Gyanús alakkal élek együtt

Karácsony előtt 20 deka téliszalámit vett ő, aki férfim, mert megérdemeltük. Mondtam neki napok óta, hogy nyírja meg a szakállát, nem nyírta, erre tessék, a Sparban beriasztózták a téliszalámit. Igen, jól olvastad: A húspultos nő lopásgátlót rakott a csomagolópapír belsejére. És igen, 20 deka téliszalámiról van szó. 

Sok szakállal sem néz ki durván ő, aki férfim, meg nem büdös, meg nem csöves jellegű, és mégis ott a lopásgátló. Talán a köszönés és az udvariasság volt a gyanús. Soha nem tudjuk meg. 

Helyszíni tudósítónk jelenti A Káoszból

A karácsonyozós káoszunk olyan, hogy jó benne lenni. Hülyeség, de így van. Lehet, káosz nélkül már nem is tudnék élni. (Mondjuk, azért megpróbálnám, hátha.) Nem az az idegeskedős, hajat cibálós, veszekedős káosz a miénk, hanem az a másik, amiben sok az ölelés, a nevetés, pedig még nincs feldíszítve a fa, nincs kész az ünnepi ebéd (ami ünnepi vacsora lesz, úgy sejtem), nincs becsomagolva az ajándék. Még nem mostam fel. A karácsonyi abrosz vasalásra vár. A kicsi folyamatosan balhézik valamiért. A nagy szintén. Ő, aki férfim most jött meg a mamutfenyőfavadászatból. A naggyal játszóházba mennek nemsokára, én meg a kicsi szórakoztatása közben drótot/madzagot rakok a díszek, szaloncukrok végére, és ha a nagy kidől az ugrálás, szaladgálás után, ő, aki férfimmel együtt a lakásba csempésszük és feldíszítjük a fát. Ez a terv. A sokadik. Ha a nagy nem alszik el mindjárt. Ebben az esetben rögtönzünk, és villámgyors négykezessel varázsoljuk karácsonyivá a fenyőt. Így is jobban állunk, mint tavaly, ami persze nem nehéz.

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert a kicsi lehányt.)

Nem sütöttem semmit, anyunál és anyósomnál lesz bejgli és miegymás. Macsek pénteken meglepett minket egy kis illatos, figyelmesség-mézeskaláccsal, a szánkban is éreztük a karácsonyt, nem csak a szívünkben. És péntek estére jutott egy rövid, de annál fájdalmasabb összeszólalkozás ő, aki férfimmel, jelezvén, hogy a kétgyerekes létezésben mindketten elfáradtunk az év végére, új energiákat kell találnunk és mozgósítanunk. 

(Itt azért tartottam szünetet az írásban, mert megetettem és elaltattam a kicsit.)

Az ajándékokat ő, aki férfim vette meg, azt is, amit tőlem kap. Tegnap este megnéztem, milyen legót választott magának (tök jót), és beleolvastam egy pillanatra Joanne Harris új csokoládés könyvébe, ez az én ajándékom tőle. Aztán ezeket is becsomagolom mindjárt (?) / délután (?) / este (?), és ugyanúgy fogunk nekik örülni, mintha nem láttuk volna az ajándékozás előtt. Legjobban azt a pillanatot várjuk, amikor a gyerekek megpillantják a feldíszített fát, és a nagy kibontja a szívet jólesően bizsergető, baráti összefogással, messzi földről érkezett ajándékait. A kicsit jobban izgatja majd a csomagolópapír, mint az új rugós katicája. Ezt amúgy tegnap mindketten kipróbáltuk, ő, aki férfim meg én, mert hát soha nem játszottunk még rugós katicával, ez az igazság.

Aztán úgy este tíz-fél tizenegy után talán adódik nekünk egy-két-három óra kettesben, a karácsonyi fények és illatok ölelésében. És valamikor befejezem a sógornőim és az anyósom kézzel készített meglepetéseit is. Valamikor.

Erre a napra is szeretést, ölelést, vidámságot kívánok mindenkinek, aki itt (vagy a másik két blogomon, vagy a facebook oldalamon) volt velünk egész évben, meg azoknak is, akik csak véletlenül járnak erre. És persze peace and love, meg mákos bejgli, és töltött káposzta, és rántott hal, és szaloncukor. Ádijosz, pajtások.

Kezdjek el rettegni?

A maguk csengőjét is megjelölték a fosztogatók, mondja a nő, akiről nem tudom pontosan, mit csinál a házban, olyan gondnokféleség, láttam már a ház előtt gereblyézni (nem az aszfalton, a miniágyásokban), felmosni a liftben. A tizediken kezdtem, törlöm le a csengőket, folytatja a nő, és ott a cif a gumikesztyűs kezében, van egy banda, foszforeszkáló tollal jelölik meg a csengőt, hogy kit akarnak kifosztani, majd nézzenek rá néha. Az új szomszéd is kinyitotta az ajtót, becsengetett hozzá, a sunyi öregéknél senki nem mozdul, náluk nem firkáltak a csengőre. Szuper. Megköszönöm a nőnek, hogy szólt, és becsukom az ajtót. Érzem, hogy horgad fel bennem az indulat. Ez egy gazdag ház, mert sok-sok év után végre leszigetelik a homlokzatot, kifestik a lépcsőházat és lecserélik a postaládákat? Kifigyelték, hogy havonta egyszer ásványvizet és tejet és meggybefőttet rendelünk a Groby-tól, mert így ő, aki férfim nem szakad bele az állandó cipelésbe és este normális időben ér haza, vagy csak ad poci jelöltek? A folyosón álló két, akciósan vett, fapados babakocsi alapján lett kívánatos az, ami a miénk? A 12 éves tévémet akarják? Vagy a mellszívómat? Nem is elektromos. Vegyünk itthonra sokkolót? A kabátzsebemben két buborékfújó és egy játékmotor van. Tegyek mellé gázsprét is? Két gyerekkel úgysem tudok elfutni, ha megtámadnak az utcán. Majd segítséget kérsz, javasolja ő, aki férfim. Ühüm, mondjuk, rájuk uszítom a játszóteres anyatársaimat. Vagy a csöviket, alkesz munkanélkülieket, nyugdíjas kutyasétáltatókat. Sétaidőben ez a kínálat, tökéletes testőr mind. Ha valaki betörne ide és bántani akarná a gyerekeimet, hogy adjak pénzt, attól félek, dühömben addig ütném egy vascsővel, amíg mozog, mondom anyósomnak, aztán eszembe jut, hogy vascső sincs itthon. 

Lúzerkedés

Kínos, hogy mindjárt vége a világnak, én meg a testi örömök élvezete helyett azzal foglalatoskodom az utolsó pillanatokban, hogy ne betegedjek le teljesen. Jellemző.

P.S.1: A hajam legalább jó, és A Nagy Pusztulás előtt majdnem egy hónapig élvezhettem a fejemen a veres kócot. Szia haj, klassz volt veled.

P.S.2: Az a kis kopasz izé az alsó sarokban, amin megcsillan a fény, részlet a másodszülött fiam fejéből. Momentán nem egy Sámson, de majd egyszer a dús hajába tép a szél.

