2013. augusztus 17., szombat

Nyaralás rovatunk - még mindig a konyhából

A net már 15 centivel jobbra sem működik, így a lábfeltevős, hátat párnával megtámasztós blogolást soroljuk át szépen az 'álom' kategóriába, marad a bejárati ajtó és a hűtő közé beszorított széken ülős, lábat a konyhaszekrénybe valahogy beszuszakolós firkálás.
Anyu és apu szerda óta a nagyjából szemközti szobában nyaral az unokaöcsémmel, aki az öcsém fia. Szerda óta gyomorgörcsöm van. Visszafogottan nyomom a gyomorgörcsösdit, nem zavarok senkit a három fiúból álló családomban, hajnal kettőig-háromig elmókolok itt a konyhában a gyöngyeimmel, könyvemmel, feszültségeimmel.
Szerda előtt az öcsém, az öcsém párja, az öcsém párjának a kislánya és az unokaöcsém nyaralt a nagyjából szemközti szobában. Egy hétig, ugyanazon a napon jöttünk ide a Balcsihoz. Gyomorgörcs helyett csak simán szomorkodtam a közös élmények elmaradása miatt, és tudom, hogy a szomorkodásomról én tehetek, mert miért is gondoltam, hogyha idén pusztán három-négy alkalommal futottunk össze az öcsémmel (és tavaly se sűrűbben), akkor az a kivételes lehetőség, hogy együtt nyaralunk, neki is A Lehetőséget jelenti. A közös strandolásra, a közös kirándulásra-hajózásra, a közös hekkfalásra és a közös egyebekre. Nem nonstop gondoltam a közösködést, de egy-két-három alkalom jólesett volna (pár óra az egy hét alatt), végül is testvérek vagyunk, bár az igaz, hogy nem a legszorosabb kapcsolatban álló testvérek. Talán egyszer fürödtünk-kajáltunk együtt a strandon, ez csak szerintem kevés?
Az öcsémmel nem ünnepeljük egymás névnapját-szülinapját, egy-egy sms jön-megy, hogy gratulaboldogszülinapotköszi, néha felhívjuk egymást, karácsonykor is. Nem sorolom el azt a rengeteg okot, ami az elmúlt 35 évben befolyásolta a kapcsolatunkat és a kapcsolattartásunkat, a lényeg az, hogy a nyaralás alatt szerettem volna többet kapni az öcsémből és többet adni magamból meg a családomból, de a másik oldalon erre nincs igény. Jó, egy okot azért elmondok. Arra jutottam  a merengéseimmel, hogy a családunkban (anyu, apu, öcsém, anyai nagyszülők, apai nagyszülők, én) nem tudott kialakulni az 'azért járunk össze, mert szeretünk együtt lenni' érzése. Rengeteg oka van ennek is, naná. Ő, aki férfim családjában ez az érzés működik, és végtelenül hálás vagyok az isteneknek, hogy a gyerekeim ott megtapasztalhatják a nagycsaládos együttlét örömét. Saját magamban mindig leltem igényt a családi összeröffenésre, ennek a valódi értékét azóta látom, mióta gyerekeim vannak. És nyilván kocsányon lógó szemekkel fogom lesni, milyen nőket hoznak majd haza a srácaim, és biztos lesznek olyan nőneműek, akik előtt legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót, a családba azért őket is szeretném belefoglalni addig, amíg a gyerekeim boldogok velük, és szeretném, ha a gyerekeim jó testvérek lennének, akik a családjaikkal együtt is akarnak és tudnak közösen nyaralni, meg azt is, hogyha valaki eljön hozzánk és hosszabb-rövidebb időre a családunk részévé válik, jól érezze magát pl. egy hétvégi ebédnél. Összetartó és összejáró családot szeretnék, ami nekem abban a formában, ahogy mindig is elképzeltem magamnak, soha nem volt és soha nem lesz.
