2012. november 3., szombat

Hat Hét év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.
Szóval, a hat hét év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt hatot számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.
Az elmúlt hat hét évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.
Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké? 
És az is nagyon jó, hogy amit tavaly írtam a blogszülinapomról, az idén is érvényes, hehe, csak néhány gondolatot kell aktualizálnom. A legkedvesebbek közé tartozik most már a második kisfiam születése is, meg az, hogy drukkoltatok, írtatok, kommenteltetek. És legkedvesebb az is, hogy élnek a világon olyanok, akik hét éve olvasnak, nekik itt és most gratulálok a nem mindennapi idegrendszerükhöz. Az elmúlt egy évben jóval visszafogottabb irl-url társasági életet éltem terhesen plusz egy kisgyerekkel, illetve két kisgyerekkel, ezért az is a legkedvesebb, hogy sokan megértik, ez egy blog- és levélkommunikációs szempontból visszafogottabb életszakasz nálam - nem az érdeklődés hiányát jelzi, hanem az időét. Most is alvás helyett írok (reggel hatig még kétszer fog felébreszteni a kisebbik fiam), ketyeg az órám. Hiszek abban, hogy újra eljön majd az az időszak, amikor minden olyan bejegyzéshez hozzá tudok szólni, ami megfog, és minden nekem írt levélre egy napon belül válaszolok. És jó lenne valami blogszülinapi játékkal megköszönni az érdeklődéseteket és a kedvességeteket, de perpill nem merek ilyesmit bevállalni, mert nincs időm elkészíteni a játékhoz méltó ékszert, és ezt nagyon sajnálom. Egy-egy nehezebb helyzetben nagyon sokat tud jelenteni a biztató, segítő hozzászólásotok. Köszönöm szépen, hogy itt vagytok.
És most jöjjön a kritikus hetedik év, kíváncsian várom, hogy szakítok-é magammal.

11 hozzászólás:

Marjann írta...

Hát tudod, jó pár blog/napló el van mentve a böngészőmbe (te vezetsz, neked alapból kettő, plusz ugye a gyöngyös). Szóval amikor este 11kor üveges szemmel ülök itt és magam alatt vagyok és nem akarok elmenni aludni, mert tudom, hogy csak forgolódok (esetleg vállalhatnék gyerekfelügyeletet éjjel), szóval olyankor végigkattintgatom a blogokat és komolyan, az éjszaka legjobb pillanata, ha valahol (nálad) bejegyzésre bukkanok és van három és fél percem, amikor nem a magam nyűge foglal le. Szóval eszedbe ne jusson lelépni, nálam komoly lelki trauma lenne!

niqoe írta...

Jajj,kicsit belehalnek! Ritkan irok hozzaszolast,de mindig olvaslak,nagy kedvenceim koze tartozol.Minap a konyvtarnak rendeltem konyveket,visszakerestem a konyves bejegyzesed,mert nagyon tetszik a stilusod,a konyvek,melyeket olvasol.S minden.Szoval......ezutan is szeretnek orulni Neked.
Eniko

Judit írta...

A bejegyzés elején komolyan mondom, megijedtem. Nagyon régóta olvaslak - kisebb megszakításokkal - és az a helyzet, hogy nagyon hiányoznál az életemből, ha abbahagynád a blogolást. Nem mindig írsz olyanról, ami az én életemben is aktuális, nem mindig értek egyet azzal, amit írsz, de egyszerűen csak érdekel, hogy mi történik veled, és a családoddal. (Amikor nővérem terhes volt, megmutattam neki a blogod és ő is olvasgatta. Azóta neki sincs ideje semmire, de egyre gyakrabban téma nálunk, hogy képzeld, mit írt a blogjában Csibike, olvastad?)
Persze értem, hogy nincs rá időd, néha energiád se, de nekünk van türelmünk, és szerintem mind nagyon szeretnénk, ha írnál. Az sem baj, ha csak ritkán...
NeylaJudit

algamonx írta...

