2013. február 15., péntek

Megöregedtem

Az öregedés egyik legbiztosabb jele, hogy amikor a huszonéves lány kiskabátban és türkiz színű cicanadrágban elsiet mellettem, nem az jut eszembe, hogy jajj, milyen gyönyörű ez a türkiz!, hanem az, hogy jajj, csak meg ne fázzon a dereka!

2013. február 6., szerda

És humorizált! És bölcselkedett!

Igen, a postásnő. Az a postásnő. Basszus, nagyon durva. Mármint nem az, hogy ugratott az egyik nap, vagy hogy postásbölcsességet mondott pár nappal később, hanem az, hogy az a kis édesség meg az a kis tea, amivel megajándékoztam, ezt tette vele. Szóval, holnap édességet és teát minden békávéellenőr kezébe, hátha bennük is rejtezik valami emberi.
Bambulni kell, mert bambulni jó, így hangzik a postásnő bölcselete, és gondolj bele, milyen igaz, pölö nekem bambulni sincs időm, állandóan dolgozik az agyam, hajnalban nem is tudtam aludni. A bölcselet előzménye az volt, hogy amíg a nevemet firkáltam az átvételi papírra, kedvesen megkérdeztem tőle, milyen idő van kint, és erre olyan ötperces hardcore monológot kaptam, ami a sokat egyedül lévő emberek sajátja. Hogy tavasz van. Hogy imádja ezt az időt. Hogy csicseregnek a madarak. Hogy kibújt a hóvirág. Hogy mindig nézi, hol bújnak elő a hóvirágok. Hogy a gyerekének megmutatta a hóvirágokat. Hogy a nefelejcseket is szereti. Hogy az idős néni erkélye alatt kiszedték a hóvirágokat. Hogy onnan tudja, mert bambulni szokott. Hogy szeret bambulni. Hogy bambulni kell, mert bambulni jó. És a monológ közben csillogott a szeme, és mosolygott is. Egy-egy közbeszúrt mondattal próbáltam társalgást faragni a szóniagarából, kevés sikerrel. Mosolyogtam, bólogattam, aranyos voltam. És meghallgattam.
Aztán majd a csomagos postást is meglepem némi édességgel és teával, mert ő sem bontja fel soha a cuccaimat, még a külföldi izéket sem. Angyal vagyok, én mondom, angyal.

2013. február 3., vasárnap

A blogverseny margójára

Azért elmondom, hogy azt hittem, egy hét alatt kapunk olyan száz szavazatot, a blog meg én. Az előbb hosszú hónapok után újra megnéztem a statot, és naponta 120-160 ember úgy is megnyitja ezt a blogomat, ha nem írok semmit (plusz vannak azok, akik megnyitás nélkül innen-onnan olvasnak, róluk semmi infóm, ugye), ha írok, olyan 280-320 (a gyerekblogot pedig többen), és ha szülök, akkor meg összejön a két blogról kábé 900 ember. Tudom, hogy képtelen vagyok jól menedzselni magamat (ha bukik, ezért bukik majd az ásványos-gyöngyös-ékszeres boltom is), meg antiszoc voltam az elmúlt egy évben (idén mintha jobb lenne a helyzet, bár egyelőre nem ígérek semmit), és keveset írtam, és még kevesebbet kommenteltem, meg blogokat is alig olvastam, és lehet, hogy pont az én olvasóim nem fészbúkoznak meg utálnak szavazni meg nem ereszkednek le holmi blogverseny szintjére, de biztos jólesett volna az a száz darab fejsimogatás, ha már ott vagyok, két bőgés között ilyen kis kattintásnyi dolognak is nagyon tudtam volna örülni a héten (inkább nem mesélem el, milyen borzalmas hetem volt). A szavazóknak köszönöm szépen, a nemszavazók meg most már inkább ne, jó?