A gyomorgörcsömet jelentős mértékben oldaná, ha látnám a szüleimen: ki akarják használni azt a remek lehetőséget, hogy egy hétig együtt tudnak nyaralni a két kisebbik unokájukkal. Valahogy úgy képzeltem, hogy néha (!, mert hiszek a szabadságban, és én sem szeretem, ha nem kapok levegőt a másiktól) közösen strandolgatunk, ülünk a nagy zöld, kockás plédünkön, dumálgatunk, röhögcsélünk, a gyerekek játszanak együtt, mi beszélgetünk mindenféléről, és egyszer-egyszer ő, aki férfimmel kettesben csobbanhatunk pár percet a Balatonban, mert anyám-apám szemmel tartja a gyerekeinket, sőt, eljátszanak velük. Legmerészebb álmaim arról szóltak, hogy pölö anyu alvógyerekvigyázása mellett talán egyszer kiosonhatunk este tíz után, ő, aki férfim meg én, bele az éjszakai borozásba-lángosozásba, egymás kezét fogva / összeölelkezve andaloghatunk kábé egy órácskát, ami 2010 októbere óta eléggé hiányzik az életünkből. 2013 augusztusában járunk most, csak mondom.
Egyelőre a közös strandolás is nagy kihívás, mert apámnak állítólag úgy fáj a lába, hogy képtelen lesétálni a strand-szállodaajtó közötti cirka 300 méteres távot, mi viszont nem tudjuk a tízméternyi körzetben található strandra vinni a fiúkat, mert ott mindkettőnek mély a legalacsonyabb víz is, kizárólag karban tudnának strandolni, ami nem élmény senkinek sem. A "mi strandunkon" mindkét sarj szabadon kószálhat az iszapos, nagyon lassan mélyülő Balatonban, és a három-tizenöt centis vízben megejtett iszapozást, lapátolást-vödrözést, vízpacskolást élvezik, nem kívánkoznak beljebb, hideg a víz is.
És úgy néz ki, a szüleim nem jönnek át a mi strandunkra. Mondjuk, kocsival is legurulhatnának, ha apám nem tud / akar annyit gyalogolni. Meg sem kérdezik, milyen programunk van az adott napon, hátha csinálhatnánk valamit közösen. A nagyobbik kisfiam már elég érzékeny ahhoz, hogy gyakran kérdezgesse, hol a nagyapja, hol az unokaöccse? Tulajdonképpen nem tudok jól válaszolni, mert ha azt mondom, hogy a strandon, nem érti, hogy miért nincsenek itt velünk. Én sem értem, kisfiam, én sem értem. Azt sem, hogy apám-anyám hogyan képes úgy strandolni tőlünk 300 méterre, hogy nem pusztulnak bele az unokáik hiányába. Főleg apám, aki 2013-ban nagyjából háromszor-négyszer találkozott velük pár órára. A kicsi fél tőle. Anyu a nyaralás előtt azt mondta, hogy apu nagyon készül az unokázásra. Hát, ja, valóban, bár úgy veszem észre, továbbra is a készülési fázisban jár, a megvalósításig nem jutott el.
Az a tény, hogy apám elbaszta a gyerekkoromat (3/4 elbaszásra jutott 1/4 jó pillanat) és soha nem volt valódi, jelen lévő, szerető és szerethető apám, az én bánatom. Fel nem dolgoztam, de megszoktam. Soha nem beszélgettünk igazán, nem tudja, ki vagyok. Évente 2-4 alkalommal találkozunk valami családi izé kapcsán, váltunk pár felszínes mondatot, a névnapomon és a szülinapomon meg az egyéb felhívós-köszöntős dolognál ugyanazokat az ezerszer hallott gratuláló mondatokat mondja, ez is megszokható, előfordulhat, hogy évek múlva megemészthető. Kapcsolatunk nem mélyíthető a jövőben sem, nála hiányzik minden olyasmi, amivel akár csak egy kicsit is megérthetne engem. Túlságosan bonyolult lélek vagyok a családom számára, az a baj. Az totális gyomorgörcsbe és szomorúságba ránt, hogy a gyerekeimre nem kíváncsi. Úgy sem, hogy a nagyjából szemközti szobában nyaralnak egy hétig. Anyám-apám szájából még nem hangzott el a mondat, hogy na, jöjjenek át egy kicsit a gyerekek, hadd legyünk velük. Tukmálni meg nyilván nem fogom a srácokat. 
Sírhatnék kerülgetett egész nap, legszívesebben üvöltöznék a szüleimmel, hogy hát ezt most mégis hogyan képzelik?, a gyerekeim miatt azonban ezt egyelőre szépen elfojtom, majd otthon, ahol egynél több szoba van, kibőgöm magam.

