fűtésszerelés kalapácsos istene, lelki kezeimmel már téptem is fel a baba- és szülőfetrengéshez asszisztáló habtapit a gyerekszoba padlójáról.

A lakás egyik napról a másikra hirtelen Szibéria Lájt jelleget öltött, ezért ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán ő, aki férfim ismét telefonált a gondnoknak, aki egy újabb másnapra beígérte a fűtésszerelőt, aztán mondtam ő, aki férfimnek, hogy pendítse meg drámai hangrezegtetéssel kísérve, hogy igen nagyon kiskorú is él a háztartásunkban és nem szeretnék arra ébredni valamelyik reggel, hogy a kiságyból való kiemelés után a matracon marad a szóban forgó igen nagyon kiskorú füle/orra/keze, mert lefagyott a hidegben. Ő, aki férfim megpendítette (a drámai hangrezegtetést kihagyta), a gondnok most már valóban intézkedett, szóval, ha nem megy a fűtés, mindenki szüljön gyorsan/kérjen kölcsön legalább egy igen nagyon kiskorút, felgyorsítja az ügyintézést. 

A fűtésszerelő váratlanul toppant be, a gondnok teljesen más napot és időpontot mondott A Nagy Alkalomra, és valószínűleg csak azért nyitottam ajtót, mert álmunkból riadtunk fel a sarjjal, és hirtelen elfelejtettem azt az alapelvemet, hogy az előzetes megbeszélés nélkül becsengetőknek nem tárok ajtót. Egy kézzel összerendeztem magam, másik kézzel felkaptam a gyereket és ajtót nyitottam. Dolph Lundgrennek, aki a fűtés miatt jött. Na jó, nem, csak egy fél D.L.-nek, de így is magas és nagydarab volt, és bár nem mondta, hogy da, elég csúnyán nézett. Mint tudjuk, nem szeretem, ha holmi fűtésszerelők utcai cipőben összejárkálják a lakást, ezért már épp nyitottam a számat, hogy udvariasan megkérjem, vegye le a cipőjét (kétszer akkora lába volt, mint nekem, jegyezte meg a 39-es őzsutalábakkal bíró csibike), amikor is realizáltam, hogy a fél D.L. fogta magát és szó nélkül besétált a nappaliba. Kalapálni. A parkettára helyezett szőnyegeken keresztül. A vérnyomásom mérhetetlen tartományba emelkedett, de nem ordítottam rá, mégis egy fél D.L. és tényleg csúnyán nézett rám (nem akartam, hogy kalapáccsal dekorálja ki a homlokom közepét), pedig a gyerek 100%-kal megdobja az aranyossági mutatómat. Arra készültem, hogy majd a gyerekszoba előtt szólok a cipő miatt. Udvariasan, a szemébe nézve, kicsit mosolyogva, hátha. A fél D.L. azonban egy pillanatra sem torpant meg a habtapi láttán: Lazán rálépett az utcai cipőjével, igaz, azt a történeti hűség kedvéért rögzítenem kell, hogy igyekezett a sarkain járni. Azokon a teflonserpenyő méretű sarkakon. Olyan szinten ledöbbentem a bunkóságán, hogy mukkanni sem bírtam, a fejem felett megjelenő gondolatbuborékokban viszont ott villódzott, hogy bzmgbzmgbzmg!  A hálószobába is bakancsban vonult be, jó szokásához híven, aztán vakkantott valamit és elhúzta a csíkot. Báthory Erzsébet vérszomjas tekintete lágy cirógatás volt az enyémhez képest, ebben biztos vagyok. A szememmel nem egyszerűen öltem, a teljes késkészletünket a hátába kívántam, még a frissen megélezett hússzeletelőt is, pedig az a kedvencem.

A fűtés persze nem működött a fél D.L. látogatása és kopácsolása után sem, úgyhogy ő, aki férfim újfent intézkedett. A fél D.L.-nek óriási mázlija volt, nem őt küldték, egy másik fűtésszerelő ürge jött hozzánk. Idősebb, soványabb, izommentes, alig magasabb nálam. Nem érdekelt, hogy szíve szerint nem venné le a cipőjét, mert esetleg lyukas a zoknija és kikandikál rajta a strasszokkal díszített, frissen pedikűrözött lába, cipőben nem tehetett egy lépést sem. Engedelmeskedett. És még a fűtést is megszerelte.

A szakmaiságom megkérdőjelezhető

Csibike a Real-Barca meccs elején: "A Messinek már megint nagyon szar a haja."

Nyár a télben

"A Napsütötte Toszkána pont az a könyv, amit télen kell olvasni, hóban-fagyban-zimankóban. Olyan, mint a nyári napsütés, nem az a forró-fullasztó, hanem az a bársonyosan cirógató, dorombolásra-lustálkodásra késztető, kellemesen melengető reggeli sugárnyaláb. Mediterrán lelkületű csirkeként nagyon szerettem ezt a könyvet. Kedvenc kanapémon kucorogva nem egyszer elmerengtem azon, hogy akár le is csavarhatnám a fűtést, legalább addig spórolok, amíg olvasom. Frances Mayes regénye kiváló téli depresszió ellen vagy csak úgy, kvázi nyomtatott boldogsághormon, jólesik, van benne minden, ami szemnek, szájnak, orrnak, léleknek, agynak, testnek ingere: humor, irónia, szín, illat, báj, szerelem, őszinteség, bátorság, fantázia, kultúra, étel-ital, család, barát, otthon. A könyv azért ragad magával, mert Mayes egyszerűen, természetesen, bensőségesen ír, olyan, mintha valójában egy cappuccino mellett hallgatnád a barátnődet, ültök a teraszon, süt a nap, zöldell a kert, csivitelnek a madarak, lágy szellő borzolja a hajatokat, a konyhából mennyei illatok kúsznak az orrotokba. Béke és boldogság árad a sorokból, még akkor is, ha valójában egy házvásárlás és -felújítás nehézségeiről szól a történet. Frances Mayes színeket és illatokat éget az olvasóba, csodálatosan ír az olasz tájról és az olasz finomságokról, úgyhogy nem csodálkoznék, ha egyszer olaszországi nyaralást tervezgetvén Toszkánában kötnék ki, felkeresném Cortonát és letesztelném az összes olyan levest, kenyeret, húst, tésztát, édességet, bort, amiről Mayes ódákat zengett. Ez a tervem cirka a távoli jövőbe vész, úgyhogy egyelőre a könyvben szereplő ütős receptekkel kell beérnem - meglátjuk, pölö van-e olyan jó a pizzája, mint az enyém."

2009 márciusában írtam ezt a bejegyzést a régi csirkeblogomban, és 96 oldal után nem bírom magamban tartani, hogy a folytatás, az Édes élet Itáliában, ugyanilyen remek könyv, vegytiszta élvezet az olvasása. (A részletekről majd később, ha a végére értem.) Ha lesz egy kis időm a hétvégén, először is felvésem a karácsonyi kívánságlistámra az újabb részt, aztán beveszem magam egy könyvesboltba és megpróbálok ennek az albumnak a közelébe férkőzni, remélem, nem fóliázták le. Nagycsaládilag megszavaztuk az alacsony költségvetésű karácsonyt, szóval, csak lapozgatni szeretném kicsit.  

Azért az szégyen és gyalázat (és miegyéb), hogy 2009 márciusa óta nem sütöttem pizzát. Gőzöm sincs, miért nem, de nagy hülyeség volt, gratulálok, csibike.

Csak szólok, hogy...

... a 'Hangokba zárva' eredetileg nem a Takács Nikolas száma, hanem a Bereczki Zolié, aki a magyar szöveget a feleségétől, Szinetár Dórától kapta szülinapjára erre a Josh Groban számra. Nikolas sem pasiként, sem hangként nem az esetem, ergo nekem Bereczki Zoli verziója sokkal, de sokkal jobban tetszik, a hangja és az előadása fényévekkel veri T.N.-t, a végén meg olyat énekel pluszban, hogy az összes nem létező szőröm is égnek áll a heves lúdcsirkebőrözés közepette.  

Csibike ismeretterjesztő bejegyzését olvashatták a t. hölgyek-urak. Mikulásra, with love.

Kicsit férfias a gondolkodásom

Arra jöttem rá, hogy nem veszek magamhoz elég nőcis információt, ugyanis amikor az új fodrászom megemlítette, hogy az új hajamra tökéletes megoldás lenne a diffúzor, azon kezdtem el filózni, hogy mi a fene köze lehet a hajhullámaimnak egy Forma-1-es autóhoz.

Még tudok újat mondani

A héten írtam egy h-í-r-t a gyerekblogomba, és úgy az igazságos, ha ezt a blogomat sem hagyom h-í-r nélkül. A h-í-r kábé hat-hét-nyolc ember számára nem lesz h-í-r, így hozta a véletlen, viszont a többi néhány száz olvasóval szeretném megosztani azt a h-í-r-t, hogy nyitottam egy blogot a gyöngyékszereimnek, mert kicsit háttérbe szorítva éreztem magam a saját énblogomban. Előfordulhat, hogy a jövőben itt is parádézik egy-egy jobban sikerült ékszerem, de alapvetően azt szeretném, hogy az új otthonukban mutogassák magukat:

http://gyongyblogulany.blogspot.com

A legújabb karkötők és fülbevalók már ott díszelegnek és szeretettel várnak titeket, nekem megsúgták.

P.S.: Abban a hiszemben térek nyugovóra, hogy már nincs olyan izé az életemben, ami miatt még egy blogot kellene nyitnom.

Könyvesblog

Csináltam magamnak egy listát azokról a könyvekről, amelyekről nem írtam itt egyetlen mukkot sem, és meglepődtem, mert darabra és oldalszámra is elég helyes a lista ahhoz képest, hogy a hetven százalékukat a vécén olvastam ötsoronként-kétoldalanként - és nem azért, mert felfázás vagy hasmenés miatt a fél életemet ott töltöttem. A gyorsolvasás kisgyerekes anyaként kifejezetten hasznos tudomány.

