2013. augusztus 29., csütörtök

Lehet, hogy depressziós leszek

Ez a sok eső meg sötét meg hideg csak vicc, ugye? Na, nem így hajnal fél négykor, hanem pölö reggel és délelőtt és délután... Augusztusban... Igazából egész évben a nyaralást vártam, minden évben a nyaralást várom a legjobban, és miután hazajöttünk, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is pihentünk volna, most meg már olyan, mintha el se utaztunk volna, és perpill aggaszt az a lehetőség, hogy legalább félévnyi hideg, eső és sötét következik, nekem meg üres a pihenéstankom.

A következő iksz évre az a fogadalmam, hogy soha többé nem nyaralok együtt a szüleimmel. Túl sok egy elrontott nyaralás is.

2013. augusztus 27., kedd

Ezt a számot azoknak küldöm...

... akik tegnap rengeteget bénáztak, kábé annyit, mint én. (Vörös, fájó dudor a homlokomon ésatöbbi.)

2013. augusztus 18., vasárnap

A tegnap (és valószínűleg az év) csalódása, gratulálunk a nyertesnek!

Megpróbáltam beszélni anyámmal arról a problémámról, hogy milyen szépen elnyaralgatnak a gyerekeim nélkül (apám, anyám, unokaöcsém), nem keresik a társaságunkat a nagyjából szemközti szobából (mindig mi kopogtunk be, hogy hahó, benézhetünk pár percre az unokákkal?), holott ennél jobb alkalom nem igazán nyílik idén arra, hogy sok időt töltsenek a gyerekekkel (és velünk, és szerintem mi is aranyosak vagyunk, bár nem olyan cukik, ezt elhiszem). 
Láttam anyámon, hogy nem érti, mi a bajom. Bzmg, bzmg, bzmg. Neki nincs azzal gondja, hogy elmarad a közös strandolás, unokadögönyözés ésatöbbi, és azt sem érti, mi a fenéért állítom azt, hogy az apám nem törődik velem és a gyerekekkel. Bzmg, bzmg, bzmg.
Az anyámmal eddig lehetett beszélgetni. Most olyanokkal jött, hogy 
- dehátapámnaknagggyonfájalába (ja, orvoshoz nem megy, műtétet nem vállal be, inkább szenved évek óta és megvárja, amíg lebénul, meg sajnáltatja magát)
- deháthogyképzelemhogykocsivaljöjjeneksstrandra (hogy is jutott eszembe ilyen őrültség, ugye?)
- dehátnemtudjákhogymikorlehetbekopognihozzánk (ööö... létezik mobil, létezik fb, ha már nem akarnak kopogni, meg igazából azért be is kopoghat az ember, hogy pl. egyeztessünk valami kis negyedórás összeröffenést) 
- dehátapámtörődikvelemésagyerekekkel (ja, tegnap este ő, aki férfim benézett hozzájuk a két fiúval, amíg összedobtam a vacsorát, és apám levideózta a gyerekeket pár perc alatt, aztán kiment bagózni, és igen, ez kurvanagy törődés, valóban az)
- dehátapámnemtudmitkezdeniakicsigyerekekkel (tökre bonyolult dolog egy ölelés, egy simogatás, vagy egy nyamvadt kislabda visszagurítása, nem várom el, hogy atomfizikáról dumcsizzon a kölykökkel)
Miután anyám beszólt nekem, hogy szálljak magamba (én!, bzmg, én!), meg hogy fejezzük be az öt perce sem tartó "beszélgetést" (emeltebb és felháborodott hangon kérdeztem tőle dolgokat), ami alatt egyetlen példát sem tudott felhozni arra, hogy az apám hűdenagyon foglalkozna a családommal, meg rohadtul védte apámat és én voltam a kretén, aki igazságtalanul bántja őt és apámat, úgy döntöttem, megszakítom velük a kapcsolatot: nem megyek senkihez a jövőben, aki látni akarja a gyerekeimet, az szépen fáradjon el hozzánk.
A pénzt visszaadtam, bár nem volt könnyű, mert fejben már vettem belőle Andrisnak egy őszi cipőt, egy őszi nadrágot és egy őszi kabátot. Nyugodt lelkiismerettel nem tudtam megtartani ezek után.