A buborékfújás örömeiről

A lány fején kendő, fázik, húzza össze magán a kabátot, úgy siet el mellettünk. Fújjuk a buborékokat a levegőbe, a fiamnál is van egy buborékfújó meg nálam is. Piros az ujjunk és az orrunk, a hidegtől könnyezik a szemünk. Sétáltunk, hazafelé tartunk. A nagyobbik kisfiam csücsörít, hatalmas buborékok szállnak a járda felett. Én óvatosabban fújok, nehogy egy kósza buborék a hordozóban szundikáló kisebbik kisfiam arcára szökjön. Aztán megfordulok, keresem a fiamat, hol maradt le, és látom, hogy a lány kinyújtott karral a levegőbe ugrik, és kipukkasztja a feje fölött szivárványló buborékot. Nevet a szája, nevet a szeme. Összemosolygunk a mínuszban, a buborékok között.

Veres

Meggyőződésem, hogy ő, aki férfim azért betegedett le a teljes ledolgozós szombatos hétre, hogy a ledolgozós szombaton fodrászhoz vigyen végre. Az októbert és a novembert barna hajjal kellett leélnem, nem kívánom ezt a traumát senkinek. Egyszerűen nem jutottam el a fodrászomhoz, öt vagy hat időpont ment a kukába. Nem sűrűn néztem tükörbe, mert öregnek és csúnyának és fáradtnak és kövérnek láttam magam, és lehet, hogy valójában öreg és csúnya és fáradt és kövér vagyok, de a lelkemnek sokkal jobban esik, ha vörös hajjal vagyok öreg és csúnya és fáradt és kövér. A fodrászhoz végül családostul állítottunk be (a gyerekeknek vittünk enni- és innivalót, váltás ruhát, játékot, habtapit, a kicsinek alváshoz babakocsit, kész invázió volt az egész), és három órán keresztül ki sem jöttünk onnan, mert le kellett szívni a sötétbarna hajamat, bármit is jelentsen ez. Szívás közben kiderült, hogy a szőke nem az én színem (marad a látens szőkeség), de most olyan vörös vagyok, hogy ihaj, és a vörös (és rövid) hajjal megjött a lendület meg az energia meg a jókedv. Megint önmagamat látom a tükörben, klassz. (Ó, szia, csibi, hogy vagy?) Ja, és kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. 35 évesen ideje volt, azt mondod?   

Vasárnap este

A fiaimat tegnap este fürdetés előtt kiütötte a telihold és a melegfront, szinte egyszerre aludtak el (és ébredtek fel), így eshetett meg, hogy 19 és 21 óra között olyan rég nem látott tévéműsorokba pillantottam bele, mint például a Híradó. Teljesen szokatlan élmény volt, hogy gyerekmentesen ülök a kanapén és nézem, mi történt a külvilágban.

Kíváncsi vagyok, milyen természeti jelenség szükséges ahhoz, hogy két év után eljussak a színházba/moziba.

A Tibor és a ló

Nekem a ló sokkal jobban tetszik, mint az, aki rajta van, hallottam a hátam mögött a női hangot, miközben áthámoztam magamat és a gyerekeket a gyülekező, mobillal fotózgató tömegen. Nem esetem sem Pintér Tibor, sem a ló, utóbbitól félek egy rossz gyerekkori emlék miatt: a hátán ülve azt hittem, le akarja harapni a lábamat, borzalmas pillanat volt. Tiborhoz nem kötök ilyesfajta emlékeket, pusztán nem tetszenek a szőke pasik. Ja, Robert Redford kivétel. A parkolóban meglepve láttam, hogy a Tibor hatalmas ember, úristen, majdnem akkora, mint a ló, ez fogott meg, a hírekben aztán mutatták, hogy jótékonysági akció miatt ült a Tibor a ló hátán, lovasterápiás-legós akció miatt. Üssük meg azt, aki a bevásárlóközpont emeleti parkolójába vizionált egy élő lovat, jó?

Anyaszem, anyaszív

Ó, az én kisfiam is olyan álmában, mint egy angyal, mondta a csupamosoly és csuparánc, madárcsontú néni az alvó Dávidot nézegetve. Nyolcvan-kilencven lehetett, azt tippeltem, a kisfia talán hatvan, számolgattam. Vagy már csak egy emlék.

Gázt!

Az egyik lakó rém hatásos fenyegetéssel óhajtotta elkerülni a kilakoltatást: bedobta a gondnoknak, hogy felrobbantja a házat. A gondnok elrohant és elzárta a gázt, ami azóta nincs, a visszakapcsolása pedig nem annyi, hogy kinyitja, s lőn gáz. A Gázművek mindenfélét tesztel megnyitás előtt. A hatvannégy lakást egyesével felhívták, hogy csókolom, tessék elzárni a gázcsapot. Mert az fontos. Ha valaki épp a messzi távolban nyaral/őszel/telel/tavaszol és nyitva nála a gázcsap, szívás, addig gáztalan mind a tíz emelet. 

Tegnap nem tudtam rizst főzni a barackos csirke mellé (eredetileg sajtos-barackos, de ő, aki férfim most sajt nélkül kérte). Mázli, hogy a sütőnket villany táplálja, a csirke ott készült reggel nyolc és reggel kilenc között. (Ugye, milyen jó, hogy van két gyerekem és nem tudok délig aludni?) Ma még mindig nincs gáz, viszont maradt a barackos csirkéből, holnap meg anyósom hoz brassóit és hortobágyi húsos palacsintát. (Sajnáljatok azért a gáz miatt!) Úgy sejtem, a Gázművek nem kapkodja el a visszakapcsolást, úgyhogy sürgősen ki kellene találnom, hogy csinálok tejbegrízt a sütőben. 

Hat már mögöttünk

Minden évfordulónknál elmondom ő, aki férfimnek, hogy még ötven évet szeretnék vele tölteni, mert ez nekem így nagyon jó, és eddig simán belement, hogy még ötven évig legyünk együtt, merthogy ez neki így nagyon jó, idén azonban közölte, hogy már csak negyvennégy van hátra. Kiszeretett belőlem, úgy tűnik. 

Az időzítésről

Szerdán este háromnegyed nyolckor kaptam meg a csomagomat. Akárhogy is nézem, ez nem esik bele az előre beharangozott 8-17 óra közötti kézbesítésbe. A GLS-nél ismeretlen az óra, mint olyan, és senkinek nincs gyereke?

Hat Hét év az életemből

Ez a bejegyzés eredetileg úgy kezdődött, hogy űűűűűű, mert gyöngy repült az enter alá, és ahogy kiszedtem a billentyűt (az azonnali megoldás szellemében határozott, ámbár amatőr mozdulattal lekaptam a helyéről és közben drukkoltam magamnak, nehogy eltörjem), megcsúszott az ujjam, rá az ű-re.

Szóval, a hat hét év. Nem ő, aki férfimmel, hanem A Bloggal. (Ő, aki férfimmel 'csak' ötöt hatot számoltunk össze, ahhoz is hiányzik még pár nap.) 2005. október 30-án írtam az első sorokat. Két-három napja azon elmélkedem, már ha tíz-tizenöt perces szünetekben megvalósítható az elmélkedés, mint olyan, hogy a hat év blogolás sok, úgyhogy egyből szabadulni akartam A Gonosz szorításából: tegnap este arra jutottam, hogy szép volt, jó volt, de ennyi volt. Nem törlöm, mert minek, aranyosan elköszönök és egyszerűen nem írom tovább. Azóta sorra jönnek elő a legkedvesebb blogos emlékeim, egész nap itt cikáznak a fejemben. Mintha moziban lennék, csak nem kellett belépőjegyet vennem, ingyen beülhettem az első sorba. Igaz, pattogatott kukoricára sem csábultam el. Egészen pontosan pattogatott kukoricára és chipsre sem.

