2014. szeptember 20., szombat

37 éves lettem én...

... és hihetetlenül komoly agymunkával kiderítettem (megnéztem az archívumban), hogy október 30-án fogom ünnepelni eme blog kilencedik szülinapját. Nagyon durva. Oké, az ünneplés nem valószínű, mert sanszos, hogy elfelejtem addig, meg amúgy is, nagyon nincs mit ünnepelni, az a bizonyos klasszikus blogolás, amit sokáig műveltem, már nem szerves része az életemnek (sajnos), szundikál itt egy ideje ez a blog is, pontosabban azóta, mióta kétgyerekes anya vagyok, még pontosabban azóta, hogy a saját munkahelyem megteremtésén dolgozom elég keményen. Jó lenne megint rendszeresen írni, kicsit eltartani magamtól azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak. Jó lenne megragadni, szavakba önteni, emléknek hagyni. A Facebook annyira alkalmatlan ilyesmire.
Az a nagyon durva, hogy kilenc év csak úgy eltűnt, főleg az utolsó négy. Miért rohan ennyire az idő? Vajon minden kisgyerekes anya rohan? Vagy csak azok, akik ebben a mai világban szültek? Akinek kettőnél több van, hogyan éli túl ezt a borzasztó rohanást? Így négy év után először idén kezdtem érezni, hogy csökken a nyomás, a hajszoltság, hogy van egy kis időm magamra - ő, aki férfimre még nincs annyi, amennyi kellene, amennyit szeretnék. És persze ott a munka, amit bevállaltam, ami egyszerre öröm- és stresszforrás. Néha úgy ver a szívem éjszaka, hogy nem tudok aludni, és néha szorongásos tüneteket észlelek magamon. Néha nyugtatót veszek be, hogy lelassuljon az agyam, ne a kismillió tenni- és intéznivalón járjon. Agyalok, hogy mindenkire jusson, mindenkinek jusson. Nem elég a 24 óra, és a projektjeim állandóan az utolsó helyre szorulnak. A második nyaralásunknál elkövettem azt a hibát, hogy visszatértünk az önellátó egységbe, ahol ugyanúgy mosogattam és főztem, mint itthon, ugyanúgy kellett pörögni, ugyanúgy nem volt megállás reggeltől estig. Nem akarom kicsinálni magam, a szervezetem szólt, hogy elég: képtelen vagyok rendszeresen éjszakázni. Egy-egy alkalom becsúszik, aztán napokig csak alvás, azaz nem tudom intézni a gyöngyös-ékszeres dolgaimat, és ezért egyre idegesebb leszek. Jó kis kör ez, várom, hogy a Dávid is ovis legyen (közben meg olyan édes babás vonásai vannak, hogy nem akarom, hogy megnőjön), és folyamatosan tudjak négy-nyolc órát dolgozni - nappal, nem éjszaka. A második kapucsínómat meg kell innom este hat körül, hogy ne csak vánszorogjak, és másnap fel bírjak kelni az ágyból.      
Ha nem csinálom meg a legalapvetőbb dolgokat, senki nem csinálja meg helyettem, ez az anyalétem egyik nagy tanulsága. Ő, aki férfim nem alkalmas arra, hogy bármilyen szinten szervezze a családi életet, és nagy törés volt a kis lelkemben ennek a ténynek a felismerése, és nagy boldogság annak a felismerése, hogy a hibáival együtt is őrülten szeretem. Ő meg engem, pedig előfordul, hogy kiabálunk egymással. Azt hittem, meg tudjuk osztani majd a feladatokat, de nem, képtelenség: ő dolgozik, én meg azért csak foglalkozom a projektjeimmel napi négy órát, plusz gyerekezés, plusz háztartás, plusz minden más. Nagyon sokáig dühöngtem az aránytalan elosztás miatt, hogy ez így mennyire igazságtalan, aztán feladtam a hiábavaló szájtépést meg a dühöngést. Megpróbálok máshogy boldogulni, gondolom, a legtöbb családban azért ehhez hasonló a felállás. Amikor azt hiszem, már nem tudom tovább feszíteni a határaimat, kiderül, hogy mindig arrébb lehet tolni őket egy kicsit, meg még egy kicsit, és még egy kicsit... Mondjuk, még kábé harminc-negyven évig élni szeretnék. 
A születésnapom amúgy olyan volt, mint egy romantikus álom. Ő, aki férfim két héttel előre szabit vett ki az én napomra, és összeszövetkezett az anyósommal. És nem tűnt fel semmi, egyáltalán nem sejtettem, hogy készül valamire. Reggel kivasaltam az ingét, elindítottam őt meg a nagyobbik fiamat az oviba, azaz ő, aki férfim ovi után dolgozni ment, én legalábbis így tudtam, valójában a tortámért. Időközben megérkezett anyósom, hogy a kisebbik fiammal legyen, amíg én befejezek néhány projektet meg bevásárolok meg ilyenek. Ő, aki férfim ott ólálkodott a háznál tortával a kezében és leste, hogy a gyerek meg a nagymama mikor hagyja el az objektumot, aztán berohant a liftbe, hogy még előttem érjen a lakásba (levittem a babakocsit, hogy ne anyósom cipelje). Aztán a lakásban majdnem szívrohamot kaptam, amikor elém ugrott, hogy meglepetéééés!, aztán folytak az örömkönnyeim, aztán ajándékot kaptam, aztán egymást ajándékoztuk meg, aztán zuhany, ebéd és elrabolt moziba (közben anyósomnak segített felhozni a kocsiban szunyáló dedet). És olyan elmondhatatlanul jó volt négy év után először moziba menni... Kézen fogva mentünk mindenhová, egymáshoz bújva néztük a filmet, és totálisan elfelejtettem, hogy kétgyerekes anya vagyok, először a film végén jutott eszembe, hogy jesszusom, hol vannak a gyerekek??? Aztán fagyi, aztán gesztenyeszedés a gyerekeknek, aztán a nagyobbik elrablása az oviból, aztán tortázás előtt még kaptam ajándékot a gyerekeimtől: két kávés bögrét a töröttek helyére (imádom a bögréket, mondtam már?), és ő, aki férfim még pöpecül be is csomagolta a bögréket gyerekmintás csomagolópapírba, és a gyerekeim adták oda... És ő, aki férfim mindig morog, hogy nem férünk a sok bögrétől, erre tessék, azért csak van szíve neki is. Aztán a nagyobbik énekelte, hogy boldogszülinapotanyaaaa, aztán zaklattak a kiskorúak, hogy torta, torta, tortaaaa, így kénytelen voltam megvágni azt a csodát, amit ő, aki férfim talált ki számomra, és a Macsek valósította meg a szívével és a kezeivel:




A nagy kép a torta, úgy sejtem, hogy a Macsek egyesével pakolta rá a százezer apró "gyöngyöt", a három kicsi kép pedig részlet egy-egy ékszeremből - nagy kedvencem a faragott arckaboson, látjuk. Legszebb, legfinomabb, legemlékezetesebb szülinapi tortám ez a gyönyörűség, nagyon mélyen érintett, hogy két ember is így ellátott a lelkemig, megkönnyeztem, amikor megpillantottam. A szülinapom pedig felejthetetlen élmény, az, hogy ő, aki férfim ennyit készült és szervezkedett miattam, rengeteget jelent nekem. És az a jó, hogy kicsit kilépve a mókuskerékből ráláttam magunkra, és még mindig nagyon jó kettesben, lassan nyolc év után még mindig nagyon jó kettesben, és ennek a jónak az intenzitása cseppet sem csökkent az elmúlt négy évben. 
A gyereknevelés egyfajta önismereti kurzus, mindig mondom, és nem egyszer meglep, milyen meghatározó az, milyen családból jövök, mit hozok magammal tudat alatt onnan, milyen káros hatásai vannak a velem szemben támasztott gyerek- és fiatalkori külső elvárásoknak, és azzal a felismeréssel is kell majd kezdenem valamit, hogy miért vagyok mindig én a megmondó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj), és miért vagyok mindig én a megoldó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj). Nekem az is érdekes, miért hagyom magam rabszolgasorsba dönteni, meg miért döntöm magam rabszolgasorsba, holott választhatnám a sokkal, de sokkal könnyebb utat, életet. És vágyni szoktam egy harmadik gyerekre, mindegy, fiú-é vagy leány, merthogy most könnyebb, ergo ez már megint olyan vállalás lenne, ami minimum két évre lekötne, és hobbira, munkára nem jutna idő. Ösztönből már nem szabad gyereket vállalni, három év múlva negyven leszek. Két évet adtunk magunknak, ő, aki férfim, meg én, most hosszabbítunk két évvel, mert a fiúk mellett perpill nem aktuális semmiféle harmadik gyerek, és amíg úgy érzem, szétszakadok és megszakadok és beleszakadok, addig a pihenés, az átszervezés a legfontosabb. 
Elalvás előtt mindig megköszönöm, hogy vannak ők nekem, és hogy én velük lehetek, meg küldöm az Univerzumba a gyerekeimmel kapcsolatos jókívánságokat, meg kérem a Nagy Manitut, hogy ne kelljen holtan látnom a gyerekemet, egyiket sem. Éljünk még harminc-negyven évig, hogy lássam, minden rendben velük, hogy segíthessek, ha kell, hogy óvjam őket, ha kell, hogy szerethessem őket. 