2013. augusztus 17., szombat

Nyaralás rovatunk - még mindig a konyhából

A net már 15 centivel jobbra sem működik, így a lábfeltevős, hátat párnával megtámasztós blogolást soroljuk át szépen az 'álom' kategóriába, marad a bejárati ajtó és a hűtő közé beszorított széken ülős, lábat a konyhaszekrénybe valahogy beszuszakolós firkálás.
Anyu és apu szerda óta a nagyjából szemközti szobában nyaral az unokaöcsémmel, aki az öcsém fia. Szerda óta gyomorgörcsöm van. Visszafogottan nyomom a gyomorgörcsösdit, nem zavarok senkit a három fiúból álló családomban, hajnal kettőig-háromig elmókolok itt a konyhában a gyöngyeimmel, könyvemmel, feszültségeimmel.
Szerda előtt az öcsém, az öcsém párja, az öcsém párjának a kislánya és az unokaöcsém nyaralt a nagyjából szemközti szobában. Egy hétig, ugyanazon a napon jöttünk ide a Balcsihoz. Gyomorgörcs helyett csak simán szomorkodtam a közös élmények elmaradása miatt, és tudom, hogy a szomorkodásomról én tehetek, mert miért is gondoltam, hogyha idén pusztán három-négy alkalommal futottunk össze az öcsémmel (és tavaly se sűrűbben), akkor az a kivételes lehetőség, hogy együtt nyaralunk, neki is A Lehetőséget jelenti. A közös strandolásra, a közös kirándulásra-hajózásra, a közös hekkfalásra és a közös egyebekre. Nem nonstop gondoltam a közösködést, de egy-két-három alkalom jólesett volna (pár óra az egy hét alatt), végül is testvérek vagyunk, bár az igaz, hogy nem a legszorosabb kapcsolatban álló testvérek. Talán egyszer fürödtünk-kajáltunk együtt a strandon, ez csak szerintem kevés?
Az öcsémmel nem ünnepeljük egymás névnapját-szülinapját, egy-egy sms jön-megy, hogy gratulaboldogszülinapotköszi, néha felhívjuk egymást, karácsonykor is. Nem sorolom el azt a rengeteg okot, ami az elmúlt 35 évben befolyásolta a kapcsolatunkat és a kapcsolattartásunkat, a lényeg az, hogy a nyaralás alatt szerettem volna többet kapni az öcsémből és többet adni magamból meg a családomból, de a másik oldalon erre nincs igény. Jó, egy okot azért elmondok. Arra jutottam  a merengéseimmel, hogy a családunkban (anyu, apu, öcsém, anyai nagyszülők, apai nagyszülők, én) nem tudott kialakulni az 'azért járunk össze, mert szeretünk együtt lenni' érzése. Rengeteg oka van ennek is, naná. Ő, aki férfim családjában ez az érzés működik, és végtelenül hálás vagyok az isteneknek, hogy a gyerekeim ott megtapasztalhatják a nagycsaládos együttlét örömét. Saját magamban mindig leltem igényt a családi összeröffenésre, ennek a valódi értékét azóta látom, mióta gyerekeim vannak. És nyilván kocsányon lógó szemekkel fogom lesni, milyen nőket hoznak majd haza a srácaim, és biztos lesznek olyan nőneműek, akik előtt legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót, a családba azért őket is szeretném belefoglalni addig, amíg a gyerekeim boldogok velük, és szeretném, ha a gyerekeim jó testvérek lennének, akik a családjaikkal együtt is akarnak és tudnak közösen nyaralni, meg azt is, hogyha valaki eljön hozzánk és hosszabb-rövidebb időre a családunk részévé válik, jól érezze magát pl. egy hétvégi ebédnél. Összetartó és összejáró családot szeretnék, ami nekem abban a formában, ahogy mindig is elképzeltem magamnak, soha nem volt és soha nem lesz.