Az elmúlt hat hét évből a legkedvesebb az, hogy izgalmas, érdekes, vicces emberekkel ismerkedtem meg személyesen is, közülük néhánnyal egy ideig, illetve a mai napig tartó barátságba süppedtünk, olyanfajta barátságba, hogy bárhol, bármit, bármikor. Kérdés nélkül, pedig nem gondoltam korábban, hogy a harmincas éveimben élénkebb társasági életet fogok élni, mint huszonévesen. Legkedvesebb az is, hogy a fiam születéséhez száznál is több kommentben érkezett a jókívánság, és arra is emlékszem, hogy azt hittem, rosszul látok, nem lehet ennyi hozzászólás ő, aki férfim bejegyzéseinél, azonban a hetekkel később meginterjúvolt stat hatszázvalahány egyéni látogatót és ezervalahány oldalletöltést vallott be, és nekem folytak a könnyeim a meghatottságtól, hogy úristen, ennyien szorítottak a fiamért. Aztán legkedvesebb még az, hogy jönnek-mennek a levelek (ááá, ez gyenge pontom, de nagyon igyekszem legyűrni az időhiányt), mert mindig van valami, ami miatt írni lehet A Másiknak. És legkedvesebb az is, hogy az ékszereim boldoggá teszik a gazdáikat. Meg legkedvesebb még, hogy meglepetéscsomagokat küldök és kapok, és ha ismeretlen bloggerekkel szeretnék összeesküdni pölö címügyben, rögtön fejest ugranak az összeesküvésbe. Egyébként az is legkedvesebb, hogy a blog/a blogolás mindig hozzáteszi a magáét az önismeretem rögös útjaihoz, és a legkedvesebb még az, hogy a hat éven át kapott visszajelzésekből tudom, gyakran pont az a bejegyzés, pont az a poén, pont az a mondat, pont az a kép, pont az a könyv segített valakinek akár aznap, akár két évvel később. Nekem ez fontos. Van egy kis küldetéstudatom, kisugárzik az agyamba és a szívembe és a lelkembe, de kicsit sem fáj, ne aggódjatok.

Annyi jó dolog fűződik A Bloghoz, hogy rájöttem, addig nem akarom abbahagyni, amíg adni szeretnék abból, ami nekem jutott, amiért megküzdöttem, amit megtanultam. Ha egy embernek adok, az is nagyon jó. Ha többnek, az is nagyon jó. És a következő bejegyzésben meg játszunk a blogszülinap alkalmából, oké? 

És az is nagyon jó, hogy amit tavaly írtam a blogszülinapomról, az idén is érvényes, hehe, csak néhány gondolatot kell aktualizálnom. A legkedvesebbek közé tartozik most már a második kisfiam születése is, meg az, hogy drukkoltatok, írtatok, kommenteltetek. És legkedvesebb az is, hogy élnek a világon olyanok, akik hét éve olvasnak, nekik itt és most gratulálok a nem mindennapi idegrendszerükhöz. Az elmúlt egy évben jóval visszafogottabb irl-url társasági életet éltem terhesen plusz egy kisgyerekkel, illetve két kisgyerekkel, ezért az is a legkedvesebb, hogy sokan megértik, ez egy blog- és levélkommunikációs szempontból visszafogottabb életszakasz nálam - nem az érdeklődés hiányát jelzi, hanem az időét. Most is alvás helyett írok (reggel hatig még kétszer fog felébreszteni a kisebbik fiam), ketyeg az órám. Hiszek abban, hogy újra eljön majd az az időszak, amikor minden olyan bejegyzéshez hozzá tudok szólni, ami megfog, és minden nekem írt levélre egy napon belül válaszolok. És jó lenne valami blogszülinapi játékkal megköszönni az érdeklődéseteket és a kedvességeteket, de perpill nem merek ilyesmit bevállalni, mert nincs időm elkészíteni a játékhoz méltó ékszert, és ezt nagyon sajnálom. Egy-egy nehezebb helyzetben nagyon sokat tud jelenteni a biztató, segítő hozzászólásotok. Köszönöm szépen, hogy itt vagytok.

És most jöjjön a kritikus hetedik év, kíváncsian várom, hogy szakítok-é magammal.

Néha nagyon lent

Reggel hét és reggel kilenc között az volt a legnagyobb örömöm, hogy a kamrában narancssárga mosogatószivacsra bukkantam a sok kék és rózsaszín között.

Lehet még fokozni

Van két poloskacsípés a lábamon, és úgy néz ki, a tesómék elválnak. Az unokaöcsém hét múlt.

P.S.: Tegye fel a kezét, akinél ott a vudubabám.

Lenmagtilalom

Úgy döntöttünk, megelőzzük a napi ötven idegösszeomlást, ezért kitiltottuk a lakásból a lenmagos kenyeret és zsömlét: A lakás különböző pontjain földre hullott kósza lenmagok teljesen úgy néznek ki, mint az ágyi poloskák.

Nincs cím, nem baj?

A nagymamám október első napján halt meg, és mert a nagyrészt egyformán múló napok miatt gyakran nem tudom, a hónap melyik napjánál tartunk éppen, egy rövid ideig azt hittem, a születésnapján temetik el. Milyen fura játéka lett volna Az Életnek.

Oltári srác

Szabó Dávidnak szeretném üzenni az X-Faktorba, hogy a jövőben ne tessék félmeztelenre vetkőzni, öreg vagyok én már az ilyen izgalmakhoz, és nagyon sokgyerekes.

(Gyönyörű teste van, gyönyörű.)

Az október sem a mi hónapunk

A folyosón elég hangosan beszélgetett egymással a két szomszédunk, zárt ajtón keresztül is remekül hallottam (a mosást pakoltam be, kábé három méter volt közöttünk ajtóstul), hogy az öregék lakásában még mindig vígan szaladgálnak az ágyi poloskák, és majd pénteken az új szomszédunk is hívja az irtóembert, nemcsak az öregék, és lefújatják a folyosót is. A helyzet tehát az, hogy a poloskáink a szomszédoktól slattyogtak át hozzánk, mert csesztek normálisan kiirtatni a kis dögöket. Ezért kellett elköltöznünk egy hónapra. Az öregék két hónapja képtelenek megszabadulni tőlük, pedig ott laknak, simán fel lehetne számolni őket. (Mármint a poloskákat. Bár az öregék is elköltözhetnének, piszkosul sunyi emberek.) A poloskák nyilván nem hatódnak meg a baromira büdös házi kotyvalékaiktól. (A saját konyhámban éreztem a vegyszerszagot.)

A gond az, hogy Andrison megint vannak csípések. A héten ő, aki férfim talált egy élő, mérgezetlen példányt a fürdőszobában, én meg tegnap este egy másikat a hálóban, hasonló paraméterekkel. Ma a folyosón láttunk egy döglött poloskát. Érzem, hogy egyre jobban horgad fel bennem az agresszió, mert egyik szomszéd sem szólt a kis barna társlakók miatt, és ha szaporodnak a csípések, megint ki kell költöznünk, bzmg. És gőzöm sincs, jutott-é irtószer a két babakocsira a nagy fújkálásban, mert azok meg kint állnak a folyosón. És ha elköltözünk, Andris megint ki fog borulni, és megint előjön az allergiája. Elegem van.

