2011. július 30., szombat

A második legjobb dolog, ami a tojással történhet

Nem, az első nem a tojásos lecsó, mert az 10/9 pontos barbárság. Pff, tojással elrontani a lecsót... Elárulom, hogy a legjobb dolog, ami a tojással történhet, az a zsidótojás, bár mi nem vagyunk az a flancos népség, simán tojáskrémnek hívjuk a cuccost. Köszönöm Polcz Alaine-nek, hogy szakácskönyvet írt, az ízlelőbimbóim minden egyes tojáskrémes katarzis közben hálát rebegnek. Óvatosan kell bánni a mennyiségekkel, mert a tojáskrém alattomos jószág, addig eszed, amíg el nem fogy, előbb képtelenség abbahagyni, nekünk legalábbis soha nem sikerül. Gasztroorgazmus a köbön, én szóltam. És ha már itt tartunk, elmondom, hogy kizárólag abban az esetben lennék hajlandó fénnyel táplálkozni, ha a brit tudósok jóvoltából kiderülne: van tojáskrémes fény. Meg lecsós. És csokis.
A második számú tojásmennyországot tálcán nyújtotta felém Az Élet, pontosabban a Szarvasi Mascarpone-s doboz fedelén. Nem is tudtam, hogy ilyen gyöngyszemek bújnak meg a doboztető belsején. Úgy terveztem, hogy tiramisut csinálok, de végül nem éreztem ingerenciát az édesre, ezért csóri mascarpone ott kallódott a hűtőben. Lejárat előtt egy nappal kezdtem azon túráztatni az agyamat, hogy mit csinálhatnék a mascarpone-ból, ami nem tiramisu. Véletlenül felfordítottam a doboztetőt és szembetaláltam magam A Recepttel. Első olvasásra nem túl bizalomgerjesztő a 'zöld mascarpone szósz', ennek ellenére megfogott, nem csoda, nekem a fiatalabb John Malkovich is bejön, nemcsak Christian Bale. A receptből kiderült, a trutyi két csomag zöld fűszertől zöld, nincs benne semmi gusztustalanság, úgyhogy vállalható. Mivel az eredeti ötletben annyira nem tetszett a tej és az ecet, kicsit önállósítottam magam, és miután frigyre lépett egymással a mascarpone és a ricotta, a masszához csak a felaprított főtt tojásokat és piacon vett póréhagymát kevertem (nem egyben, felkarikáztam), plusz só, bors a végén. Isteni lett. És családi adag.

2011. július 29., péntek

Ó, mondd, te kit választanál?

Vannak nemszeretem döntések, hogy melyik legyen a két rossz közül, a kisebbik vagy a nagyobbik rossz, és egyáltalán, melyik mekkora rossz, honnan tudjam ezt itt és most? Az "A" verziónál békésen alszik ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén, semmi rémálom, mint nekem a héten (álmomban nyüszítettem a félelemtől és sírva ébredtem), lelkiismeret-furdalása sincs, talán mert lelkiismerete sincs, én azonban nem tudok tükörbe nézni. Kétes értékű jóindulatot kaphatok, ha szépen bólogatok, az csak nekem fáj, hogy két fontos dolgot elveszítek. A "B" verzió esetén nem köpöm le a tükörképemet, kiállok magamért és a családomért, viszont ez kész halálugrás, ő, akit ebben a blogban nem nevezünk nevén bosszút fog állni, ezer százalék, mert ő ilyen.    

Valakinek holnap le kell tépni magáról a láncot. 

Mondd, te kit választanál?

Én a "B"-t. Képtelen vagyok a megalkuvásra, nem hajlik a gerincem.

2011. július 28., csütörtök

Valószínűleg csak a rajongók értik, de nem baj

csibike: ... és rájöttem, hogy szeretem a baglyokat, egy csomó baglyom van itthon, és van az a gyöngyös lány, ő is szereti a baglyokat, és arra gondoltam, küldök neki egy baglyot...

ő, aki férfim: Túl sok Harry Pottert néztél...

2011. július 27., szerda

Ez most nagyon tetszik

A próbaidős kozmetikusom (kerestem egyet a közelben, de még nem döntöttem el, megtartom-e,  alig mer odanézni a fazongyantánál) felhangosította a rádiót, hogy ez milyen szép szám, és ott csodálkozott némileg erőltetett mosollyal, hogy tényleg nem ismerem és a műsort sem láttam? Idén próbálom megzabolázni a csípős nyelvű énemet ("minden emberben van valami szép és jó, állítólag" c. projektem), ezért nem kérdeztem vissza, hogy mégis, ha én a tévét nézem, ki celebrálja a gyereknek az esti mesét és annak előzményeit, utózöngéit? Ő, aki férfim bírná egyedül a terheket, de én vagyok az anya. A próbaidős kozmetikusom elkönyvelt sznobnak, úgy láttam, és azt vettem észre az elmúlt években, hogy aki tévét néz, az gyakran hajlamos arra, hogy kevesebbre tartsa magát a nemtévéző másiknál, mert azt gondolja, hogy a tévé előtti tespedés helyett csinálhatna hasznosabb akármit, de nem teszi, ergo vele baj van. Meg azzal a véleménnyel is találkoztam már, hogy a tévéhiány főleg az értelmiségiekre jellemző, és a kisebbségi komplexussal hadakozó nemértelmiségi ebben egyfajta lenézést lát, az értelmiségi lenézi a tévézést, így a tévézőt is. Jó, mi?
Mindegy, a lényeg az, hogy Caramel és Trokán Nóra szépen énekel együtt. Hallgassátok.

