Ablakpucolás helyett

Ahogy a képek is mutatják, lebeszéltem magamat az ablakpucolásról. Nem először és nem utoljára, mert nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok. A Türkiz Szemétláda az elmúlt hónapokban megtanított a saját nyelvére, mostanában már kevésbé borzolja az idegrendszeremet, sőt, megkedveltem, az az igazság, és jelenleg egy fekete-hematit turbósított verzióval múlatom az időmet - és holnapig megpróbálok nem nézni az ablakokra.

A lila és a világoszöld még szabad préda. Természetesen sikerült kitalálnom egy újabb szöszölős karkötőmintát, hogy valóban különleges legyen az ékszer:

Biztos jobb képet csinálok, ha süt a nap és nem török le egy fontos bizbaszt a gépről, de nem sütött és letörtem, ez van.

Eltűnt egy fiú

Mea kérte a segítségemet, talán van valami információtok az eltűnt osztálytársáról. Ha blogoltok, légyszi, tegyétek ki a linket. Köszönöm.

Talán tudtok segíteni

A bal lapockám alatt tegnap felfedeztem egy féltenyérnyi piros pöttyös területet: úgy néz ki, mintha hátba vágtak volna a húsklopfoló recés felével. Mivel nem feküdtem se tűpárnába, se sündisznóba, se kaktuszba, fogalmam sincs, mi ez az izé, viszont egyszer-kétszer rosszul emeltem fel a fiamat és hallottam, hogy emelés közben valami pattan-roppan azon a területen, fájt is és fáj is, ha terhelem, és kicsit zsibbad néha, így előfordulhat, hogy a kettőnek van valami köze egymáshoz. Elpattantak a hajszálerek vagy ilyesmi? (Ez ugye olyan sebesülés, ami miatt soha többé nem szabad mosogatnom?)

Vigyázat, a bejegyzés ezoterikus, gyöngyös és csokoládés elemeket tartalmaz!

Az mindig izgalmas, ha azt mondják az ember lányának, hogy húzzon tizenkét lapot a szétterített kártyák közül. Bármi megtörténhet. (Például az ember lánya húz tizenkét lapot a szétterített kártyák közül.) Nekem még senki nem vetett kártyát, a gyüjjön aranyoskám, megmondom a jövendőt kéccázé lehetőséget nem szoktam megragadni a metrón vagy az aluljáróban, a kifinomultabb megközelítés híve vagyok. Kedden Elf magával hozta az egyiptomi tarotkártyáját és munka-karrier vonalon faggattuk a kiválasztott lapjaimat, mert ez a téma még nincs igazán a helyén az életemben. Egyelőre gyűjtöm a gondolataimat, az érzéseimet és A Jeleket, eléggé egy irányba mutat mind, csak gyerekkel/gyerekekkel nem mindegy, mit választok. Csomó kardos lapot húztam, ez valószínűleg a harcos természetemre utal, a fegyvertechnikai ügyességemre biztos nem, én még tompa végű hajcsattal is mély, vérző sebet tudok ejteni magamon. A kártyák telibe találták a dilemmám összes vonulatát, nem lepődtem meg, azt viszont kicsit zokon vettem, hogy a kvintesszenciából ("... a kérdező kezdeményezzen, ügyesen és odafigyelve közelítse meg a kérdéses témakört, és alkosson belőle mesterművet") kimaradt a konkrét megoldás, így ezt még mindig nekem kell megtalálnom. A kártyavetéstől azért nem ment el a kedvem (ki tudja, lehet, az vagyon megírva, hogy lakótelepi sámánként csináljak karriert), ő, aki férfim levadászta a könyvet, és mázli a javából, hogy adtak hozzá ajándékkártyát. Elsőre a kártya és a könyv marseille-i verziójával állított haza, ami nem gond, hiszen a középkor az egyik kedvenc korszakom, de azért az ókori Egyiptom mégis közelebb áll hozzám. Ő, aki férfim visszavitte és kicseréltette. (A mai királyfiknak már nem sárkányokkal kell megküzdeniük, hanem pl. eladókkal.) Elf és a fiam kölcsönös szimpátiájáról a gyerekblogomban írtam, ezért itt inkább azt mesélem el, hogy úgy tűnik, csokiügyben nyitott könyv vagyok, Elftől egy nagy tábla epres Milkát kaptam, amit vétek bontatlanul hagyni, ugyebár. A másik tuti ajándék a gyöngy volt. Még egy hónapig tart a nem-veszek-gyöngyöt-és-ebbe-nem-halok-bele fogadalmam, az ilyen ínséges időkben minden gyöngydarab igazi kincs. Nem akartam elmondani itt, mivel leptem meg Elfet, mert csak, de annyira örült, hogy muszáj: az egyik valódi egyiptomi papiruszomat ajándékoztam neki. Különleges zamata van a meglepetésnek, ha olyan dologgal teszek boldoggá valakit, ami nekem is nagyon fontos. 