Karácsonyi ajándék

Mivel mindjárt itt a karácsony, és már néhányan kérdeztétek, hogy mikor szóljatok, ha ékszert szeretnétek rendelni tőlem karácsonyra, elárulom, hogy minél előbb, szóval, most.

Egy kis ízelítő az ékszereimből:


A blogomban és a facebook oldalamon nézhetitek meg a többi képet, illetve ékszert. Más színösszeállítással, saját elképzeléssel is keressetek meg nyugodtan. 

Nyújtani szeretnék, valaki... ?

Sikerült belehabarodnom Julie Picarello gyurmázós technikájába, ilyesmiket tud, ámuljatok ti is:

Nyilván azonnal kipróbálnám alvás helyett, ha birtokolnám A Szerszámot: a gyurmanyújtó gépet. Cirka 13 ezerért vehetnék ilyen haszontalan masinát, de nem fogok, mert ennyiért nem, inkább ráülök a gyurmára és úgy lapítom ki. Jó, azért nyilván agyaltam alternatív megoldáson, és arra jöttem rá, hogy a seggemen, illetve a gyurmanyújtó gépen kívül még más is szóba jöhet: a tésztanyújtó gép. Természetesen nincs itthon, boltban veszem a zacskós tésztát, én viszont nem élhetek Picarello-technikával készült gyurmaékszerek nélkül (ha mégis, sivár élet az), úgyhogy nagyon boldog lennék, ha valamelyik kedves olvasóm előbányászná a konyhaszekrényének legsötétebb zugából az egyáltalán nem használt tésztanyújtó gépét, és kölcsönadná, és nem bánná, ha gyurmával becsteleníteném meg. Hálából készítenék neki szép gyurmamedálos nyakláncokat, miegymást. Légyszi. (Mondanám, hogy most nagyon szépen nézek, de nem lenne igaz, mert tökre táskásak a szemeim, meg pirosak is, és mindez sokat ront a szépen nézésen.)

Home Sweet Home

Azért is jó, hogy egy hónap után végre hazajöttünk, mert az itthoni mérleg két kilóval kevesebbet mutat alattam.

A gyerekek számáról

Három gyerekünk van, jegyezte meg mosolyogva ő, aki férfim a kaszásnőnek kasszásnőnek, miközben négy csomag robbanós cukorkát pakoltam a pultra az autópálya és a kissárkány mellé, szerintem azonban inkább négy a családunkban fellelhető gyerekek száma, ugyanis ő, aki férfim direkt akkor rakta össze a nagyobbik fiamnak vett autópályát, amikor a nagyobbik fiam aludt.

A hangulatom ékszerben

Még nincs gazdája. 

Itt várja, hogy megszeretgesd.

Köszönöm, itt megállok

Nos, úgy néz ki, harmadszor is le kell fertőtleníteni a lakást, merthogy hiába szól a történet csak pár dögről (eddig összesen kábé tíz hulla került elő, szóval, még igazi fertőzöttség sincs), egy példány vígan nézelődött a függönykarnison, amikor ő, aki férfim rátalált (gondolta, kimossa a függönyt visszaköltözés előtt), és vértelenül hullott el egy jól irányzott csapás után, ergo őt valahogy elkerülte az irtószer, ami patakokban folyt a padlón az elmúlt három hétben, a függönykarnis legbelső redőibe azonban nem jutott. Talán két hét múlva hazamehetünk, TALÁN, mindenesetre ő, aki férfimnek kétnaponta otthon kell majd aludnia, hogy kicsalogassa a dögöket. Gondolj bele, azzal a tudattal fekszik le aludni az ágyunkra, hogy mindjárt jönnek a vérszívók és lakmároznak belőle. Klassz. (Nem.)

Az elmúlt majd' hat évben összesen nem voltunk távol annyit ő, aki férfimmel, mint most szeptemberben. Utálunk egymás nélkül kelni-feküdni. Ez nekünk büntetés.

A nagyobbik fiam testén allergiás kiütések jelentek meg, sebesre vakarja őket szegénykém, és bármi lehet az ok, pl. macskaszőr, anyósom főztje, padlószőnyeg, mosószer, a lényeg az, hogy amíg itt vagyunk, addig nem múlik el, az biztos. Azt remélem, hogy már erre a hétre kapunk időpontot az allergiagyógyítás nagyágyújához. Andrist borzasztóan megviseli ez az egész átmeneti helyzet, főleg az apukája távolléte.

Az egyik nagymamám agyvérzést kapott, fél oldala lebénult, kórházban van. Beszélni nem tud, az egyik szeme mozog.

Nagy Manitu, te és az összes kis barátod, légyszi, ennyi elég, köszönöm.

Össznépi drukkolást kérek szépen

Ő, aki férfim holnap este megint csalinak megy az otthonunkba. A második kör irtás után a kedd éjszakát csípés nélkül megúszta a kanapén, és nagyon reméljük, hogy nem azért maradt harapásmentes, mert a dögök lusták voltak átvándorolni a hálószobából a nappaliba egy kis embervérszürcsölés miatt.

Egy hónap után szeretnék végre hazaköltözni. Honvágyam van.

35

Amikor még nem voltak gyerekeink, szabit vettünk ki egymás születésnapjára, ha az nem hétvégére esett, és éjfél után rögtön boldogszülinapot kívántunk, és mindenféle finom programot és meglepetést szerveztünk, és dugdostuk a hűtőben a tortát, és a kedvenc éttermünkben ebédeltünk vagy vacsoráztunk.

Ma és kisgyerekesként és távol az otthonunktól a 'fáradt és örül, hogy végre leülhet' szülő verzióban ünnepeljük a szülinapomat, ő, aki férfim meg én, csókok és ölelések és szeretlekszeretlekszeretlek, erre mindig jut idő és energia, ajándékra és programra és tortára nem. A napot a konyhában összebújva, laptop előtt ücsörögve zárjuk, csukott konyhaajtó mellett, nehogy felébresszük a gyerekeket vagy a nagyszülőket, és kekszet eszünk és gyümölcslevet iszunk, és megnézzük az X-Faktor 3. válogatóját, aztán jól érezzük egymást a fürdőszobában, mert ott nem nyikorog cefetül sem az ágy, sem a parketta (és utána egyetértünk abban, hogy az ágyban sokkal kényelmesebb, hiába no, öregszünk).

Amikor már nagyobbak lesznek a gyerekeink, és szabit veszünk ki egymás születésnapjára, ha az nem hétvégére esik, és éjfél után rögtön boldogszülinapot kívánunk, és mindenféle finom programot és meglepetést szervezünk, és dugdossuk a hűtőben a tortát, a kedvenc éttermünkben arról sztorizgatunk majd ebéd vagy vacsora közben, hogy te, emlékszel, amikor még kicsik voltak a gyerekek, és úgy szülinapoztunk, hogy...?

