2014. október 17., péntek

Ne felejtsem el már megint, hogy...

... az vagyok, amit érzek. Meg azt sem, hogy rajtam múlik az engem körülvevő valóság. Hogy mit érzek, mit gondolok. Emberekről, történésekről. Magamról. Hogy ne bántsam magam.
És milyen vicces, hogy még a kínai sütimben lelt papír is rímel ezekre: "You are as good as you think you are", áll az egyik oldalon, a (tűrhető) fordítás meg a másikon: "Annyira vagy jó, amilyennek becsülöd magad". 
Találtam olyan bölcsességet is, hogy you need love the most when you feel you deserve it the least.
Csomó Démonnal és démonnal és démonkával megküzdöttem már - a hullájukat kellene végre elengednem. 

2014. szeptember 20., szombat

37 éves lettem én...

... és hihetetlenül komoly agymunkával kiderítettem (megnéztem az archívumban), hogy október 30-án fogom ünnepelni eme blog kilencedik szülinapját. Nagyon durva. Oké, az ünneplés nem valószínű, mert sanszos, hogy elfelejtem addig, meg amúgy is, nagyon nincs mit ünnepelni, az a bizonyos klasszikus blogolás, amit sokáig műveltem, már nem szerves része az életemnek (sajnos), szundikál itt egy ideje ez a blog is, pontosabban azóta, mióta kétgyerekes anya vagyok, még pontosabban azóta, hogy a saját munkahelyem megteremtésén dolgozom elég keményen. Jó lenne megint rendszeresen írni, kicsit eltartani magamtól azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak. Jó lenne megragadni, szavakba önteni, emléknek hagyni. A Facebook annyira alkalmatlan ilyesmire.
Az a nagyon durva, hogy kilenc év csak úgy eltűnt, főleg az utolsó négy. Miért rohan ennyire az idő? Vajon minden kisgyerekes anya rohan? Vagy csak azok, akik ebben a mai világban szültek? Akinek kettőnél több van, hogyan éli túl ezt a borzasztó rohanást? Így négy év után először idén kezdtem érezni, hogy csökken a nyomás, a hajszoltság, hogy van egy kis időm magamra - ő, aki férfimre még nincs annyi, amennyi kellene, amennyit szeretnék. És persze ott a munka, amit bevállaltam, ami egyszerre öröm- és stresszforrás. Néha úgy ver a szívem éjszaka, hogy nem tudok aludni, és néha szorongásos tüneteket észlelek magamon. Néha nyugtatót veszek be, hogy lelassuljon az agyam, ne a kismillió tenni- és intéznivalón járjon. Agyalok, hogy mindenkire jusson, mindenkinek jusson. Nem elég a 24 óra, és a projektjeim állandóan az utolsó helyre szorulnak. A második nyaralásunknál elkövettem azt a hibát, hogy visszatértünk az önellátó egységbe, ahol ugyanúgy mosogattam és főztem, mint itthon, ugyanúgy kellett pörögni, ugyanúgy nem volt megállás reggeltől estig. Nem akarom kicsinálni magam, a szervezetem szólt, hogy elég: képtelen vagyok rendszeresen éjszakázni. Egy-egy alkalom becsúszik, aztán napokig csak alvás, azaz nem tudom intézni a gyöngyös-ékszeres dolgaimat, és ezért egyre idegesebb leszek. Jó kis kör ez, várom, hogy a Dávid is ovis legyen (közben meg olyan édes babás vonásai vannak, hogy nem akarom, hogy megnőjön), és folyamatosan tudjak négy-nyolc órát dolgozni - nappal, nem éjszaka. A második kapucsínómat meg kell innom este hat körül, hogy ne csak vánszorogjak, és másnap fel bírjak kelni az ágyból.      
Ha nem csinálom meg a legalapvetőbb dolgokat, senki nem csinálja meg helyettem, ez az anyalétem egyik nagy tanulsága. Ő, aki férfim nem alkalmas arra, hogy bármilyen szinten szervezze a családi életet, és nagy törés volt a kis lelkemben ennek a ténynek a felismerése, és nagy boldogság annak a felismerése, hogy a hibáival együtt is őrülten szeretem. Ő meg engem, pedig előfordul, hogy kiabálunk egymással. Azt hittem, meg tudjuk osztani majd a feladatokat, de nem, képtelenség: ő dolgozik, én meg azért csak foglalkozom a projektjeimmel napi négy órát, plusz gyerekezés, plusz háztartás, plusz minden más. Nagyon sokáig dühöngtem az aránytalan elosztás miatt, hogy ez így mennyire igazságtalan, aztán feladtam a hiábavaló szájtépést meg a dühöngést. Megpróbálok máshogy boldogulni, gondolom, a legtöbb családban azért ehhez hasonló a felállás. Amikor azt hiszem, már nem tudom tovább feszíteni a határaimat, kiderül, hogy mindig arrébb lehet tolni őket egy kicsit, meg még egy kicsit, és még egy kicsit... Mondjuk, még kábé harminc-negyven évig élni szeretnék. 
A születésnapom amúgy olyan volt, mint egy romantikus álom. Ő, aki férfim két héttel előre szabit vett ki az én napomra, és összeszövetkezett az anyósommal. És nem tűnt fel semmi, egyáltalán nem sejtettem, hogy készül valamire. Reggel kivasaltam az ingét, elindítottam őt meg a nagyobbik fiamat az oviba, azaz ő, aki férfim ovi után dolgozni ment, én legalábbis így tudtam, valójában a tortámért. Időközben megérkezett anyósom, hogy a kisebbik fiammal legyen, amíg én befejezek néhány projektet meg bevásárolok meg ilyenek. Ő, aki férfim ott ólálkodott a háznál tortával a kezében és leste, hogy a gyerek meg a nagymama mikor hagyja el az objektumot, aztán berohant a liftbe, hogy még előttem érjen a lakásba (levittem a babakocsit, hogy ne anyósom cipelje). Aztán a lakásban majdnem szívrohamot kaptam, amikor elém ugrott, hogy meglepetéééés!, aztán folytak az örömkönnyeim, aztán ajándékot kaptam, aztán egymást ajándékoztuk meg, aztán zuhany, ebéd és elrabolt moziba (közben anyósomnak segített felhozni a kocsiban szunyáló dedet). És olyan elmondhatatlanul jó volt négy év után először moziba menni... Kézen fogva mentünk mindenhová, egymáshoz bújva néztük a filmet, és totálisan elfelejtettem, hogy kétgyerekes anya vagyok, először a film végén jutott eszembe, hogy jesszusom, hol vannak a gyerekek??? Aztán fagyi, aztán gesztenyeszedés a gyerekeknek, aztán a nagyobbik elrablása az oviból, aztán tortázás előtt még kaptam ajándékot a gyerekeimtől: két kávés bögrét a töröttek helyére (imádom a bögréket, mondtam már?), és ő, aki férfim még pöpecül be is csomagolta a bögréket gyerekmintás csomagolópapírba, és a gyerekeim adták oda... És ő, aki férfim mindig morog, hogy nem férünk a sok bögrétől, erre tessék, azért csak van szíve neki is. Aztán a nagyobbik énekelte, hogy boldogszülinapotanyaaaa, aztán zaklattak a kiskorúak, hogy torta, torta, tortaaaa, így kénytelen voltam megvágni azt a csodát, amit ő, aki férfim talált ki számomra, és a Macsek valósította meg a szívével és a kezeivel:




A nagy kép a torta, úgy sejtem, hogy a Macsek egyesével pakolta rá a százezer apró "gyöngyöt", a három kicsi kép pedig részlet egy-egy ékszeremből - nagy kedvencem a faragott arckaboson, látjuk. Legszebb, legfinomabb, legemlékezetesebb szülinapi tortám ez a gyönyörűség, nagyon mélyen érintett, hogy két ember is így ellátott a lelkemig, megkönnyeztem, amikor megpillantottam. A szülinapom pedig felejthetetlen élmény, az, hogy ő, aki férfim ennyit készült és szervezkedett miattam, rengeteget jelent nekem. És az a jó, hogy kicsit kilépve a mókuskerékből ráláttam magunkra, és még mindig nagyon jó kettesben, lassan nyolc év után még mindig nagyon jó kettesben, és ennek a jónak az intenzitása cseppet sem csökkent az elmúlt négy évben. 
A gyereknevelés egyfajta önismereti kurzus, mindig mondom, és nem egyszer meglep, milyen meghatározó az, milyen családból jövök, mit hozok magammal tudat alatt onnan, milyen káros hatásai vannak a velem szemben támasztott gyerek- és fiatalkori külső elvárásoknak, és azzal a felismeréssel is kell majd kezdenem valamit, hogy miért vagyok mindig én a megmondó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj), és miért vagyok mindig én a megoldó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj). Nekem az is érdekes, miért hagyom magam rabszolgasorsba dönteni, meg miért döntöm magam rabszolgasorsba, holott választhatnám a sokkal, de sokkal könnyebb utat, életet. És vágyni szoktam egy harmadik gyerekre, mindegy, fiú-é vagy leány, merthogy most könnyebb, ergo ez már megint olyan vállalás lenne, ami minimum két évre lekötne, és hobbira, munkára nem jutna idő. Ösztönből már nem szabad gyereket vállalni, három év múlva negyven leszek. Két évet adtunk magunknak, ő, aki férfim, meg én, most hosszabbítunk két évvel, mert a fiúk mellett perpill nem aktuális semmiféle harmadik gyerek, és amíg úgy érzem, szétszakadok és megszakadok és beleszakadok, addig a pihenés, az átszervezés a legfontosabb. 
Elalvás előtt mindig megköszönöm, hogy vannak ők nekem, és hogy én velük lehetek, meg küldöm az Univerzumba a gyerekeimmel kapcsolatos jókívánságokat, meg kérem a Nagy Manitut, hogy ne kelljen holtan látnom a gyerekemet, egyiket sem. Éljünk még harminc-negyven évig, hogy lássam, minden rendben velük, hogy segíthessek, ha kell, hogy óvjam őket, ha kell, hogy szerethessem őket. 

2014. július 10., csütörtök

"Örökre velünk maradsz..."

A kisebbik fiamnak holnap lesz a második születésnapja. Te tegnap óta nem vagy nekünk, húsz évet sem éltél. Soha nem fogom tudni megérteni, hogyan hagyhattál itt egy olyan szerető és támogató, összetartó családot, mint amilyen neked volt, hogyan hagyhattad itt az édesanyádat, a nagymamádat, hogy tehetted ezt velük... Remélem, ott már nem fáj neked semmi, ahol most vagy, és nem hallod azok sírását sem, akik téged elmondhatatlanul szerettek. 
Fájdalom és harag van bennem, hogy megtetted. 

--------------------

Nem kérek kommentet, köszönöm. 

2014. július 9., szerda

A folyt. köv. röviden annyi...

... hogy megvan a vállalkozás, jippiiii, csomó adminisztráció és igazolás és bejelentés letudva, még az ÁNTSZ is járt nálunk, hogy van-é vegyi fegyver (vagy ágyi poloska, ehh) a gyöngyök-ékszerek között, és a rövid távú tervek közül csak azért nincs kipipálva még a saját gyöngyös-ékszeres webshop, mert nincs időm lefotózni és feltölteni a termékeket. Szeptemberre ez is meglesz, ne aggódjunk. A hosszú távú terv pedig az, hogy a saját magam úrnője legyek, nem fogok multinál gályázni 10-12 órákat, és hogy három-öt éven belül olyan céggé fejlesszem ezt a kis vállalkozáskezdeményt, ami normális megélhetést ad nekem. Abszolút hiszek abban, hogy működni fog mindaz, amit kitaláltam. A terveim tizedét sem valósítottam még meg. Nyilván négyszer-ötször annyit kell dolgozni vele / benne / érte, de a saját gyerekéért halálig hajt az ember.   

