2013. augusztus 18., vasárnap

A tegnap (és valószínűleg az év) csalódása, gratulálunk a nyertesnek!

Megpróbáltam beszélni anyámmal arról a problémámról, hogy milyen szépen elnyaralgatnak a gyerekeim nélkül (apám, anyám, unokaöcsém), nem keresik a társaságunkat a nagyjából szemközti szobából (mindig mi kopogtunk be, hogy hahó, benézhetünk pár percre az unokákkal?), holott ennél jobb alkalom nem igazán nyílik idén arra, hogy sok időt töltsenek a gyerekekkel (és velünk, és szerintem mi is aranyosak vagyunk, bár nem olyan cukik, ezt elhiszem). 
Láttam anyámon, hogy nem érti, mi a bajom. Bzmg, bzmg, bzmg. Neki nincs azzal gondja, hogy elmarad a közös strandolás, unokadögönyözés ésatöbbi, és azt sem érti, mi a fenéért állítom azt, hogy az apám nem törődik velem és a gyerekekkel. Bzmg, bzmg, bzmg.
Az anyámmal eddig lehetett beszélgetni. Most olyanokkal jött, hogy 
- dehátapámnaknagggyonfájalába (ja, orvoshoz nem megy, műtétet nem vállal be, inkább szenved évek óta és megvárja, amíg lebénul, meg sajnáltatja magát)
- deháthogyképzelemhogykocsivaljöjjeneksstrandra (hogy is jutott eszembe ilyen őrültség, ugye?)
- dehátnemtudjákhogymikorlehetbekopognihozzánk (ööö... létezik mobil, létezik fb, ha már nem akarnak kopogni, meg igazából azért be is kopoghat az ember, hogy pl. egyeztessünk valami kis negyedórás összeröffenést) 
- dehátapámtörődikvelemésagyerekekkel (ja, tegnap este ő, aki férfim benézett hozzájuk a két fiúval, amíg összedobtam a vacsorát, és apám levideózta a gyerekeket pár perc alatt, aztán kiment bagózni, és igen, ez kurvanagy törődés, valóban az)
- dehátapámnemtudmitkezdeniakicsigyerekekkel (tökre bonyolult dolog egy ölelés, egy simogatás, vagy egy nyamvadt kislabda visszagurítása, nem várom el, hogy atomfizikáról dumcsizzon a kölykökkel)
Miután anyám beszólt nekem, hogy szálljak magamba (én!, bzmg, én!), meg hogy fejezzük be az öt perce sem tartó "beszélgetést" (emeltebb és felháborodott hangon kérdeztem tőle dolgokat), ami alatt egyetlen példát sem tudott felhozni arra, hogy az apám hűdenagyon foglalkozna a családommal, meg rohadtul védte apámat és én voltam a kretén, aki igazságtalanul bántja őt és apámat, úgy döntöttem, megszakítom velük a kapcsolatot: nem megyek senkihez a jövőben, aki látni akarja a gyerekeimet, az szépen fáradjon el hozzánk.
A pénzt visszaadtam, bár nem volt könnyű, mert fejben már vettem belőle Andrisnak egy őszi cipőt, egy őszi nadrágot és egy őszi kabátot. Nyugodt lelkiismerettel nem tudtam megtartani ezek után.

21 hozzászólás:

Katity írta...

Sajnálom :-(

Névtelen írta...

Elhiszem, hogy rosszul esik. Egyébként pont tegnap realizáltam, hogy a fiam keresztanyja ugyan szereti a fiamat, de el nem jönne velünk egy programra sem, ugyanakkor a barátnőjével (és az ő fiával) ma mennek állatkertbe. Hát nem tudom.
Illetve csak nekem van ilyen heppem, hogy ha megyek valahova gyereket látogatni, valami gyümölcsöt (esetleg csokit), vagy apróságot viszek a gyereknek? Én néha nem értem az embereket. Vagy ahogy nő a gyerek, annál unalmasabb (mások számára)?

Névtelen írta...

:-(((

Vica írta...

Ó, de sajnálom...
Tudom, nem vigasztal, de az ő veszteségük a nagyobb, ezt most mint velük kortárs mondom.

