2013. január 28., hétfő

Lájk iz lájk... nánnánánáná...

Néhány nappal ezelőtt jött a mél a szervezőktől, hogy valaki jelölte a blogomat erre a bloggerina versenyre. Nem lehet tudni, ki követte el a jelölést, hiába kérdeztem. Egy rajongó, így a válasz. Nos, köszönöm szépen A Rajongónak, hogy jelölt, mert a tény, hogy gondolt rám, boldoggá tett azon a hajnalon, amikor elolvastam az értesítést. Nem a verseny miatt, a gondolás miatt. Olyan volt, mintha kedvesen megsimogatta volna a fejemet. És nekem mostanában különösen fontos minden fejsimogatás, mosoly, összekacsintás, vállveregetés. 
Ahogy rápillantottam a listára, nagyon vegyesnek tűnik a mezőny, szerintem a kis énblogok nem is igazán esélyesek például egy lakberendezős, főzős, beauty vagy kreatív bloggal szemben. Valahogy az egoblogok mindig olyan árvagyerekek, nem? Főleg úgy, hogy a facebook lassan mindenkit beszippant. 
Ha esetleg van kedvetek bíbelődni a facebookos szavazással, itt tudtok megszeretgetni:

2013. január 25., péntek

És nevetett!

Igen, megnevettettem. A postást. Azt a postást, bezony.
Valahol pár bejegyzéssel lejjebb írtam a mufurc postásnőnkről, és felébredt bennem a kíváncsiság, vajon tud-é mosolyogni. Szívből. Meg amúgy is, nehogy már egész évben szarul érezzem magam attól, hogy havonta több, postaládába nem benyomorgatható levelet/csomagot kapok.
Egy kis édesség, egy kis tea. Ez volt az ajándéktasakban. Felakasztottam a kulcstartó doboz ajtajára, hogyha jön és kétszer csenget (tényleg kétszer szokott), csak lekapom, kiviharzok vele és az aktuálisan rajtam lógó gyerekemmel, és odaadom, és megköszönöm a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Éreztem, hogy örülni fog. Örömöt akartam neki szerezni. Látni akartam az örömét. Örülni akartam én is.
Az átadás aztán halasztódott kicsit, ugyanis valamelyik hirtelen felindulásomban megettem az egyik postásédesség felét (más ehető nasst nem találtam itthon), a másik felét ő, aki férfim tolta az arcába - ugyancsak hirtelen felindulásában. Amikor az embernek két belevaló fiúgyermeke van, néha elfogja a vágy, hogy világgá rohanjon, és mivel ez egyelőre lehetetlen, édességgel csökkenti az agyát szétrobbantani készülő feszültséget. Szóval, ő aki férfimmel bezabáltuk a szénhidrátot, hogy némi eséllyel vegyük fel a küzdelmet a háztartásunkban fellelhető két kiskorú bitanggal szemben.
A következő vásárlásnál ő, aki férfim megvette a postásédesség hiányzó felét, majd az azt követő vásárlásnál a teljes postásédességet, mert a két vásárlás között adódott olyan perc, amikor úgy éreztem, hogy a postásédesség igen jelentős mértékben tenné szebbé a napomat. Nem emlékszem, mi történt konkrétan, az viszont biztos, hogy az egyik része már reggel hatkor a gyomromban volt. Ilyen kemény az élet errefelé, ja.
Mivel erős jellem vagyok és égett volna a pofám, ha újfent meg kell venni a postásédességet, megdumáltam magammal, hogy ahhoz az édességhez nem nyúlok többé, a postásé és kész. Ki tudja, mikor jár erre, csőre töltött ajándéktasaknak kell lógnia a kulcstartó dobozon.  
És ma odaadtam neki. A nagyobbik kisfiam ragaszkodott hozzá, hogy ő nyújtsa át a néninek az ajándéktasakot. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a fiam nem akarja majd odaadni, mert nála hosszú hónapok óta minden az enyém!, sőt az ENYÉÉÉMMM!!! Mindegy, vállaltam, hogy szükség esetén a hisztiző gyerekem kezéből csavarom ki a postás meglepetését. A postás üres tekintettel állt az ajtórács mellett, azt hittem, nincs magánál, de ott volt. Mielőtt bármit mondhatott volna, megkértem, hogy fogadja el tőlem ezt a kis apróságot, és kedvesen mosolyogva megköszöntem a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Andris pedig komoly, felnőtt férfi  két évvel és három hónappal a háta mögött, mert simán belenyomta a néni kezébe az ajándéktasakot. A postás meglepődött, elmosolyodott, zavarba jött, és mondta, hogy itt írja alá (nekem, nem a fiamnak), és közben hallottam az örömöt a hangjában. És külön elköszönt a fiamtól is, és láttam, hogy nevetve száll be a liftbe.
Ő, aki férfim szerint mostantól fogva még azt a csomagot is kihozza nekem, amit nem én kapok. Ezen elröhögcséltünk, mert bunkók vagyunk, de igazából az a lényeg, hogy nincs több gyilkos postástekintet, meg az, hogy mindkettőnknek volt ma, azaz tegnap legalább egy klassz pillanata. 