Fulghum két könyvét újraolvastam, mert egyszerűen megunhatatlan ez az ember. Imádom a stílusát, a humorát, az életfelfogását. Nyilván nem mernék megmukkanni a társaságában, csak megilletődötten bólogatnék. A könyveiben szinte minden oldalról süt a rá jellemző emberség. A bölcsességeit hétköznapi történetekbe csomagolja, élvezet kibontogatni ezeket.  A Már lángolt, amikor ráfeküdtem és a Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes c. könyve olyan, hogy bárhol felcsapom, mindig találok valami vicceset, optimistát, elgondolkodtatót. Néhány évvel ezelőtt K.-tól tudtam meg két pattanás kinyomása között, hogy létezik Fulghum, cserébe elárultam neki, hogy Joanne Harris is létezik.

Ranschburg Szülők könyvét is olvastam korábban, de most konkrét dolgokra szerettem volna választ kapni. Más mondatokra esik a hangsúly, mint terhesen (és két év múlva is megint másra fókuszálok majd), a lényeg azonban változatlan: remek mankó a gyereknevelés rögös útján járva.

Még valamikor az év elején megtudtam, hogy sok-sok istennő lakozik bennem, köszi szépen, Jean Shinoda Bolen, örök hála! Ez a klasszikus női szerepekről szóló könyv, a Bennünk élő istennők nagyon lekötött. A női szerepek és a görög mitológia főbb istennőinek összekapcsolása zseniális ötlet, a nők rengeteg segítséget kapnak a szerzőtől saját, valószínűleg több istennő által uralt típusuk meghatározásához, személyiségük negatív és pozitív pontjainak azonosításához.

Müller Péter Örömkönyve számomra sokkal bensőségesebb volt, mint a Szeretetkönyv anno, ez utóbbit abba is hagytam, nem találtunk utat egymáshoz. Szerettem az Örömkönyv emberekről-érzésekről mesélő történeteit, egyedül az angyalokról szóló részt olvastam felületesen, ezzel a témával semmit sem tudok kezdeni, ez már olyan mélység az ezotériában, amibe képtelen vagyok lemerülni. 

Olvastam vicces könyveket is ám. Vicki Iovine állandóan röhögtetett, mert a Barátnőim az anyaság első évéről röhögtetős könyv. Tök jó, hogy amikor úgy éreztem, elfáradtam az anyaságban, jött Vicki és röhögcséltem egy jót... és utána sokkal könnyebb volt visszaszállni az éppen aktuális mókuskerékbe. Megkönnyebbültem. Pontosan azért, mert ő le meri írni azt, amit én mindig is vállaltam, de sokan csúnyán néztek rám emiatt, hogy az anyaság nem minden pillanata lélekemelő és csodálatos, és nyugodtan érezhetem magam szarul attól, ha őrült fogzás miatt két hónapon keresztül napi hat óra alvás jut meggyötört szervezetemnek - óránkénti megszakításokkal. A népszerű kismama-anya magazinokban ilyesmiről max. az olvasói levelekből vagy a terhesnaplókból lehet valami ködös képet alkotni. Tavaly terhesen olvastam Vicki első könyvét, a Barátnőim a terhességről-t, az még viccesebb, mint az anyás. Örülnék, ha kiderülne, Vicki a legújabb könyvét a testvérproblémáról írja, azonnal megvenném. Kismamák! Kisgyerekes anyák! Olvassátok Vickit! És ne felejtsétek el: Egyszer minden szar elmúlik!

Vicces dolgokat írt Libby Purves is, a Hogyan ne legyünk tökéletes anyák? olvasása közben egyrészt felröhögtem itt-ott, másrészt megállapítottam, hogy nem fenyeget az a veszély, hogy tökéletes anya leszek, úgyhogy minden a tervem szerint halad eddig. Libby nem olyan szórakoztató, mint Vicki, viszont hasznos gyakorlati tippeket ad, többet is ki szeretnék próbálni.

A Felnőtteknek írtam történeteiről elsőre az jut eszembe, hogy nem lehet nem szeretni Janikovszky Éva finom humorát. J. É. szórakoztató, melegszívű, bájos, elegáns. Egyfajta időutazásra invitál, pl. a nyolcvanas évekbe, és érdemes csatlakozni. Remek lehet a Schütz Ila-féle hangoskönyv.  

Na, Vavyan Fable Habospitéje az egyik csalódásom ebben az évben, és tudom, hogy ezért felkerülök a rajongók feketelistájára. A nyelvezet és a stílus zseniális, mint mindig, a sztori azonban gyengécske, a Halkirálynő és a Vis Major sorozat szereplőinek összeengedése sem sült el jól. A régi regényeket imádom újraolvasni, arra várok, hogy Fable megint úúúgy írjon. 

A másik csalódásom a Kis kiruccanás Gavaldától, egyszerűen azért, mert néhány oldalba belesűrített egy 300 oldalas regényt, és tudom én, hogy a sorok mögött/alatt/között ott lapulnak a szerző által kimondatlan, ámde jól dekódolható Fontos Dolgok (ebben Anna Gavalda szuper), csak hát olyan vagyok, hogy Gavalda írjon szépen hosszan, ne ilyen kurta kivonatokkal bökje ki a szemem világát.

Hornby sem igazán hengerelt le a Betoncsókkal, egyetlen giganagy csavarban reménykedve rágtam át magam az oldalakon, de feleslegesen, szerintem Nick sem tudja igazán, mit is akart ezzel a könyvvel.

Érdekes étel- és életrecepteket gyűjtött össze Popper a Mi az élet étterme? c. könyvében. Nincs szigorú rendbe vágva a téma, ami éppen eszébe jut a mesternek, azt osztja meg az olvasóval - meghagyva neki a választás és a válaszadás lehetőségét. Szokatlan forma, szokatlan tartalom. 

A Hazaviszlek, jó? is könyvtári könyv volt, késedelmi díjat kellett rá fizetnem, mert pont nyaraltunk, és azon bosszankodtam, hogy a kicsengetett pénzből megvehettem volna a Hazaviszlek, jó? felét. Tóth Krisztinát a Nők Lapjából ismerem, ahogy Grecsó Krisztiánt is. Egy-két évig hetente megvettem az újságot, de aztán valahogy elteltem a tartalommal és a stílussal. Először mindig Vekerdy cikkét olvastam el, utána jött Grecsó vagy Tóth Kriszta, ha írtak az adott számba. Tóth Krisztina csodálatos tehetségű író, kis egyszerű sztorikat súlyos mondanivalóval tölt meg, és klassz a humora.

A könyvlistámban valószínűleg Kerstin Gier a kakukktojás. Véletlenül belebotlottam a bookline-on a Halálom után felbontandó címet viselő regényébe és felpiszkálta a kíváncsiságomat. (A borító nagyon gagyi, igen.) Egyszer elolvasható nőcis-szinglis sztori, könnyed, szórakoztató, kikapcsolódásnak remek, szóval, nem egy Háború és béke - szerencsére. Még a filmet is megnézném, ha valaki megcsinálná. (Valaki esetleg... ?)

Gary Chapman igazán figyelmes szerző: A Segítség, szülők lettünk! vékonyka könyv pontosan azért, mert a kisgyerekes szülői lét nem igazán könyvbarát állapot. Jó dolgokat mond Chapman és még csak nem is a szeretetnyelves könyvéből ollózott bele részeket. Ha nem húzott volna minden témára istenes és egyházas mezt, semmi nem zavart volna olvasás közben. Furcsának tartom, ha egy könyv a házassági papírral és a vallással rendelkező családokról ír. És mi, a többiek...? Azért még van jogunk az élethez és nevelhetünk ügyesen gyereket? 

A Szállj le a döglött lóról! klasszik önsegélyező könyv. Judith Sills a szükségesnél hosszabban és bonyolultabban mutatja be azokat az érzelmi-értelmi és fizikai kényelmességből fakadó csapdás helyzeteket, amelyekbe rengeteg ember beleragad, mert azt szokta meg, mert az az ismert. Úgy száz oldalt lehúztam volna a könyvből, de ha valaki szeretne kimoccanni a megunt/megutált komfortzónájából, csak nem tudja, merre induljon el, a lényeget így is simán kihámozza.

A Mesterkurzus hazugságot, önámítást és érdeket kiveséző kötetéből végül nem olvastam pár oldalnál többet, mert nem kötött le, és mert rájöttem, mióta itthon vagyok, nem akarok negatív mindenféléket beengedni az életembe.Könyv szintjén sem.

Az egyik legjobb dolog, ami az emberrel történhet, hogy könyvet kap karácsonyra. Mazsolázzatok, hátha kincsre bukkantok.

Sütőtökszezon

Olyasmi, amit nem tudok megérteni, pedig nagyon szeretném

Mielőtt a nő sétálni vitte volna a kutyáját, megkértem, hogy legyen olyan kedves és próbálja meg kívülről kinyitni a bejárati ajtót, mert nekem nem sikerült. A nő kifáradt a bejárati ajtó elé és készségesen bemutatta, hogy bizony  az ő kulcsa sem nyitja az ajtót. Elköszönés előtt még odaszólt, hogy a liftből hívjam már fel a gondnokot, mert reggel óta nem lehet kinyitni a bejárati ajtót, sőt, amikor beszálltam a liftbe és megnyomtam az emeletem számát, közölte velem, hogy a sárga gombot nyomjam, azon lehet elérni a gondnokot. Ha nem haragszik, mondtam a nőnek, kábé tizenöt perc múlva csevegek az illetővel, előbb kibányászom a kocsiból a talpig téliben feszítő gyereket, aki amúgy éhes és álmos és nem ismeri a 'mindjárt' jelentését.   

A babakocsit kettő körül ügyeskedtem fel a bejárati ajtóhoz. Adódik a kérdés, vajon ki vagy mi gátolta meg a nyugdíjas nőt abban, hogy a reggel óta eltelt x órában valamikor összefoglalja a gondnoknak a problémát. Nem engedte ki a kutyája, vagy mi?     

