2012. április 30., hétfő

Net nélkül lehet élni...

 ... de minek? Azzal kezdődött, hogy az építkezésen elbarmoltak valamit és az összes fényünk kialudt a lakásban. A teljes sötétségben ő, aki férfim kezében felvillant az egyetlen elemes fényforrásunk, amit lovagiasan benyújtott nekem a vécére. Nem tudtam belelendülni a fénykardozásba, mert pár perc múlva újra világosság lőn. Aztán megint sötétség. Aztán megint világosság. Ez a kis közjáték minket egyáltalán nem zavart (magabiztosan meredtem a homályba, majd egyszer összeszámolom, hány mécsesem/illatgyertyám van itthon), az adsl modemünk viszont annyira nehezen viselte, hogy búcsú nélkül megadta magát az enyészetnek. Természetesen rengeteg netes dolgot terveztem erre a nagyon hosszú hétvégére. Válaszméleket, például. Cipő- és szandálvadászatot a fiamnak, például. Blogbejegyzéseket, például.
Azzal folytatódott, hogy ő, aki férfim telefonon elregélte az ügyfélszolgálatnak a problémát. Az üfsz később sms-ben megírta, hogy hálózati hiba, dolgoznak a megoldásán. 72 órán belül lesz netünk, így az üfsz. Én csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem. Egyszer csörgött ő, aki férfim mobilja, nem tudta felvenni, jött is az sms az üfsz-tól, hogy fekete pont, minek van mobilod, bakker, ha nincs mindig nálad időpontegyeztetés miatt hívja az üfsz-ot. Hja, egyszer kimaradtunk a dobásból. A szerelő telefonált, ő, aki férfim nem vette fel. Az ürge ezzel kipipálta a melót. Tudom én, hogy baromi munkás kétszer, esetleg háromszor megcsörrenteni valakit, simán begörcsölhet az ember ujja a gombok nyomkodásától. Újabb kör az üfsz-tal, megkaptuk az infót, hogy még senkit nem állítottak rá az ügyre (én itt még csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem), aztán egy későbbi zaklatás alatt elárulták (ő, aki férfim rágta a fülüket, hogy dolgoznia kellene, ami net nélkül igazán lehetetlen), hogy mégis van emberük az ügyön, 8 és 12 között csörög majd a a szerelő. Ő, aki férfim órákon keresztül hurcolta magával a mobilját, szinte összenőtt vele, de persze akkor telefonált az ürge, amikor ő, aki férfim épp nem tudott belehallózni a mobilba. (Nem voltam a közelben.) A szerelő pár perccel később már nem vette fel a telefont. Hja, ismét kimaradtunk a dobásból. Újabb kör az üfsz-tal, megint jött az infó, hogy 8 és 12 között csörög majd a szerelő. Ő, aki férfim közben azért kismilliószor próbált életet lehelni a modembe, hátha, de sajnos nem. Azzal végződött, hogy ő, aki férfim úgy dőlt le a délelőtti szunyára, hogy a kispárnájára tette a telefont. És sikerült, felvette, amikor csörgött. És a szerelő adott új adsl modemet. És teljesen magától levette a cipőjét az előszobában, nem kellett megfenyegetni sem kismotorral, sem betonfúróval. (Ő, aki férfim mesélte, én épp nyári gyereksapkáért túrtam fel a boltokat.)
A netmentesség amúgy nem zavar, ha például tudom előre, hogy nyaralunk, simán megvagyok nélküle hetekig. Fapados a telefonom, tehát még az a csábítás sincs, hogy csak gyorsan vetek egy pillantást erre meg arra. A kisgyerekes lét alapjáraton nem netbarát, legalábbis mi nem plántáljuk a gyereket a tévé elé pár net előtt töltött óráért cserébe (ha lenne együtt néhány szabad óránk, szexelnénk, moziznánk, ilyesmi, a net a sor végén kullog), ha épp hozzáférek a géphez, megpróbálom kihasználni és ennyi. Ez az időszak nem a féktelen netezésekről szól, elfogadtam. Az viszont zavar, ha külső tényező pont akkor kényszerít a netszünet elviselésére, amikor nekem ezer meg ezer dolgom lenne a neten, és ezek elintézésére pont az ilyen hosszú hétvégék a legalkalmasabbak. Aztán van olyan is, hogy a gyerekem szétszedi az apja egyik legórepülőjét, én meg elkapom az elhajított legó Indiana Jones-t meg az apukáját, és mondom a gyereknek, hogy ez itt Indiana Jones, ez meg az apukája... és nem jut eszembe a neve, és amikor ő, aki férfim sem tudja, mennék a géphez, hogy bepötyögjem, és eszembe jut, hogy ja, nincs net. Na, ez eléggé bosszantó, írtam is rögtön dorwnak, hogy nézze meg a neten a választ, mondjuk, ő fejből nyomta, hogy id. Henry Jones. Ha valaki esetleg nem tudná.  

2012. április 26., csütörtök

And the winner is...

... Nóra, akinek így egy karkötőnyivel hosszabb lesz a hosszú hétvégéje.


Szeretettel gratulálok, sok boldogságot kívánok az új karkötődhöz. Elárulom, hogy élőben még szebb az ékszered.
Köszönöm, hogy velem játszottatok, nem ígérem meg, hogy ez volt az utolsó ilyesmi.

2012. április 23., hétfő

A Királyhoz fűződő kapcsolatomról még annyit, hogy...

... az előbb (úgy x órája) nem tudtam már leírni, hogy Elvis pontosan egy hónappal a születésem előtt halt meg, szóval, amikor gyerekkoromban álmodoztam róla, már eléggé halott volt, de akkoriban (még a mamutok kihalása előtt) rengeteg filmet és zenét játszottak tőle mindenhol, én meg egy kockás füzetbe ragasztottam az innen-onnan begyűjtött képeit, így nekem teljesen élőnek tűnt ez a szép ember. 
Gyerekkorom azért további furcsaságoktól mentesen zajlott (emlékeim szerint), és később már csak eleven emberekbe habarodtam bele kamaszos hevülettel, pölö Jean-Claude van Damme-ba vagy Chris Isaak-be vagy a fél olasz fociválogatottba (Salvatore Schillaci miatt akár fűszálanként szedem fel a gyepet a kilencvenes vébén, ha szépen megkér rá). 

P.S.: Az előbb rájuk kerestem a neten. Hát, Jean-Claude-ot és Totót fogjuk a valamilyen szinten boldogtalan kamaszkoromra, Chris a mai napig vállalható.

2012. április 22., vasárnap

Szupertitkos lomtalanítás

Mint az Oscar-on, évről évre lezárt fehér borítékban érkezik az infó a lomtalanítás időpontjáról (jövő hét szerda), évek óta nem plakátolják ki a házban, nehogy kiszimatolják a lomisok, hol várható a következő jó fogás, ennek ellenére péntek este már lecövekelt néhány lomis kocsi a ház előtt, és még jönnek páran, ebben biztos vagyok. Kész pazarlás a papír és a nyomdafesték és a postázás, legyen újra plakát, tökmindegy úgyis. 

Őt meg imádom, és gyerekkoromban nagyon vártam, hogy feleségül vegyen, de persze az a dög Priscilla lenyúlta. (Hasonmások kíméljenek, már nem aktuális a dolog.)



2012. április 18., szerda

És onnan is lehet tudni, hogy gyerekünk van...

... hogy amikor az egyik reggel ő, aki férfim ránézett a fenekemre és végigsimított a katicás (és szexi) bugyimon, nem az volt az első reakciója, hogy hűdejófenekedvan vagy valami hasonló, hanem az, hogy ott a Babóca a bugyidon!

