2011. november 27., vasárnap

Sütőtökszezon

2011. november 22., kedd

Olyasmi, amit nem tudok megérteni, pedig nagyon szeretném

Mielőtt a nő sétálni vitte volna a kutyáját, megkértem, hogy legyen olyan kedves és próbálja meg kívülről kinyitni a bejárati ajtót, mert nekem nem sikerült. A nő kifáradt a bejárati ajtó elé és készségesen bemutatta, hogy bizony  az ő kulcsa sem nyitja az ajtót. Elköszönés előtt még odaszólt, hogy a liftből hívjam már fel a gondnokot, mert reggel óta nem lehet kinyitni a bejárati ajtót, sőt, amikor beszálltam a liftbe és megnyomtam az emeletem számát, közölte velem, hogy a sárga gombot nyomjam, azon lehet elérni a gondnokot. Ha nem haragszik, mondtam a nőnek, kábé tizenöt perc múlva csevegek az illetővel, előbb kibányászom a kocsiból a talpig téliben feszítő gyereket, aki amúgy éhes és álmos és nem ismeri a 'mindjárt' jelentését.   
A babakocsit kettő körül ügyeskedtem fel a bejárati ajtóhoz. Adódik a kérdés, vajon ki vagy mi gátolta meg a nyugdíjas nőt abban, hogy a reggel óta eltelt x órában valamikor összefoglalja a gondnoknak a problémát. Nem engedte ki a kutyája, vagy mi?     

2011. november 19., szombat

A hét traumája

Az egyik akciósan beszerzett Stahl Juci magazinból kellett megtudnom annyi, de annyi év után, hogy pirospöttyöséknél a kicsi natúr túró rudi csokiruhája nem olyan csokis, mint a nagyméretű tesójánál. És tényleg, leteszteltem. A kis rudi - kis bűn elvemet ezennel nagy rudi - nagy, de sokkal finomabb bűn álláspontra módosítom.

2011. november 14., hétfő

And the winner is...

... marlen, akinek szeretettel gratulálok.


Remélem, élőben is tetszeni fog. A mélcímedet tudom, és elárulom, hogy a csuklóméretedről foglak faggatni.
Köszönöm a játékot mindenkinek, ő, aki férfim kezét lehet aranyba önteni vagy átkozni, ízlés szerint. Úgy tervezem, hogy a 300. rendszeres olvasónál játszunk újra, de lehet, hogy korábban is adódik valami alkalom.

2011. november 10., csütörtök

A játszóterezés romboló hatásáról

Kedden összetévesztett egy óvodás kisfiú az apukájával, aki szemüveget, piros sapkát és sörhasat hordott. Azt hittem, jó formában vagyok, csinos az új hajammal és elég karcsú is, de az apázás elgondolkodtatott. Talán rá tudom fogni az esti sötétségre. Talán.

2011. november 3., csütörtök

Van kedvetek játszani?

Őt veheti birtokba Fortuna kegyeltje, katt a képre, úgy az igazi:


A narancsos csoki színeiben pompázik ez a blogszülinapos karkötő. Nagyon guszta, teljesen levett a lábamról. Legjobban a narancsszínű apró gyöngyöket szeretem benne, bár a narancs és a topáz swarovskik sem csúnyák. Nos, ha ti is elcsábultatok, hagyjatok egy kommentet ennél a bejegyzésnél (névvel, igen, a mélcímet sorsolás után kérem el). A jelentkezés határideje november 9. (a jövő hét szerdája), éjfél. Az előző játékom visszajelzései alapján annyiban szeretnék kedvezni a rendszeres olvasóknak az egyszer véletlenül erre járó és eme posztba belebotló kedves játékosokkal szemben, hogy a rendszeres olvasónak feliratkozott emberkék hozzászólása duplán számít a sorsolásnál, tehát náluk egy név helyett kettő kerül majd a kosárba/dobozba/lavórba. Ja, a fiúknak pedig narancsos-csokis karkötő helyett ilyesmi ízvilágú, saját kis kacsóimmal elkészített sütiremeket szeretnék felajánlani, ha Fortuna rájuk kacsint.
Sok sikert!

2011. november 1., kedd

Hat év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké?