2013. szeptember 16., hétfő

"S az állapotom? Na az se normális... "

Úgy érzem, a Nagy Manitu cefetül odafigyel arra, hogy a szülinapjaim még véletlenül se teljenek ajándékosan-tortásan-ünneplősen. 
36, mától ennyi vagyok, és akkor listáznám a körülményeinket:
- 1 db ő, aki férfim, aki egy hét haldoklás után úgy ment dolgozni eme jeles napon, hogy még köhögött, a doki simán kiírta volna egy újabb hétre
- 1 db nagyobbik kisfiam, akihez ma dokit kellett hívni
- 1 db én, aki 
a) újra gerincsérves (gyakran kilencven fokba begörbülős) egy hete, remélhetőleg csak csütörtökig, ama jeles napon az aranykezű gyógytornász nénim csodát tesz és utána megint futok-rohanok és mindentcsinálok;
b) birtokol valamiféle szakadást a bal bokájában a balatonozás óta (fékezés nélkül belebiciklizett egy kislány a bal bokámba, ott helyben összeestem), és mivel csak az élő szövet fájt és kéklett-lilult a fémvázon, nem vittem el dokihoz a bal bokámat, mert futni-rohanni és mindentcsinálni tudtam, de azóta hetek teltek el és most még mindig nagyon fáj az ütés helye, ha hozzáérek, és csomó is van benne;
c) a jeles napja előtti éjszakán-hajnalon egyik felzokogó gyerekétől a másik felzokogó gyerekéig rohangált (cöccö... sántikált), és így hat óra alatt csupán nyolcszor ébresztették fel (az alapeset a három-négy ébresztés per éjszaka, hónapok óta nem tudok négy órát aludni egyhuzamban, és ne, ebbe ne gondoljatok bele, mert brutális dolog, és nem feltétlenül azért, mert a szemeim alatt lassan egy-egy vagont cipelek).
Ha a szemfüles blogolvasónak úgy tűnik, hogy cirka egy éve rám jár a rúd, igen, így van, csak ez már nem rúd, hanem úthenger.
Ő, aki férfim tehát haldoklott, betegen vásárolt és játszótereztette az energiagombóc sarjainkat, mert én egyikre sem voltam képes, és a családból pont ezen a héten alig tudott besegíteni valaki, így ajándékra-előkészületekre semmi energiája-ideje nem maradt. A gerincsérvem miatt még természetben sem tud felköszönteni, bahhh. 
És mondanám, hogy soha ne legyen gyereketek, mert onnantól jön egy csomó lemondás, gúzsba kötés, felelősség, idegeskedés, szorongás, könny, bátorságpróba, de nem mondom, hiszen kimaradnátok például olyasmiből is, hogy váratlanul megjelenik a vigyorgó, mégnincshároméves gyereketek az egyik játékával a kicsi kezében, anya, sütöttem neked tortát, óvatosan egyensúlyozza, a gömbölyű elem nincs a tetején, anya, tettem rá gyertyát... sok gyertyát... fújd el ügyesen... Na, ez egy csillagos ötös élmény. És csak annyit mondtam neki reggel, hogy képzeld, Andris, nekem ma van a szülinapom-pom-pom... Ő meg kívülről tudja az Alma slágerét. (Ötmillió meghallgatás után már én is.)

P.S.: Régóta szeretnék egy Igazi Tortát. Sok gyertyával, ünnepi körítéssel, pici ajándékkal. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam ilyet, és hiányzik. Drága Nagy Manitu, esetleg jövőre...? 

2013. szeptember 11., szerda

A hibiszkusz halála

Nem tudom, mi ártott meg a hibiszkuszaimnak, ugyanúgy öntöztem őket, mint korábban (azaz hol igen, hol nem), idén mégis négy halálozott el január óta. A kidőlt versenyző helyébe új lépett, mindig adtam magamnak egy esélyt, hogy életben tartsam az aktuális hibiszkuszomat. Most nem veszek új példányt, mindjárt indul a fűtésszezon, nem szeretek vesztes pozícióból indulni.
Tiszta szerencse, hogy legalább a gyerekek életben tartásához értek.

2013. szeptember 7., szombat

Vajon meddig élnek a vakmerő férfiak?

Ő, aki férfim cégesbulizik, szombat délben lépett le itthonról egy üveg jégerrel a táskájában (bepakolta a fogkefe és miegyéb mellé, merthogy máskor úgysem tudja meginni, és tényleg), és volt bátorsága, pontosabban vakmerősége megjegyezni indulás előtt, hogy vasárnap a formaegyre szeretnék hazaérni. Szombat dél óta egyedül nyomom itthon a két gyerekkel a két(háromnégy)emberes családi haccacárét, erre még formegyet is akar nézni, bahhh.