2011. július 25., hétfő

Ejtek egy-két szót holmi diótörésről is

Az a helyzet, hogy fogyókúra nélkül fogyok, az elmúlt két hétben két kiló tűnt el rólam mindenféle önsanyargatás nélkül, és ez igazán remek, nem panaszként mondom, inkább egészséges csodálkozás rezeg a hangomban, mert például szombaton az apai nagyszüleimnél végigettem a teljes menüt, itthon meg vacsora keretében azt a maradékot, amit a mama becsomagolt éhező (ez a mama kényszerképzete) kiscsaládunknak. Húsleves mindenféle hússal és zöldséggel és tésztával, aztán petrezselymes krumpli rántott májjal és egy libacombbal (addig tukmálta a mama, amíg rábólintottam), a végén még fért belém két szelet a mama extrém csokis-cukros sütijéből, ami olyan brutális kalóriabomba, hogy Schobert Norbit a puszta látványától hetekig rémálmok gyötörnék. Ja, nagy adag tejszínhabbal. Telenyomtam a két szelet sütit, ha már. És ugye ott volt a reggeli, plusz a vacsora (ne pánikoljatok, nem fogom részletezni), egyik sem az a klasszik puffasztott rizs történet. 
A terhességem óta minden reggel ráállok a mérlegre, szorongás és bűntudat nélkül, csak úgy, kíváncsiságból, hol tartok. A hatvanöt kilós történelmi mélypontot céloztam meg súlyilag, nagyrészt heccből, miért ne. A szülés előtti súlyomat hónapokkal ezelőtt visszakaptam, már csak erősíteni kellene, hogy diót lehessen törni a seggemen. (Mondjuk, hülye vagyok, választhattam volna a mogyorót, az biztos kevésbé fáj.) Imádok enni, az életben rengeteg jó dolog van, az egyik az evés. Színek, ízek, illatok... Nincs az az isten, hogy három darab Korpovit keksz legyen a napi menüm, inkább eret vágok magamon az ásványvizes flakonnal. Szóval, ráálltam a mérlegre és azt láttam, hogy mínusz fél kiló. A zabálás után. Aztán többször is ráálltam, hátha a gyerek nyomkodta halálra a cuccost és valójában ötszáz kilót szedtem fel, hála a mamának, aki a régi konyha szellemében zsírral süt-főz. A mérleg jó. És egyre szimpatikusabb számokat mutat. (Lehet, hogy mégis a gyerek csinált vele valamit?)
Oké, azt elmondom, hogy kábé másfél hete... ehhem... sportolok. Semmi komoly, csak lájtos tíz kilométerek a szobabiciklin húsz-huszonkét perc alatt. A szoptatás miatt nem fér bele durvább, amúgy sem vagyok a durvább híve. Az esti altatás után olyan fél tíz-tíz magasságában tekerek, mert jólesik, lelazít és... ööö... élvezem. Igazából nem akartam szobabringázni, de épp nem volt rajta semmiféle vasalnivaló vagy más egyéb, és ha már arra jártam, felültem rá és meglepő módon nem szálltam le rögtön, hanem zúztam úgy nyolc kilométert. A Dirty Dancing 2 zenéjére, ma meg Pinkre, mert csendben hülyén érzem magam a bringán.
A sportot harmadsorban a diótörős segg miatt kezdtem el (saját elvárás, persze kézzel is tudok diót törni), másodsorban a promodos csaj, elsősorban pedig a vadiúj bikinim miatt. A promodos csajról azt kell tudni, hogy a Promod bőszen akciózik és a véletlenül rám köszönő narancssárga hosszú ruhával a karomon (de még a türkiz felső birtokbavétele előtt) összetalálkoztam egy duci, nálam másfél fejjel alacsonyabb csajjal. Ugyanazt a zöld felsőt szúrtuk ki, a csaj hamarabb ért oda és összeverekedtünk a ruhán, elkezdte túrni a zöld kupacot, aminek a tetején egy XL-es felső figyelt. Gondoltam, az pont a csaj mérete, úgyhogy megkértem, szóljon, ha talál M-est vagy L-est. A csaj közölte, ő is olyat keres magának. Kicsit levert a víz, ezek szerint meghurkásodtam a Promodban eltöltött tíz perc alatt, futott át az agyamon, de elegánsan csak annyit mondtam a csajnak, hogy igen, mellben mindketten erősek vagyunk. A vadiúj bikinimet meg potom pénzért vettem a Tezenisben így nyár végén, és a zöld alapot apró fehér virágok borítják. Nem akartam, hogy a nyaralás alatt az apró fehér virágok napraforgófejekké nyúljanak a habmellemen és habfenekemen, tulajdonképpen ez motivált, hogy felpattanjak a szobabringára. Valami lehet a levegőben, mert tisztára megkattantam, már most azon jár az agyam, hogy a Balcsin majd elmegyek futni esténként. Futni. Én.     

2011. július 23., szombat

Ha férfi lennék...

... halálosan szerelmes lennék Tóth Krisztinába. És nem azért, mert szép.

2011. július 21., csütörtök

Soha nem állítottam, hogy mellettem könnyű az élet

Hajnal egy körül félig vizesen, félig törülközőbe csavarva eltipegtem a fürdőszobából a hálószobába és felébresztettem ő, aki férfimet, hogy egy bazinagy vérpók szaladgál a fürdőszoba plafonján, légyszi, tüntesd el, mert nem tudok fogat mosni. Amikor a zuhanyfüggöny másik oldalán kapirgált valami nagy fekete, megpróbáltam levadászni a borzalmat, de mellécsaptam a zuhanyrózsával, utána meg hiába vettem észre a plafonon, nem értem el zuhanyrózsával sem. Nem nyitottam rá vizet, mert nem akartam szarrá áztatni a plafont. Ő, aki férfim igazi úriember (más valószínűleg orrba vágott volna, ha ilyen hülyeség miatt ébresztem fel), felkelt, kisétált a fürdőbe, én pedig a küzdő felekre csuktam az ajtót, hogy ne menekülhessen ki a dög. Az ágyban ő, aki férfim megjegyezte, hogy szimpla mezei légy volt az a pók. Jó, de bazinagy, suttogtam vissza. 