 

Legújabb végleteim

 

A többi kép és a lájkolós fb-dobozom meg itt: 

http://gyongyblogulany.blogspot.hu

A-n-n-y-i-r-a keményen azért nem nyomjuk

Torok, nem tüdő, hanem torok. Bocs, anyu, nem akartalak megijeszteni.

Mi ilyen keményen nyomjuk

Ja, és azt még nem mondtam, hogy az ágyi poloskán kívül vírusos tüdőgyulladásunk is van. Családilag nyaltuk be, ilyen remekjó állapotban bonyolítottuk le a költözést. Anyósom igazán bátor asszony, hogy így is befogadott minket.
És ő, aki férfim tegnap otthon aludt, és cirka húsz csípést gyűjtött be. Drukkoljunk, hogy a második irtás után elpatkoljon az összes vérszívó dög.

Az evakuálásunkról

Amikor itt D. bedobta kommentként, hogy előfordulhat, a vérpókos harapásaim valójában ágyi poloskától származó csípések, rágugliztunk a dögre, ő, aki férfim meg én, tudni akartuk, mi szívja a véremet. A képek alapján megszavaztuk, hogy nem, ez nem ágyi poloska. Kábé egy héttel később az addig csípésmentes ő, aki férfimmel úgy ébredtünk az egyik reggel, hogy tíz-tizenöt baromira viszkető csípést számoltunk össze magunkon. Fejenként. Szemöldökráncolva állapítottam meg, hogy ezek a csípések nem hasonlítanak a korábbiakra, teljesen más a formájuk, bár nálam most is terebélyesedtek, egymásba folytak, egyetlen nagy, vörös és égő felületet alkotva. Vakaróztunk, nem keveset. Soha ilyen mocskosnak nem éreztem magam, mint az elmúlt egy hétben. Kedd este már nem mertem a hálószobában aludni, féltem, hogy egy újabb adag csípés hatására eldurvulnak a korábban begyűjtött és begyulladt csípéseim. Aztán szerda reggel az addig érintetlen nagyobbik fiamon több harapásnyomot számoltam össze, ő, aki férfim pedig talált valamit, amit kivégzés után lefotózott és a net segítségével ágyi poloskaként azonosított. Telefonáltunk a házunkkal szerződésben álló rovarirtó cégnek, hogy vészhelyzet van, jöjjenek irtani. Az emberük délután érkezett meg, hogy ő most kiirtja a dögöket így és így, pakoljunk mindent össze és gondoskodjunk arról, hogy a gyerek ne érintkezzen a földdel. Úgy négy hétig. Zokniban sétálhat ide-oda, de ne tenyereljen le, a játékait ne tologassa ott ésatöbbi. Arra gondoltunk, hogy a szaki (aki amúgy a bakancsában lazán sétálgatott a gyerekszobában leterített habtapin) spriccel egy kis gyilkos szert az ágyunkra és annyi, az a legvadabb fantáziálásaink között sem szerepelt, hogy az egész lakást lefertőtleníti. Mivel a gyerekem nem tud repülni, megszavaztuk a kitelepülést. Négy hétre. Fújás, hét-nyolc nap a méreg mikrokapszuláinak aktivizálódására, két hét szünet a két fújás között, fújás, hét-nyolc nap a méreg mikrokapszuláinak aktivizálódására. Ha nem lenne Andris, nem kellene kiköltöznünk, mert a szer emberre csak akkor veszélyes, ha a földön kúszik-mászik és beletenyerel és a szájába veszi a kezét.
A szaki nem talált ágyi poloskára utaló nyomokat, összesen két tetemmel találkozott (ő, aki férfim hárommal), ergo van remény, hogy nem szaporodtak el. Szerencsére nem kellett azon filóznom, hogy melyik híd alá menjünk csövezni a lassan két hónapos és a lassan két éves gyerekünkkel, mert anyósomék be tudtak fogadni minket. Négy hétig ő, aki férfim parányi kamaszszobájában éldegélünk, ő, aki férfim meg hetente egyszer-kétszer az otthonunkban alszik, hogy élő csaliként tesztelje, mennyire pusztulnak a dögök. Ruhából kizárólag frissen kimosottat hozhattunk át, ami nem érintkezhetett semmiféle fertőzött felülettel. Négy hétre elegendő ruházatot mostam-szárítottam másfél napon keresztül... A rovarirtó szaki minden poloskagyanús cuccot szétszedett és lefújt a lakásban. Ő, aki férfim finoman hadiállapottal jellemezte az általam nem látott, irtás utáni helyzetet. Egészen máig azon is izgulhattunk, hogy felpúposodott-é a parketta a rácsorgó méregtől. Ma kiderült, hogy nem. És az is durva, hogy korábban mindkét szomszédunknál jártak irtani, amit egyik sem említett meg, holott az ágyi poloska fertőzöttség terjedhet lakásról lakásra is. Klassz.

És most hagyjátok abba a vakarózást.

A legfurább szokásom...

... mostanában az, hogy a meggybefőttről leiszom a levét. Négy napja kezdtem. Most is ott árválkodik egy adag meggy az üvegben - lötty nélkül. Szerencsére egy szoptatós anyának mindent szabad, ha a hűtő tartalmáról van szó.

Bemutatok

Az elmúlt egy hétben csak azért nem keveredtem konfliktusba az embertársaimmal, mert egyelőre ritkán járok az embertársaim közé. A konfliktusra az adott volna okot, hogy a kretén vérpók leharapta megcsípte a jobb kezem középső ujját, ami eme alattomos támadásnak köszönhetően egyrészt kétszeresére, másrészt hullamerevségűre dagadt. Nem bírtam behajlítani az ujjamat, így bármit fogtam meg, a vége mindig egy kedvesnek és nőiesnek korántsem titulálható mozdulat lett. 

A csípéseim krémezése meg már annyira a véremmé vált, hogyha tubust érzek a kezemben, automatikusan a pókharapásomra kenek belőle: A bal szemhéjamra ezért került piros arany a szendvicsem készítése közben.  

Ha egyszer megírom az emlékirataimat, a vérpókos megpróbáltatásaimnak külön fejezetet szentelek majd, érzem.

Mostanában nem nézek tükörbe

Vártam, hogy huszonöt perc után az elegáns barna és a színpompás vörös árnyalatok különleges kombinációjában pompázik majd a fejemre nőtt haj, merthogy ezt ígérte a Palette. Hát, ja... persze... naná... Dögfekete a hajam, dögfekete. Ha kiállok a napfényre, kegyeskedik megcsillanni benne egy-egy vörös hajszál, ő, aki férfim is bólogatott, hogy látja, persze csak miután reménykedve rákérdeztem, hogy ugye azért vöröses-barnás egy kicsit? 

Egy ideig nem jutok el a fodrászomhoz, hogy a hajamra applikálja a kedvenc vörös árnyalatomat, a lenövést meg utálom, gondoltam, visszabarnulok néhány hónapra, a gesztenye szép lassan átvált a természetes hajszínembe... Nem rendít meg, ha lehánynak, lekakálnak, lepisilnek, ha pár óra alvással kell lenyomnom a 24 órát, ha egész nap egyik gyerektől rohanok a másikhoz és vissza, de ez, ez a feketeség... ez... durva.

Ér hajat mosni naponta?      