2012. április 16., hétfő

Arctej-nagyhatalom vagyok

Határozottan állítom, hogy kábé egy hete nálunk a legmagasabb az egy főre jutó arctejmennyiség Magyarországon. Tutibiztos. Úgy HÁROM LITERRŐL van szó. És nem azért, mert ekkora az arcom.
Az arctejem sajátossága, hogy két éve használom, mert bevált, mentes az adalékizéktől, olcsó és a bőrgyógyászom írja fel, illetve az asszisztense belekotor a rendszerbe és kinyomtatja a receptemet. Kettőt szoktam kérni, így nem kell olyan sűrűn elbumlizni hozzá. A receptekért ő aki férfim ment el, mert egy hős. Azzal jött haza, hogy az asszisztens a három külön recept helyett (vérszemet kaptam, ezért emeltem kettőről háromra a darabszámot) egyetlen receptet állított ki, amiről majd a gyógyszertáros szépen lehúzgálja az aktuális mennyiséget. Új eljárás, bizony. Ezen a ponton tisztán láttam magam előtt a jövőt, már ami a gyógyszertári kálváriámat illeti (a lottó ötösig nem látok el soha, basszus, homály fedi mindig): szívni fogok a hármas recept miatt, és lefogadom, hogy nem alkoholmentes koktélt szívószállal.
A gyógyszertárban konkrétan hülyének néztek. Annak ellenére, hogy nagy hassal és babakocsiban ülő kisgyerekkel negyedórát dekkoltam a tömegben és egyik gyógyszertáros sem szánt meg, kedvesen elregéltem a gyógyszertáros nőnek a hármas recept sztoriját. A nő ötvenes, rémes hanglejtéssel beszél, kínzással ér fel minden egyes kimondott szava. Simán lebaltázott a recept miatt. A lényeg az, hogy hiába a recept, pusztán egy adag arctejet vehetek birtokba, mert nincs olyan, hogy visszaadja a receptet. Ha elveszi, megtartja. Csak azért nem tettem pikírt megjegyzéseket, mert nem akartam több időt a gyógyszertárban tölteni, és azt is szerettem volna elkerülni, hogy sósavat keverjenek az arctejembe.
Gondoltam, ha egy adag arctej cirka két-három deci, könnyedén eltárolgatok háromszor ennyit a hűtőben a következő fél évben (addig őrzi meg a szavatosságát), nem gond, fene megy el megint receptért. Említette a nő, hogy desztillált vizes palackba rakják a tejet. Rábólintottam, persze, ne verje magát költségekbe miattam a gyógyszertár, három darab húszforintos kis műanyag flakon csődbe viszi a bagázst. Majd öntögetek a palackból a kis flakonomba nagyjából olyan mutatvány keretében, mintha öt centes pohárba negyvenliteres demizsonból tölteném a nedűt. 
Két nappal később berongyoltam a gyógyszertárba. Megkaptam a desztillált vizes palackot... és mellé egy bazinagy üveget - tele arctejjel. Másik nő ügyeleteskedett éppen, mondta, hogy a recept alapján keverték, ennyi lett a három adag. Hümmm, ezt bírtam reagálni, de előfordulhat, hogy megismételtem párszor. Meg az is, hogy magamban a hümmm inkább egy hitetlenkedve elsuttogott bzmg volt.
Most azon töröm a fejemet, hogy a következő fél évben minden hozzánk betérő családtag és barát arcát megmosom a szupertejjel, hátha így nem rohad rám.

2012. április 14., szombat

Ilyen szottyos időben muszáj játszani, nem?

Körkérdeztem és azt mondtátok, legyen karkötő a nyeremény. Hát, az lett, ímé:


Ezt a kis finomságot csatolhatja a csuklójára az, akit kebelére ölel Fortuna istennő. Tisztára olyan, mintha mindenféle jóval töltött (másfél centis) fehércsoki-golyók sorakoznának egymás mellett. 
A játékban akkor vehetsz részt, ha feliratkozott rendszeres olvasó vagy itt (doboz jobbra) és hagysz egy igeeeen, játszani akarok! tartalmú megjegyzést ennél a posztnál (a konkrét szöveget cifrázhatod még, pölö kitérhetsz az ékszerkészítő tehetségem méltatására is, hehe). Nyerési esélyeidet meg azzal növelheted, ha felajánlasz nekem egy tábla málnás étcsokit a blogodban éspervagy a fészbúkon közzéteszed/megosztod ezt a játékot és erről a közkinccsé tételről szintén biggyesztesz ide egy kommentet. 
A játék április 21-én (jövő szombat) éjfélkor ér véget, utána pedig sorsolás és örülés.
Sok szerencsét!

