Három tűfilc és egy homokozólapát mínuszban

A három tűfilc még valamikor hónapokkal ezelőtt vált köddé az ajtónk előtt: Beleraktam a fiam egyik téli cipőjébe a gyerek által legálisan megkaparintott filceket. Az ajtót már kulcsra zártam és ezeket nem akartam levinni a játszótérre. Úgy terveztem, hazaérkezés után felmarkolom a filceket. Eléggé meglepődtem, hogy x órával később egy szem filcet sem találtam a gyerek cipellőjében. 

Ma a homokozólapátot akartam volna odaadni a fiamnak a homokozóban álldogálva, de a szatyorban csak a vödör és a gereblye meghitt kettősébe ütközött a kezem, a lapát felszívódott. Előző nap mindhármat bepakoltam a szatyorba. Andris húsvétra kapta őket az apai nagyszüleitől, egy napig elmondhatta magáról, hogy igazi homokozólapátja van. (Korábban babakéz nagyságú minilapáttal ügyködött a homokozóban, az is boldoggá tette.)

Biztos vagyok abban, hogy mindent ott hagytam, ahol. Kínos, de én még az életben nem vesztettem el semmiféle kézzel fogható dolgot (... fogalmazott csibike roppant körültekintő módon...), nagyon vigyázok a cuccaimra. Egyszer fordult elő, hogy elhagytam a zsepimet. Alsós voltam az általános iskolában, és emlékszem, az osztály felsorakozott a menza előtt (kajálni indultunk?), a tanító néni meg a csücskénél fogva felemelt a földről egy zsepit és megkérdezte, hogy kié. Nem jelentkeztem, mert égőnek éreztem, hogy rongyzsepi, ráadásul taknyos. A tanító néni kidobta a megtagadott zsepit, szóval, valójában nem veszítettem el. Valószínűleg senkit nem tett olyan boldoggá a papírzsepi térhódítása, mint engem. (Gyerekkoromban először törülközőkön és rongyzsepiken kellett megtanulnom vasalni. Utáltam.)

A gondom az, hogy a közös rács három lakást zár el a külvilágtól, és ha elvetem azt a feltételezést, hogy az öreg házaspár nyúlta le a tűfilceket keresztrejtvény-fejtéshez, illetve a lapátot az unoka játszófelszerelésébe, marad a szomszéd kilencéves fia, aki sokszorosan hátrányos helyzetű, és mindig, de mindig ránk akaszkodik a játszótéren. Az eszemmel tudom, hogy sajnálnom kellene, de nem megy, ösztönösen idegenkedem tőle, zavar valami a személyében. Nem a hátrányos helyzete, hiszen két melóhelyemen is dolgoztam hátrányos helyzetű fiatalokkal, fogyatékosokkal, nem utasítom el őket, nem érzem kellemetlenül magam a közelükben, inkább a segíthetnék dübörög bennem. Egyébként évekkel ezelőtt rájöttem arra, hogy az a tétel, miszerint szeretem a gyerekeket, nem igaz, mert egyszerűen vannak olyanok, akiknek a közeléből ösztönlény énem legszívesebben elmenekülne, függetlenül attól, hány éves. Nem tudom megmondani, mi ez az érzés, és itt most nem is akarok szót adni Ezo Terka énemnek. 

A tollakra azt mondtam, hogy jó, nem szólok, van még, nem halok bele háromszor százötven forintba, tessék, rajzoljon-írjon vele. Igaz, szeretem én eldönteni, kinek ajándékozom oda a dolgaimat. A lapát már érzékenyebb téma, mert az a fiam lapátja. Anyatájgerként morrantam egyet, amikor a nemlétező lapát után kapirgált a kezem. Nem az összeg, amibe került, nem az fáj. A másfél éves fiamtól ne lopja el senki a játékát. Ha kölcsönkéri, odaadom, játsszon vele. 

Este megkértem ő, aki férfimet, érdeklődje meg a fiú anyjánál, teljesen véletlenül nem került-e hozzájuk a gyerek zöld lapátja. Agyban szépen végigpörgettem, hogy lehet az ilyesmi dologra finoman rákérdezni. Talán így. Ha én csengetek be, esetleg keményebben fogalmazok, hiába tudom, másként kellene kommunikálni a problémát. Ő, aki férfim higgadtabban viselkedik az ilyen helyzetekben. Az anya azt mondta, beszél a fiával, mihelyt hazaér.

Néhány száz forint nem számít, szerencsére mondhatom ezt, és tudom, hogy adott esetben életkori sajátosság a lopkodás (pl. boltból, saját szülő pénztárcájából). Tudja meg az anya és tudja meg a gyereke is, hogy észrevettük. Nem akarom, hogy rendszer legyen az otthonunk előtti lopásból, ezért nem hagytam szó nélkül.