2012. november 26., hétfő

Vasárnap este

A fiaimat tegnap este fürdetés előtt kiütötte a telihold és a melegfront, szinte egyszerre aludtak el (és ébredtek fel), így eshetett meg, hogy 19 és 21 óra között olyan rég nem látott tévéműsorokba pillantottam bele, mint például a Híradó. Teljesen szokatlan élmény volt, hogy gyerekmentesen ülök a kanapén és nézem, mi történt a külvilágban.

Kíváncsi vagyok, milyen természeti jelenség szükséges ahhoz, hogy két év után eljussak a színházba/moziba.

2012. november 23., péntek

A Tibor és a ló

Nekem a ló sokkal jobban tetszik, mint az, aki rajta van, hallottam a hátam mögött a női hangot, miközben áthámoztam magamat és a gyerekeket a gyülekező, mobillal fotózgató tömegen. Nem esetem sem Pintér Tibor, sem a ló, utóbbitól félek egy rossz gyerekkori emlék miatt: a hátán ülve azt hittem, le akarja harapni a lábamat, borzalmas pillanat volt. Tiborhoz nem kötök ilyesfajta emlékeket, pusztán nem tetszenek a szőke pasik. Ja, Robert Redford kivétel. A parkolóban meglepve láttam, hogy a Tibor hatalmas ember, úristen, majdnem akkora, mint a ló, ez fogott meg, a hírekben aztán mutatták, hogy jótékonysági akció miatt ült a Tibor a ló hátán, lovasterápiás-legós akció miatt. Üssük meg azt, aki a bevásárlóközpont emeleti parkolójába vizionált egy élő lovat, jó?

2012. november 16., péntek

Anyaszem, anyaszív

Ó, az én kisfiam is olyan álmában, mint egy angyal, mondta a csupamosoly és csuparánc, madárcsontú néni az alvó Dávidot nézegetve. Nyolcvan-kilencven lehetett, azt tippeltem, a kisfia talán hatvan, számolgattam. Vagy már csak egy emlék.

2012. november 13., kedd

Gázt!

Az egyik lakó rém hatásos fenyegetéssel óhajtotta elkerülni a kilakoltatást: bedobta a gondnoknak, hogy felrobbantja a házat. A gondnok elrohant és elzárta a gázt, ami azóta nincs, a visszakapcsolása pedig nem annyi, hogy kinyitja, s lőn gáz. A Gázművek mindenfélét tesztel megnyitás előtt. A hatvannégy lakást egyesével felhívták, hogy csókolom, tessék elzárni a gázcsapot. Mert az fontos. Ha valaki épp a messzi távolban nyaral/őszel/telel/tavaszol és nyitva nála a gázcsap, szívás, addig gáztalan mind a tíz emelet. 
Tegnap nem tudtam rizst főzni a barackos csirke mellé (eredetileg sajtos-barackos, de ő, aki férfim most sajt nélkül kérte). Mázli, hogy a sütőnket villany táplálja, a csirke ott készült reggel nyolc és reggel kilenc között. (Ugye, milyen jó, hogy van két gyerekem és nem tudok délig aludni?) Ma még mindig nincs gáz, viszont maradt a barackos csirkéből, holnap meg anyósom hoz brassóit és hortobágyi húsos palacsintát. (Sajnáljatok azért a gáz miatt!) Úgy sejtem, a Gázművek nem kapkodja el a visszakapcsolást, úgyhogy sürgősen ki kellene találnom, hogy csinálok tejbegrízt a sütőben. 

2012. november 9., péntek

Hat már mögöttünk

Minden évfordulónknál elmondom ő, aki férfimnek, hogy még ötven évet szeretnék vele tölteni, mert ez nekem így nagyon jó, és eddig simán belement, hogy még ötven évig legyünk együtt, merthogy ez neki így nagyon jó, idén azonban közölte, hogy már csak negyvennégy van hátra. Kiszeretett belőlem, úgy tűnik. 

2012. november 8., csütörtök

Az időzítésről

Szerdán este háromnegyed nyolckor kaptam meg a csomagomat. Akárhogy is nézem, ez nem esik bele az előre beharangozott 8-17 óra közötti kézbesítésbe. A GLS-nél ismeretlen az óra, mint olyan, és senkinek nincs gyereke?

2012. november 3., szombat

Hat Hét év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat hét év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt hatot számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat hét évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké? 
És az is nagyon jó, hogy amit tavaly írtam a blogszülinapomról, az idén is érvényes, hehe, csak néhány gondolatot kell aktualizálnom. A legkedvesebbek közé tartozik most már a második kisfiam születése is, meg az, hogy drukkoltatok, írtatok, kommenteltetek. És legkedvesebb az is, hogy élnek a világon olyanok, akik hét éve olvasnak, nekik itt és most gratulálok a nem mindennapi idegrendszerükhöz. Az elmúlt egy évben jóval visszafogottabb irl-url társasági életet éltem terhesen plusz egy kisgyerekkel, illetve két kisgyerekkel, ezért az is a legkedvesebb, hogy sokan megértik, ez egy blog- és levélkommunikációs szempontból visszafogottabb életszakasz nálam - nem az érdeklődés hiányát jelzi, hanem az időét. Most is alvás helyett írok (reggel hatig még kétszer fog felébreszteni a kisebbik fiam), ketyeg az órám. Hiszek abban, hogy újra eljön majd az az időszak, amikor minden olyan bejegyzéshez hozzá tudok szólni, ami megfog, és minden nekem írt levélre egy napon belül válaszolok. És jó lenne valami blogszülinapi játékkal megköszönni az érdeklődéseteket és a kedvességeteket, de perpill nem merek ilyesmit bevállalni, mert nincs időm elkészíteni a játékhoz méltó ékszert, és ezt nagyon sajnálom. Egy-egy nehezebb helyzetben nagyon sokat tud jelenteni a biztató, segítő hozzászólásotok. Köszönöm szépen, hogy itt vagytok.
És most jöjjön a kritikus hetedik év, kíváncsian várom, hogy szakítok-é magammal.