El sem tudom képzelni, miként lehet két olyan tündéri kiskölyöknek ellenállni, mint a két Sir...

Nem is értem, hogyan tudtál ilyen szeretetteljes felnőtté nevelődni ennyire rideg szülők mellett.

Te legalább megtetted, amit lehetett, tényleg nem rajtad múlt, és borzasztó, hogy az annyira várt nyaralás milyen sok keserűséget hozott neked, a felszabadult vidámság, kikapcsolódás helyett...

Kata írta...

:-(((
Úgy sajnálom, hogy ezt kell átélned...!

zsuzsi írta...

En nem ismerelek sem teged, sem a szuleidet, de az elkepzelhetetlen, h faradtak? H ket bolcsodeskoru (meg a nagyobbik sincs 3 asszem) kisgyerek, akivel nem lehet beszelgetni, mert az eletkorukbol kifolyolag nincs se szokincsuk, se temajuk. Nem lehet veluk kartyazni, kezimunkazni, fozni.
Nem veletlen, h az emberek a huszas (manapsag harmincas) eveikben vallalnak gyereket.
Vannak energikus, unokaimado nagyszulok es vannak nem ilyenek. Titeket (teged, ha egyke vagy) tisztesseggel felneveltek, ez a szulo dolga, meg kell nekik koszonni. Es meg kell koszonni minden segitseget, amit 18 eves korod utan kaptal, mert nem elvarhato, hanem bonusz.
Eshet rosszul, h nem passzolhatod le nekik az imadnivalo unokakat, de el nem varhatod toluk.

csibike írta...

zsuzsi: Azt szeretném tudni, miért könnyebb neked bennem keresni a hibát? Ez valami misszió nálad? Vagy megbántottalak valamivel? :)
Nem ismersz, és úgy veszem észre a kommentjeid alapján, hogy nálad nekem soha nem lehet igazam, mindig be akarod bizonyítani, hogy rosszul gondolom a dolgokat. A saját dolgaimat.

Ami a szüleimet illeti: Nem, nem fáradtak, apám minimum 15 éve nyugdíjas, anyám tavasz óta. Ha tegnap nem beszélek újra anyámmal, a nyaralás úgy telik el, hogy nem foglalkoznak a két kisebbik unokával. Mi nem kapunk kimenőt, erre most már esély sincs. És látod, megint én vagyok a hibás nálad, hiszen pl. nem arról van szó, hogy le akarom passzolni a gyerekeket, nekem az fáj, hogy apám egész évben talán háromszor látta őket egy órára, és most, hogy itt vagyunk együtt, egy hét alatt nettó 20 percre volt kíváncsi rájuk... Nem lehet elvárni, hogy pusztán szeretetből megsimogassa a kisebbik fiam fejét? Mert erre nem került sor egy hét alatt sem... Egyébként az miért baj, hogy 3 év után szeretnék egy órára kettesben lenni a párommal? Ez bűn, vagy mi? Fogjak bébiszitter a strandon, mert a szomszéd szobában lakó nagyszülők a nagy nyaralásban nem érnek rá? :) Szültem két gyereket, most már soha többé nem vehetek levegőt nélkülük?
Miből gondolod, hogy tisztességgel felneveltek? Honnan veszed? Az, hogy én ma úgy élek, ahogy, és az vagyok, aki, nem nekik köszönhető, hanem saját magamnak és a páromnak.
És látod, ha alaposan olvasnál, és nem az a szándék vezérelne, hogy valamiféleképpen kioktass és megmondd a tutit, mindenféle feltételezés alapján, tudnád, hogy nem vagyok egyke :)

csibike írta...

Kalandparkozás és strandolás után jövök a többi kommenttel, addigra normalizálódik a net is talán :)

Family Maker írta...

Az öcséd fiát hogyhogy vállalják? Ő már nagyobb? Vagy velük eleve másabb a kapcsolat?
Elég gáz ez a kettősség, hogy őt elvállálják 1 egész hétre. Nálunk volt ez, hogy apai nagyanyám az unokatesóinkat szerette, bennünket elviselt ha már odamentünk, soha nem emlékszem, hogy 2 napnál többet ottlettünk volna. Persze az apám testvérével voltak nagyon szoros kapcsolatban (most ott is lakik náluk), de az évek során sokkal közelebb kerültünk Mamához is, szóval nincs veszve minden. :)

Csillagvihar írta...

