2010. július 26., hétfő

Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései

Most komolyan, ha azt mondom, hogy nem a cím és nem a Schiele aktkép miatt választottam ezt a könyvet, elhiszi valaki? Naugyehogynem. Igen, a cím és a Schiele aktkép miatt választottam, naná, meg kicsit az is kellett, hogy Llosa legyen az írója, mert egy-két éve úgy vagyok vele, hogy a könyvesboltokban beleolvasgatok a könyveibe (érdekes a kiadó borítókoncepciója: Llosa elég sok művére egy-egy Schiele aktképet nyomtak), de egyiket sem merem megvenni, a dél-amerikai írók (gondolom, mindenféle kulturális, politikai, társadalmi ésatöbbi hagyományok miatt) másképp szövik a történeteiket, mint pl. a franciák vagy a németek, és ez a másképp annyira idegen tud lenni, hogy felbosszant a saját értetlenségem, és miért vennék meg egy olyan könyvet, amitől hülyének érzem magam. Nincs igazam? A könyvtárban azonban roppant bátor voltam, legfeljebb nem olvasom el és visszaviszem alapon egyből lekaptam a polcról A rossz kislány csínytevései-t. Tökéletesen értettem, miről szól a regény,  úgyhogy a fonalvesztés miatt nem bosszankodtam, viszont találtam helyette mást: szegény Ricardónak mondtam a magamét, persze, csak gondolatban, hogy 'asszameg, Ricardo, ne máááár, 'asszameg, ezt ne, hát nem veszed észre, hogy ez a ribanc csak kihasznál és megint el fog hagyni? Ilyeneket mondtam Ricardónak, az egyik főszereplőnek, és közben biggyesztettem a kis számat és ráncoltam a homlokomat - nem hatotta meg, vajon miért.
Llosa stílusa olyan, hogy az első nyolcvan-száz oldalig fenntartásokkal olvastam a sztoriját, mert hozzá kellett szokni ahhoz a másképphez, aztán észrevettem, hogy Llosa ügyesen lopja a köztünk lévő távolságot, végül nem bírtam letenni a cirka négyszázötven oldalas könyvet, minél előbb tudni akartam, mi a vége, mennyire lesz balfék Ricardo. Megleshettem volna az utolsó pár oldalt, igen, de az barbárság, mintha a dobostortáról az aranysárga, ropogós, karamelles tetejét ennéd le először, holott az az ínyencfalat. 
Értem Ricardót, csak elfogadni nem tudom, hogy negyven éven keresztül hagyja magát kínozni, megalázni, kihasználni azoknak a rövid időszakoknak a kedvéért, amelyeket élete egyetlen szerelmével tölthet, bár a nő, a 'rossz kislány', kizárólag számításból és önzésből marad vele ideig-óráig - és ezt Ricardo is tudja. Sőt, Ricardo ennek ellenére boldog. Jajj! Ezt a szerelemtípust egekig magasztalják az irodalmi művekben (mint Az Egyetlen Igaz Szerelmet), nekem viszont gyanús, hogy egyáltalán szerelemnek nevezhető-e az ilyesmi. (Inkább valamiféle függés, jegyzi meg dr. csibike.) Kell az neked, hogy a szemedbe hazudjanak? Hogy megcsaljanak? Hogy rettegj, mikor hagynak el szó nélkül? Hogy sírj? Hogy álmatlanul forgolódj? Hogy kinevessék az érzéseidet? Hogy semmibe vegyenek? Hogy lerombolják az önbecsülésedet? Szerelem az, ahol mindig csak adsz, de soha nem kapsz?
A történet vége más, mint amire tippeltem, a rossz kislányt mégsem tudtam megkedvelni, pedig Llosa igyekezett, úgy érzem. (És ha a fiamat egy ilyen szuka megkaparintaná, vakolókanállal vájnám ki a nő szemét.)               

10 hozzászólás:

csillagvirág írta...

én a "szeretem a mostohámat" c. művét olvastam, és egész jónak találtam annak idején, noha azóta még nem kaptam kedvet újabb könyveihez.

gia írta...

pont könyvvadászat közepén vagyok, szóval ezt megjegyzem.

amúgy nagyon hajaz a Mellékutcára, az pont a fordított esetet taglalja, a Nő pocsék helyzetét, aki szenved és a harmadik szerepében leledzik, ugyanakkor halálosan szerelmetes és imádja AzHímet -kb ötször csaptam le a könyvet, míg a végére értem, amúgy jó darab :)

vasasvirag írta...

Szerintem a leges-legjobb könyve a Pantaleon és a hölgyvendégek. Lehet hogy szenilis vagyok, de legalább évente elolvasom. Egy munkamániás maximalistáról szól, akinek azt a feladatot adják, hogy szervezzen örömlány szolgálatot az őserdőben élő katonáknak, természetesen titokban... Túl jól sikerül a dolog....

vasasvirag írta...

Ja még egy: ha gondolod, akkor kölcsön tudom adni. Hogy állsz G.G. Marquezzel? Ő is dél-amerikai. Tőle is szinte minden megvan, mint M. V. LLosa-tól

csibike írta...

vasasvirag: Köszi szépen, ha nincs a könyvtárban, kölcsön fogom kérni :) Lehet, hogy rossz passzban olvastam vagy nem az én stílusom, de sem a Száz év magány, sem a Szerelem a kolera idején nem tetszett.

gia: Várom, hogy leülepedjen ez a Llosa, nem kizárt, hogy kedvem támad mást is olvasni tőle. Amúgy ez is jó darab :)

csillagvirág: Én sem mostanában fogok tőle olvasni, annyi más könyv várja, hogy rávessem magam :)

vasasvirag írta...

Nekem a 2 kedvencem Marqueztől: Egy előre bejelentett gyilkosság története meg a Szerelemről és más démonokról... Teljesen más stílusúak, mint azok, amik híresek tőle.

csibike írta...

Igen? Lehet, hogy megpróbálkozom velük :)

Névtelen írta...

velem pont ezt teszik, mint amit a rossz kislány, tényleg kislány, mert 26 vagyok, a lány 16, és nem tudom, talán azért, mert az a kevés "jó" annyira különleges, vagy annyira ritka, hogy olyan ez, mint egy drogfüggő, aki nagyon ritkán, csepegtetve kapja az adagot... ha mindig kapnám, talán nem is érdekelne a lány, és ha tudnám, hogy sosem kapom, akkor meg legyintenék rá. csak, egyszerűen, mivel tudom, hogy kapni fogok, de nem tudni, mennyit kell tenni érte, így mindig adok, és teszem, és már mikor szinte teljesen kikészülök, kapok. és utána kezdődik ez az ördögi spirál az elejéről... akkor pedig már vágyom arra, hogy bár ne éreznék már semmit iránta... iszonyatos.

csibike írta...

Ilyen függést és kiszolgáltatottságot soha nem bírnék elviselni.

Rinn írta...

Na csirek, ezt jónak írtad :-(
Hülyevagyokén? Ja.
Na mindegy.