A Türkiz Szemétláda

"A szerző és a kiadó mindent megtett annak érdekében, hogy valamennyi adat és leírás pontos legyen, ennek ellenére a könyvben előfordulhatnak kisebb hibák. Az ezekből fakadó direkt vagy közvetett következményekért a kiadó semmiféle felelősséget nem vállal.", olvastam a könyv végén és tudtam, hogy eljött Murphy ideje, akár csukott szemmel is kiválaszthatom a mintát, garantáltan arra bökök rá, amiben hiba van. És tényleg. Mert Murphy az Murphy. Mit érdekli őt, hogy soha az életben nem fűztem háromszögeket és szomjazom a sikerélményt. Taccsra vágtad a flow-élményemet, Murphy, ó, hogy rúgna vesén az elefántcsontparti fociválogatott teljes kerete - Drogba kétszer is.

A Türkiz Szemétládát kezdetben gyönyörű háromszögnek láttam, naiv voltam és lelkes, mert ez aztán a medál, formás-súlyos, igazi kihívás meg- és összefűzni az egyes darabokat. T.SZ. csak a minta leírásában felbukkanó hibák észlelése után lett - úgy a harmadik másodpercben. Rögtön az első mondat zsákutcába vezetett: "... fűzzünk fel 39 kezdőszemet...". Három másodpercnyi flow, ennyi jutott nekem, utána jött az iszapbirkózás. Mert 39 szemmel más a méret, más a minta, más minden. Ez olyasmi, mint amikor a szakácstanuló nyári gyakorlatra érkezik a negyvencsillagos étterembe, és az első napján behajtják a konyhába, hogy dobjon össze egy ötfogásos vacsit nyolcvan főre. Semmi krumplipucolás, semmi répaszeletelés, semmi mosogatás. Rögtön bele a legmélyebb vízbe. Úszógumi? Ja, az nincs. Köszi, szerző! Köszi, kiadó! Köszi, Murphy!

Nem futamodtam meg. Ez az a helyzet, amit nem tudok feladni. Nem bírok lapozni és egy másik mintát keresni. Cseszi a csőrömet a kudarc, meg marcangolom, foggal-körömmel szaggatom az önérzetemet, hogy nem lehetek ennyire béna, a szar minta nem mentség. És ha kipuffogom magam, meg lehalászom a sztratoszférából a vérnyomásomat, mindig nagyon kell röhögnöm, mert az élet összes területén ilyen vagyok, addig küzdök, amíg azt nem érzem, hogy mindent megtettem a sikerért. Mindent. Ha így sem jön össze, oké, elfogadom, de kell a tudat, hogy nem rajtam múlt. Úgyhogy szó sem lehetett beletörődő vállrándításról és holmi továbblapozásról, harcba bocsátkoztam a Türkiz Szemétládával. Háromszor vagy négyszer fűztem újra. Az elejét. A hátát kétszer. Utána már csak sorokat bontogattam, ha úgy adódott, és persze úgy adódott. A mérleg (nevezhetjük direkt vagy közvetett következménynek is): egy darab kettétört tű (volt másik), egy darab meggyötört arc és idegrendszer (az enyém), több liter veríték és néhány csepp vér (szintén az enyém), kismillió tűszúrás a kezemen (lassan annyira lyukacsos lesz, hogy puszta kézzel szűrhetem le a tésztát). 

A T. Sz. meg ilyen (gigaméretért katt rá):

Volt olyan pillanat is, amikor nagyon utáltam és elátkoztam a maximalista és mindenféle egyéb természetemet, aztán elkészült és ujjongás helyett azt éreztem, hogy az anyádúristenit. Most már tetszik, bár megtartani nem fogom, eladásra született. Azt meg ne firtassuk, mekkora mazochizmus már, hogy vettem új gyöngyöket, ezüstöt és feketét... és igen, lesz második menet, az Ezüst-Fekete Szemétládával.

A T.Sz.-re ezzel a fülembevalóval melegítettem be: 

Nagyban látszik az is, milyen klassz kis háromszögeket fűztem. (A szemközti lakásokat nemsokára úgy fogják árulni, hogy... és szemben van egy lökött bige, aki az erkélyen mindig neglizsében fotózza a kitudjamiket.) Természetesen ezt is vagy háromszor bontottam le, mert a t. szerző gyöngyguru pozícióból magyaráz egy másik gyöngygurunak, aki nem én vagyok, ergo az instrukciókat le kellett fordítanom a saját padavannyelvemre. Megoldottam, hogyne oldottam volna meg.

P.S.: Majd ha két hónap múlva csak egy-egy órát tudok aludni a síró-rívó gyerekem miatt, ne felejtsem el emlékeztetni magam arra, hogy nem olyan rég a Türkiz Szemétláda volt a legnagyobb problémám.