2014. július 2., szerda

Majdnem másfél évvel ezelőtt írtam, ez az előzmény, lesz folyt.köv. is, hahaha...

"2013. JANUÁR 22., KEDD


Kicsi Tom akarok lenni

Ugye, az történt, hogy tavaly decemberben végre kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Igazából nem jó szó a kitaláltam, mert nem agyaltam rajta semmit, egyszerűen az egyik hajnalozásnál belém vágott a felismerés, hogy ékszerekkel akarok foglalkozni. Nem szeretnék. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Épp valamelyik megrendelésemen dolgoztam, és bámmm, jött az érzés, hogy igen, ez mind én vagyok: a gyöngyök és az ékszerek, és a bizonyosság, hogy rengeteg örömöt adnak az embereknek az ékszereim, és ez nekem hosszú távra kell. Kell. Pontosabban K-E-L-L. Teljesen felpörögtem a tudattól, hogy ó, igen, milyen szép lenne, ha a hobbim lenne a munkám. A komolyabb horoszkópokban mindig előjött, hogy hoppá, jó későn találom meg a nekem való munkát, én meg azon filóztam, mi a fenét tudok majd csinálni százévesen fogak és memória nélkül, járókerettel, reszkető kezekkel.
35 év alatt csak kiderült, milyen munkától lennék boldog. Boldog.Pontosabban B-O-L-D-O-G. Talán ezt az egy dolgot tudtam irigyelni mindig: ha valaki azt csinálja meló címszó alatt, amit imád. Gyerekként gyerekorvosnak készültem, cuki kisbabák szenvedéseit óhajtottam enyhíteni hűs kezemmel és napsugármosolyommal, anyuék nyomták is, hogy orvosorvosorvos, a vért azonban nem bírom, a biológiát, kémiát és a hasonló izéket pláne nem. A suliban ötösöket vittem haza ezekből a tárgyakból is, mert nekem mindenből ötösöket kellett hazavinnem. Majd egyszer mesélek erről a történetről és a káros hatásairól. Szóval, az hamar kiderült, hogy az én terepem a könyv, a történelem és a nyelvek, és minden, ami fantázia és kreativitás. Ez utóbbival senki nem foglalkozott a környezetemben, úgyhogy sokáig stewardessként meg idegenvezetőként meg a magyar válogatott kézilabdásaként láttam magam, aztán úgy tűnt, a tanárkodás lesz a hivatásom. Jó volt tanítani, meg akartam váltani a világot, de a világ inkább pofonokat osztogatott, meg amúgy is, a tanári fizetés semmire sem elég, bennem meg dominál az a férfias beállítódás, hogy ne filléreket dobjanak oda a munkámért, na. És a tanárkodás után jött két olyan meló, amiben csak ritkán találtam örömöt. Dolgoztam, mert az emberek általában dolgozni szoktak. Ennyi. Állandóan gerincsérvvel küzdöttem a bennem dúló elégedetlenségtől és megalkuvástól, mert hiába szenvedek-senyvedek megbízható, remek munkaerőként egy gályahelyen, azért az csak jó, ha biztos állásom és fizetésem van, nemde? És télen fűtik a szobát, meg internet is van.