Tanulság: Ne hagyd egyedül zuhanyozni rövidlátó nődet.

2011. július 19., kedd

Szolg. közl.

Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem az a legújabb szórakozásom, hogy felhívom a családtagjaimat, barátaimat, ismerőseimet, kollégáimat, de nem szólok bele a mobilba, helyette bősz nazgúl módjára rikkantok párat, vagy eleresztek néhány emmemmemmemme-t és mammamamma-t, vagy csak egyszerűen izgatottan szuszogok. Igen, a fiam megkaparintotta a telefonomat... és valahogy megoldotta a hívást. Ez a gyerek mindenre képes, m-i-n-d-e-n-r-e.

A főnököm számát ma kitöröltem, az a biztos. 

2011. július 18., hétfő

Paradicsomprojekt, 4. rész

A fiam egyre fejlettebb vadászösztöne miatt szinte az összes növényemet ki kellett telepítenem az erkélyre, ezért most csak ilyen képre futja, nem bírtam ennél jobban a paradicsomültetvényem közelébe férkőzni. Jól néz ki, ugye? Ahhoz képest, hogy a seggemen és a hajamon kívül eddig nem sok mindent növesztettem az életben. A sivatagi éghajlat miatt aggódtam kicsit, ugyanis magyarországi viszonylatban egy-két elfelejtett locsolás még belefér (és a felső szomszéd viráglocsolása után hozzánk lezúduló Niagarában is lehet reménykedni), szaharai szárazságnál viszont életveszélyes, ha csak egyetlen nap is kimarad. A másik balkonládának anno találtam helyet az erkély korlátján, ott nem ilyen dús a növényzet, mert jobban éri a nap. A dzsungel aljnövényzetében megbúvó példányok (a képen) viszont pofásak. Öt palánta műanyag pohárban maradt, nekik már nem jutott föld, a mostoha körülmények ellenére azonban jól tartják magukat.
Anyu szerint ez, ami a képen van, tuti hoz virágot, és én hiszek neki, a telken felnevelt már néhány kilónyi paradicsomot, meg a bizalmamat is élvezi, hiszen amikor késsel a kezében és elszánt tekintettel az arcában megjelent a konyhaajtóban, hogy ő most felkopaszítja a paradicsomot, nem éreztem úgy, hogy el kell barikádoznom az erkélyajtót. Hétvégén karót kapnak a srácok, most jutottak ebbe a stádiumba. Még nem merem beleélni magamat a saját paradicsomba, majd ha túlélték a nyaralásunkat, majd akkor szövök színesebbnél színesebb álmokat. Talán egy kis lecsót csinálok abból a pár szemből, ami beérik... vagy talán... egy kis lecsót... vagy esetleg mégis inkább... egy kis lecsót?   

2011. július 15., péntek

Minek nevezzelek?

Amíg az Ikeában arra vártam, hogy haladjon a sor, megtudtam a mögöttem álló (és elég hangosan beszélgető) két 18-20 év körüli fiataltól (egy fiú, egy csaj), hogy az ember lánya a haverjával poénkodik és néz focimeccset, a pasijával összebújik és aranyoskodik, focimeccs nincs. Nem kérdeztem rá, hogy ez korosztályfüggő definíció-é vagy sem (tehát érvényes-é a harmincvalahány évesekre is, akik már féllábbal a sírban vannak, mint tudjuk), és esetleg, de tényleg csak esetleg, elképzelhető-e szerintük az a rendkívül szokatlan, durván évtizedenként egyszer előforduló helyzet, hogy az ember lánya ugyanazzal a hímneművel poénkodik, néz focimeccset, bújik össze és aranyoskodik?     

Lehet, hogy egy ufóval élek együtt.

2011. július 11., hétfő

Púpra nem számítottam, de megküzdöttem vele

Nos, a fiúk inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést, igyanak meg helyette egy sört. Gyöngyről lesz szó, és ez pasiszemszögből biztos van olyan durva, mint a hüvelygomba. Én szóltam.