2012. április 11., szerda

Három tűfilc és egy homokozólapát mínuszban

A három tűfilc még valamikor hónapokkal ezelőtt vált köddé az ajtónk előtt: Beleraktam a fiam egyik téli cipőjébe a gyerek által legálisan megkaparintott filceket. Az ajtót már kulcsra zártam és ezeket nem akartam levinni a játszótérre. Úgy terveztem, hazaérkezés után felmarkolom a filceket. Eléggé meglepődtem, hogy x órával később egy szem filcet sem találtam a gyerek cipellőjében. 
Ma a homokozólapátot akartam volna odaadni a fiamnak a homokozóban álldogálva, de a szatyorban csak a vödör és a gereblye meghitt kettősébe ütközött a kezem, a lapát felszívódott. Előző nap mindhármat bepakoltam a szatyorba. Andris húsvétra kapta őket az apai nagyszüleitől, egy napig elmondhatta magáról, hogy igazi homokozólapátja van. (Korábban babakéz nagyságú minilapáttal ügyködött a homokozóban, az is boldoggá tette.)
Biztos vagyok abban, hogy mindent ott hagytam, ahol. Kínos, de én még az életben nem vesztettem el semmiféle kézzel fogható dolgot (... fogalmazott csibike roppant körültekintő módon...), nagyon vigyázok a cuccaimra. Egyszer fordult elő, hogy elhagytam a zsepimet. Alsós voltam az általános iskolában, és emlékszem, az osztály felsorakozott a menza előtt (kajálni indultunk?), a tanító néni meg a csücskénél fogva felemelt a földről egy zsepit és megkérdezte, hogy kié. Nem jelentkeztem, mert égőnek éreztem, hogy rongyzsepi, ráadásul taknyos. A tanító néni kidobta a megtagadott zsepit, szóval, valójában nem veszítettem el. Valószínűleg senkit nem tett olyan boldoggá a papírzsepi térhódítása, mint engem. (Gyerekkoromban először törülközőkön és rongyzsepiken kellett megtanulnom vasalni. Utáltam.)
A gondom az, hogy a közös rács három lakást zár el a külvilágtól, és ha elvetem azt a feltételezést, hogy az öreg házaspár nyúlta le a tűfilceket keresztrejtvény-fejtéshez, illetve a lapátot az unoka játszófelszerelésébe, marad a szomszéd kilencéves fia, aki sokszorosan hátrányos helyzetű, és mindig, de mindig ránk akaszkodik a játszótéren. Az eszemmel tudom, hogy sajnálnom kellene, de nem megy, ösztönösen idegenkedem tőle, zavar valami a személyében. Nem a hátrányos helyzete, hiszen két melóhelyemen is dolgoztam hátrányos helyzetű fiatalokkal, fogyatékosokkal, nem utasítom el őket, nem érzem kellemetlenül magam a közelükben, inkább a segíthetnék dübörög bennem. Egyébként évekkel ezelőtt rájöttem arra, hogy az a tétel, miszerint szeretem a gyerekeket, nem igaz, mert egyszerűen vannak olyanok, akiknek a közeléből ösztönlény énem legszívesebben elmenekülne, függetlenül attól, hány éves. Nem tudom megmondani, mi ez az érzés, és itt most nem is akarok szót adni Ezo Terka énemnek. 
A tollakra azt mondtam, hogy jó, nem szólok, van még, nem halok bele háromszor százötven forintba, tessék, rajzoljon-írjon vele. Igaz, szeretem én eldönteni, kinek ajándékozom oda a dolgaimat. A lapát már érzékenyebb téma, mert az a fiam lapátja. Anyatájgerként morrantam egyet, amikor a nemlétező lapát után kapirgált a kezem. Nem az összeg, amibe került, nem az fáj. A másfél éves fiamtól ne lopja el senki a játékát. Ha kölcsönkéri, odaadom, játsszon vele. 
Este megkértem ő, aki férfimet, érdeklődje meg a fiú anyjánál, teljesen véletlenül nem került-e hozzájuk a gyerek zöld lapátja. Agyban szépen végigpörgettem, hogy lehet az ilyesmi dologra finoman rákérdezni. Talán így. Ha én csengetek be, esetleg keményebben fogalmazok, hiába tudom, másként kellene kommunikálni a problémát. Ő, aki férfim higgadtabban viselkedik az ilyen helyzetekben. Az anya azt mondta, beszél a fiával, mihelyt hazaér.
Néhány száz forint nem számít, szerencsére mondhatom ezt, és tudom, hogy adott esetben életkori sajátosság a lopkodás (pl. boltból, saját szülő pénztárcájából). Tudja meg az anya és tudja meg a gyereke is, hogy észrevettük. Nem akarom, hogy rendszer legyen az otthonunk előtti lopásból, ezért nem hagytam szó nélkül.   