Az egyik Éva magazinban olvastam, hogy a bölcsész az, aki mindent meg tud tanulni. Ezt egy fejvadász cég vezetője mondta, és szerintem baromira találó. Bármit megtanultam a munkahelyeimen, olyasmit is, ami fényévekre van tőlem, de kell a melóhoz. És ilyet nem akarok többé csinálni. Azt szeretném, ha a munkám belőlem fakadna, olyan magától értetődően, ahogy levegőt veszek. Tudom, hogy ez manapság luxus, mert örülj, hogy van munkád. Bármilyen szar, örülj neki, mert van húsz másik ember, aki pillanatok alatt a helyedre veti magát. Lehet, hogy nem jön össze, amit kitaláltam, de legalább megpróbálom, hogy a kis lelkem megnyugodjon. És ha összejön, szakítok minden más munkával.
Ja, még nem mondtam: webshopot akarok nyitni. Az ékszereimnek, a gyöngyeimnek és minden másnak, ami ezekhez kapcsolódik. Nekem nagy dolog. Rengeteg tervem van. A webshop csak az első lépés, és nem is idén születik meg, most az előkészítésen dolgozom. Mondjuk, időm semmi, úgyhogy hajnalonta valósítom meg önmagamat és a projektjeimet. Alvás nélkül, illetve minimális alvással is eléldegél az ember kétgyerekes lánya, higgyetek nekem.
Az önsegélyező könyvekben mindig szól egy fejezet arról, hogyha utálsz bemenni a melóhelyedre, keress egy másikat. Tökegyszerű, ugye? És a szerző ír egy csomó példát, hogy xy utálta a munkáját, de egy szép napon rádöbbent, hogy megkeresi azt, ami igazán neki való, és juhé, ezután szuperboldogan él tovább. A kedvenc sztorim az, hogy például Tom, a menő bankár vagy ilyesmi, megcsömörlik a nyakkendőtől meg a számoszlopoktól, és elmegy ácsnak. És onnantól az élete százszázalék Rákóczi-túrós, mert Montanában a birtokán gyalulja a fát és üti a szögeket. Szabad, elégedett, boldog. Azt csinálja, amit szeret. Marisról, a CBA pénztárosáról soha senki nem írta, hogy az utolsó munkanapján a kólás rekeszhez vágta az aprós gurigákat, és belevetette magát a levendulatermesztésbe, mert imádta ezeket a lila virágos növénykéket, és azóta is befutott levendulás nagyasszony. Szabad, elégedett, boldog.
Szóval, kicsi Tom akarok lenni. Tom, aki szabad, elégedett, boldog, mert a hobbija a munkája és fordítva. Nekem nem is kellene birtok Montanában, elég valami kisebb telek és ház egy nyugis helyen, meg az, hogy legyen pénzem téliszalámira és túró rudira. Azt még elmondom, hogy nagyon pörgök. Veres hajjal, mint tudjuk. Nem hagyok választást az Univerzumnak, mert Rhonda Byrne is megmondta, hogy ne hagyjak neki. Ha az Univerzum errefelé nézelődik, nálam bazinagy betűkkel ki van írva, mit akarok. És igazán akarom, amit akarok. Nem lagymatag hátigenszeretném, meg dejólenneha, hanem akarok. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Már nincs több utálommunkára elpazarolható évem."