A hét traumája

Az egyik akciósan beszerzett Stahl Juci magazinból kellett megtudnom annyi, de annyi év után, hogy pirospöttyöséknél a kicsi natúr túró rudi csokiruhája nem olyan csokis, mint a nagyméretű tesójánál. És tényleg, leteszteltem. A kis rudi - kis bűn elvemet ezennel nagy rudi - nagy, de sokkal finomabb bűn álláspontra módosítom.

And the winner is...

... marlen, akinek szeretettel gratulálok.

Remélem, élőben is tetszeni fog. A mélcímedet tudom, és elárulom, hogy a csuklóméretedről foglak faggatni.

Köszönöm a játékot mindenkinek, ő, aki férfim kezét lehet aranyba önteni vagy átkozni, ízlés szerint. Úgy tervezem, hogy a 300. rendszeres olvasónál játszunk újra, de lehet, hogy korábban is adódik valami alkalom.

A játszóterezés romboló hatásáról

Kedden összetévesztett egy óvodás kisfiú az apukájával, aki szemüveget, piros sapkát és sörhasat hordott. Azt hittem, jó formában vagyok, csinos az új hajammal és elég karcsú is, de az apázás elgondolkodtatott. Talán rá tudom fogni az esti sötétségre. Talán.

Van kedvetek játszani?

Őt veheti birtokba Fortuna kegyeltje, katt a képre, úgy az igazi:

A narancsos csoki színeiben pompázik ez a blogszülinapos karkötő. Nagyon guszta, teljesen levett a lábamról. Legjobban a narancsszínű apró gyöngyöket szeretem benne, bár a narancs és a topáz swarovskik sem csúnyák. Nos, ha ti is elcsábultatok, hagyjatok egy kommentet ennél a bejegyzésnél (névvel, igen, a mélcímet sorsolás után kérem el). A jelentkezés határideje november 9. (a jövő hét szerdája), éjfél. Az előző játékom visszajelzései alapján annyiban szeretnék kedvezni a rendszeres olvasóknak az egyszer véletlenül erre járó és eme posztba belebotló kedves játékosokkal szemben, hogy a rendszeres olvasónak feliratkozott emberkék hozzászólása duplán számít a sorsolásnál, tehát náluk egy név helyett kettő kerül majd a kosárba/dobozba/lavórba. Ja, a fiúknak pedig narancsos-csokis karkötő helyett ilyesmi ízvilágú, saját kis kacsóimmal elkészített sütiremeket szeretnék felajánlani, ha Fortuna rájuk kacsint.
Sok sikert!

Hat év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké?    

Azért ez szebb a fűtésszerelő lábujjánál, nem?

Az a helyzet, hogy ezen a lilás-ezüstös karkötőn minden bogyó saját találmány és gyártmány: szétázott kézzel formáztam a nemezgolyókat (tapsvihar1), a bogyók fűzéstechnikájának kiötlése órákon keresztül tartotta izzásban az idegrendszeremet (tapsvihar2). Odavagyok a rusztikus nemez és a finom gyöngy párosáért, remekül kihangsúlyozzák egymást. Élőben varázslatosabb a karkötő (most ennyi telt tőlem képileg), hajnal kettőkor még forgattam az ujjaim között és nézegettem (érdemes rákattintani a fotóra, komolyan). Remélem, olyan népszerű lesz, mint az előző zöld szépség, szeretek velük bíbelődni.

A fiúk kedvéért majd pakolok fel valami csülökpörköltes képet, hogy ne érezzék elhanyagolva magukat.

P.S.: Ne ijedjünk meg, nem medicinlabdákat kell a csuklón vonszolni, 2-2.5 centis bogyókról van szó.

Még mindig színek

Ékszerözön

Mesélek majd a paradicsomprojektem utolsó felvonásáról, a könyvekről, amelyeket nagyon ajánlok vagy kicsit sem, a fűtésszerelők lábujjairól, mert ez nálunk visszatérő motívum ősszel, úgy tűnik, meg az új hajamról, és megmutatom a horgolt macskalányomat is, de csak majd, mert most feltöltögetem ide az elmúlt egy-két-három hónapban megrendelésre készített ékszerek egy-egy vezéregyéniségét, hogy némi színt csempésszek ebbe a rusnyaszürke időbe. Lélekben a nyár gyermeke vagyok, ezt az arcát utálom az ősznek, hideg, nyákos, szomorú. Meleg, citromos-mézes epres teába vagy karamelles/vaníliás forró csokiba kapaszkodom (néha a radiátorba, mert már működik), meg színes harisnyákba, színes csatokba, színes bögrékbe, színes ruhákba, színes habfürdőkbe - és a színes gyöngyeimbe is. 

 

Így azért nem olyan rossz

Reggel eredetileg azért merültem a majdnem forró habfürdőmbe (cirka tizedét rakom a vízbe, ennyitől is habos-illatos és sokáig elég), mert a hajnali műszakban átfáztam és rázott a hideg, gondoltam is, hogy hiába maradt itthon ő, aki férfim, nehéz nap lesz ez hőemelkedéssel, vacogással, fejfájással plusz az ultranyűgös sarjunkkal, de aztán kilestem a házi bárányfelhők között és azt láttam, hogy a kád szélébe kapaszkodó fiam izgatottan csápolja az óriási habokat, ő, aki férfim meg először a gyerek kezéről fújdogálja tova a ragaszkodó habpamacsokat, utána pedig ezernyi színes szappanbuborékot fúj nekünk a kád felett.

Ebben a bejegyzésben is van csoki

Azzal a népszerű felfogással soha nem értettem egyet, hogy csak a boldogtalan blogger ír blogot, azt viszont a saját bőrömön tapasztalom, hogy az anyablogger inkább anya, mint blogger, az írás egyelőre (?) a kép- és linkmentes bevásárlócetlikre korlátozódik, a kreatív vonal pedig abban merül ki, hogy a tejkenyérfelvágottsatöbbi-t pirossal vagy lilával vésem a fecnire. Egy év után már sokkal jobban viselem, hogy nem férnek bele néhány szabad órába azok a kedves dolgaim, amelyekre gyerektelenül számolatlanul szórtam el a napokat. Nem mondom, hogy nincs kedvem írni, mert van, és hiányzik is a rendszeres írás, de ha lenne rá időm, az életemről most mégis képekben mesélnék. Rengeteg minden zajlik a lelkemben és nehéz szavakká sodorni az érzéseimet-gondolataimat, ebben a pillanatban meg sem próbálom.
Írás helyett olvasok és ékszereket készítek, színek, formák, hangulatok, anyagok bukkannak fel bennem a semmiből, olyan az egész, mintha állandó ihletettségben élnék, és nehéz, hogy nem engedhetem azonnal szabadjára az alkotó energiáimat, tizenhárom-tizennégy órát is várnom kell, amíg összeülhetek a gyöngyeimmel. Biztos megvan az oka, mit kell megtanulnom abból, hogy miért pont akkor vagyok/lennék a legkreatívabb, amikor alig érek rá. Amúgy először ez a karkötő készült el:

Szépnek láttam a színeit, de azt gondoltam, gyöngyben nem az én világom a méz, karamell, csokoládé, pezsgő, holott hülyeség, valójában az összes ékszeremben van valami belőlem. Ezeket a gyöngyöket azért szeretem, mert a középső sógornőmtől kaptam őket születésnapomra, aki arra kényszerített, hogy bemenjek vele a hobbyboltba és kedvemre válogassak a gyöngyök között. Ez tetszik? Igen. Jó, a kosárba vele. Így ment ez a középső sógornőmmel, és szeretek visszagondolni erre az emlékre, borzasztó jó érzés. Aztán az egyik reggel úgy ébredtem, hogy tudtam, milyen nyakláncot készítek mézből, karamellből, csokoládéból, pezsgőből. Ilyet:

Még soha nem csináltam ilyesmi láncot (katt rá, úgy nagyobb, mint mindig), kicsit büszke vagyok rá. Nagyon jó érzések jártak át alkotás közben, flow és miegyéb. Sokat dolgoztam rajta, például a nagy fagolyó (2 centis) begyöngyözése nettó három órámba került. Hosszú a nyaklánc, nőies, elegáns, finom, gyönyörűvé teszi a dekoltázst. Raboljatok rá nyugodtan, ha tetszik. Sajnálom, hogy nem vagyok ügyes fotós, és  azt is, hogy eltörtem a gép makróját, ilyen képek vannak és lesznek, ennyi telik tőlem. Élőben nagyon szépek a színek, néha megsimogatom a gyöngyöket.

Előfordul, hogy a méret a lényeg

Nagyon fel tudja dobni a napomat, hogy amikor visszaviszem a boltba az új melegítőnadrágomat (gyerekkel nem tudtam felpróbálni) és azt mondom az eladónak, hogy szeretném kicserélni, mert lóg rajtam, végigmér a csaj és megkérdezi, hogy S-es, ugye?  

Téli estékre is remek

Tudom, hogy nem haladok A Korral, de én csak most jöttem rá, hogy tetszik Lady Gaga zenéje (nagyon tud a nő), ő, aki férfimnek és a fiamnak is, utóbbi augusztusban a Poker Face-re táncolt életében először, előbbi pedig valamelyik nap youtube-os linkekkel állított haza, az egyiken Tony Bennett és Lady Gaga énekel együtt. Gagának jól áll ez a stílus is, a kék haj kevésbé. Úgy érzem, Tony direkt nekem készítette az albumot (Tony, köszi!), hiszen mi másért hívta volna meg pölö Andrea Bocelli-t, Michael Bublé-t, Norah Jones-t, Sheryl Crow-t, Josh Groban-t egy-egy duettre?

Nem tudtam, hogy Amy Winehouse-nak ennyire gyönyörű hangja volt, kár érte.

Nézőpont kérdése

Három hónapig megint nem veszek könyvet, elhatároztam, és gyöngyöt sem. Az ilyen nehéz (de mindenféleképpen szükséges) döntéseket megkönnyíti az a tudat, hogy holnap szülinapi gyöngyökkel és szülinapi könyvekkel ajándékoz meg a család másik fele. A könyveknél azt csinálom lassan két éve, hogy néhány könyvtári után olvasok egy nagyon várt, sokáig félretett sajátot, amit ünnep kiválasztani és kifizetni a boltban, és megpróbálom lassabban olvasni, hogy tovább tartson. Szomorú nem vagyok, mert megtehetem, hogy elhatározom: nem veszek meg valamit, amit szeretnék. Az fájna, ha szeretném, de nem tudnám megvenni. 

Nagyon karácsony

Nyolc után pár perccel hatalmas lábassal a kezemben siettem hazafelé kedd reggel. Fura érzés volt, hogy ennyire hajnalban lerohantam a lábasért (a gyerek rajtam, apja a zuhany alatt), egy pillanatra azt hittem, álmodom az egészet, de aztán eszembe jutott, hogy az egyik lecsós lábasomban érthetetlen módon odaégett a párolt répa a párolóval együtt, a másik lecsós lábasomban meg kicsírázott valami hús, néhány hétre a hűtőben felejtettem, jajj. Mindkét lábas a kukában végezte, a többrétegnyi égésterméket betonfúró se vitte volna le, a másiknál meg nyúl voltam, nem mertem leemelni a fedőt, hogy inhaláljak a kitudjamilyen élővilágból. (Ha szépen megkérem, szerintem magától lesétál a szemetes konténerhez.) Kedd reggel ő, aki férfim felaprította a hagymát, pardicsomot, paprikát a lecsóhoz, és amikor rádöbbentem, hogy nincs megfelelő méretű edényem, elrohantam a boltba. Tizenhat kislábasban is megfőzhettem volna a lecsót, igen, én azonban úgy éreztem, tudok élni ilyesféle kihívások nélkül. Egészen nagy lábast választottam, ha már, és nem hittem volna, de szoknom kell a nagycsaládos méretet, úgy nyolc-tíz literes lehet.

Szóval, a héten lecsózunk és a múlt héten is lecsóztunk, kisrumpf és L. járt nálunk. Rossz szokásuk szerint rohantak. Valószínűleg megint egy évet kell várnunk, hogy két órára együtt lehessünk. Most komolyan, mi fér két órába? Jó, a lecsó igen. Egyébként azt nagyon szeretem, hogy hiába nem találkozunk egy évig, belépnek az ajtón és olyan, mintha csak tegnap köszöntünk volna el egymástól. Szerettem volna tortát sütni L.-nek, de örültem, hogy A Lecsó összejött. (Azért L. nem maradt torta nélkül.) Kisrumpfot macskával leptük meg, és izgultunk, vajon jól választottunk-é. Jól. Nehezen váltam meg hekka gyönyörű cicájától, ha tehetném, minden figurájából rendelnék és megküzdenék értük a fiammal. 

Azt itt most gyorsan közbeszúrom, hogy hekkára véletlenül, néhány küzdelmes óra után találtam rá: Régóta izgatta a fantáziámat az amigurumi, és amikor már cirka száz ősz hajszál birtokában tudtam amigurumi-alapot horgolni a youtube-nak köszönhetően (iszonyat büszke vagyok arra a tizenakárhány nyomi körömre), levezetésképpen nézelődtem kicsit valamelyik hajnalban, hogy mi mindent lehet csinálni ezzel a technikával. A kérdést úgy módosítanám, hogy mit nem lehet csinálni ezzel a technikával. Nézzetek csak szét hekkánál. 

A két órába még az is belefért, hogy kisrumpfék átnyújtsák nekem a kenyérsütőjüket és az Amerikában levadászott forró csokikat, a spéci (ravioli és süti) kiszúrókat, meg az Írországból Magyarországra kívánkozott csokikat. Csokiból amúgy nagyhatalom vagyok jelenleg, dorwtól is kaptam egy csomó finomságot szülinapomra, illetve olyan szülinapi szilváslepényt csinált, hogy öröm volt megenni.

A szülinapom eddig vegytiszta öröm. A kisfiam élete/m első pusziját nyalta az arcomra és egy pöttyös bögrét hümhümhümm-t nyomott a kezembe apai segítséggel. A pöttyös bögre hümhümhümm fehér alapon piros pöttyös hümhümhümmm, a változatosság kedvéért. Ő, aki férfim főzte a szülinapi vacsit: A kedvenc éttermünkből hozott kedvenc falatokat. Annyit tudhatok a publikus ajándékáról, hogy még készül, viszont közben életre kelt és megérkezett ő, aki férfim névnapi ajándéka (mármint az enyém, az én kisz drágaszágom), ő az, épp a piros székemen álldogál:

Imádom, és igen, ő egy miciség, a többit Mici blogjában találjátok, bogarásszatok nála is, érdemes. A család egyik részétől gyöngy- és könyvpénzt kaptam, amit végtelenül gyorsan elköltöttem, mert az ilyesmivel így kell bánni. Hétvégén szülinapi összeröffenés a család másik részével, úgy tippelem, remek lesz.

And the winner is...

... Tabby, akinek szívből gratulálok.

Kérlek, írd meg mélben a nevedet-címedet, hogy elküldhessem a nyakláncodat. Remélem, olyan örömmel hordod majd, mint amilyen örömmel készítettem. 

Köszönöm szépen, hogy játszottatok velem. (Végül ő, aki férfim húzott, a kisebbik férfi már szunyál.) Nem ígérem meg, hogy ez volt az utolsó ilyen móka, nem baj?  Rákaptam az ízére. Például októberben a blogom szülinapozik, és nekem már azt is megsúgta, mivel lepi meg a kedves olvasókat.

P.S.: A lánc ugyanúgy rendelhető, mint a többi ékszerem, akár más színösszeállításban is.

A csábításról

"Kaszturi (Pézsma, Moschus moschifenus)

Az egyik legősibb gyógyszer. A pézsmaszarvas fitymájánál lévő mirigy termeli. A leghatásosabb formája, amikor a párzási időszakban a szarvas patájával felszakítja a mirigy tokját, hogy a nőstényt odacsábítsa.", olvasom Popper könyvében, és az jut eszembe, hogy a férfiak mi mindent képesek összepanaszkodni, holott ehhez képest könnyű dolguk van a nőstények elcsábításánál.

Segítsüti

Ma négyig lehet még licitálni a segítsütisek finomságaira, de azzal is tudtok segíteni, ha az árverés után rendeltek az ajándéktárgyakból.

Szülinapi játék

A kézműves blogokban gyakran látom, hogy a bloggazdák ilyen-olyan alkalomból játékot hirdetnek, és ezt jópofa ötletnek tartom, illetve követendő példának, úgyhogy íme, az első hasonszőrű játékom:

A nyaklánc erre az alkalomra készült, kedvenc gyöngyeim kapaszkodnak egymásba, például a sárga kagylóvirágot hónapok óta tartogattam a megfelelő ékszerre várva. Ezzel a lánccal is szeretném megköszönni azt a kedvességet, érdeklődést, jó szót, drukkolást (és a szinte felsorolhatatlan minden mást), amit tőletek kapok évek óta. Ha szeretnétek megnyerni, pusztán annyi a dolgotok, hogy hagytok ennél a bejegyzésnél egy kommentet névvel (a nyertes elérhetőségét a sorsolás után kérem el, ha nincs blogja). A jelentkezés határideje szeptember 21., éjfél. Ne felejtsetek el áldozatot bemutatni Fortuna istenasszonynak, hátha. Sok sikert!

P.S.: Ígérem, legközelebb a fiú olvasókra is gondolok. Bocsánatbocsánatbocsánat.

34

A legklasszabb szülinapi ajándék az lenne, ha valaki minden reggel bemondaná, hogy hányadika van és milyen nap, természetesen évvel-hónappal együtt (a Kr. e./Kr. u. rész elhagyható), meg azt is, hányat kell még aludnom ahhoz, hogy a fiam ágyba hozza nekem a reggelit (és el is mosogasson utána).
Sokáig nem tűnt fel, hogy mindjárt szülinapom lesz, a harmincharmadik évem (néha követhetetlenül) gyorsan tovarohant, gyereknevelés közben nem volt időm sokkolódni/elmélázni, hogy hoppá, a tortámon már nem érdemes megfordítanom a számgyertyákat. Maga a 34 nem zavar, de ha ő, aki férfim le mer cserélni két tizenhét éves gidára, orrba vágom a vasalóval (is). Egyedül az szomorít el (?), hogy állandó harcban állok Az Idővel, és próbálok legalább huszonötöt csinálni a huszonnégy órából, de nem megy. (Vajon miért?) Még soha nem jutott ilyen kevés idő magamra, és félek (?), hogy a kisgyerekezéssel töltött legszebb (?) éveimben nekem, mint csibikének, nincs elég helyem. Nehéz elfogadnom, hogy nem vagyok olyan szabad, mint az elmúlt években, és hiába tudtam, mit vállalok (és vállalnám újra meg újra meg újra), megélni nehezebb, mint elképzelni. Szeretek anya lenni, úgy érzem, passzolunk egymáshoz, az anyaság meg én, a szabadságom azonban érzékeny pont. Csak néhány évvel ezelőtt váltam szabaddá, alig pár évet éltem úgy, ahogy mindig is kellett volna, és ahogy nekem jó. Addig mások elképzelései és elvárásai mentén alakítottam az életemet, fogalmam sem volt arról, ki vagyok és mit akarok.
A 33. évemben rengeteget tanultam magamról az anyaságnak köszönhetően. A legfontosabb talán az, hogy megtanultam, mit jelent az alázat, hogy a saját igényeimet-vágyaimat ideiglenesen (?) háttérbe szorítva, szeretettel és megértéssel, a legjobb tudásom szerint nevelek/gondozok/szolgálok egy kisembert. És tudom már, hogy engem nem kell kerékbetöréssel kínozni, elég, ha hónapokon keresztül nem hagynak aludni, mondjuk, félóránként-óránként kelek. És az is bebizonyosodott 2010. szeptember 16. és 2011. szeptember 16. között, hogy semmihez sem fogható boldogság dübörög a szívemben és áramlik az ereimben, amikor hozzám bújik a gyerekem, amikor rám nevet, amikor odaszól, hogy "ana!", és úgy tudom félteni, mint még soha senkit ebben az életben. És az a nehéz, hogy imádok anya lenni és imádok szabad lenni, és a kettőt úgy kell összeegyeztetnem, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem is. Nem fogok unatkozni 34 évesen sem, fogadjunk. (A fogadás nézzen ki úgy, hogy én azt mondom, nem, a tapasztalt anyák meg mondják azt, hogy dedede, csibi, unatkozni fogsz. Légyszi!)  
Írás előtt elolvastam a tavalyi bejegyzésemhez kapott kommenteket és a 33 mélnél jóval több mélt, és meghatódtam azon, hogy mennyi kedvesség árad a soraitokból felém és a családom felé. Mondhatom azt is, hogy évek óta, holott nem tartom magam könnyű természetű, könnyen (meg)szerethető embernek. Igazán jó dolgom van itt a blogban, köszönöm nektek, és azt szeretném kívánni, hogy legyetek boldogok és vidámak és optimisták és erősek. (Ne mindig, mert az öl, butít és nyomorba dönt. Bocs!)
Ha a Nagy Manitu is úgy akarja, de főleg az a kicsi, aki civilben Andris névre hallgat, a hétvégén szülinapi játékkal jelentkezem. A reklám után visszajövünk, maradjanak velünk. 