Anyósoméktól a férjem öccsének a lányai mindent megkaptak, amit az enyémek nem is álmodhattak. A lányom ezerzer többet kapott (érzelmileg, anyagilag)tőlük, mint a fiam. Ha nem figyeltem volna nagyon, most lenne 2, egymásnak uszított, egymással folyamatosan rivalizáló gyerekem. Nem egformák a szülők, nagyszülők. Én sem szeretem őket, nem szívesen találkozom velük. A gyerekek már nagyok, maguktól "szűrnek". Amit adnak, el kell fogadni, aztán tovább kell lépni: tőlük ennyi telik, ők ennyire képesek. Nem hiszem, hogy maguktól lettek olyanok, amilyenek.

jakkkat írta...

Sajnálom, hogy nem csak nálunk hasonló a helyzet, teljesen átérzem, amit írtál! :( Én nagyon szerettem a Mamámat, számomra az a szó, hogy mama is valami misztikus, imádni való töltetet hordoz. Erre, mikor még anyósom a faszijánál lakott, alig látta az unokáját. Azt hitte, hogy azzal el is van intézve az unokázás, hogy olvassa a blogomat, ezt minden találkozáskor el is mondta. Szerintem azért a nagyiság nem merül ki abban, hogy megnézem a neten a gyerekről a képeket, és elolvasom, amit az anyja ír... Így fogtam magam, és betitkosítottam a blogot. Azóta otthagyta a komáját, az új blog létezéséről nem informáltam, és mostanában azért már alakul a helyzet. :) Kívánom, hogy nálatok is javuljon!

Névtelen írta...

Sajnálom, hogy így alakult a helyzet nálatok. Én és a tesóm voltunk ilyen helyzetben kicsinek, a sokadik unokák voltunk, talán azért-soha nem fog kiderülni. Én sem kívánok mást az életben, csak azt, hogy a gyereke(i)m és a majdani családjuk mindig szívesen és gyakran jöjjenek haza.
Borzasztóan vágyom az igazi családi együttlétekre, ahol élvezzük egymás társaságát. Remélem megadatik.
Bár közhelyes, de fel a fejjel! Anyukád mit szólt ahhoz, hogy visszaadtad a pénzt? Elfogadta?

Szia! Évi

Évi írta...

"A helyzetünk azért annyira nehéz, ha a gyermekkorunkban szerzett lelki sérüléseinkből gyógyulni akarunk, mert a szívünk mélyén szeretjük a szüleinket, és a maguk módján ők is szeretnek minket. Ezért azt gondoljuk, ha föl kell ismernünk az általuk okozott károkat, azzal eláruljuk őket, hűtlenné válunk, szeretetlenné, hálátlanná, becstelenné, igazságtalanná - hát inkább nem megyünk bele ebbe a folyamatba. Pedig mondhatunk egyszerre nemet a szüleinknek és igent a szüleinkre." Pál Feri: A szorongástól az önbecsülésig

"Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket, anélkül, hogy betölthetnénk azokat. A tegnapi ölelést, a múltbéli dicséretet, gyöngédséget, az elmúlt évtizedbeli boldogságot és az elmaradt gyerekkori gondoskodást ma már nem kaphatom meg. Persze igyekezhetek rávenni a környezetemet, hogy a hiányaimat töltsék be - de ez előrelátható kudarccal fenyeget. Másfelől megnyithatom magam ennek a napnak a simogatása, együttérzése, öröme és ajándékai felé, miközben hordozom a hiányaimat, de a belőlük fakadó hiányérzetemet nem igyekszem mindenáron tompítani. Ha fölfedezzünk és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére is."

Puszi

Évi írta...

Másik Évi voltam, úgy látszik, olvasóid nagy százaléka Éva :)

Évi írta...

Na tessék, még ez is, de most már nem másolom ide Pál Feri fb oldalának összes idézetét, a könyvet viszont jó szívvel ajánlom:)

"Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő." Pál Feri

Kata írta...

Szió! Sajnos nem vagy egyedül ezzel, az én anyám a 3 unokáját sem látogatja, nemhogy dögönyözés, vagy közös sütikészítés, de még a "nagymamámnál voltam" érzés sem alakul ki a gyerkőcökben.
Nővéremé a 3 gyerkőc, nagyon nehezen fogadta el ezt, de jobb elfogadni mert megérteni úgy sem lehet! Nagy igazság viszont, hogy a szülőktől a legtöbbet kapjuk, azt amit adni TUDNAK.Ez nem mindenkinél ugyanaz.. Remélem elfogadod majd ezt, szerintem nehéz feladat..

További szépeket!

Egy csokiimádó :D

che írta...

azt írod anyuddal eddig lehetett beszélgetni...találd meg azt (Te képes vagy rá tutira), most miért nem tudsz...valami oka csak van neki...bár az is lehet, egyszerűen csak rossz napja volt...
a pénzt kár volt visszaadnod, a helyzet komolyságát süllyesztetted a szemében dacos hisztivé.

Névtelen írta...

Szia!

Az a véleményem, hogy a szülő szeretne mindent megadni a gyermekének, de legfőképp azt, amit ő nem kapott meg. És az fáj a legjobban, hogy nem adhatja meg.

Fel a fejjel, ez a helyzet igazán neked fáj, a gyermekeid rajtad keresztül érzik! Nem akartok kéretlen tanácsot adni, csak bátorítani téged! Nem könnyű helyzet, de biztos sikerül majd megoldanotok. Az első Évi voltam.

csibike írta...

Hopp, de sokat írtatok, ehhez idő kell nekem... :)

csibike írta...

Évi:Írok sorban, nem tudom követni már, ki kicsoda :)
Köszönöm!
Apám nem változik már, a gyerekeimnek nem lesz valódi nagyapja, és ha nem viszem hozzá, nem is néz feléjük.

che: Attól félek, azért nem, mert nyugdíjas már, és apám lehúzza a saját szintjére. Fél év elég erre.
Nálam nem volt hiszti, összetévesztesz valakivel :)

Kata: Köszönöm! :) Nekem a pénznél mindig fontosabb volt a törődés, szeretet, ez apámtól én sem kaptam meg, a gyerekeim sem fogják.

Évi: Köszi az ajánlást :) Évek óta boncolgatom a szüleimmel való kapcsolatomat, anyu nonstop terítéken van, apám most került oda, mindkettőnek tudom az okát, szerencsére.

Évi: Visszavette a pénzt, nem igazán értette a helyzetet. Azt mondtam neki, hogy törődés és szeretet nélkül ennek sincs értelme, én ezt a kettőt kérem a gyerekeimnek tőlük is :)


csibike írta...

Kati: Köszi szépen! :) Apámnak pontosan ebben merül ki a nagypapasága: megnézi a neten a gyerekeim képeit, illetve azokat, amiket a nyaralás alatt anyu csinált róluk.

Csillagvihar: Abban hiszek, hogy egy csomó mindent hozunk a saját családunkból, ezek egy részéből ki lehet kezelni magunkat, egy része azonban kiirthatatlan :)
A szüleimnél rá tudok mutatni negatívumokra a családjaikban, ezek nem túl kedvezően befolyásolták pl. a másokhoz való viszonyulásukat.

Family Maker: Ő már 8 éves, és 5 percre laknak egymástól, most már elváltak a szülei. Mentek érte oviba-suliba satöbbi, de pl. apám vele sem foglalkozik érdemben.
Mi kocsival 20-25 percre lakunk a szüleimtől.

Katako: Soha nem volt egyszerű életem :)

Vica: Rengeteg melóba került, hogy olyan ember legyek, amilyen most vagyok, és kellett B. is ehhez :)
Anyu mindig próbálta ellensúlyozni apámat, de a korlátait ő sem ugorhatja át, sajnos. Anyuval mindig hullámzó a kapcsolatunk, nehéz vele megbeszélni lelki dolgokat.

Archeo, teide, Katity: :)

Névtelen: Én is mindig viszek valamit, ha gyerekes családhoz megyek, szerintem ez alap :)
Igen, azt látom, hogy pl. egy kamasz általában nem olyan érdekes mások számára, mint pl. egy kisbaba.