2013. május 31., péntek

Egy Tábla mind fölött

Az egyik nap hatvanas nő ült a lépcsőn, kezében három gyerekem van, éhesek vagyunk ésatöbbi papírtáblával, néhány nappal később egy tizenhárom-tizennégy éves roma lány ült a lépcsőn, kezében három gyerekem van, éhesek vagyunk ésatöbbi papírtáblával.
Nem tudom, mi történhetett a reggeli eligazításnál, talán a korábban érkezők elkapkodták a passzoló tartalmú táblákat, vagy hiányzott a megfelelő korú, kéregetőnek beállítható személy.
Olyat is láttam már, hogy a bőrdzsekit és sörhasat viselő koldulót mobilon hívták, a csuklóján meg aranykarkötő fityegett.
Az utcán már senkinek nem merek adni semmit, nincs kedvem Merciket és luxuskérókat finanszírozni.

2013. május 28., kedd

Csak eljutottam idáig...

Nincsenek nagy vágyaim, mióta két kisgyerek anyukája vagyok, most már - hosszú hónapok kitartó agyi és lelki edzése után - egészen jól megy, hogy ne azt akarjam, amit szeretnék, hanem azt, ami az adott körülmények között lehetséges. Nekem például elég, ha az összes gyerekem egészséges és nem kell kórházba rohanni velük infúzióra, ha öt percig egyik gyerekem sem bőg / kiabál / kaparászik a vécéajtó előtt-alatt, amikor bent vagyok, ha lassú kortyokban hörpinthetem fel a napi kapucsínómat és így legalább három nyugodt percig egy helyben ülhetek, ha odakint nem zuhog az eső / fúj az orkánszél, mert a napi másfél-kétórás séta életmentő, általában a saját életemet menti meg, és ha tíz percig bíbelődhetek az ékszereimmel, már mennyország van. 
A blog hanyagolódik egy ideje, gondolom, észrevettétek. Nem valószínű, hogy én leszek az első anya, aki azért keres magának bébiszittert, hogy kétnaponta egy órát blogolhasson. Egy ideje nem tudom olvasni a számomra kedves blogokat, kommentet ősrégen írtam. Nem lep meg, bár nyilván nem jó érzés, hogy a blogok gazdái is eltűntek a blogomból, az életemből. A kivételeknek örülök és borzasztó hálás vagyok minden kedves szóért. 
Egy ideje nem bírok felkelni a hajnali bejegyzésekhez, nincs erőm küzdeni a fáradtság és a kimerültség ellen. Legutóbb annyira szédültem az egyik reggelen ébredés után, hogy fekvés közben meg akartam kapaszkodni valamiben, mondván, ne forogjon már ilyen gyorsan velem a hálószoba, aztán realizáltam, hogy fekszem, ergo nem kell kapaszkodnom. Három-négy órán keresztül szédültem gyorsabban vagy lassabban, egészen komolyan féltem. Túl sokszor voltam rosszul az elmúlt másfél-két hónapban ahhoz, hogy ne aludjak legalább napi hat órát. Most azért írok ennyire hajnalban, mert a Kicsit nagyjából egy óra alatt lehetett megnyugtatni, és úgy gondoltam, egy óra gyerekbőgés-gyereküvöltés után jár nekem egy blogbejegyzés.   
Szóval, ő, aki férfim születésnapjára nagyon készültem. Úgy két éve nagyon készülök rá, teljesen jól kitaláltam a tuti szülinapi ajándékát két-három évvel ezelőtt. Anno nem sejtettem, hogy két gyerekkel együtt ünnepelünk majd, és amikor ebben a mindennapi feszültségektől egyáltalán nem mentes kisgyerekes létben decemberben meg januárban egy csomószor összeszólalkoztunk, ő, aki férfim meg én, azaz mi, akik ilyesmit a gyerekek születése előtt csak filmekben láttunk, arra gondoltam egy-egy fájóbb pillanat után, hogy basszus, itt a negyvenedik szülinapja, amire már évek óta megvan az ajándéka gondolatban, erre tessék, még a végén külön folytatjuk tovább, és ugye ki nem tojná le a szülinapot, amikor válságosdi van. Persze, nem megyünk szét, mert a mi szerelmünk-szövetségünk egy életre szól, de azért csomó mindent át kellett beszélni-értékelni, hogy minden a lehető legjobb legyen - a körülményekhez képest. Mert ugye most azt kell szeretni, ami van és ami lehetséges, és még legalább két-három-négy évig azt kell szeretnünk, ami van és ami lehetséges. 
A titkos családi bulit egy hónappal ő, aki férfim (aki egy életre szól) szülinapja előtt kezdtem szervezni. Először akkor estem pofára, amikor kiderült, hogy a két-három éve dédelgetett szülinapi ajándékára nincs elég pénzem, hiába készültem, mert valahogy a sztratoszférába szöktek az árak, és az a bizonyos ajándék családi összedobás esetén is nagyon sokba kerül, úgyhogy le kellett mondanom róla. Nem fogom elárulni, miről van szó, mert az ötvenedik szülinapjára összegyűjtöm a pénzt. Maradjatok velünk még tíz évig, hogy megtudjátok, hehe.    
A második pofont a meglepetésbuli előtt két nappal kaptam. A lényeg az, hogy minden szövetkezésem-készülésem ellenére bukott az egész eredeti tervem, és nem a családot letaglózó calicivírus miatt. Niagarát bőgtem a csalódottság miatt, és fájó pont marad, hogy nem azt a bulit sikerült megszervezni ő, aki férfimnek, ami Az Örök Életre Emlékezetes Buli lett volna. Zsé tervet dobtunk össze anyósommal és anyuval. Aki ott volt ezen a családi összeröffön, remekül érezte magát.
Nem mesélek minden ajándékról, nyugi, kettőt viszont mindenféleképpen megmutatok. Az egyik az OSZK-nak köszönhető, születésnapi újságcikkek gyűjteménye. Átböngésztem az ajánlott újságcsomagokat, és előfordulhat, hogy a nagymamám is kap ilyesmit jövőre a nyolcvanadik születésnapján, például a Magyar Úriasszonyok Lapjából vagy a Párisi Divatból micsoda cikkeket lehetne kiválogatni.
A másik tuti meglepetés A Torta volt, amihez itt is szolidan és visszafogottan gratulálok: Pixie, zseniális vagy! Pixie szemet kápráztató és nyálelválasztást beindító blogja amúgy véletlenül került a látómezőmbe, és egészen addig nem is jutott eszembe Darth Vader torta, csak láttam, mire képes Pixie, és elszabadult a fantáziám. Az nem igaz, hogy DV mindenféle fémszerkezet fejileg, nemnemnem, valójában csupacsoki a kis drága:


Tortafalás közben fekete szájszéllel röhögtünk egymás fekete szájszélén, és egészen különleges élmény volt, hogy a reggeli szoptatás utáni energiapótlás céljából felnyitott tortás dobozban ez a látvány fogadott:


A szülinapi buli még azért is jó volt, mert némileg kipingálva és új ruhában sok-sok hónap után először láttam  a tükörben azt az arcomat, amit a Kicsi születése óta nem találtam sehol a vonásaim között, és ennek nagyon örültem, mármint annak, hogy az a csibike, akit én csibikének gondolok arcilag, talán mégsem veszett el, mert az a lehetőség eléggé elszomorított, hogy örökre csúnya, sápadt fejű és kofferes szemű maradok. Hát, igen, egy kis szempillaspirál, egy szép új türkiz felső, egy új farmer és egy új szoptatós melltartó csodákra képes (mondom én, hogy nincsenek nagy vágyaim), az új dolgaim meg azért vannak, mert fogytam csomót, és kellett valami gönc, bár még tíz kilót így is le kell faragnom magamról. Nem gondolom egyébként, hogy micsoda gyönyörű nő voltam valaha, de a "néha egészen tűrhetően remekül tudok kinézni" topkategóriámba szeretnék visszakapaszkodni. Kérdeztem egyébként ő, aki férfimet, miért nem szólt, hogy megcsúnyultam, azt mondta, hülye vagyok, nem csúnya. Nos, a 41. szülinapjára nem szemüveget kap, az biztos.

P.S.: És most megyek a Kicsihez, aki újra bele akar lendülni a bőgésbe... 

2013. május 21., kedd

Ínyencfalat


Íme, ő, aki férfim szülinapi tortája, csináltattam. Ha már nem fáj a jobb szemem és rendesen látok vele, mesélek és elárulom, ki a zseniális tortakészítő, meg lesznek képek is.

2013. május 16., csütörtök

40

A calicivírust nem kérte születésnapjára ő, aki férfim, egyszerűen csak felbukkant a semmiből hétvégén és pár óra alatt kicsinálta a család háromnegyedét (a Kicsi megúszta, a Nagy kórházban kapott infúziót), így az ismeretségünk óta legkerekebb szülinapjára tervezett dolgaim egy része meghiúsult, tegnap igazából azt ünnepeltük meg diétás húslevessel, hogy végre nincs hányás-fosás-ágyban agonizálás. A legónak örült azért, meg hát puszit is kapott.
Még jó, hogy van B tervem.