Egyszerű II.

Katt rá, úgy az igazi.

Nem gasztrobejegyzés, azaz praktikák habtapi szárításához (Ne a bölcsészmegoldást válasszátok!)

Tegnap este kilenc után a fiam összehányta a haptapit, de nem úgy, mint a múltkor, hogy csak a kilencesre toccsant, ami kikívánkozott belőle elalvás előtt, hanem úgy, hogy 2:0 arányban megszavaztuk a gyerekszoba padlójának sürgős habtapitlanítását: ő, aki férfim letörölgette a rókakoma nagyját, felszedte a majd' három négyzetméternyi habtapit és ideiglenesen bevágta a fürdőkádba azzal, hogy ha elaludt a gyerek, kezdünk vele valamit. Meglepő módon heves aludhatnék tört rám a gyerek lefektetése után (amúgy sem voltam túl fényesen szervezetileg), ezért már előre nagyon sajnáltam magam, hogy szunya helyett a szarvast meg a békát meg a többieket suvickolom és szárítgatom. A gyerek harminc-negyven perc durmolást követően a nagyróka után küldött még két kölyökrókát, ezek szerencsére csupán kéttenyérnyi helyet kértek a parkettán. Ő, aki férfim begyűjtötte őket, amíg ikszedjére is átöltöztettem és elaltattam a babát. Ha kicsit megerőltetem magam, rókafalkává bővítem az aznapi termést, a fáradtságom azonban elsőbbségért könyörgött, így szépen ránéztem ő, aki férfimre és megkértem, hogy mossa le habtapikat és tegye be őket a gyerek kádjába, reggelre megszáradnak. Kicsit később eszembe jutott, hogy ha vizes habtapi lennék, borzasztó nehezen tudnék úgy megszáradni, hogy tíz másik habtapi nehezedik rám (klassz vagyok habtapilélektanból), ezért még szebben néztem ő, aki férfimre és megkértem, hogy szárítsa meg az oroszlánt és a nullást és a többieket. Hajszárítóval. Szarul voltam, kizárólag ezzel tudom magyarázni a remek ötletemet. Ha az én pillanatnyi elmeállapotomon múlik a habtapik sorsa, a hajszárító még ma is ott berreg az egyik kezemben, a másikkal pedig (ha épp nem a kötelet tekerem a nyakam köré) gyerekszobába passzoló szőnyeg után kutatok a neten, amit rókatámadás esetén egyszerűen bevágok a mosógépbe. Ő, aki férfim nem a bölcsészkaron végzett (mázli1), szereti a hatékonyságot (mázli2) és híve a gyorsaságnak (mázli3) - persze nem mindenben (mázli4). Lepucolta a habtapirengeteget, aztán betelepítette a feleannyi szabad területtel rendelkező konyhába:

A zseniális megoldásnak köszönhetően nem kínzott a mosogatni vagy aludni dilemmája: pompás habtapibarikád választott el a csurig telt mosogatótól. MÁZLI! 

Még mindig lopják a bejegyzéseimet

Ha egy blogger régóta olvas engem, előfordul, hogy rögzülnek benne bizonyos szavaim, kifejezéseim, nyelvi leleményeim, és ezek itt-ott visszaköszönnek a bejegyzéseiben. Nem gond. Az sem, ha használja az egyes stíluselemeket, nyelvi megoldásokat és jól érzi magát írás közben. Egészségére, éljen a játék. Ráadásul kedvelem, nem gondolok semmi hátsó szándékra/irigységre/frusztrációra. Megtetszett neki, hadd vigye. Nem várom el, hogy hivatkozzon rám.
Ha egy blogger lassan, de biztosan teletűzdeli a posztjait rám jellemző megoldásokkal néhány bejegyzésem elolvasása után, és emiatt úgy érzem, a kezdeti szimpátia villámgyorsan csalódásba torkollik, hogy nem boldogul egyedül, írok neki mélt és barátságosan rákérdezek, mi az oka a sok-sok egyezésnek, mert ez már egy kicsit gond. Néhány alkalommal fordult elő ilyesmi, az érintett blogger mindig tagadott és megsértődött, mindig, pedig ez nem olyan dolog, amit ne lehetne elismerni, megbeszélni. Még csak nem is maradna bennem rossz érzés, szabad utat kapna a szimpátia.
Ha valaki blogban, facebookon, iwiwen vagy bármilyen más nyilvános felületen sajátjaként publikálja a bejegyzéseimet, na, az gond. Lopás. Leggyakrabban szólnak, mert véletlenül ismerős a szöveg, vagy túl jó az adott szerzőhöz és rákeresnek neten, a rendszer meg kidobja a blogomat, vagy egy kép linkje marad a sajátként közzétett posztban, ami elvezet hozzám (és ez azért amatőrség, lássuk be) ésatöbbi. Mariann, például te mikor fogod abbahagyni? Az 'ő, aki férfim' kifejezés lenyúlása nem elég, úgy látom, és a legutóbbi lopássorozat sem.

 

Arra vagyok kíváncsi, hogy az, aki az én gondolataimat, szavaimat, egyebemet majmolja-lopja, az ettől valóban boldog? Mert akkor receptre írom fel, hogy az egész világ egyetlen nagy boldogság legyen, hála a copy+paste-nek.

Paradicsomprojekt, 5. rész

Na, most már el lehet pakolni szépen a borogatást, a jégakut, a defibrillátort, elárulom, hogy az erkélyen paradicsomi állapotok uralkodnak, az ültetvényem átvészelte A Nagy Nyaralást. Középső sógornőm háromnaponta megitatta a lecsóalapgyárat, a nyár vége miatti bánkódásom kellős közepén én sem felejtettem el a locsolást, így jelenleg 5, azaz öt, azaz ÖT darab zöld paradicsom büszke tulajdonosa vagyok. Nyaralás előtt megjöttek a virágok, nyaralás alatt drukkoltam, nehogy megdögöljenek a forróságban, nyaralás után pedig a második utam az erkélyre vezetett, lecsekkoltam, hogy zöldell?, zöldell!, és ennek annyira örültem, hogy nem vettem észre a levelek között megbúvó kisebb-nagyobb paradicsomgolyókat. Az egyik délután épp a fiammal játszottam a kanapén, onnan rohantam az erkélyajtóhoz, hogy mintha zöld paradicsomot látnék a rengeteg levél között, és tényleg. Gyorsan összeszámoltam a paradicsomgyerekeket, négyen lógtak itt-ott, azóta született még egy. Úgy tervezem, hogy a saját paradicsomból készült lecsót megkóstolhatja ő, aki férfim is, mert jó fej vagyok, ehhez azonban egyelőre szűkösen vagyunk paradicsomilag, izgatottan várom a további versenyzők megjelenését. 

A paradicsomtermesztés egyébként hasonlít kicsit a gyerekváráshoz, remélem, a vége nem lesz olyan fájdalmas.

Összegyűjtött izgalmak

"Este írd fel szépen egy füzetbe - de csak emlékeztető szavakkal! -, hogy mi izgatott fel, dühített, bántott, sértett meg aznap.

A hét végén olvasd át az elmúlt napok sérelmeinek történetét, s ami már közömbös a számodra - húzd ki!

A hó végén tedd meg ugyanezt a harminc nappal. Csak az maradjon bent a füzetben, ami még mindig hat a szívedre. Meglepődsz majd, milyen kevés maradt meg. Csak ezek voltak fontosak. Ugye, mennyit izgattad magad fölöslegesen?"

(Popper Péter: Mi az élet étterme?)

Egyszerű I.

Mintakarkötőket kértek tőlem. Egyszerűek legyenek, ez volt a kívánság. Bonyolultabb ékszerre nincs is időm mostanában, már megint nincs időm, csak akkor, ha az alvásból kanyarítok le egy-két órát, és ezen változtatnom kell, nem lehetek visszaeső nemalvó-nempihenő, meg azon is, hogy a 'nincs időm' ne hagyjon hiányérzetes, szomorkás utóízt a számban. 

A fekete-ezüst elegáns munkahelyre, pont jó, a piros masni nem én vagyok, de állítólag most ez a divat. A zöld-irizáló bogyókért A Zőccséget bontottam le, elment tőle a kedvem. Kapkodós fotózás, szürke háttér - vagy freudi elfotózás.
Hiányzik a Balaton, hiányzik a nyaralás, hiányzik a balatoni nyaralás szabadsága.