2012. április 8., vasárnap

Romantika a fagyhalál szélén

Akadt ma egy gyerekmentes másfél óránk. Ez idén már a második ilyen, egész jó az arány. A családi összeröff keretei között anyósomék és a legidősebb sógornőmék pesztrálták az elsőszülött fiúnkat, aki egymaga képes arra a varázslatra, hogy másfél órán át szinte állandó mozgásban tartja a megőrzését és szórakoztatását vállaló öt darab felnőttet.
A romantikázást úgy terveztük néhány nappal ezelőtt ő, aki férfimmel, hogy elhajtunk a Daubnerbe és rengeteg fagyival a kezünkben sétálgatunk a tavaszi napfényben, nem beszélünk gyerekdolgokról, egyszerűen élvezzük, hogy kettesben vagyunk és csupa élvezetes felnőttséget művelünk.
Hát, másként alakult.
1) A dekoltált felsőm igazán szépen keretezte a nyakláncomat, a rövid tavaszi kabátom remekül kiemelte a türkiz felsőm színét, mindez azonban mínusz nyolcvan fokban édeskevés, főleg úgy, hogy az előbbibe nem túl sok anyagot tettek, az utóbbit meg képtelenség begombolni a terhesdomborulataimon. Ku Baromira fáztam már a kertkapu-kocsiajtó távon. A teóriám az volt, hogy biztos csak anyósék háza előtt fúj a jeges szél, ezért nem kértem kölcsönpulcsit plusz - sálat a sógornőmtől, a Daubner belső területen fekszik, ott tuti nyármelegbe futunk.
2) A Daubner előtt orkánszerű szelecske fogadott minket, az a típus, ami simán a kontaktlencsémbe és az orrlyukamba fújja a fagyimat, meg a dekoltázsomba. A kültéri fagyizásról lemondtunk, a sorban állás után (a Daubnerben még ilyenkor is nagy a tömeg, tudtad?) bezárkóztunk a kocsiba és lehelgettük az elfagyott ujjainkat a fagyinkat eszegettük. Ő, aki férfim tett valami tisztára olyan, mint az autós moziban megjegyzést a körülményekre, én azonban csak egy lepukkant házat láttam magunk előtt elhalt orgonabokorral a kerítésen. Az eper- és a csokifagyi viszont hibátlan, a tejszínhab is oké, a medvehagymás pogácsát pedig ne hagyjátok ki, ha a Daubnerben jártok.
3) A gyerekekről beszélgettünk. A nagyról, aki húsz perc után már hiányzott, és a kicsiről, akinek még egy ideig fix helye van bennem. A jövő évi nyaralást tervezgettük, hogy milyen jó lesz a két fiúval a Balcsin.
4) A hasam már akkora, hogy kényelmetlen a minikocsiban csókolózni. 
5) Kerestünk egy benzinkutat, és ő, aki férfim leellenőrizte a kocsi gumijaiban a nyomást.
6) Megegyeztünk abban, hogy mindketten bődületesen álmosak vagyunk, lehet, inkább hagyni kellett volna a Daubnert, anyósomék meleg házának egyik meleg ágyában kellett volna összebújva szundikálnunk a meleg takaró alatt, vállalva azt, hogy a gyerek ötpercenként behoz a szobába egy-egy szuvenírt (kisautót, szöszt, üveggolyót, csirkecsontot, egyebet), ami szerinte nélkülözhetetlen az alváshoz.
Azért jó volt.