Még egy kicsit a vérpók harapásáról

A vérpók harapása ellen úgy védekezhetünk a leghatékonyabban, ha nem ülünk arra a kanapénkra, amelyben gyanúnk szerint a ragadozó szörnyeteg lakik. Képtelenség kiporszívózni, de nem adom fel a harcot. Az elmúlt egy hét alatt tizenöt-húsz csípés boldogtalan tulajdonosa lettem, többségük a fenekemet érte, így pár óra után elérkezett az a pillanat, hogy az óriási gyulladt terület miatt érinthetetlenné vált a seggem agyonszurkált része, ülni sem tudtam rajta. Sajnos, ő, aki férfim ezt egyszer elfelejtette a szenvedély hevében, és miközben megölelt és belecsókolt a nyakamba, megmarkolta a fenekemet. Pusztán azért nem ordítottam fel kínomban, mert végre egyszerre aludt a két gyerek. A szememből konkrétan Niagara folyt, annyira fájt. A házidokim a világ másik felén lakik, ezért a gyerekorvostól kértem telefonos segítséget. A Calcium-Sandoz pezsgőtabletta és az Apis Mellifica C9 homeós golyó lett az új istenem, illetve a borogatás és a vicces nevű Antivakarin kence.

Megjegyzem, a kanapén megforduló számos kis- és nagykorú közül rajtam kívül senki mást nem csípett meg a dög. Ezt a fájdalmas tényt kizárólag azzal tudom magyarázni, hogy a terhesség alatt felszedett kilóknak köszönhetően az én fenekem a legnagyobb a családban. Ha úgy nézzük, a testemmel védelmezem a szűkebb-tágabb családot.

"Tüzes, sajgó seb vagyok, égek..."

Nem tudom, mi csípett meg már megint, annyi biztos csak, hogy a vadiúj öt kicsi piros pöttyöm egy nap alatt öt lóharapás méretű vérvörös folttá terebélyesedett. Borzalmasan viszketnek és égnek, forró mind. A borogatás esik a legjobban, a patikában kapott kence helyett akár vajkrémmel is kenegethetném őket, annyit ér az egész. A terhességem alatt is ettek belőlem mindenféle vérszívók, ezek a foltjaim hasonló átalakuláson mentek keresztül, két hétbe telt, amíg eltűntek rólam az egyre szélesebb és végül lilásba színeződő foltok.

Remélem, megmaradok, mert ma még ebédet is kell főznöm.

Elméletben már munkanélküli vagyok

A főnököm nem is olyan burkoltan megfogalmazta a levelében, hogy pá, kis aranyom, pá ádijosz, csibike, nem vesz vissza, és mindenféle nehézség ellenére nekem addig jó meg könnyű, amíg itthon vagyok, és minél tovább maradjak csak itthon, és hozott pár lufiérvet. A Cég persze kénytelen nekem helyet találni, ha majd visszatérek a frontra, valóban kénytelen, a gond pusztán annyi, hogy az exmunkám jellegéből adódóan A Cégen belül kevés az enyémhez hasonló pozíció, kizárólag lejjebb tolhatnak, ami meg olyan meló, hogy vagy spéci gazdasági téma, vagy egysejtűek által is remekül elvégezhető munka. 

Nyilván két kisgyerekkel nincs nagy mozgásterem, sőt, mozgásterem se igazán akad. 

A bűnöm tulajdonképpen annyi, hogy előzetes főnöki engedély nélkül teherbe mertem esni, aztán szültem egy gyereket, akit iksz hónap után nem vágtam be a bölcsibe és nem rohantam vissza dolgozni, aztán most itt a következő gyerek. Nemrég mindkét gyerekről küldtem képet a főnöknek, meg írtam néhány mondatot, erre jött a virágnyelves levél. Nem, nem szeretek veszélyesen élni, de néha mégis összejön.

Egyszer azt kérdezte tőlem az egyik komolyabb horoszkóp, hogy a családi életemben vagy a melóhelyemen szeretnék-é rendet és békét és hasonlókat. Merthogy a kettőt egyszerre itt és most nem akarhatom. A családot választottam, kicsit sem haboztam, és újra meg újra azt választanám. Hát, így nem csoda, ha szalagmunkásként végzem valami lélekölő bányában.  

Hihetetlen, hogy...

... a hírekben állandóan strandolásról beszélnek, azt hittem, mindenki ugyanolyan terhes, mint én. Ezek szerint léteznek még emberek, akik belecsobbannak a Balatonba és a parton lángost tömnek az arcukba. 

Megint egy új út

Önismereti lehetőség az ékszerkészítés is, boldogan hagyom el a járt utat a járatlanért, hónapok óta barangolok rajta, és élvezem a felfedezés izgalmát, a megtalálás és ráismerés örömét. Mintha régóta nem látott, de állandóan hiányolt és mélyen-meghitten szeretett barátokba botlanék ékszerről ékszerre.

Annyiféle szín, illat, íz, könyv, ékszer, érzés és minden más lehet az ember, ha akarja, ha meri, ha vállalja...

És akkor ki az a Vavyan Fable?

A metrókocsiban Fejős Éva mosolygott rám három megállón keresztül. A plakát teljesen betakarta az egyik ablakot. Tizenöt évet simán letagadhatna, hála a retusnak, ez volt az első gondolatom, aztán az jutott eszembe, hogy írónőként belehalnék, ha 'kettőt fizet, hármat kap' akcióban nyomnák a nép orczájába a könyveimet, azon meg elég sokáig merengtem, mennyire lehet igaz, hogy F. É. Magyarország legkedveltebb írónője, merthogy ezt mondta a plakát.

Már csak paradicsommagot merek vetni

Kártyát nem. Legalábbis az egyiptomi tarotkártyámhoz soha többé nem nyúlok, mert ő, aki férfimnek eddig minden bejött, amit kikártyáztam. Építi a karrierjét, és most ne csapjatok orrba, de ez jelen állapotunkban gond. Mióta összefoglaltam neki a kártyából kiolvasott jövendőt (szakmai sikerek tömkelege), reggel nyolcra jár be dolgozni, és este hét előtt csak akkor ér haza, ha szarul érzem magam fizikailag, mert épp nem tudtam semmit sem szusszanni reggel nyolc és este hét között. Ja, az is szívás, hogy hétvégente melóznia kell, és mivel itthon a sarj miatt hatékonyan képtelenség (imádja az apját, na), elmegy a bányába, nincs más megoldás. 

Úgy tervezem, a jövőben kizárólag autós kártyát veszek a kezembe.  

Ne, csak szíveket ne!

A héten három percre bele tudtam lesni valamelyik sportcsatorna összefoglalójába, és nem gondoltam volna, de ez a három perc sűrű barázdákba gyűrte homlokom mostanában egyébként is gyakran ráncolt felszínét: Az egyik hegyomlásnyi focista gólöröm gyanánt belemászott a kamerába és széles vigyor keretében szív alakzatba görbítette péklapátra hajazó mutató- és hüvelykujjait. 

Nos.

A csípőriszálás okés. 

A szaltó okés. 

A csókdobálás Istennek okés. 

A kicsi-a-rakás okés. 

A pólóletépés és kockahasmutogatás baromira okés. 

A szíveket viszont hagyjátok a fenébe, fiúk, könyörgöm!

Mexikói barátokat szeretnék, valaki?