Augusztusban történt

Az első gyerekes Nagy Nyaralásunk előtt néhányan mindenfélével riogattak, leginkább azzal, hogy strandról, andalgásról, alvásról, édeskettes összebújásról és egyebekről ne is álmodozzunk, mert az új környezetben kifordul önmagából a gyerek, a bevált napirend tarthatatlan a Balaton partján, ergo a nyaralásunk horrorisztikusabb lesz, mint a Kaptár összes része együtt, még a sült kolbász és a hekk is megkeseredik a szánkban, és alig várjuk majd, hogy hazajöjjünk pihenni. Nos, a nyaralásunk remekül sikerült, pedig nem szedáltuk le a gyereket. Íme, a tények:

a, mint alvás: Faragtam valamennyit az alváshiányomból, mert a gyerek békésen aludt esténként. Ő, aki férfimmel minden olyasmire jutott időnk, amit este kilenc és reggel hét között csinálni lehet 25 négyzetméteren és viszonylag halkan.
b, mint Balaton: Imádom. Anyuék lejöttek pár napra, így esett meg, hogy néhány percet gyerek nélkül, kettesben töltöttünk ő, aki férfimmel a Balatonban. A többi ötven-hatvan fürdőző mellett.
c, mint ciki: Első nap odaégettem egy edényt répapárolás közben. Dunsztom sincs, mi kozmált az aljára, mert a párolóegység és az edény között csak víz volt. Mázli, hogy nem egy hétig maradtunk, mert addig nem ázott volna le a fekete rettenet. Minden egyes nap súroltam egy kicsit. Két hét után győzelemittasan lóbáltam meg a csilivili edényt ő, aki férfim előtt.
cs, mint csibike, ne nyüszögj: Hármas ikreket láttunk a strandon. Babaméretben. Őket elnézve határozottan úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen rém könnyű dolgom van egyetlen gyerekkel.
d, mint dolgos: Na, ez nem voltam. Vittem magammal gyöngyöt, hogy majd jól bepótolom az elmaradásaimat. Nem jutottam a közelükbe se. Azzal nyugtatom a lelkiismeretemet, hogy nem volt helyem - az egyetlen asztalt megszavaztuk pelenkázónak.
e, mint evészet: Olyan, de olyan isteni sült kolbászokat ettünk... Meg minden mást is, ami kihagyhatatlan a Balcsin. Sajnos, nálam a kürtőskalács valahogy elfelejtődött. Hazafelé a kocsiban jutott eszembe, hogy nem meóztam egyet sem. Másfél kiló plusszal zártam a Nagy Zabálást, és fogalmam sincs, hogy csináltam, de ma már soványabb vagyok, mint amikor nyaralni indultunk, pedig nagyon durva szénhidrátkúrának vetettem alá magamat.
é, mint éjszakázás: Jó, ez kimaradt. Még csak bele sem haltam az éjszakai élet hiányába. Esténként, miután a gyerek elaludt, pölö társasoztunk, összebújtunk, filmeket néztünk (fej- és fülhallgatóval), dumáltunk az erkélyen ő, aki férfimmel, és lestük, hogyan szőnek hálót a pókok (NatGeo live).
f, mint fekacsirke: Nos, a kisgyerekes életforma nem kedvez az órákig tartó napozásnak, aszalódásnak. Cserbenhagytam a naptejipart, bocsánat!
g, mint gáz, tudom, de vettem egy kisvakondos kisbögrét: Idén már nem írok többször bögrékről, megígérem. 
gy, mint gyere, segíts!: Tolmácsoltam egy lájtos baleset jegyzőkönyvezésénél. A németek nekem mutogatták a papírjaikat, hogy ugyan válasszam már ki a szükséges doksikat, holott nekem jogsim sincs. Mondjuk, legalább úgy nézek ki, mintha lenne.
h, mint hűtő: Anyuékhoz akartuk kitelepíteni a hűtő tartalmát. Náluk, 20 kilométer után vettük észre, hogy a szóban forgó tartalmat nem vittük magunkkal. Kínos.
i, mint internet: Nem hiányzott a netezés. Ha előre tudom, hogy nélkülöznünk kell egymás társaságát, simán megvagyok netmentesen, nem izzadok, nem viszket a tenyerem és a levegőt sem veszem szaporábban. Két veszélye van a dolognak: Válaszra vár egy csomó levél, illetve újra bele kellett élnem magam abba, hogy van blogom, nem is egy.
í, mint így írnak ők: Vettem három szennylapot. Elolvastuk. Az összes agysejtünk belepusztult.
j, mint jajj, otthon hagytuk a pénzt: Egyszer zsé nélkül mentünk vásárolni. A kasszánál derült ki. Megpakolt bevásárlókocsival. Ő, aki férfim egy óra múlva fizette ki és nyalábolta fel az árut. Az eladó pampogott, hogy a húsokat nem vette meg, és közölte, hogy ezeket úgyis visszarakja a hűtőbe. Erre mit mondjak?
k, mint kocsi: Egy gyerekkel és minimális csomagmennyiséggel épp befértünk a miniautóba. Nem tudom, mi lesz kettő darab gyerek esetén, főleg úgy, hogy kétajtós a járgány. Itthon nyaralunk. Vagy a Balatonon veszünk ruhát, játékot, miegymást. Vagy külföldre megyünk repülővel, az elég tágas.
l, mint lángos: Valami sápadt, itt-ott nyers kerek izét árulnak a Balcsin lángos címszó alatt. Tragédia.
m, mint migrén: Átaludtam az indulás előtti két estét, úgy fájt a fejem. Minden az utolsó pillanatra maradt. A pakolás-rámolás miatt két órát aludtam. Ez az én koromban és állapotomban már-már gyilkos.
n, mint napsütés: Ő, aki férfim is úgy tudta, hogy fázni fogunk a Balcsin, ezért őszi szerelést pakoltunk be. 27-35 fokok vártak minket. Kétnaponta mostam a pár darab nyári göncünket - kézzel.
ny, mint nyaralás: Egész évben a Nagy Nyaralást várom a legjobban. Üti a karácsonyt is. Mindegy, hol vagyunk együtt, csak együtt legyünk.
o, mint oltári szívás: Retroparti a Kozsó-féle együttesekkel. Hozzánk a távolból szűrődött el a zene. Ez is sok(k) volt.
ó, mint óóó, végre nyertem Scrabble-ben: Ő, aki férfimet először tudtam legyőzni az elmúlt egy évben. Végre rámkacsintott Fortuna asszonyság, és nem T, L, L, V, CS, H, K betűkből kellett kiraknom a szavaimat. Ő, aki férfim persze a teliholdra fogta a sikeremet.
ö, mint ölni fogok, érzem: A takarítónők minden reggel 7 és 7.30 között húzgálták a teraszon a napozóágyakat, asztalokat, székeket. És fennhangon csevegtek. A szobánk pont a terasz mellett helyezkedett el.  
ő, mint ő, aki férfim és ő, aki fiam: Jó velük nyaralni is, megtartom őket.
p, mint pöttyös bögre: Nem vittem magammal, nehogy eltörjön a csordulásig pakolt kocsiban. A szálláson fellelt parányi csészéből ittam a kapucsínót. Egy jóízű kortyot nem bírtam lenyelni. Megviselt. (A tízliteres fazékból nem akartam kapucsínózni, hiába nem vagyok úrinő.)
r, mint rétes: Ó, hát az valami csoda, amit a főút melletti rétesezőben árulnak. Helyben készítik és az ízük pont ilyen. Abszolút kedvencem a szilvás-meggyes-fahéjas.
s, mint sport: Riogattam magam futással, de ugye nem volt hely a kocsiban, és a futócipő helyett inkább az új Fable könyvet tettem a bőröndbe. Nem mintha lenne futócipőm.
sz, mint szimpátia: Kaptunk ingyenpalacsintát. Ki akar velem barátkozni?
t, mint tévé: Egyszer sem sikerült bekapcsolni (és nem a technikai tudásom hiányzott hozzá), pedig kisdobos becsszó, hogy lélekben rákészültem a tévézésre.
u, mint utazás: Egyedül ez volt durva. A gyerek rosszul tűrte a hosszú utat, 40-50 percenként meg kellett állni 10-15 percre, szóval, nem Vettel tempójában tettük meg a Bp.-Füred/Füred-Bp. távot.
ú, mint úúúú, de visszamennék: Akár most rögtön.
ü, mint üvöltő szelek emberek: Ő, aki férfim egyik hajnalban úgy ébredt, hogy elege van, kimegy az aktuális tivornyázó bandához és rendet vág közöttük, holott nincs utcai harcos vérmérséklete.
v, mint vedelhetek: A borhetek miatt zajlott az élet Füreden. Szoptatok, ez még mindig nem az én életem. Mindegy, szeretem a kakaót.
z, mint zene: A Blaháról elszármazott műindiánok megint a szállásunktól ötven méterre szintetizátoroztak esténként. Minden este. Extra hangosítással. Már Winnetou nevére tikkelni kezd a szemem. 
zs, mint zsiráf: Most sem láttunk.

P.S.: Néhány kép a gyerekblogban.

Marhaság

Találtam a farmersortom zsebében egy összegyűrt nyugtát, és hirtelen wtf-érzés fogott el: néhány másodpercig nem tudtam mit kezdeni azzal az információval, hogy augusztus 26-án 8 hómarhát vettem.

Most jöttem vissza a nyaralásból, üdevagyokésfriss, üdevagyokésfriss, üdevagyokésfriss.

100 pont, avagy ehhh, fééérfi!

csibike (elgondolkodva): ... és szerintem le tudnám írni száz pontban, hogy miért szeretlek.

ő, aki férfim (csipkelődve): Én százat nem... Talán csak tízet? Vagy csak hármat? De lehet, hogy csak egyet?

csibike (vigyorogva): De nem ér azt írni, hogy 'csak'.

ő, aki férfim (vigyorogva):  Ez női válasz, ilyet akkor mondanék, ha átoperálnának nővé... Majd felsorolok száz szeretkezést.

Re

Kínosnak éreztem volna, ha ő, aki férfimnek kell ide bepötyögnie, hogy azért nem én nyitom meg a kommentboxot és örökítem meg a Nagy Nyaralást, mert a sokmagos kenyér szeletelése közben lesérültem: szemen talált egy vadászrepülőgépet megszégyenítő gyorsasággal suhanó tökmag.