Amikor megláttam a púpos lencséket, egyből arra gondoltam, hogy mégis, mit vártam, hiszen nem vagyok formában. Például egy héten keresztül fotóztam a hibiszkuszom egyik bimbóját (összesen tizennégy van neki), hogy napról napra megörökítsem a kinyílását, és nem tűnt fel, hogy a gondosan lefotózott hibiszkuszbimbó minden reggel ugyanakkora. Tizennégy bimbóból sikerült azt az egyet kiválasztanom, ami a kivirágosodás helyett az elszáradásos halált választotta. A miért-re nincs válasz, a maradék tizenháromnak semmi baja. A héten nem fogok lottózni, eltaláltátok.
A falencsékkel is így jártam. Nem haláloztak el, de a lapos lencse helyett valahogy púposat rendeltem, és ez azért volt gond, mert még azt sem tudtam, a lapossal mit kell csinálnom. Mióta anya vagyok, nem sok olyat bír nekem mutatni a világ, amitől zavarba jönnék (világ, azért ne próbálkozz!), úgyhogy végül csak bevontam gyönggyel az egyik (30 mm átmérőjű) púpos lencsét, ő az - eleje, háta, oldala:


Annyira belejöttem a púpok begyöngyözésébe, hogy úgy érzem, komoly veszélyt jelentek a tevékre is.

Minta: Dia

2011. július 10., vasárnap

Az oroszkrém torta érzéseiről

A héten egyszer éjfél és hajnal kettő között arról beszélgettünk ő, aki férfimmel, hogy néhány hónapja rágörcsöltem a gumimaciságra, arra, hogy igazi gumimaci szeretnék lenni, mert az szerintem sokkal jobb, mint az, ami én vagyok, oroszkrém torta gumimacivénával (ez most ilyen kódolt és leegyszerűsített szösszenet, kód nélkül bonyolultabb), és amikor elmondtam neki, hogy ugyan zavar, mégis rengeteget agyaltam ezen a gumimaci témán, meg közben irigykedtem a gumimacikra, és arra jöttem rá, hogy előfordulhat, hiába van bennem gumimacivéna, soha nem lesz belőlem igazi gumimaci, bármit teszek, inkább az oroszkrémtortaságom határoz meg engem, szóval, amikor ezt a felismerésemet elmondtam neki, ő, aki férfim belenézett a szemembe és nyugodt, határozott hangon annyit mondott, hogy előfordulhat, és attól a ténytől, hogy ő, aki szeret, nem lát nagyobb esélyt a gumimaciságomra, mint én, megkönnyebbültem, és így most már nem kattogok azon, hogy biztos azért nem lehetek gumimaci, mert béna vagyok ahhoz, hogy a felszínre hozzam magamból, és ha nehezen is, de kezdem elfogadni, hogy csibike oroszkrém torta, ami nem jobb vagy rosszabb a gumimacinál, csak m-á-s. 

2011. július 6., szerda

Amikor a vége több, mint jó

Bár nem vagyok biztos a titoktartási kötelezettségemben (meg abban sem, hogy tényleg az arcomba kellett-e tömnöm azt a sós abrakot, amit két napig hősiesen megtagadtam önmagamtól), egyelőre csak annyit árulok el, hogy vége az árverésnek. Hopp, ki gondolta volna. Két olyan ember licitált (dorw és L.), akit nagyon kedvelek, és ha én Granada lennék, elégedetten hajtanám álomra a fejemet, már ha a Granadának van olyanja. Csavar lett a sztoriban, bizony.
És még azt szeretném mondani, hogy a kommentboxot nem miattatok veszem le, hanem magamért, és még azt is szeretném mondani, hogy hiányoztok. 

P.S.: Közben rájöttem, hogy  a sós abrakot nem kellett volna az arcomba tömnöm.