Most megyek, megkérdezem a kártyámat, mit üzen, mi legyen a maradék ötkockányi epres Milka sorsa.      

Most már tényleg nincs egy rongyom se

Előbb-utóbb minden nő életében eljön az a pillanat, amikor kinyitja a ruhásszekrénye ajtaját és a fejére borul a ruhatára. Én tegnap este kaptam az arcomba a napok óta csak úgy ide-oda begyömöszölt trikótharisnyátblúzt és a többit. Láttam, hogy kritikus a helyzet, hogyne láttam volna, de az ember ilyenkor reménykedik. Hogy majd maguktól elrendeződnek a ruhák. Hogy majd a ruhatündér szépen összehajtogatja és egymásra rakosgatja őket, ha maguktól nem akarnak elrendeződni. Hogy majd valamikor belevetem magam a ruhadzsungelbe, ha a ruhatündér képtelen egy ilyen piti szívességre. Mivel anno a költözésnél azt hittem, nincs egy rongyom se, amit felvegyek, a nemlétező rongyaimmal mégis telepakoltam több dobozt, a ruhatáram átnyálazása nem szerepelt a sürgős tennivalóim ötvenes listáján, de még az ötvenegyedik helyre sem ezt véstem fel, pedig egy ideje ott motoszkált a fejemben a minimum akcióterv: téli holmik elsüllyesztése a szekrény mélyére, elő a tavaszi-nyári kollekcióval!

Tegnap este kábé fél hét körül esett a fejemre az első pulcsi (épp egy másikat próbáltam besuvasztani a szekrénybe), és ezt úgy értelmeztem, hogy a ruhatáram kiásta a csatabárdot, muszáj lépnem valamit. Felhagytam azzal a ténykedésemmel, hogy két kézzel tartóztatom fel a rám támadó ruháimat, hagytam, hadd landoljanak a parkettán. Úgy gondoltam, rendet teszek, de komolyan rendet teszek, ha már odáig fajultak a dolgok, hogy bugyi lóg a fülemen. Hajnal egykor kerültem ágyba. Nem azért, mert annyi ruhám van: a 'megy vs. marad' döntéshez minden egyes nadrágot, blúzt, trikót, szoknyát satöbbit fel kellett próbálni. Volt olyan ruhadarab, amiből ő, aki férfim szabadított ki, ha ő nincs itthon, valószínűleg égbe nyújtott karokkal, vörös fejjel és összepréselt tüdővel dőlök az ágyba. Hogy miért tartottam meg (és hurcoltam magammal költözésről költözésre) a ránézésre is kicsi eztmegazt? Ööö... fogalmam sincs, talán lustaságból. (És hogy miért próbálom fel, ha ránézésre is kicsi? Ööö... talán remélem, hogy csak ránézésre az?) Volt olyan cucc, amiről nem hittem el, hogy én vettem magamnak, annyira nem illik hozzám. Ma már abszolút nem passzol a személyiségemhez. Hogy miért tartottam meg ...? Ööö... lustaságból? Á, hagyjuk az okokat, inkább nézzük meg, mi lett a szortírozás eredménye:

- A ruhák 10%-a simán vállalható, én vagyok, ilyen vagyok, ha ruha, akkor ők vagyok. Egyetlen gondom, hogy nagyrészt nyári cuccok, szóval, most azonnal legyen nyár, jó?

- A ruhák 25%-ára azt mondta ő, aki férfim, hogy arra az egy alkalomra, amikor letépi őket rólam a szenvedély hevében, pont jók.