Jól vagyok, és a tökmag lenyomata már nem látszik a szemhéjamon.

Csendben leszek kicsit

Durván egy hónapig, mert mindjárt belevágunk a szokásos Nagy Nyaralásunkba, és nem biztos, hogy ő, aki férfim és ő, aki fiam (meg néha mások) társaságában, illetve hekkes, lángosos, palacsintás, sültkolbászos, vattacukros, főttkukoricás kézzel nyomkodni tudom/akarom a billentyűket a füredi strandon. Ádijosz, pajtások.

Nem vagyok formában

Nem néztem az órámra (nem véletlenül, nincs olyanom, és amúgy sem szoktam az időt nézegetni), így szándékoztam betoppanni a dm-be valamelyik este, a korombeli biztonsági őr azonban vigyorogva közölte, hogy hét óra múlt egy perccel, zárva a bolt, és terpeszállásban lecövekelt előttem, még a mellkasát is kidüllesztette a rém-fontos-ember-vagyok-itt-kisanyám c. pózban. Otthon biztos tükör előtt gyakorolja a düllesztést és az a nap fénypontja, amikor zsékategóriás westernfilmek párbajhőseitől ellesett tartásban pózol a bejárat előtt - örülök, hogy nem köpött a lábam elé, az egyik legkedvencebb topánom feszült a lábamon. Nem tudom, mit gondolt, hogy felbőszült pankrátorként nekirontok és a testével kell megvédenie tőlem a dm árukészletét? Összesen vagy harminc ember lézengett még a boltban/dekkolt a kasszánál, azt hittem, simán beenged. Elismerem, a köszönés után szánalmasan gyenge kísérletet tettem a bejutásra ("Berohanhatnék egy csomag pelenkáért?"), valószínűleg bögyös-faros outfitben (és mínusz tíz évvel) több esélyem lett volna, mint trikóban-farmerben, meg ha szájfényt/kotont mondok.

Attól tartok, most kezdődik az a korszak, amikor már csak a nagypapakorú biztonsági őrökre tudok hatást gyakorolni.

Előbb-utóbb eltörik a kezemet

Lehet, hogy
1. egy olyan autós, aki ezerrel belehajt a tócsába, és a tócsa negyede rajtam, a babakocsin és a babakocsiban ülő gyereken köt ki, én pedig feldúlt ábrázattal a tócsás orczámon elactivityzem a közömbösen elhajtó faszi visszapillantótükrének, hogy a) bzmg!, b) hülye vagy, bzmg!, c) vak vagy, bzmg!;
2. egy olyan nő, aki hiába realizál engem és a babakocsit, mégis kivág elém a boltban, és a minden földi jóval, de főleg lendülettel teli kosarát a gyerek fejétől öt centire állítom meg, és a nő homloka helyett a sajátomat ütögetem látványosan, hogy megsejtse, mit gondolok róla, de azért az egyértelműség kedvéért odamorrantom neki, hogy 1.a), 1.b) és 1.c);
3. egy olyan fogyókúrázó olvasó, aki hónapok óta megtagadja magától az édességet, és olyanokat lát a blogomban, hogy pölö a hétvégén egyedül, mindenféle segítség nélkül elkészítettem életem első tiramisuját és le is nyomtam az egész tál 'urvafinom tiramisut úgy, hogy a két tiramisus nap alatt egy kilót fogytam (titkos féreg foga rág?).

Ha esetleg senki nem töri el a kezemet, sanszos a tiramisumérgezés. (Nem mondtátok, hogy ez ilyen egyszerű cucc.)

A második legjobb dolog, ami a tojással történhet

Nem, az első nem a tojásos lecsó, mert az 10/9 pontos barbárság. Pff, tojással elrontani a lecsót... Elárulom, hogy a legjobb dolog, ami a tojással történhet, az a zsidótojás, bár mi nem vagyunk az a flancos népség, simán tojáskrémnek hívjuk a cuccost. Köszönöm Polcz Alaine-nek, hogy szakácskönyvet írt, az ízlelőbimbóim minden egyes tojáskrémes katarzis közben hálát rebegnek. Óvatosan kell bánni a mennyiségekkel, mert a tojáskrém alattomos jószág, addig eszed, amíg el nem fogy, előbb képtelenség abbahagyni, nekünk legalábbis soha nem sikerül. Gasztroorgazmus a köbön, én szóltam. És ha már itt tartunk, elmondom, hogy kizárólag abban az esetben lennék hajlandó fénnyel táplálkozni, ha a brit tudósok jóvoltából kiderülne: van tojáskrémes fény. Meg lecsós. És csokis.

A második számú tojásmennyországot tálcán nyújtotta felém Az Élet, pontosabban a Szarvasi Mascarpone-s doboz fedelén. Nem is tudtam, hogy ilyen gyöngyszemek bújnak meg a doboztető belsején. Úgy terveztem, hogy tiramisut csinálok, de végül nem éreztem ingerenciát az édesre, ezért csóri mascarpone ott kallódott a hűtőben. Lejárat előtt egy nappal kezdtem azon túráztatni az agyamat, hogy mit csinálhatnék a mascarpone-ból, ami nem tiramisu. Véletlenül felfordítottam a doboztetőt és szembetaláltam magam A Recepttel. Első olvasásra nem túl bizalomgerjesztő a 'zöld mascarpone szósz', ennek ellenére megfogott, nem csoda, nekem a fiatalabb John Malkovich is bejön, nemcsak Christian Bale. A receptből kiderült, a trutyi két csomag zöld fűszertől zöld, nincs benne semmi gusztustalanság, úgyhogy vállalható. Mivel az eredeti ötletben annyira nem tetszett a tej és az ecet, kicsit önállósítottam magam, és miután frigyre lépett egymással a mascarpone és a ricotta, a masszához csak a felaprított főtt tojásokat és piacon vett póréhagymát kevertem (nem egyben, felkarikáztam), plusz só, bors a végén. Isteni lett. És családi adag.

Ó, mondd, te kit választanál?

Vannak nemszeretem döntések, hogy melyik legyen a két rossz közül, a kisebbik vagy a nagyobbik rossz, és egyáltalán, melyik mekkora rossz, honnan tudjam ezt itt és most? Az "A" verziónál békésen alszik ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén, semmi rémálom, mint nekem a héten (álmomban nyüszítettem a félelemtől és sírva ébredtem), lelkiismeret-furdalása sincs, talán mert lelkiismerete sincs, én azonban nem tudok tükörbe nézni. Kétes értékű jóindulatot kaphatok, ha szépen bólogatok, az csak nekem fáj, hogy két fontos dolgot elveszítek. A "B" verzió esetén nem köpöm le a tükörképemet, kiállok magamért és a családomért, viszont ez kész halálugrás, ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén bosszút fog állni, ezer százalék, mert ő ilyen.    

Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot. 

Mondd, te kit választanál?

Én a "B"-t. Képtelen vagyok a megalkuvásra, nem hajlik a gerincem.

Valószínűleg csak a rajongók értik, de nem baj

csibike: ... és rájöttem, hogy szeretem a baglyokat, egy csomó baglyom van itthon, és van az a gyöngyös lány, ő is szereti a baglyokat, és arra gondoltam, küldök neki egy baglyot...

ő, aki férfim: Túl sok Harry Pottert néztél...

Ez most nagyon tetszik

A próbaidős kozmetikusom (kerestem egyet a közelben, de még nem döntöttem el, megtartom-e,  alig mer odanézni a fazongyantánál) felhangosította a rádiót, hogy ez milyen szép szám, és ott csodálkozott némileg erőltetett mosollyal, hogy tényleg nem ismerem és a műsort sem láttam? Idén próbálom megzabolázni a csípős nyelvű énemet ("minden emberben van valami szép és jó, állítólag" c. projektem), ezért nem kérdeztem vissza, hogy mégis, ha én a tévét nézem, ki celebrálja a gyereknek az esti mesét és annak előzményeit, utózöngéit? Ő, aki férfim bírná egyedül a terheket, de én vagyok az anya. A próbaidős kozmetikusom elkönyvelt sznobnak, úgy láttam, és azt vettem észre az elmúlt években, hogy aki tévét néz, az gyakran hajlamos arra, hogy kevesebbre tartsa magát a nemtévéző másiknál, mert azt gondolja, hogy a tévé előtti tespedés helyett csinálhatna hasznosabb akármit, de nem teszi, ergo vele baj van. Meg azzal a véleménnyel is találkoztam már, hogy a tévéhiány főleg az értelmiségiekre jellemző, és a kisebbségi komplexussal hadakozó nemértelmiségi ebben egyfajta lenézést lát, az értelmiségi lenézi a tévézést, így a tévézőt is. Jó, mi?

Mindegy, a lényeg az, hogy Caramel és Trokán Nóra szépen énekel együtt. Hallgassátok.

Ejtek egy-két szót holmi diótörésről is

Az a helyzet, hogy fogyókúra nélkül fogyok, az elmúlt két hétben két kiló tűnt el rólam mindenféle önsanyargatás nélkül, és ez igazán remek, nem panaszként mondom, inkább egészséges csodálkozás rezeg a hangomban, mert például szombaton az apai nagyszüleimnél végigettem a teljes menüt, itthon meg vacsora keretében azt a maradékot, amit a mama becsomagolt éhező (ez a mama kényszerképzete) kiscsaládunknak. Húsleves mindenféle hússal és zöldséggel és tésztával, aztán petrezselymes krumpli rántott májjal és egy libacombbal (addig tukmálta a mama, amíg rábólintottam), a végén még fért belém két szelet a mama extrém csokis-cukros sütijéből, ami olyan brutális kalóriabomba, hogy Schobert Norbit a puszta látványától hetekig rémálmok gyötörnék. Ja, nagy adag tejszínhabbal. Telenyomtam a két szelet sütit, ha már. És ugye ott volt a reggeli, plusz a vacsora (ne pánikoljatok, nem fogom részletezni), egyik sem az a klasszik puffasztott rizs történet. 