Az új ásványszerelmemet úgy hívják, hogy szivárvány kalszilika (rainbow calsilica) és ilyen klasszul néz ki (a kép innen):

Nem dobtam az előző szerelmemet, a krizokollát - ha ásványról van szó, nagy az én szívem. Szóval, ez a szépség Mexikóból származik, úgyhogy ha idén ott nyaraltok vagy akad néhány mexikói pajtásotok, csibike nagyon tudna örülni némi szivárvány kalszilikának.

Ő, aki férfim amúgy elengedett az ásványbörzére, pusztán annyit fűzött az egészhez, hogy a pénztárcámat elveszi. Ismer már, na.

Költői...

Vajon mennyi esélyem van arra, hogy pár nappal a szülés után megint ott csápolok Bryan Adams budapesti koncertjén? Ne, ne mondjatok semmit, tudom én jól: cirka annyi, mint a tacskónak, hogy nyer az agárversenyen. Majd várok újabb öt évet, mi az nekem.

Szemrehányok nektek

Oké, nem komolyan, de azért igazán szólhattatok volna, hogy hallgassak már Adele-t, mert a nő egyszerűen fantastisch.

A Class FM nyomja pár számát, igazán mélyen mégsem fogtak meg, aztán két nappal ezelőtt hirtelen bekattant, hogy rákeresek a csajra youtube-on, és azóta A.-t hallgatom esténként, meg ő, aki férfimet is beszerveztem a koncertezésbe. Külön tetszik, hogy bármelyik életmódguru két hónap alatt szupervékony gidára fogyasztaná, A. mégis vállalja önmagát. Szeretem ezt a fajta szépséget és kisugárzást.

Paradicsomleves a menzáról

A paradicsomlevessel kisgyerekes anyaként kerültem bensőséges kapcsolatba, ez az állapot ugyanis nem kedvez a hosszas főzőcskének, főleg úgy, ha a ded bele sem szagol a két óra alatt megalkotott ételkölteménybe és inkább a sonkás szenyát majszolja lelkesen. Megjegyzem, az elmúlt másfél évben nem akadt kettő darab szabad órám, amit a tűzhely előtt állva tudtam és akartam volna eltölteni. Az Egész Élet hirtelen rövidnek tűnik, mihelyt gyereked születik, és a gyerekek számának és korának függvényében egyre csak rövidül.

A paradicsomlevesbe többen beleszerettetek, annyira meggyőzően kanalazza a fiam ezen a videón, ezért arra gondoltam, közkinccsé teszem itt is a receptet, hátha megmenthetem más kisgyerekes anyák (esetleg anyut/anyóst nélkülöző hím- és nőnemű szinglik) életét is.

Az anyagszükséglet igen csekély: dobozos paradicsomlé (ma Sióból kreáltam a levest), kicsi konzerv sűrített paradicsom, néhány kanálnyi olaj és liszt (mindkettő a rántáshoz), só, bors és pirospaprika (csak kevés, de a b. és a p. akár el is hagyható), babérlevél, víz, betűtészta (naná, de más tésztát is elbír). A cukrozás barbár szokásának hódolókat arra kérem, hogy... ne! ne! neeee! Bár ez tényleg olyan leves, hogy szinte minden merényletet túlél.

Mivel utálok mosogatni, magas edényt bányásztam elő, hogy eleve abban öltsön testet a rántás, illetve elférjen benne a sok lé. Orbitálisan nagy főzőtudományt nem igényel a paradicsomlevesem, de ha a rántásról nem ugrik be a liszt és az olaj, azért keressetek rá a neten, hogy készül.

Szóval, összehoztam egy kisebb mennyiségű és lágyabb állagú rántást az edény alján (kicsi tűzön, mert most nem disznót pörkölünk), erre óvatosan öntöttem a paradicsomléből (hármunknak még elég az egy liter), mert fröcsköl a galád, aztán ügyesen elkevertem az esetleges csomókat, majd beleöntöttem a liter maradékát. Hozzádobtam a sűrített paradicsom konzervet, persze nem dobozostul, személyem lesérülése nélkül kinyitottam és a lébe kanalaztam a cuccot. Felöntöttem kábé félliternyi vízzel, megsóztam kicsit (kevés borsot és kevés pirospaprikát most nem raktam hozzá, mert nem volt itthon) és beleeresztettem talán három darab babérlevelet. 

Nos, ennyi a leves. Közepes lángon hagytam rotyogni cirka 15-20 percig. Néha megkevergettem, illetve a mai levesre öntöttem még plusz vizet, mert sűrűnek tűnt. Szórtam a levesbe egy adag betűtésztát és párszor kavartam a tésztás paradicsomlevesen - a tészták rém aljas módon hajlamosak odakozmálni. Ha már nem nyers a tészta, nincs más dolgod, mint teríteni, asztalhoz ülni és levest kanalazni az orczádba.

Szóljatok, ha ehetetlen lett, mert akkor kihagytam valamit. Jóétvágy.

  

Villanyszerelőt keresek

Nem társnak, egy-két konnektor izgalmas helyre történő rögzítéséhez, meg némi ki- és bekötéshez, hogy végre a helyére kerülhessen ő, aki férfim új szekrénye, ugyanis a mostani szekrényében már nem csinál rendet azzal az indokkal, hogy mindjárt összerakja az újat. A mindjárt karácsony óta tart nálunk, és tényleg csak egy gyors, ügyes, nem rabló típusú villanyszerelőre vágyunk, aki nem ragaszkodik az egész lakás elektromos hálózatának felújításához, mint egyes villanyosok. (Erre egyébként nincs szükség.) Nem fontos a kedvesség, és ha akar, cipővel is bejöhet a lakásba, még akkor is, ha nem egy kimondott Christian Bale.

 

Gyógyír a hajamra is

A Nagy Manitu úgy ítélte meg, hogy a netes tötymörészés nem elég kihívás a hosszú hétvégére, ezért lazán kiosztott egy durván elcseszett 4D ultrahangot is (a részletekről majd a gyerekblogomban), hogy érezzük a törődést, az uh után azonban hiányérzete támadhatott vagy csak szimplán utál, mert még az is történt ebben a pár napban, hogy a kedvenc fodrászom sötétebbre színezte a hajamat (fekete cseresznyét kaptam a szokásos élénkvörösöm helyett), és kábé 24 óra múlva már hívtam telefonon, hogy képtelen vagyok megszeretni ezt a színt, ami a lakásban feketének látszik, egyszerűen nem harmonizál velem. G. azzal nyugtatott meg, hogy két mosás múlva előbújik a szép vörös, ráadásul tartósabb a cucc, mint a korábbi színező, ezért is kente a hajzatomra. A legrosszabb esetben újramázol, megígérte. Egy mosáson vagyok túl eddig, mintha pislákolna valami kis vörösség a fejemen, de tényleg csak kicsi, mindenesetre nem akarok elhamarkodottan ítélkezni, megvárom a második mosást. A kedvenc isteneimnek, Aphroditének és Diönüszosznak meg nagyon ajánlom, hogy jobban figyeljenek rám és a jövőben ne hagyjanak védtelenül holmi ultrahangos és hajszínezős szeszélyekkel szemben.