El fogom mesélni, hol tartok, oké? Ha nem oké, akkor is.

2014. április 30., szerda

A férfi, akivel kábé hét és fél éve élek együtt

A gyerekek rohangásztak körülöttünk, és cirka húsz perce beszélgettünk már, ő, aki férfim, meg én, amikor hirtelen eszembe jutott a hajam és rákérdeztem: 
- Figyelj csak, az feltűnt, hogy anyu befestette a hajamat?
- Még nem.

P.S.: Kékre kellett volna festeni, kékre.

2014. április 14., hétfő

A férfi, akire kábé kilenc éve várok

Ugye, meghalt Cipő, Republic koncertre már nem mehetek, Andrea Bocelli tavaly novemberben énekelt Budapesten, de valamiért nem szólt nekem előre, az elmúlt három és fél évben kihagytam egy csomó Magna Cum Laudét meg Goran Bregovicot meg Palya Beát (és Robbie Williams is erre a sorsra jut), és a következő három és fél évben tuti rengeteg Alma és Halász Judit koncert vár rám, szóval, tök jogosnak érzem, hogy ott tomboljak Michael Bublé novemberi budapesti koncertjén. Egyedül, mert tudjuk, hogy Az Élet továbbra sem Rákóczi túrós. 

2014. március 16., vasárnap

És márciusban ír egy sort... (esetleg többet)

Komolyan azt hittem, hogy pár hete nem véstem ide semmit, aztán most látom, hogy két hónapja nem nyitottam ki a blogot, pedig fejben írok még néha.

2014. január 16., csütörtök

Oázis






Mostanában ez az a gyöngyhímzett ékszer, amire nagyon büszke vagyok. Végtelenül boldoggá tett a készítése, mint egy meditáció, olyan volt. És ez továbbra is csak a jéghegyem csúcsa.
A központi ásvány Hongkongból érkezett, nincs még egy ilyen drágakő/féldrágakő a világon, mindegyiknek más a mintázata, színe. Ahogy a kezembe vettem, kattant valami a fejemben, és este kiszabtam az alapot, összeválogattam a gyöngyöket, aztán elkezdtem a hímzést-varrást. Lassan haladtam, mert a gyerekek és a megrendelések mellett csináltam, de annyira ki akart jönni belőlem ez az egész, hogy inkább az alvásidőből csíptem le. Soha nem tervezem meg előre az ékszereimet, minden az adott pillanatban dől el.
Oázis a Szaharában, ez a neve (katt a képekre még nagyobb oáziésért), és valóban nagy szükségem volt az energiáira. Azért különleges, mert nagyrészt egészen apró gyöngyökből áll, ezeket korábban ritkán használtam. Sherry Serafini, az egyik gyöngyös istennő azonban ilyen apró gyöngyökből készíti a fantasztikus ékszerkölteményeit, gondoltam, megnézem, mi ebben a mágia. Sokkal szebben lehet dolgozni így, pl. ívesebb az, aminek ívesnek kell lennie. Rengeteg munkával jár, egyesével-kettesével varrom le az 1-2 mm-es (!) gyöngyöket is. Különleges azért is, mert 24 karáttal bevont gyöngyöket használtam, hogy még izgalmasabb legyen. Nem olyan régen estem szerelembe az arany színnel és a Swarovski kristályokkal, meglátjuk, mi lesz a vége. A legjobb minőségű gyöngyök felső kategóriájával dolgoztam, izgatott a végeredmény. Az arany bőrt is imádom, amivel a hátát borítottam.
Azok, akik kézbe vették a karkötőt, áhítattal nézték, és ez engem meghatott. Ritkán látom, milyen hatással van az ékszerem a tulajdonosára.
A méreteiről pedig annyit, hogy a kivarrt alap hossza 17 centi, a legszélesebb pontján 5.3 centit mértem. 
A facebookon itt szeretgetheted meg, és jöhetnek a lájkok az egész oldalra is (köszi!):

https://www.facebook.com/pages/Red-Tulip-Design-by-Angie/174667926048684

2014. január 9., csütörtök

Csibike sportol, ahahaha

Ettem néhány szaloncukrot szobabiciklizés előtt. Hogy bírjam a tekerést. 

2014. január 2., csütörtök

Nem a méret a lényeg, ugye...

... de azért hadd meséljem el, hogy ő, aki férfim a legszélesebb fenyőfát vadászta le  nekünk dechuszonnegyedikén. Indulás előtt csak annyit kértem tőle, hogy a fa akkora legyen, mint én. Ugyan a magasságomra céloztam, úgy tűnik, ő, aki férfim azonban a szélességemre értette a méretbeli kívánságomat.