2010. november 25., csütörtök

Kulcskérdés

Három csík van a hosszú részén, olyat keress, mondta ő, aki férfim a telefonba, női agyra, a női agyamra szabta az információt, ugyanis vészhelyzet volt, az esti séta után a kabátzsebében maradt a kulcsom. Ott álltam másnap délután a csukott ajtó előtt (Andrist épp etettem reggel, a dolgozni induló apja zárta kulcsra az ajtókat), rajtam a gyerek és a télies szerelés és a kimozdulhatnék heves vágya. Mielőtt csalódottan kiléptem volna a zsebkendőnyi erkélyre (semmiféle mélybevetődési szándék nem vezérelt, levegőzni akartam, legalább így), kissé zaklatottan felhívtam ő, aki férfimet, rejtegetünk-e esetleg pótkulcsot valahol. (Azt nem vállaltam, hogy körömreszelővel nyitok utat magunknak, a biztonsági cucc bazivastag, a következő ötven évben hiába reszelném, nem érnék a végére.) Rejtegettünk. A kulcsos szekrényben. Másfél éve lakunk itt, érik még meglepetések az ember lányát, pótkulcs lóg a kulcsos szekrényben, ki hitte volna. Ezen a ponton hangzott el az a három csíkos információ, én meg zaklatottságomban is képes voltam elámulni azon, hogy a férfiagy mi mindenre figyel. Engem bárki megkérdezhet a kulcsaimról, van nagy és kicsi, kerek és szögletes fejű (a kulcstartóm hupikék törpikés, vallotta be csibike és pironkodva nézett körbe az anonim kulcsosok összejövetelén), ennyit tudok róluk, recékről, csíkokról és barázdákról fogalmam sincs, abban sem vagyok biztos, van-e egyáltalán minta vagy felirat rajtuk. Az a lényeg, hogy nyissák az ajtót, nem? A kulcsos eset kapcsán viszont kiderült számomra, hogy a kabátiparban tulajdonképpen diszkriminálják a nőket: a férfiak kabátján háromszor annyi titkos és nemtitkos zseb van, és ha A Mindent Elnyelő Női Táska nélkül akarok sétálni, tessék, ilyen kulcsnélküli helyzetbe kerülök. Egyenlő kabátjogokat követelek.

2010. november 21., vasárnap

Megint olvasok, nahát

Valószínűleg megrepedt a gondolkodásomra telepedett hormonalapú szűkítő, különben mi mással lehetne magyarázni, hogy két olvasásmentes hónap után újra kívánom a könyveket. Meglepődtem, komolyan. A magatartásomban semmi nem utalt arra nekem, hogy a közeljövőben például a gyerekoltásokról szóló tájékoztató anyagokon kívül mást is fogok olvasni, ráadásul remekül megtévesztettem magamat azzal, hogy a múlt héten vagy mikor megvettem valamelyik női magazint, amibe végül csak belelapoztam. Téli divatszínek? Bahhh, kit érdekel most olyan bohóság, mint ruha, cipő, táska, koncentrálj inkább a jövő egyik állandóan éhes és rendkívül cuki reménységére, így a beszűkült anyai gondolkodásom, én meg félretettem a női magazint. Majd magamhoz engedem a világot, majd. A váratlan fordulatot Sarasvati egyik kölcsönkönyve hozta meg. A hordozókendőn kívül négy darab könyvet hagyott nálam, gondoltam, pár hónapig biztos nincs szüksége rájuk, előbb úgysem lesz időm / energiám / agyam / kedvem olvasni. Tévedtem. Az Ölelj át! anyakönyv (a többi is az) és tetszett, egy másik bejegyzésben elmesélem, miért. Az olvasási körülményeim persze jelentősen megváltoztak, a 'ledőlök az ágyra és órákra belemerülök a könyvbe' típusú szórakozás a múlt szerves része, a jelenben megoldhatatlan. Tudtad, hogy hatvan perc alatt rengeteget lehet aludni? Két-három oldalt haladtam egyszerre, vagy csak pár sort, ha a gyerek úgy döntött, mégsem alszik, inkább játsszunk valamit. Tíz-tizenöt perc, ennyit csíptem le innen-onnan. Olvastam az alvásidőm elején, olvastam a reggelinél, olvastam a vécén, olvastam szoptatás közben, olvastam a gyereket ringatva. És kimondottan jólesett. Teljesen belelkesedtem, hogy vége a két szűk hónapnak, és annyira elkapott az olvashatnék, hogy olyat tettem, amit tavasz óta nem: elrohantam a könyvesboltba és könyvet vettem. Kettőt. Azért nem könyvtár, mert Fulghum két kötetét szorítottam magamhoz, ő meg olyan könyveket ír, hogy azokat muszáj birtokolni. A könyvvásárlási tilalom megszegését azzal indokoltam a lelkiismeretemből és az anyai gondolkodásomból álló kétszemélyes bíróság előtt, hogy tetszik tudni, már másfél hónapja tök ügyes anyja vagyok a gyereknek, én ezeket a könyveket megérdemlem, kérem szépen.       