P.S.: Anyu a megérkezésük utáni első pár óra valamelyikében adott pénzt, hogy nyaralási hozzájárulás, és van helye ennek a pénznek, két kisgyerekkel hogyne lenne helye, meg láttam anyun, hogy ő ettől boldog, hogy pénzt tud adni, és elfogadtam-megköszöntem, és hálás vagyok, de azért... a pénz nekem nem szeretetnyelvem, és sok-sok év tapasztalása és önvizsgálata után arra jöttem rá, hogy a családomban senki nem beszéli a szeretetnyelvemet, többé-kevésbé mindig kívül álltam, többé-kevésbé magányosan, igen. És ettől a felismeréstől sem vagyok túl boldog. 

13 hozzászólás:

Maggie L. írta...

hát Csibi, én őszintén, szívem legmélyéről együtt érzek veled.
ez a legrosszabb, van egy családod, de igazából nincs.
hülye kérdés, de nem mehettek át máshova? minek még nézni is közvetlen közelről, hogy nincs?

teide írta...

Többek között az jutott eszembe, hogy annál, ha ránk nem kíváncsi a család vagy a családból valaki, csak azt nehezebb megemészteni, ha a gyerekeinkre sem azok. Tudom, átéltem. (Legutóbb akkor, amikor a kisebbikünk első születésnapja annyira nem volt fontos, hogy három hónappal később sikerült felköszönteni... vagy a másik ágról még csak nem is látták még soha, pedig fél évig itt laktak tőlünk három buszmegállónyira...)
Nem tudok mit mondani. Talán azt, hogy szerencsétek van, mert a család másik ágában ezek szerint a gyerekek megtapasztalhatják a szerető tágasabb család érzését. Próbálj abból töltekezni, ami megadatott...! :-(

Macsek írta...

Nekem az segített, hogy egyáltalán nem gondolok a családtagokra családként. Csak egy távoli, jó ismerősként, akikkel olykor összefut/sms-ezik az ember. És így már nem fáj.

Orsi írta...

Szívből megértem, amin keresztülmégy! Amikor megtudtuk, hogy kisbabánk lesz (lassan 4 éve) és KISLÁNY :), a férjem szülei reakciója: - Ó, csak egy lány? (mi MINDKETTEN kislányt szerettünk volna!)A férjem apja úgy halt meg tavaly hirtelen, hogy EGYETLEN EGYSZER!!!sem látta az unokáját. Anyósomat sem érdekli a lányom... Ha nem járnánk férjem nagymamájához (aki imádja a kiscsajszit), akkor anyósom azt se tudná, hogyan néz ki. Fel nem köszöntötte se szülinapkor, se névnapkor, mikulás, karácsony ááááá.....
Az én családom viszont pont olyan, mint B. családja Nálatok. Most is ott van a lányom, péntek este ott is aludt.
És ahogy Macsek írja én sem gondolok anyósomra (és a családjára) családként, de még csak távoli, jó ismerősként sem. Egyáltalán nem gondolok rájuk. És NEKEM így (már)jó/jobb. (A párom szegény szenved, a gyerekem viszont már "túllépett" a nekemcsakegymamáméspapámvan dolgon, nem forszírozza.)

Orsi írta...

Ja, igen!
És az én lányom is fél anyósomtól!

Névtelen írta...

Tudom, nem vigasztal, de az én fiamat az apám családja még sosem látta. Izgultak értünk a terhesség alatt, beszéltünk telefonon és az elmúlt több, mint két évben sosem jöttek el meglátogatni (kettő db kerület választ el minket egymástól). Ja, én vigyem a kicsit? Hát persze. Aki kíváncsi, jöjjön el.

Névtelen írta...

Nem mellesleg a kórház, ahol szültem, 10percre volt tőlük.
(ugyanaz a névtelen vagyok, mint az előbb, és inkább maradok most az)

Névtelen írta...

Nekem is van hasonló tapasztalatom, sajnos... és igen, nagyon tud fájni, és még évek múltán sem lehet megszokni, és lehet sírni miatta.. sajnálom..tudom miről beszélsz :-((

Kata írta...

Úgy sajnálom, Csibike...! :( Ezt most megkönnyeztem...
Sajnos nálunk is eléggé hasonló a helyzet a családi körökben
tudnék erről a témáról regényt írni, de talán inkább egyszer emailben...
Ha legalább az segít valamennyire, ha néha kiírod magadból ezeket a fájdalmakat, akkor szerintem tedd meg, amilyen gyakran csak sikerül...
Ölellek :*

Névtelen írta...

Együttérzésem:-(((....sokáig bántottak dolgok, azt hittem, mindig nekem kellene változtatni.....most legutóbb is...az apukám kerek szülinapjára készültünk az öcsémmel...megbeszéltük, hogy közösen veszünk nagyobb ajándékot, én megvettem, mondtam neki, vegyen hozzá egy jobb bort(mégis ő a pasi),aztán majd osztozunk a költségeken....erre...odaadták a bort vmi puccos csomagolásban, meg giccses akármiket, és meg sem várták, hogy együtt köszöntsük fel apát....én éppen mosogattam, amikor a "kedves" nejével előadták a lám', mi vagyunk a legjobb fejek című sztorit....jah, és az ünnepi ebéd alatt a nej végig böködte az öcsémet az asztalnál és kedélyesen elröhögtek a fiamon(vmiért őt tekintik az nej unokaöccsének konkurenciájaként...sőt őt elviszik mindenfelé, az én gyerekeimet sosem:-(.....nem értem)...nem akartam balhét, mert apuról szólt a dolog, de ha még egyszer meglátom ezt legközelebb, ki fogok akadni, de alaposan!!!!

che írta...

kemény...:(
szomorú, de mint látod, nem ritka kivétel.
Te is érzékenyebb lehetsz (máshogy tervezgettél, mást reméltél), de elkeseredésed teljesen érthető...

Elf írta...

te mostan az én családomat írtad le? pedig mi még együtt is lakunk :(

csibike írta...

Köszönöm szépen itt is :)