- A ruhák 50%-a szűk fartájékon és tejcsárdatájékon, és valószínűleg én vagyok az egyetlen anya, aki a hátára hízott a terhesség alatt. Tizennyolc kiló mínusznál tartok, bőven a szülés előtti súlyomnál vagyok, ennek ellenére mintha nem a saját testemet kaptam volna vissza. Azt hiszem, meg kell keresnem a súlyzóimat. Jó lenne, ha nem valamelyik szekrényből esnének a fejemre. A szobabicikli pontos helyét tudom. A vasalnivalót majd lerámolom róla.   

- A ruhák 15%-a abból a korszakomból maradt meg, amikor fogalmam sem volt arról, hogy meg kell élnem a nőiségemet-nőiességemet. Bő és sötét, ez a két legjellemzőbb paramétere a ruháknak.

A férfiriasztó darabokat a héten elviszem a ruhagyűjtő konténerbe, remélem, a szűk cuccokra lecsapnak a család gepárdtestű nőtagjai, én meg mindjárt előhúzok egy tavaszias zsákot és nyílásokat vágok rá a fejemnek és a két karomnak.    

Szombat esti szösszenet

A háttérben Sting énekel, a gyerek alszik, én nemsokára befejezem a zöld-bronz karkötőt, ő, aki férfim pedig egy sünt próbál kilőni a világűrbe.  

Az őskorban még volt becsülete a mekis kajának

Sanyinak görbe lába volt és egy gyönyörű húga. Tizenhat-tizenhét éves lehettem, azt mondta, csodálatos lány vagyok. A húga súgta meg, hogy járni akar velem. Lejött a kézilabda edzésekre, szurkolt is, nemcsak bámult. Sanyi öreg volt, harminc vagy kicsivel több. Nem akartam járni vele, valamelyik reménytelen szerelmem fájt a szívemben. A gimi a reménytelen szerelmek korszaka az életemben. Sanyinak barna szeme volt és kopaszodott, emlékszem, a sötétkék térdnadrágjából kilógó szőrös lábai hosszú szárú fehér zokniban és edzőcipőben végződtek, szőrbozont kandikált ki rövid ujjú pólóingéből, szőrös volt a karja és a nyaka is. Alacsonyabb volt nálam. Egy fejjel. Azon a napon kint futottunk a suli előtt. Napsütésben. Testnevelés óra, száz méter, időre. A száz méter a kedvenc távom.  Én voltam a leggyorsabb az osztályban, Ildivel futottam versenyt. Ildi nemes ellenfél volt, borzasztó gyors. Sanyi gratulált és bámult. Az őskorban biciklis nadrágba és trikóba bújtunk tesiórán. Nem tudom, mikor érkezett meg az utolsó órára, csak azt láttam, hogy kezet fog a tanárommal-edzőmmel, aztán megindul felénk. Ildivel már alig lihegtünk a száz méter után. Sanyi hívott minket, fussunk versenyt, azt mondta, Ötvösbá' méri az időt. Ildivel összenéztünk, oké, fussunk. Sanyi focizott, de tizenhat-tizenhét évesen nem mérlegel az ember lánya, ha azzal heccelik, hogy úgyisgyorsabbvagyoknálad. Olyan gyorsan futottam, mint még soha. A mekis menüért is, amit Sanyi ajánlott fel a győztesnek. Én győztem, Ildi lett a második. Sanyi kocsival ment el a mekibe, valahová az agglomeráción túl, talán Budapestre. Az őskorban nálunk még nem volt olyan, hogy McDonald's. Egy hét múlva Sanyi megjelent két nagy papírzacskóval. Hamburger, saláta, Ezersziget öntet, sült krumpli, fagyi, almáspite. Ildinek is, mert Sanyi úriember volt. Tesióra után ültünk az öltöző padlóján Ildivel és a reménytelen szerelmekről beszélgettünk és ettük a mekis kaját. Mennyei volt. Az őskorban senkit nem érdekelt az E, a kalória, a műanyag. Sanyi megvárt a suli előtt, Ildi tapintatosan elköszönt. Van-e esélye nálam, kérdezte, miután hazakísért. Szerettem volna, ha nem kérdezi meg. Nincs, mondtam. Ne haragudj, tettem hozzá. Sanyinak szép, melegbarna szeme volt, szomorúan nézett rám. Többé nem láttam se edzésen, se tesiórán.