10 hozzászólás:

teide írta...

Nos... először is boldog születésnapot kívánok utólag is!
Másodszor: kicsit vegyes a bejegyzés hangulata, de úgy döntöttem, hogy összességében pozitívnak érzem, így örülök neki. :-)
Harmadszor pedig... Macsek biztosa fog örülni a képednek, mert - ha jól sejtem - ez volt az a torta, amit hiába fotózott le, mivel nem volt kártya a gépében, nem tudta magának megörökíteni a művét.
Még sok ilyet!
(Írhatnál a projektjeidről majd.)

Pöttyöskutty' írta...

Nagyon boldogságosat kívánok én is....és no, megkönnyeztem ezt a posztot!

Vera írta...

Nagyon boldog születésnapot! :) Úgy tűnik, idén elég boldoggá tett(e) ő, aki férfid :)

che írta...

Tipikus 21. sz-i életet élsz...s emelett teljesen más vagy, mint egy tipikus 21 sz-i nő...s ez így nagyon jó :)))
Gratulálok!

Aliana írta...

Isten éltessen még nagyon sokáig! :)

Zebranyúl írta...

Boldog szülinapot utólag is!

Névtelen írta...

Isten éltessen, Nagy Manitu támogasson szereteben és egészségben!
(Jesszumpepinek már eddig sokat segítettél, pár gödörből kibillentették az ékszereid - csak mondom ;-) )

Archeo írta...

Boldog szülinapot!! :-)

csillagvirág írta...

alaposan megkésve, de azért boldog szülinapot kívánok! meg egyébként is, ha minden nap karácsony, akkor lehet minden nap szülinap is, nem igaz? :)

csodaszép a torta, macsek nagyon ügyes és tényleg fantasztikus, hogy így törődnek veled, hogy ilyen szuper torát készítettek. az meg pláne szívmelengető, hogy b ennyire készült az alkalomra. :)

Vica írta...

Isten éltessen sokáig!!! Ez után a bejegyzés után lenne kedvem egy hosszabb levelet írni, de a gyerekek mellett nem lesz rá idő:) Így csak röviden annyit, hogy nagyon drukkolok Neked ;)