2010. november 16., kedd

Amikor csődöt mond a logika

Az ajtónyitási szokásaim nem változtak az elmúlt években, a lényeget úgy lehetne összefoglalni, hogy hiába szól a csengő, csak akkor nyitok kaput és rácsot és ajtót, ha tudom, hogy jön hozzám valaki. Ez voltaképpen önvédelem, mert a lakótelepen olyan az élet, hogy csenget a postás, csenget a kéregető, csenget az eltévelyedett, csenget a közös képviselő, csenget a majomkodó gyerek, csenget a részeg, csenget a betörő, csenget a szórólapos, csenget a szomszéd, csenget a térítő ésatöbbi. Van egy kis egészséges paranoiám, az én lelkemen ne száradjon olyan gyalázat, hogy teszem azt, feltörnek egy lakást vagy Tesco újsággal tömik tele K. József postaládáját. Mivel nem látok át a betonrengetegen, fogalmam sincs, ki áll a kapuban, így a kaputelefonos próbálkozások eleve zárt ajtóra ítéltetnek, a kaputelefonba mindenki azt kamuzik, amit akar. Ha valaki azonban pont engem akar, felhív mobilon és elvileg jöhet, gyakorlatilag is, ha itthon vagyok. Az emeleti rácsos ajtónál is csengethet boldog-boldogtalan, ott sem látom, ki az, mert rossz a kukucskálónk, ami ugye abszurd, hiszen mitől mehet tönkre egy kukucskáló, ripityára zúzza a verdeső szempillám vagy mi? A miénk mégis defektes, hiába nézek ki rajta, csak a homály sejlik fel előttem, és nem, nem lehet megtisztítani, az öntisztulási folyamat sem indult be az elmúlt majd' másfél évben, a csere meg lustaság, pontosabban oknélküliség miatt várat magára. Akivel megbeszéltük, hogy jön, azt úgyis beengedem, a többieket meg minek kukucskáljam, nem igaz? (Egyébként ez a leselkedős dolog eléggé jellemző a lakótelepi populáció idősebb tagjaira.) A rács remek szelekciós eszköz, így a lakásajtót csak meghatározott számú szomszéd képes megközelíteni. Velük úgy vagyok, hogyha kitartóan csengetnek éspervagy kopognak, ajtót nyitok, lehet, hogy bajban vannak vagy tojás kell a nemtudommihez. Legalábbis eddig ajtót nyitottam, de lehet, hogy a jövőben nem fogok. Ugyanis az történt nemrég, hogy épp a szoptatás kellős közepén tartottam, amikor csengettek... majd megint csengettek... aztán megint csengettek... és megint csengettek... végül többször is kopogtak. Tehát az illető sikeresen vette az első két akadályt, egészen a küszöbig jutott. Aznap pont vártam az anyósomat, megbeszéltük, hogy felugrik unokanézőbe. Igaz, később kellett volna jönnie, de azt gondoltam, váratlanul másként alakult a napja, a mobilját meg biztos otthon hagyta, azért nem tudott hívni. Kulcsa viszont van az első két ajtóhoz, akár ő is kopoghat. A szoptatás olyan, hogy például az anyósom kedvéért megszakítom. Csak azért nyitottam ajtót, mert azt hittem, ő vár kint, a szomszédok baromira nem érdekelnek, ha a gyerekem épp azt játssza rendkívül nagy átéléssel, hogy éhen akar halni. Szóval, szoptatás megszakít, ajtóhozsietés közben bömbölő gyereknek vigasztaló szavakat mond, bal kézzel négy és fél kilós gyereket megtart, gerincsérvre nem gondol, jobb kézzel ajtót feltép, a résen fejet kidug és... a szomszédasszonyt gyilkos szemekkel méreget. A szomszédasszony törülközővel a fején, borítékokkal a hóna alatt és kedélyes mosollyal az arcán odacsicseregte nekem, hogy itt a postás, szegény hiába csengetett, mondtam is neki, hogy biztos szoptatsz, azért nem nyitsz ajtót, Andris meg közben ordított. A postás tényleg ott támasztotta a rácsot és belógatott valami papírt, hogy azt nekem hozta, vegyem át. Andris csak azért nem ordított tovább, mert közben megtalálta a mellemet és az ajtó takarásában rácuppant. Szerintem nagyon jól látszott rajtam, hogy szívem szerint mindkettőjüket darabokra tépném. Most nem tudok kimenni, baszki mert s-z-o-p-t-a-t-o-k, mondtam, a postás azonban nehezen adta fel, közölte, hogy PÉNZT hozott. Így, nagybetűvel, hallottam a hangján. Nos, azt hitte, erre a varázsszóra eldobom a gyereket? Nekem tökmindegy, hogy tőle veszem át a pénzt vagy lemegyek a postára, úgy tippelem, neki is. Csak azért nem csaptam rájuk az ajtót, mert nem akartam megijeszteni a gyereket. Azóta sem értem, miért kopogott a kétgyerekes szomszédasszony, ha tudta, hogy kisbaba van nálam és azt gondolta, azért nem nyitok ajtót a kismillió csengetésre, mert szoptatok, például. 