Fogmosás közben villant be ez az emlék, teljesen váratlanul a semmiből. Fura, de az elmúlt tizenakárhány évben soha nem jutott eszembe, nem is tudtam, hogy van ilyen emlékem.         

Közös gyerek

Dorw meghorgolta, én meggyöngyöztem, Elf pedig örült neki. Ő egy mobiltok, katt a képre. Rájöttem, hogy ha tudom, ki kapja a gyöngydolgomat, sokkal jobban izgulok a készítésénél. A gyöngydíszt olyan ötször-hatszor bontottam le és fűztem újra az egyik este, hiába no, maximalista vagyok. Eredetileg mást szerettem volna, de ahhoz a fogadalmam miatt nem volt elég gyöngyöm, ezerszer megfűzött valamit nem akartam Elfnek, így maradt a rögtönzés piros, narancs, sárga és bronz gyöngyökből, ez lett belőle. A rögtönzésem szerves részét alkotta a néha bordó, néha piros swarovski kaboson befoglalása, amit ott helyben kísérleteztem ki, addig nem feküdtem le, amíg rá nem jöttem a megoldásra. (Jól tippeltetek, nem aludtam sokat.) A csirke az egy makacs állat, mint tudjuk. A díszt dorwnak ajándékoztam, az ünnepélyes díszátadást pedig nálam ejtettük meg pénteken - a két Andrisfiú asszisztálása mellett. (A részletekről majd a másik blogomban.) Nem ez az utolsó horgolt-gyöngyös projektünk, úgy érzem.

P.S.: Dorw ilyen klassz cipőt is tud.

Na, nekem is van Személyi Edzőm

Itt az elején leszögezném: Nem én akartam. Lett. Mióta gyerekem van, eszembe sem jut speciális has-, comb- és fenékgyakorlatokkal kínozni magamat. Jól jönne, nem arról van szó, például fel lehetne turbózni az anyaseggemet, de egyelőre már abban elfáradok, ha megnézek egy sportösszefoglalót a tévében. Egész nap mozgásban vagyok, hajolgatok, emelgetek, guggolok, hajlítok, és a gyerek még csak rövid távon mobil, szóval, futnom kizárólag eme örvendetes tény miatt nem kell. Bőven elég ennyi, extra sportra nincs energiám és egyáltalán nem akarok Ironcsibike lenni, A Sors azonban úgy döntött, nem később turbózzuk a turbóznivalót, hanem m-o-s-t.

A Személyi Edzőmbe véletlenül botlottam bele, és igazából nem volt választásom, valahogy az a típus, akinek nem lehet nem-et mondani, illetve lehet, de felesleges, mert nem hallja meg. Hogy jóképű-e? Hát, biztos van olyan, akinek bejön, nekem nem az esetem. Eleve nem szeretem a lehengerlést, királykisasszony énem a finomabb megközelítésre esküszik, de végül is nem kerül pénzbe, egy próbát megér. Előfordulhat, hogy megszeretem és az elkövetkező hetekben/hónapokban/években kitartok mellette, bár ennek annyi esélye van, mint Arnold Schwarzeneggernek, hogy főszerepet táncolhat a Győri Balettben.  

Morogtam, naná, hogy morogtam az első napon, és azóta minden egyes nap morgok kicsit, már csak megszokásból is. A Személyi Edzőm a kitartásomra épít, azt az elvet vallja, hogy ami nem öl meg, az megerősít, főleg comb- és fenéktájt, ezért soha nem mondja, hogy már csak három szint van hátra, már csak kettő, már csak egy és... vééégeeee!, nem, ilyet soha nem mond. Onnan tudom, hogy vége a szenvedésemnek sporttevékenységemnek, hogy számolok. Akkor is számoltam, amikor anno a kézilabda edzések előtt az unalmas köröket róttuk a háztömbök körül - állóképesség-javítás címen. A számolással adtam ütemet a légcserémnek és az agyamnak, így nem az járt a fejemben, hogy jajjmindjártbelehalok. Az én sportom a rövid táv és a szex, ez utóbbinál nem ragaszkodom a rövid távhoz. Úszni is szeretek, csak ne legyen hideg a víz.