2013. január 22., kedd

Kicsi Tom akarok lenni

Ugye, az történt, hogy tavaly decemberben végre kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Igazából nem jó szó a kitaláltam, mert nem agyaltam rajta semmit, egyszerűen az egyik hajnalozásnál belém vágott a felismerés, hogy ékszerekkel akarok foglalkozni. Nem szeretnék. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Épp valamelyik megrendelésemen dolgoztam, és bámmm, jött az érzés, hogy igen, ez mind én vagyok: a gyöngyök és az ékszerek, és a bizonyosság, hogy rengeteg örömöt adnak az embereknek az ékszereim, és ez nekem hosszú távra kell. Kell. Pontosabban K-E-L-L. Teljesen felpörögtem a tudattól, hogy ó, igen, milyen szép lenne, ha a hobbim lenne a munkám. A komolyabb horoszkópokban mindig előjött, hogy hoppá, jó későn találom meg a nekem való munkát, én meg azon filóztam, mi a fenét tudok majd csinálni százévesen fogak és memória nélkül, járókerettel, reszkető kezekkel.
35 év alatt csak kiderült, milyen munkától lennék boldog. Boldog. Pontosabban B-O-L-D-O-G. Talán ezt az egy dolgot tudtam irigyelni mindig: ha valaki azt csinálja meló címszó alatt, amit imád. Gyerekként gyerekorvosnak készültem, cuki kisbabák szenvedéseit óhajtottam enyhíteni hűs kezemmel és napsugármosolyommal, anyuék nyomták is, hogy orvosorvosorvos, a vért azonban nem bírom, a biológiát, kémiát és a hasonló izéket pláne nem. A suliban ötösöket vittem haza ezekből a tárgyakból is, mert nekem mindenből ötösöket kellett hazavinnem. Majd egyszer mesélek erről a történetről és a káros hatásairól. Szóval, az hamar kiderült, hogy az én terepem a könyv, a történelem és a nyelvek, és minden, ami fantázia és kreativitás. Ez utóbbival senki nem foglalkozott a környezetemben, úgyhogy sokáig stewardessként meg idegenvezetőként meg a magyar válogatott kézilabdásaként láttam magam, aztán úgy tűnt, a tanárkodás lesz a hivatásom. Jó volt tanítani, meg akartam váltani a világot, de a világ inkább pofonokat osztogatott, meg amúgy is, a tanári fizetés semmire sem elég, bennem meg dominál az a férfias beállítódás, hogy ne filléreket dobjanak oda a munkámért, na. És a tanárkodás után jött két olyan meló, amiben csak ritkán találtam örömöt. Dolgoztam, mert az emberek általában dolgozni szoktak. Ennyi. Állandóan gerincsérvvel küzdöttem a bennem dúló elégedetlenségtől és megalkuvástól, mert hiába szenvedek-senyvedek megbízható, remek munkaerőként egy gályahelyen, azért az csak jó, ha biztos állásom és fizetésem van, nemde? És télen fűtik a szobát, meg internet is van.
Az egyik Éva magazinban olvastam, hogy a bölcsész az, aki mindent meg tud tanulni. Ezt egy fejvadász cég vezetője mondta, és szerintem baromira találó. Bármit megtanultam a munkahelyeimen, olyasmit is, ami fényévekre van tőlem, de kell a melóhoz. És ilyet nem akarok többé csinálni. Azt szeretném, ha a munkám belőlem fakadna, olyan magától értetődően, ahogy levegőt veszek. Tudom, hogy ez manapság luxus, mert örülj, hogy van munkád. Bármilyen szar, örülj neki, mert van húsz másik ember, aki pillanatok alatt a helyedre veti magát. Lehet, hogy nem jön össze, amit kitaláltam, de legalább megpróbálom, hogy a kis lelkem megnyugodjon. És ha összejön, szakítok minden más munkával.
Ja, még nem mondtam: webshopot akarok nyitni. Az ékszereimnek, a gyöngyeimnek és minden másnak, ami ezekhez kapcsolódik. Nekem nagy dolog. Rengeteg tervem van. A webshop csak az első lépés, és nem is idén születik meg, most az előkészítésen dolgozom. Mondjuk, időm semmi, úgyhogy hajnalonta valósítom meg önmagamat és a projektjeimet. Alvás nélkül, illetve minimális alvással is eléldegél az ember kétgyerekes lánya, higgyetek nekem.
Az önsegélyező könyvekben mindig szól egy fejezet arról, hogyha utálsz bemenni a melóhelyedre, keress egy másikat. Tökegyszerű, ugye? És a szerző ír egy csomó példát, hogy xy utálta a munkáját, de egy szép napon rádöbbent, hogy megkeresi azt, ami igazán neki való, és juhé, ezután szuperboldogan él tovább. A kedvenc sztorim az, hogy például Tom, a menő bankár vagy ilyesmi, megcsömörlik a nyakkendőtől meg a számoszlopoktól, és elmegy ácsnak. És onnantól az élete százszázalék Rákóczi-túrós, mert Monatanában a birtokán gyalulja a fát és üti a szögeket. Szabad, elégedett, boldog. Azt csinálja, amit szeret. Marisról, a CBA pénztárosáról soha senki nem írta, hogy az utolsó munkanapján a kólás rekeszhez vágta az aprós gurigákat, és belevetette magát a levendulatermesztésbe, mert imádta ezeket a lila virágos növénykéket, és azóta is befutott levendulás nagyasszony. Szabad, elégedett, boldog.
Szóval, kicsi Tom akarok lenni. Tom, aki szabad, elégedett, boldog, mert a hobbija a munkája és fordítva. Nekem nem is kellene birtok Monatanában, elég valami kisebb telek és ház egy nyugis helyen, meg az, hogy legyen pénzem téliszalámira és túró rudira. Azt még elmondom, hogy nagyon pörgök. Veres hajjal, mint tudjuk. Nem hagyok választást az Univerzumnak, mert Rhonda Byrne is megmondta, hogy ne hagyjak neki. Ha az Univerzum errefelé nézelődik, nálam bazinagy betűkkel ki van írva, mit akarok. És igazán akarom, amit akarok. Nem lagymatag hátigenszeretném, meg dejólenneha, hanem akarok. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Már nincs több utálommunkára elpazarolható évem.