2012. április 5., csütörtök

Úgy tűnhet, hogy nekem semmi sem jó, de ez csak a látszat

A postás ezen a héten egyszer sem csengetett. Ez alapjáraton nem baj, mindig akad valaki más, aki a csengőre rátehénkedve felébreszti a fiamat. (Miért nem lehet egy rövidet nyomni?) Az elég öreg néni a sokadikról a pontos időt akarta tudni, mert megállt az órája. (Tegye fel a kezét az a hetven év feletti rokonnal bíró olvasó, aki biztos abban, hogy a rokon háztartásában kizárólag egyetlen óra lelhető fel, másik rokon elérésére alkalmas telefon pedig egy sem.) Most azt hagyjuk, miért szívás családilag, ha a meglehetősen pörgős életet élő fiam összesen 20 perc alvással a háta mögött nyomja le az egész napot (úgy tizenöt órát), fókuszáljunk a postásra, aki nem csengetett a héten.
Három ajánlott levelet kaptam négy nap alatt. Tudtam, hogy jönnek, lélekben készültem is az orbitálisan hosszan megnyomott csengőre. Hiába. Az első ajánlott levelet a postaládánkban találtam meg. Nem mondom, hogy nem vonogattam a szemöldökömet. Postás morcosan becsenget, levelet morcosan átad, aláírást morcosan begyűjt, eddig ez volt a gyakorlat. Ha nem találtattunk a lakásban, a postaládában figyelt az értesítés, hogy baktassak el x postára és vegyem át a nekem szóló valamit. Nem a morcos fejét hiányoltam, a túrát sem, inkább az értesítést. A második szintén a postaládánkban kötött ki, és itt már elvetettem azt az ingatag lábakon billegő feltételezésemet, hogy a postás jófejségből ezt is bedobta, mert megint nem voltunk itthon a gyerekkel, viszont nem akarta, hogy terhesen elcaplassak a távoli postára. Az a postásnő, akihez képest a legdurvább smirgli is pihepuha babapopsi. Hja, a naiv kis lelkem. Módosították a szabályokat, ez jutott az eszembe. Értesítés helyett magát az ajánlott levelet tolják a postaládába, egyem a cuki szívét a magyar postának. Micsoda forradalmi ötlet így áprilistól! A harmadik ajánlott levelemmel ma kopogtatott be a normális női szomszédunk lánya: A postaládájukba dobta be a postás, mert a miénkbe nem fért be. Bakker. Kíváncsian vártam, mit lép a szokásosnál vastagabb borítékra a postás (az első kettő simán átfért), de bevallom őszintén, erre a megoldásra nem számítottam. Ja, és itthon vártam a csengetést. Semmi. A m. p. honlapján azt írják, hogy ha a kézbesítés sikertelen, a küldemény levélszekrénybe helyezhető, így a címzett hamarabb juthat hozzá a levélhez. Ennek feltétele, hogy a küldemény a levélszekrényben sérülésmentesen elhelyezhető legyen, valamint illetéktelen személy ne férhessen hozzá. Ebben az esetben a kézbesítés tényének igazolása nem az átvevő aláírásán, hanem a Posta saját okiratain alapul. Hümmm... Miként lehet sikertelen egy meg sem kísérelt kézbesítés? Vagy itt a tavasz, leizzad az ember lánya, mialatt lifttel bejárja az emeleteket, csessze meg mindenki az ajánlott leveleit? Holnap Kovács Karcsi bácsi villanyszámláját fogom megtalálni a postaládámban, hogy adjam át neki, mert a postásnő alacsony, nem érte el a legfelső láda nyílását? Miért cicóztunk eddig az értesítéssel (pölö az elmúlt egy évben) és a fiamat felébresztő csengetésekkel? Játszótéri anyapajtástól tudom, hogy ő csupán értesítéseket kapott, ajánlott levelet soha, a postás kísérletet sem tett a személyes átadásra.
Sokáig tartott, amíg lebeszéltem magam arról, hogy panaszt tegyek a postán. Nem szimpatizálok azzal a megoldással, hogy másokhoz dobálják be az ajánlott leveleimet, mert a postás épp olyan passzban van, ugyanakkor lesz még levelem/csomagom, legalábbis remélem. És meg akarom kapni őket. És azt is szeretném, ha az én leveleimet/csomagjaimat is megkapnák a címzettek, bár ez szerencsére nem a mi postásunk hatásköre. És utálom, ha moccanás nélkül kell tűrnöm az ilyesfajta húzásokat, úgyhogy kitaláltam, mindenkitől mondjuk tértivevényes vagy LNK cuccot fogok kérni. Vagy valami fegyvernek látszó tárggyal megfenyegetem a postást.

2012. április 4., szerda

Itt is megmutatom az új szerelmemet



Krizokolla ásványgolyókból készítettem ezt a Granadát, az eddigi legteljesebb flow-élményt köszönhetem neki. A többi kép itt, és elárulom azt is, hogy a baglyok már a fülemben vannak.