Egyébként rájöttem arra is, hogy minél jobban sajnálom magam, annál hosszabbnak és könyörtelenebbnek tűnik az edzés, ezért A Személyi Edzőm hajtása közben soha nem sajnálom magam, csak a végén, amikor már itthon vagyok és lerogyok a csukott ajtó mögött, de ez a lerogyás is pusztán elméleti lerogyás, hiszen ott a fiam, aki még nem érti azt a szót, hogy mindjárt. 

Hétfő óta dolgozunk együtt, A Személyi Edzőm meg én. Nagyjából tíz-tizenkét kilóval, mert állítólag bírom a strapát. Másfél kiló mínusznál tartok három nap alatt és már a legszűkebb motivációs farmerem is feljön a fenekemre. Péntekre talán levegőt is kapok benne. El kell mondanom még, hogy az egyhangúságot sem szeretem, ha edzésről van szó. A konditerem a halálom, a zumba sokkal közelebb áll hozzám, de még a Bikram jógát is előbb vállalom be, mint a konditermet, pedig a Bikram előtt három-négy órával már nem szabad enni. (Igen, csibike megtalálta a Bikram jóga legkritikusabb pontját.) Egyelőre napi egy edzésen merek részt venni. Ha esetleg nem írok több bejegyzést, megpróbálkoztam a kettővel - és nem én nyertem. 

Nos, remélem, szombaton tényleg befejezik a liftkarbantartást és soha többé nem kell megszámolnom a 108 darab lépcsőt.   

Hétvégi fánkok

Sheherezade és Noria a becsületes nevük, de én csak fánkoknak becézem őket. Addig bóklásztam ámuldozva és nyálcsorgatva a gyöngyös blogok között, amíg Katinál kötöttem ki, és nála is ámuldoztam és nyálcsorgattam, és aztán nagyon bátran írtam neki levelet, hogy tudna-e segíteni mintaügyben. Tudott, úgyhogy itt is szeretném megköszönni a kedvességét. Remélem, minél előbb eljutnak hozzá a  süthető gyurmából készült medálalapjaim.

Három hónapig nem veszek gyöngyöt, van egy ilyen fogadalmam, mert erősvagyokerősvagyokerősvagyok. Még két hónapot kell kibírnom valahogy. Mindkét medál A(mi)V(an)I(tthon) anyagból készült. Más színekből dolgoztam volna, ha beszabadulhatok egy gyöngyboltba, így viszont az adott korlátok között kellett boldogulnom. (Szegény csibi!)

Lett egy ilyen lila-zöld Sheherezade (a szépséges minta gazdája Sabine Lippert), szivárványos beütéssel: 

És lett egy ilyen kék-fekete-ezüst Noria (Simone Helmig csodálatos mintája), szintén szivárványos itt-ott:

Nekem az utóbbi a kedvencem a kettő közül, nem győztem úristendeszépezni fűzés közben. Nagyon várom, hogy május vége legyen és vehessek gyöngyöt, muszáj megfűznöm piros-narancs-citrom-bronz színekben is.

Gyertek játszani!

Abban, hogy mindhárman betegek voltunk a héten, az a jó, hogy ő, aki férfim többet lehetett együtt Andrissal, így a kis szabadidőhöz jutott (még mindig dádházs) anya lepucolta az ablakokat és kimosta a függönyöket bóklászgatott a neten (az úgy volt, hogy a rendszeres olvasóim blogjait nézegettem, pontosított csibike) és belefutott Eszter zseniális játékába. Egy jó szó, ennyi az egész. Én már garázdálkodtam is néhány blogbarátomnál, és ha akad még pár szabad percem, újra akcióba lépek. A Szappanos Lány játékában az tetszik nagyon, hogy pusztán a játék öröme az enyém, az ajándék azé lehet, akit meglepek egy jó szóval. Mindenki örül a jó szónak, a baráti ölelésnek, ebben biztos vagyok, úgyhogy elő a bloglistákkal, kedves olvasók, és irány a kiszemelt kommentbox!

P.S.1: A játékszabályokról itt és itt olvashattok, a játék linkjét pedig ne felejtsétek le a jó szavak mögül.

P.S.2: Dorw, hozzád nem enged kommentelni a rendszer, beszélj vele!