P.S.: A PÉNZről később kiderült, hogy az előző lakó nevére jött, pedig én már jól elköltöttem gondolatban.         

2010. november 13., szombat

Néha azért pesszimista vagyok és okkal

Sejtettem, hogy lesz valamiféle utórezgése ennek a bankos dolognak, hiszen az adatmódosítás rém bonyolult történet, rögzíteni kell egy-két adatot, méghozzá helyesen, aztán levelet küldeni a t. ügyfélnek, hogy itt vannak az új adataid, hö. Ez a kihívás, nem a Mount Everest. A régi-új adatokról tájékoztató levél megérkezett, igaz, hogy a korábbi lakcímemre, de végül is az a lényeg, hogy eljutott hozzám és nem nekem kellett befáradni A Bankba, hogy saját költségen kinyomtassam a levelemet (áram- és festékhasználat) a saját költségen beszerzett A4-es papíromra. Nem mindegy, hogy egy olyan címre jött a levél, amit töröltettem? (Nem.) Borítékbontogatás közben egyre mélyebbre süllyedtem a pesszimizmus mocsarában, a címmizéria után semmi biztatót nem vártam a levéltől. Hát, az adatmódosításon elvérzett a névtelen ügyintéző, lehet, épp azért nem szerepel a levélben az ügyintéző neve, mert belehalt a módosítás közben szerzett sérüléseibe, teszem azt, a shift és az enter közé szorult az ujja és letépődött és ott kifolyt az összes vére.
Az adatrögzítők sorsa sanyarú és korán halnak. Az adatmódosítás végtelenül összetett és hihetetlen koncentrációt igénylő feladat, mert nem elég, hogy észre kell venni, melyik adatát változtatta meg a köcsög ügyfél, de két cigikávészünet (negyvenöt perc per cigikávészünet) között még be is kell pötyögni valami táblázatba vagy elektronikus adatlapba (három perc). Ja, és a kis köcsögnek nem felel meg, hogy állandó lakcím: hdtfslrpééfphsgsf, hanem még cifrázza is, hogy Liliom u. 36., A ép., 2./9. Azt akartam írni, hogy megértem, ha a rögzítőarc egyetlen betűt elront, mondjuk, a címben, de vetettem egy pillantást lelkem maximalista bugyraiba és úgy láttam, ez az állításom nem igaz, úgyhogy nem, nem értem meg, legyen hibátlan a módosított adat, még akkor is, ha aznap ez az ötezerhatszáztizenötödik új infó. (A hiányzó iktatószámot, a kusza sorokat és a vesszőhibákat most hagyjuk figyelmen kívül, úri huncutság mind, legalább kétpercnyi meló van velük, az egy egész élet.) Szerencsétlen adatomban négy, azaz négy hibát sikerült véteni, nem értem, hogy dolgozhat valaki olyan bankban, ahol a rendszer nem szűri automatikusan a helyesírási hibákat és rabszolgamódra meg kell nézni szemmel, hogy minden betű a helyére került-é vagy sem. Tiszta középkor. 
És most jön a kedvenc részem, hogy Kérjük, ellenőrizze, hogy a (...) feltüntetett adatok helyesek-e. Amennyiben eltérést tapasztal vagy kérdései merülnének fel, forduljon bizalommal ügyfélszolgálati munkatársainkhoz (...). Oké, leellenőrzöm, nem gond, biztos így tesztelnek, észrevettem-é a hibákat vagy annyira igénytelen tapír vagyok, hogy nem szólok, ők meg röhögnek a hátam mögött, hogy tapírtapírtapír. Azt viszont igazán megmondhatná valamelyik ügyfélszolgálati munkatárs, mégis mit kell tennem ahhoz és hányszor, hogy a rendszerben végre helyesen rögzítsék az új adataimat.  