A terhességem óta minden reggel ráállok a mérlegre, szorongás és bűntudat nélkül, csak úgy, kíváncsiságból, hol tartok. A hatvanöt kilós történelmi mélypontot céloztam meg súlyilag, nagyrészt heccből, miért ne. A szülés előtti súlyomat hónapokkal ezelőtt visszakaptam, már csak erősíteni kellene, hogy diót lehessen törni a seggemen. (Mondjuk, hülye vagyok, választhattam volna a mogyorót, az biztos kevésbé fáj.) Imádok enni, az életben rengeteg jó dolog van, az egyik az evés. Színek, ízek, illatok... Nincs az az isten, hogy három darab Korpovit keksz legyen a napi menüm, inkább eret vágok magamon az ásványvizes flakonnal. Szóval, ráálltam a mérlegre és azt láttam, hogy mínusz fél kiló. A zabálás után. Aztán többször is ráálltam, hátha a gyerek nyomkodta halálra a cuccost és valójában ötszáz kilót szedtem fel, hála a mamának, aki a régi konyha szellemében zsírral süt-főz. A mérleg jó. És egyre szimpatikusabb számokat mutat. (Lehet, hogy mégis a gyerek csinált vele valamit?)

Oké, azt elmondom, hogy kábé másfél hete... ehhem... sportolok. Semmi komoly, csak lájtos tíz kilométerek a szobabiciklin húsz-huszonkét perc alatt. A szoptatás miatt nem fér bele durvább, amúgy sem vagyok a durvább híve. Az esti altatás után olyan fél tíz-tíz magasságában tekerek, mert jólesik, lelazít és... ööö... élvezem. Igazából nem akartam szobabringázni, de épp nem volt rajta semmiféle vasalnivaló vagy más egyéb, és ha már arra jártam, felültem rá és meglepő módon nem szálltam le rögtön, hanem zúztam úgy nyolc kilométert. A Dirty Dancing 2 zenéjére, ma meg Pinkre, mert csendben hülyén érzem magam a bringán.

A sportot harmadsorban a diótörős segg miatt kezdtem el (saját elvárás, persze kézzel is tudok diót törni), másodsorban a promodos csaj, elsősorban pedig a vadiúj bikinim miatt. A promodos csajról azt kell tudni, hogy a Promod bőszen akciózik és a véletlenül rám köszönő narancssárga hosszú ruhával a karomon (de még a türkiz felső birtokbavétele előtt) összetalálkoztam egy duci, nálam másfél fejjel alacsonyabb csajjal. Ugyanazt a zöld felsőt szúrtuk ki, a csaj hamarabb ért oda és összeverekedtünk a ruhán, elkezdte túrni a zöld kupacot, aminek a tetején egy XL-es felső figyelt. Gondoltam, az pont a csaj mérete, úgyhogy megkértem, szóljon, ha talál M-est vagy L-est. A csaj közölte, ő is olyat keres magának. Kicsit levert a víz, ezek szerint meghurkásodtam a Promodban eltöltött tíz perc alatt, futott át az agyamon, de elegánsan csak annyit mondtam a csajnak, hogy igen, mellben mindketten erősek vagyunk. A vadiúj bikinimet meg potom pénzért vettem a Tezenisben így nyár végén, és a zöld alapot apró fehér virágok borítják. Nem akartam, hogy a nyaralás alatt az apró fehér virágok napraforgófejekké nyúljanak a habmellemen és habfenekemen, tulajdonképpen ez motivált, hogy felpattanjak a szobabringára. Valami lehet a levegőben, mert tisztára megkattantam, már most azon jár az agyam, hogy a Balcsin majd elmegyek futni esténként. Futni. Én.     

Ha férfi lennék...

... halálosan szerelmes lennék Tóth Krisztinába. És nem azért, mert szép.

Soha nem állítottam, hogy mellettem könnyű az élet

Hajnal egy körül félig vizesen, félig törülközőbe csavarva eltipegtem a fürdőszobából a hálószobába és felébresztettem ő, aki férfimet, hogy egy bazinagy vérpók szaladgál a fürdőszoba plafonján, légyszi, tüntesd el, mert nem tudok fogat mosni. Amikor a zuhanyfüggöny másik oldalán kapirgált valami nagy fekete, megpróbáltam levadászni a borzalmat, de mellécsaptam a zuhanyrózsával, utána meg hiába vettem észre a plafonon, nem értem el zuhanyrózsával sem. Nem nyitottam rá vizet, mert nem akartam szarrá áztatni a plafont. Ő, aki férfim igazi úriember (más valószínűleg orrba vágott volna, ha ilyen hülyeség miatt ébresztem fel), felkelt, kisétált a fürdőbe, én pedig a küzdő felekre csuktam az ajtót, hogy ne menekülhessen ki a dög. Az ágyban ő, aki férfim megjegyezte, hogy szimpla mezei légy volt az a pók. Jó, de bazinagy, suttogtam vissza. 

Tanulság: Ne hagyd egyedül zuhanyozni rövidlátó nődet.

Szolg. közl.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem az a legújabb szórakozásom, hogy felhívom a családtagjaimat, barátaimat, ismerőseimet, kollégáimat, de nem szólok bele a mobilba, helyette bősz nazgúl módjára rikkantok párat, vagy eleresztek néhány emmemmemmemme-t és mammamamma-t, vagy csak egyszerűen izgatottan szuszogok. Igen, a fiam megkaparintotta a telefonomat... és valahogy megoldotta a hívást. Ez a gyerek mindenre képes, m-i-n-d-e-n-r-e.

A főnököm számát ma kitöröltem, az a biztos. 

Paradicsomprojekt, 4. rész

A fiam egyre fejlettebb vadászösztöne miatt szinte az összes növényemet ki kellett telepítenem az erkélyre, ezért most csak ilyen képre futja, nem bírtam ennél jobban a paradicsomültetvényem közelébe férkőzni. Jól néz ki, ugye? Ahhoz képest, hogy a seggemen és a hajamon kívül eddig nem sok mindent növesztettem az életben. A sivatagi éghajlat miatt aggódtam kicsit, ugyanis magyarországi viszonylatban egy-két elfelejtett locsolás még belefér (és a felső szomszéd viráglocsolása után hozzánk lezúduló Niagarában is lehet reménykedni), szaharai szárazságnál viszont életveszélyes, ha csak egyetlen nap is kimarad. A másik balkonládának anno találtam helyet az erkély korlátján, ott nem ilyen dús a növényzet, mert jobban éri a nap. A dzsungel aljnövényzetében megbúvó példányok (a képen) viszont pofásak. Öt palánta műanyag pohárban maradt, nekik már nem jutott föld, a mostoha körülmények ellenére azonban jól tartják magukat.

Anyu szerint ez, ami a képen van, tuti hoz virágot, és én hiszek neki, a telken felnevelt már néhány kilónyi paradicsomot, meg a bizalmamat is élvezi, hiszen amikor késsel a kezében és elszánt tekintettel az arcában megjelent a konyhaajtóban, hogy ő most felkopaszítja a paradicsomot, nem éreztem úgy, hogy el kell barikádoznom az erkélyajtót. Hétvégén karót kapnak a srácok, most jutottak ebbe a stádiumba. Még nem merem beleélni magamat a saját paradicsomba, majd ha túlélték a nyaralásunkat, majd akkor szövök színesebbnél színesebb álmokat. Talán egy kis lecsót csinálok abból a pár szemből, ami beérik... vagy talán... egy kis lecsót... vagy esetleg mégis inkább... egy kis lecsót?   

Minek nevezzelek?

Amíg az Ikeában arra vártam, hogy haladjon a sor, megtudtam a mögöttem álló (és elég hangosan beszélgető) két 18-20 év körüli fiataltól (egy fiú, egy csaj), hogy az ember lánya a haverjával poénkodik és néz focimeccset, a pasijával összebújik és aranyoskodik, focimeccs nincs. Nem kérdeztem rá, hogy ez korosztályfüggő definíció-é vagy sem (tehát érvényes-é a harmincvalahány évesekre is, akik már féllábbal a sírban vannak, mint tudjuk), és esetleg, de tényleg csak esetleg, elképzelhető-e szerintük az a rendkívül szokatlan, durván évtizedenként egyszer előforduló helyzet, hogy az ember lánya ugyanazzal a hímneművel poénkodik, néz focimeccset, bújik össze és aranyoskodik?     

Lehet, hogy egy ufóval élek együtt.

Púpra nem számítottam, de megküzdöttem vele

Nos, a fiúk inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést, igyanak meg helyette egy sört. Gyöngyről lesz szó, és ez pasiszemszögből biztos van olyan durva, mint a hüvelygomba. Én szóltam.

Amikor megláttam a púpos lencséket, egyből arra gondoltam, hogy mégis, mit vártam, hiszen nem vagyok formában. Például egy héten keresztül fotóztam a hibiszkuszom egyik bimbóját (összesen tizennégy van neki), hogy napról napra megörökítsem a kinyílását, és nem tűnt fel, hogy a gondosan lefotózott hibiszkuszbimbó minden reggel ugyanakkora. Tizennégy bimbóból sikerült azt az egyet kiválasztanom, ami a kivirágosodás helyett az elszáradásos halált választotta. A miért-re nincs válasz, a maradék tizenháromnak semmi baja. A héten nem fogok lottózni, eltaláltátok.

A falencsékkel is így jártam. Nem haláloztak el, de a lapos lencse helyett valahogy púposat rendeltem, és ez azért volt gond, mert még azt sem tudtam, a lapossal mit kell csinálnom. Mióta anya vagyok, nem sok olyat bír nekem mutatni a világ, amitől zavarba jönnék (világ, azért ne próbálkozz!), úgyhogy végül csak bevontam gyönggyel az egyik (30 mm átmérőjű) púpos lencsét, ő az - eleje, háta, oldala:

Annyira belejöttem a púpok begyöngyözésébe, hogy úgy érzem, komoly veszélyt jelentek a tevékre is.

Minta: Dia