És nevetett!

Igen, megnevettettem. A postást. Azt a postást, bezony.

Valahol pár bejegyzéssel lejjebb írtam a mufurc postásnőnkről, és felébredt bennem a kíváncsiság, vajon tud-é mosolyogni. Szívből. Meg amúgy is, nehogy már egész évben szarul érezzem magam attól, hogy havonta több, postaládába nem benyomorgatható levelet/csomagot kapok.

Egy kis édesség, egy kis tea. Ez volt az ajándéktasakban. Felakasztottam a kulcstartó doboz ajtajára, hogyha jön és kétszer csenget (tényleg kétszer szokott), csak lekapom, kiviharzok vele és az aktuálisan rajtam lógó gyerekemmel, és odaadom, és megköszönöm a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Éreztem, hogy örülni fog. Örömöt akartam neki szerezni. Látni akartam az örömét. Örülni akartam én is.

Az átadás aztán halasztódott kicsit, ugyanis valamelyik hirtelen felindulásomban megettem az egyik postásédesség felét (más ehető nasst nem találtam itthon), a másik felét ő, aki férfim tolta az arcába - ugyancsak hirtelen felindulásában. Amikor az embernek két belevaló fiúgyermeke van, néha elfogja a vágy, hogy világgá rohanjon, és mivel ez egyelőre lehetetlen, édességgel csökkenti az agyát szétrobbantani készülő feszültséget. Szóval, ő aki férfimmel bezabáltuk a szénhidrátot, hogy némi eséllyel vegyük fel a küzdelmet a háztartásunkban fellelhető két kiskorú bitanggal szemben.

A következő vásárlásnál ő, aki férfim megvette a postásédesség hiányzó felét, majd az azt követő vásárlásnál a teljes postásédességet, mert a két vásárlás között adódott olyan perc, amikor úgy éreztem, hogy a postásédesség igen jelentős mértékben tenné szebbé a napomat. Nem emlékszem, mi történt konkrétan, az viszont biztos, hogy az egyik része már reggel hatkor a gyomromban volt. Ilyen kemény az élet errefelé, ja.

Mivel erős jellem vagyok és égett volna a pofám, ha újfent meg kell venni a postásédességet, megdumáltam magammal, hogy ahhoz az édességhez nem nyúlok többé, a postásé és kész. Ki tudja, mikor jár erre, csőre töltött ajándéktasaknak kell lógnia a kulcstartó dobozon.  

És ma odaadtam neki. A nagyobbik kisfiam ragaszkodott hozzá, hogy ő nyújtsa át a néninek az ajándéktasakot. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a fiam nem akarja majd odaadni, mert nála hosszú hónapok óta minden az enyém!, sőt az ENYÉÉÉMMM!!! Mindegy, vállaltam, hogy szükség esetén a hisztiző gyerekem kezéből csavarom ki a postás meglepetését. A postás üres tekintettel állt az ajtórács mellett, azt hittem, nincs magánál, de ott volt. Mielőtt bármit mondhatott volna, megkértem, hogy fogadja el tőlem ezt a kis apróságot, és kedvesen mosolyogva megköszöntem a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Andris pedig komoly, felnőtt férfi  két évvel és három hónappal a háta mögött, mert simán belenyomta a néni kezébe az ajándéktasakot. A postás meglepődött, elmosolyodott, zavarba jött, és mondta, hogy itt írja alá (nekem, nem a fiamnak), és közben hallottam az örömöt a hangjában. És külön elköszönt a fiamtól is, és láttam, hogy nevetve száll be a liftbe.

Ő, aki férfim szerint mostantól fogva még azt a csomagot is kihozza nekem, amit nem én kapok. Ezen elröhögcséltünk, mert bunkók vagyunk, de igazából az a lényeg, hogy nincs több gyilkos postástekintet, meg az, hogy mindkettőnknek volt ma, azaz tegnap legalább egy klassz pillanata.