2010. november 9., kedd

AVI, vagyis Ami Van Itthon

Nem, nem vagyok szuperanyu (még), a medált a terhesség utolsó napjaiban készítettem. Művészi tevékenységem az elmúlt egy hónapban abban merült ki, hogy formára vágtam a gyerek parányi körmeit, ami elég nagy kihívás, mintha gyufafejet nyírbálna az ember, de már vágyakozva nézem a gyöngyeimet, meg mindjárt itt a karácsony és indul a mézeskalácsgyártás, úgyhogy hamarosan kirobban belőlem az alkothatnék, érzem.
Ha kaja, mindig van itthon virsli és tojás és kenyér, vészhelyzetre, bármi történik, ezekből össze lehet ütni valami gusztusos AVI-táplálékot. Nos, mióta megfertőzött a gyöngyitisz nevű betegség, mindig van itthon többféle lila és türkiz gyöngyöm, vészhelyzetre, bármi történik, ezekből össze lehet ütni valami gusztusos AVI-ékszert. Azért pont lila és türkiz, mert szeretem ezeket a színeket. (Gondolták-é a kedves olvasók, hogy ilyen egyszerű a magyarázat?) A medálról pedig azt kell tudni, hogy nehezen alakult ilyenné, a lebontások és újrafűzések száma hat és tizenkettő közé tehető (per kör), a vadiúj ősz hajszálaim száma is, ugyanis teljesen más méretű gyöngy az, Ami Van Itthon, mint a mintában megadott  (és most vagánykodhatnék, hogy francia nyelvű mintából alkottam, a számok megfejtéséhez azonban nem kellett a nyelvtudásom), kismillió próba alapján dőlt el, melyik körben hány gyöngy mutat szépen. Ez az aviság hátulütője, de azért egész pofás lett. 


Ahhoz már nem volt idegrendszerem, hogy kettőt fűzzek és fülbevalóként is pózoltassam a művet, vagy esetleg többet, karkötőnek. Majd, egyszer.

2010. november 2., kedd

Rohan az idő

Azt muszáj megörökítenem, hogy blogos évfordulóm volt mostanában, öt éve és néhány napja blogolok, és ha jobban belegondolok, fel sem tűnt, hogy már öt éve és néhány napja. Az öt gombócból is sok, nem igaz? 
Az évforduló kapcsán belelestem a statisztikába és megszeppentem kicsit, mert kiderült, hogy ezt a nagyon fiatal két blogomat hatszáznál is többen olvassátok. Már attól megilletődtem, hogy ott jobbra egyre nő a rendszeres olvasók száma, a hatszáz viszont rengeteg, és ha élőszóban előadást kellene tartanom ennyi embernek, izzadna a tenyerem, remegne a lábam és úgy homloklebenytájt dobogna a szívem, nem állna meg torokmagasságban. Tiszta szerencse, hogy firkálás közben el tudom felejteni a számokat, különben alig bírnék összehozni egy normális bejegyzést, ugyanis nekem van egy távolságtartó, visszahúzódó, némileg antiszoc énem is, kérem szépen, csak általában a többi énem (én szempontjából nagyon sokan vagyunk bennem) lefogja és baromi nagy ragtapaszt nyom a szájára, úgyhogy a kommunikációja nagyrészt hitetlenkedő pislogásban merül ki.  
Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, miért olvastok, de ez így nem teljesen igaz, mert a szülinapi mélözönben egy csomó mindent elmondtatok, és hát ott könnyeztem meghatottan a levelek fölött, a távolságtartó, visszahúzódó, némileg antiszoc énem pedig hitetlenkedve pislogott. A nemszülinapi levelekben is mindig olyan jó dolgokat írtok, és szuper, hogy a blogoknak köszönhetően csupa jófej emberrel találkoztam idén is, sehol egy pszichopata sorozatgyilkos (nem mintha vágynék rá), a gyereket meg lassan elkényeztetitek az ajándékokkal. És van olyan, aki már öt éve és néhány napja olvas, döbbenet.