Ne hagyd abba, Csibike! Te vagy a kedvenceim között az első. Nagyon hiányozna, ha nem tudnám olvasni vicces, szórakoztató soraidat, vagy azokat a bejegyzéseidet amelyek a mindennapokról szólnak (és itt nem az ágyi poloskával vívott küzdelemre gondolok, mert azt hiszem, az egyik családtagodnak sem volt túl szórakoztató.). Tetszik, hogy a legnehezebb helyzetekben is tudsz pozitív lenni. Ehhez csak gratulálni tudok, és további kitartást kérek a blogod, blogjaid írásához.

Majmóka írta...

Én is úgy érzem néha, hogy az életem része lettél a blogoddal. Nem ismerlek személyesen, de néha mégis olyan. Gyakran beszélgetek itthon Rólad, hogy "De Csibike Andrisa is így csinálja...", stb. :-)) Olyan ismeretlen ismerős.
Tudom, nagy dolog és nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki neten kiteregesse a magánéletét tök idegen embereknek. Én nem is tudtam ezt csinálni, ezért lettem mindenhol meghívós.
Egyszerűen csak szeretem olvasni, amit írsz és mivel évek óta olvaslak, ezért már hiányzik, ha nem tudok Rólatok. :-))

Leonine írta...

Boldog blogszülinapot, gratulálok! :)

Egyben kérdés: sosem tudtam, hogy a kritikus hetedik év az hattól hétig, vagy héttől nyolcig van? Mert ugye az első év nullától egyig van, szóval ebből kiindulva épp most léptél túl a hetediken... de ebben a kritikus év dologban sosem vagyok biztos. Mondjuk mi most lettünk nyolcévesek a Zurammal, úgyhogy pár évig nem foglalkoztat a kritikus év problémaköre. :)

Archeo írta...

Én csak gratulálok ehhez a szép hosszú blogos múlthoz, és minden olvasmányos-kedves bejegyzéshez! Jó olvasgatni ezeket!!

roza írta...

Igen,érdekes dolog ez...személyesen nem ismerlek ( még? ) :):) ,de állandóan emlegetni szoktalak mindenkinek:igen,CSibikééknél is ez volt...Csibike azt írta,hogy..vagy Páromank:jaj,láttad,mekkorák már a gyerekek,gyere gyorsan,nézd meg.Együtt búsulunk,együtt örülünk Veled,remélem,még jó sokáig,együtt:)

Orsi írta...

Még nem is tudtuk a párommal, hogy a kislányom a pocakomban van, amikor rátaláltam a blogodra. Méghozzá úgy, hogy a Napsütötte Toszkána című könyvről kerestem olvasói véleményeket. Ha akkor ezt nem teszem, most nem kommentelnélek, nem hordanám az ékszereid, és nem gondolkodnék azon, mi lesz, ha abbahagyod. Nagyon csípem a stílusod, és nagyon sokszor vigasztaltak az írásaid, amikor - bár én már túl voltam azon a fázison, de - láttam, hogy Te is ugyanazokkal vagy hasonló gondokkal küzdesz Andrissal, mint én a kislányommal és szépítés nélkül kiírtad magadból azokat a gondolatokat, amik akkor engem is foglalkoztattak. És így megnyugodtam, hogy mégsem én vagyok az egyetlen, aki ezt vagy ezt gondolja a dolgokról. Szóval: én így ismeretlen ismerősként számítok RÁD a továbbiakban is! :D
Inkább ritkán írj, mint soha!

csillagvirág írta...

bár kommentelésre már csak nagy ritkán érzek késztetést (nemcsak nálad, hanem úgy en bloc épült le nálam ez a hozzászólási kedv), de olvasni ugyanolyan lelkesedéssel szoktalak, mint a blogod fölfedezésekor - ami már nem is tudom, hány éve volt.
örülök, hogy ilyen kitartóan fogalmazod meg az életed, és remélem, hogy ez nagyon sokáig így is marad. :)

csibike írta...

Nagyon köszönöm! :) Most olyan az életem, hogy minden egyes ilyen kis simogatásnak jó helye van.