A gyomorgörcsömet jelentős mértékben oldaná, ha látnám a szüleimen: ki akarják használni azt a remek lehetőséget, hogy egy hétig együtt tudnak nyaralni a két kisebbik unokájukkal. Valahogy úgy képzeltem, hogy néha (!, mert hiszek a szabadságban, és én sem szeretem, ha nem kapok levegőt a másiktól) közösen strandolgatunk, ülünk a nagy zöld, kockás plédünkön, dumálgatunk, röhögcsélünk, a gyerekek játszanak együtt, mi beszélgetünk mindenféléről, és egyszer-egyszer ő, aki férfimmel kettesben csobbanhatunk pár percet a Balatonban, mert anyám-apám szemmel tartja a gyerekeinket, sőt, eljátszanak velük. Legmerészebb álmaim arról szóltak, hogy pölö anyu alvógyerekvigyázása mellett talán egyszer kiosonhatunk este tíz után, ő, aki férfim meg én, bele az éjszakai borozásba-lángosozásba, egymás kezét fogva / összeölelkezve andaloghatunk kábé egy órácskát, ami 2010 októbere óta eléggé hiányzik az életünkből. 2013 augusztusában járunk most, csak mondom.
Egyelőre a közös strandolás is nagy kihívás, mert apámnak állítólag úgy fáj a lába, hogy képtelen lesétálni a strand-szállodaajtó közötti cirka 300 méteres távot, mi viszont nem tudjuk a tízméternyi körzetben található strandra vinni a fiúkat, mert ott mindkettőnek mély a legalacsonyabb víz is, kizárólag karban tudnának strandolni, ami nem élmény senkinek sem. A "mi strandunkon" mindkét sarj szabadon kószálhat az iszapos, nagyon lassan mélyülő Balatonban, és a három-tizenöt centis vízben megejtett iszapozást, lapátolást-vödrözést, vízpacskolást élvezik, nem kívánkoznak beljebb, hideg a víz is.
És úgy néz ki, a szüleim nem jönnek át a mi strandunkra. Mondjuk, kocsival is legurulhatnának, ha apám nem tud / akar annyit gyalogolni. Meg sem kérdezik, milyen programunk van az adott napon, hátha csinálhatnánk valamit közösen. A nagyobbik kisfiam már elég érzékeny ahhoz, hogy gyakran kérdezgesse, hol a nagyapja, hol az unokaöccse? Tulajdonképpen nem tudok jól válaszolni, mert ha azt mondom, hogy a strandon, nem érti, hogy miért nincsenek itt velünk. Én sem értem, kisfiam, én sem értem. Azt sem, hogy apám-anyám hogyan képes úgy strandolni tőlünk 300 méterre, hogy nem pusztulnak bele az unokáik hiányába. Főleg apám, aki 2013-ban nagyjából háromszor-négyszer találkozott velük pár órára. A kicsi fél tőle. Anyu a nyaralás előtt azt mondta, hogy apu nagyon készül az unokázásra. Hát, ja, valóban, bár úgy veszem észre, továbbra is a készülési fázisban jár, a megvalósításig nem jutott el.
Az a tény, hogy apám elbaszta a gyerekkoromat (3/4 elbaszásra jutott 1/4 jó pillanat) és soha nem volt valódi, jelen lévő, szerető és szerethető apám, az én bánatom. Fel nem dolgoztam, de megszoktam. Soha nem beszélgettünk igazán, nem tudja, ki vagyok. Évente 2-4 alkalommal találkozunk valami családi izé kapcsán, váltunk pár felszínes mondatot, a névnapomon és a szülinapomon meg az egyéb felhívós-köszöntős dolognál ugyanazokat az ezerszer hallott gratuláló mondatokat mondja, ez is megszokható, előfordulhat, hogy évek múlva megemészthető. Kapcsolatunk nem mélyíthető a jövőben sem, nála hiányzik minden olyasmi, amivel akár csak egy kicsit is megérthetne engem. Túlságosan bonyolult lélek vagyok a családom számára, az a baj. Az totális gyomorgörcsbe és szomorúságba ránt, hogy a gyerekeimre nem kíváncsi. Úgy sem, hogy a nagyjából szemközti szobában nyaralnak egy hétig. Anyám-apám szájából még nem hangzott el a mondat, hogy na, jöjjenek át egy kicsit a gyerekek, hadd legyünk velük. Tukmálni meg nyilván nem fogom a srácokat. 
Sírhatnék kerülgetett egész nap, legszívesebben üvöltöznék a szüleimmel, hogy hát ezt most mégis hogyan képzelik?, a gyerekeim miatt azonban ezt egyelőre szépen elfojtom, majd otthon, ahol egynél több szoba van, kibőgöm magam.

P.S.: Anyu a megérkezésük utáni első pár óra valamelyikében adott pénzt, hogy nyaralási hozzájárulás, és van helye ennek a pénznek, két kisgyerekkel hogyne lenne helye, meg láttam anyun, hogy ő ettől boldog, hogy pénzt tud adni, és elfogadtam-megköszöntem, és hálás vagyok, de azért... a pénz nekem nem szeretetnyelvem, és sok-sok év tapasztalása és önvizsgálata után arra jöttem rá, hogy a családomban senki nem beszéli a szeretetnyelvemet, többé-kevésbé mindig kívül álltam, többé-kevésbé magányosan, igen. És ettől a felismeréstől sem vagyok túl boldog. 

2013. augusztus 11., vasárnap

A jövőképemről

Mióta százszázalékosan tudom, hogy gyerekezés után kirúgnak a munkahelyemről, próbálom pontosítani a mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? kérdésemre adandó válaszomat (mindjárt 36 évesen épp ideje kitalálni, nem igaz?), és most ott tartok, hogy nagyon szeretném, ha valamelyik mérvadó ékszeres újság a jövőben úgy mutatna be az olvasóinak, hogy extremely very talented jewelry designer... Azért nem extremely, mert tisztában vagyok a korlátaimmal. A történet továbbra sem arról szól, hogy karriert akarok építeni, ez a vágy valamiért hiányzik belőlem, sokkal inkább azt szeretném, ha olyan csodálatos ékszereket tudnék készíteni, amelyek megfogják és nem eresztik az embereket. Varázsolni szeretnék a gyöngyökkel, történeteket mesélni, szerelembe ejteni. Ez a karkötő az új úton tett első lépés... lépéske... lépésecske. Sokkal többre vagyok képes, úgy érzem, sokkal-sokkal többre, csak időm nincs. Most még.


A körülményeimről

Pénteken kint írtam a bejegyzést a szállásunk előterében, a vihar befújt egy csomó falevelet és hideg volt, az esti-éjjeli recepciós meg pont a Michael Bublé műsorról vette le a hangot, szombat este már az ajtónk előtti fotelben ücsörögve is rá tudtunk csatlakozni a netre, most meg ezt a bejegyzést a hűtő előtt összetolt két széken kucorogva írom, így hamarosan akár az az édeni állapot is kialakulhat, hogy az ágyban, kényelmesen kipárnázva-betakarva netezgetek.

2013. augusztus 10., szombat

Még valami?

Nyaralásunk előtt három nappal elmerészkedtem egy új fodrászhoz. Expressz hajszalonba ültem be, 15 percet vártam, hogy felszabaduljon valamelyik fodrász. Sokat nem tudott rontani a hajamon, valószínűleg emiatt nem zavart a kicsit amatőrnek tűnő ténykedése. Nehezemre esett megválni a régi fodrászomtól (pedig borzasztó rövidre vágta legutóbb a hajamat, haragudtam rá nagyon), mert szeretek ragaszkodni kozmetikushoz-fodrászhoz, mindig adok neki egy utolsó utáni esélyt, hogy biztos legyek abban, valóban elcseszi a hajamat.

Nyaralásunk előtt két nappal 
a) azt mesélték nekünk, hogy betörtek a leendő szobánkba és kirabolták az éppen ott nyaraló családot. A szájhagyomány útján terjedő történet recepciós által előadott eredeti verziója úgy néz ki, hogy a kettővel utánunk következő szobához tartozó erkélyre belépett a tettes, kinyitotta a szúnyoghálós ajtót (amit nem zárt be az odabent szunyáló 2 fő felnőttet és 2 fő gyereket számláló család), átlépett a földön alvó egyik gyereken, magához vette az asztalon heverő, értékesnek tűnő táskát, kilépett a szúnyoghálós ajtón és eltűnt. Senki nem ébredt fel. Szerintem mi sem ébredtünk volna fel. Akinek gyereke van, ájulatban alszik és kizárólag a gyereke hangjára riad meg. Luxus lenne, ha minden egyéb kategóriába sorolható neszre kinyitná a szemét.
b) anyukám vörösre festette a hajamat a saját kérésemre. A hajam első ránézésre fekete (másodikra is), azonban tudom, hogy tartalmaz vörös színt: napok óta vörös lé csorog a fejemről a hajmosások után, illetve minden cucc vörös marad, amire ráteszem / amibe beletörlöm az izzadtságcseppekkel kidekorált bucimat.  

Nyaralásunk előtt egy nappal ő, aki férfim még dokihoz hurcolászta a nagyobbik kisfiamat. A doki azt tanácsolta, hogy vasárnapig ne engedjük sarjunkat a Balatonba. Ötezer fokban biztos kivitelezhető az ilyesmi. Mivel a doki gyógymódja és az én ráolvasásom hatott, a gyerek balatonozott vasárnap előtt. Ha bármi gond adódott volna, nyilván kipecázzuk a Balcsiból. A biztonság kedvéért azért kezelgetjük a doki álal javasolt módon.

Nyaralásunk megkezdésének napján kismillió hangyát irtottunk ki a szobánkban, azóta is mindenhol támadnak. A hosszú-hosszú hónapokig tartó ágyi poloska megszállás után mindenre érzékenyen reagálok, ami kicsi, sötét és mozog, ezért a szobaleltárba beleírtam, hogy rengeteg a hangya, meg azt is, hogy lehetne tisztább a padló és a szőnyeg. Igen, ilyen finoman fogalmaztam, mert visszatérő vendégek vagyunk.