2013. január 18., péntek

Bagolyvásár

Amíg bírja a bagolypopuláció, azaz a készlet erejéig.
A bagoly 32 centi hosszú láncon lóg (kapocsmentes), 3.5-4 centi széles és 4.5-5 centi hosszú.
Ha szeretnél egy ilyen csinos jószágot a nyakadba, légyszi, írj mélt. Köszi!


P.S.: Élőben teltebbek a színei, igen.

2013. január 8., kedd

Az időzítésről

Vasárnap leszedtük a karácsonyfáról a díszeket, a szaloncukrokat, az égősort, a mindent. Nem akartunk tűlevélszőnyeget a nappali-szemeteskonténer távra, ezért ő, aki férfim nagyon fifikásan vett metszőollót és szemeteszsákot, és cirka harminc perc alatt lemetszette a fáról az ágakat, szépen bezsákolta őket, aztán amikor már csak a kis kopasz törzs maradt az asztalon, verítékkel a homlokán és metszőollóval a kezében megdermedt és rám nézett, hogy ugye, csináltunk képet a karácsonyfáról?  

2013. január 2., szerda

Új év, régi postás

A postás ma megint majdnem hozzám vágta a csomagomat. Tavaly is mindig olyan lendülettel nyomta bele a kezembe a csomagokat-leveleket, hogy neszebzmg. Tudom, dögöljek meg, hogy már január második napján csomagot kapok, amivel fel kell liftezni délután háromnegyed ötkor a sokadikra. A nő soha nem mosolyog, szinte süti a bőrömet a szeméből sugárzó gyűlölet. Az egész világot utálja, és ha szűkíteni kell a kört, az egész világon belül főleg azokat az embereket utálja, akik postaládába nem begyömöszölhető csomagokat és leveleket kapnak, és a helyzetemet súlyosbítja, hogy kisgyerekes anya vagyok, ergo haszontalan, egész nap otthon héderelő, adófizetők pénzén élősködő, munkakerülő izé, meg minden más, amit az ilyenekre, mint én, mondani szoktak sokan. Tavaly gyakran csengetett be hozzám a postás, az év második felében viszont már nem ébresztette fel a gyerekeket, mert csengetés előtt vagy után aludtak, juhhé, és a nagyfiam sem sikoltott fel a veszettül nyomott csengő hangjára, megtanulta, hogyha a postás nyomja, így szól a csengő. Nyáron láttam egyszer, hogy bakancsban, térdnadrágban, izzadságfoltos ingben, ötezer kilós táskával a vállán lépked fel a lépcsőn ez a hegyomlásnyi nő. Szemüveges és dohányzik. Jó negyvenes lehet. Vagy ötvenes. Rosszak a fogai, és ezt onnan tudom, hogy amikor tavaly többször is ajánlott levelet hozott, és nemcsak némán odatolta nekem az átvételi lapot és a tollát, hanem magáról megfeledkezve odabökte barátságtalanul, hogy itt írja alá, észrevettem a ritkás, barna-sárga fogait. Azon a nyári napon két copfba fogta a vékony szálú, vállig érő haját, a seszínű, erősen őszülő haját. Lógott ki a bagó a szájából, nehézkesen ment fel a lépcsőn, én meg néztem a választékot és a két copfot a fején. És abban a pillanatban megsajnáltam. És azóta is sajnálom.