Zaklatott lelkiállapotomon egyrészt ő, aki férfim segített, szerinte 98%-os az új hajszínem (nem ennyire kritikus a helyzet, a nagyon bevált vörös kapott tőle 100%-ot), másrészt belemenekültem az alkotásba, ugyanis a flow-élmény remekül babusgatja a megviselt idegrendszert. Ez a képjáspis alapú nyaklánc született a nagy zaklatottságomban (a részletekről majd az ékszeres blogomban), megvidámodik vala a szívem, ha ránézek. XXXLLLL-es látványért katt a képekre, illetve megnyitás új lapon, ha máshogy nem látszik.

Net nélkül lehet élni...

 ... de minek? Azzal kezdődött, hogy az építkezésen elbarmoltak valamit és az összes fényünk kialudt a lakásban. A teljes sötétségben ő, aki férfim kezében felvillant az egyetlen elemes fényforrásunk, amit lovagiasan benyújtott nekem a vécére. Nem tudtam belelendülni a fénykardozásba, mert pár perc múlva újra világosság lőn. Aztán megint sötétség. Aztán megint világosság. Ez a kis közjáték minket egyáltalán nem zavart (magabiztosan meredtem a homályba, majd egyszer összeszámolom, hány mécsesem/illatgyertyám van itthon), az adsl modemünk viszont annyira nehezen viselte, hogy búcsú nélkül megadta magát az enyészetnek. Természetesen rengeteg netes dolgot terveztem erre a nagyon hosszú hétvégére. Válaszméleket, például. Cipő- és szandálvadászatot a fiamnak, például. Blogbejegyzéseket, például.

Azzal folytatódott, hogy ő, aki férfim telefonon elregélte az ügyfélszolgálatnak a problémát. Az üfsz később sms-ben megírta, hogy hálózati hiba, dolgoznak a megoldásán. 72 órán belül lesz netünk, így az üfsz. Én csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem. Egyszer csörgött ő, aki férfim mobilja, nem tudta felvenni, jött is az sms az üfsz-tól, hogy fekete pont, minek van mobilod, bakker, ha nincs mindig nálad időpontegyeztetés miatt hívja az üfsz-ot. Hja, egyszer kimaradtunk a dobásból. A szerelő telefonált, ő, aki férfim nem vette fel. Az ürge ezzel kipipálta a melót. Tudom én, hogy baromi munkás kétszer, esetleg háromszor megcsörrenteni valakit, simán begörcsölhet az ember ujja a gombok nyomkodásától. Újabb kör az üfsz-tal, megkaptuk az infót, hogy még senkit nem állítottak rá az ügyre (én itt még csúnyábbakat mondtam, ha jól emlékszem), aztán egy későbbi zaklatás alatt elárulták (ő, aki férfim rágta a fülüket, hogy dolgoznia kellene, ami net nélkül igazán lehetetlen), hogy mégis van emberük az ügyön, 8 és 12 között csörög majd a a szerelő. Ő, aki férfim órákon keresztül hurcolta magával a mobilját, szinte összenőtt vele, de persze akkor telefonált az ürge, amikor ő, aki férfim épp nem tudott belehallózni a mobilba. (Nem voltam a közelben.) A szerelő pár perccel később már nem vette fel a telefont. Hja, ismét kimaradtunk a dobásból. Újabb kör az üfsz-tal, megint jött az infó, hogy 8 és 12 között csörög majd a szerelő. Ő, aki férfim közben azért kismilliószor próbált életet lehelni a modembe, hátha, de sajnos nem. Azzal végződött, hogy ő, aki férfim úgy dőlt le a délelőtti szunyára, hogy a kispárnájára tette a telefont. És sikerült, felvette, amikor csörgött. És a szerelő adott új adsl modemet. És teljesen magától levette a cipőjét az előszobában, nem kellett megfenyegetni sem kismotorral, sem betonfúróval. (Ő, aki férfim mesélte, én épp nyári gyereksapkáért túrtam fel a boltokat.)

A netmentesség amúgy nem zavar, ha például tudom előre, hogy nyaralunk, simán megvagyok nélküle hetekig. Fapados a telefonom, tehát még az a csábítás sincs, hogy csak gyorsan vetek egy pillantást erre meg arra. A kisgyerekes lét alapjáraton nem netbarát, legalábbis mi nem plántáljuk a gyereket a tévé elé pár net előtt töltött óráért cserébe (ha lenne együtt néhány szabad óránk, szexelnénk, moziznánk, ilyesmi, a net a sor végén kullog), ha épp hozzáférek a géphez, megpróbálom kihasználni és ennyi. Ez az időszak nem a féktelen netezésekről szól, elfogadtam. Az viszont zavar, ha külső tényező pont akkor kényszerít a netszünet elviselésére, amikor nekem ezer meg ezer dolgom lenne a neten, és ezek elintézésére pont az ilyen hosszú hétvégék a legalkalmasabbak. Aztán van olyan is, hogy a gyerekem szétszedi az apja egyik legórepülőjét, én meg elkapom az elhajított legó Indiana Jones-t meg az apukáját, és mondom a gyereknek, hogy ez itt Indiana Jones, ez meg az apukája... és nem jut eszembe a neve, és amikor ő, aki férfim sem tudja, mennék a géphez, hogy bepötyögjem, és eszembe jut, hogy ja, nincs net. Na, ez eléggé bosszantó, írtam is rögtön dorwnak, hogy nézze meg a neten a választ, mondjuk, ő fejből nyomta, hogy id. Henry Jones. Ha valaki esetleg nem tudná.  

And the winner is...

... Nóra, akinek így egy karkötőnyivel hosszabb lesz a hosszú hétvégéje.

Szeretettel gratulálok, sok boldogságot kívánok az új karkötődhöz. Elárulom, hogy élőben még szebb az ékszered.

Köszönöm, hogy velem játszottatok, nem ígérem meg, hogy ez volt az utolsó ilyesmi.

A Királyhoz fűződő kapcsolatomról még annyit, hogy...

... az előbb (úgy x órája) nem tudtam már leírni, hogy Elvis pontosan egy hónappal a születésem előtt halt meg, szóval, amikor gyerekkoromban álmodoztam róla, már eléggé halott volt, de akkoriban (még a mamutok kihalása előtt) rengeteg filmet és zenét játszottak tőle mindenhol, én meg egy kockás füzetbe ragasztottam az innen-onnan begyűjtött képeit, így nekem teljesen élőnek tűnt ez a szép ember. 

Gyerekkorom azért további furcsaságoktól mentesen zajlott (emlékeim szerint), és később már csak eleven emberekbe habarodtam bele kamaszos hevülettel, pölö Jean-Claude van Damme-ba vagy Chris Isaak-be vagy a fél olasz fociválogatottba (Salvatore Schillaci miatt akár fűszálanként szedem fel a gyepet a kilencvenes vébén, ha szépen megkér rá). 

P.S.: Az előbb rájuk kerestem a neten. Hát, Jean-Claude-ot és Totót fogjuk a valamilyen szinten boldogtalan kamaszkoromra, Chris a mai napig vállalható.

Szupertitkos lomtalanítás

Mint az Oscar-on, évről évre lezárt fehér borítékban érkezik az infó a lomtalanítás időpontjáról (jövő hét szerda), évek óta nem plakátolják ki a házban, nehogy kiszimatolják a lomisok, hol várható a következő jó fogás, ennek ellenére péntek este már lecövekelt néhány lomis kocsi a ház előtt, és még jönnek páran, ebben biztos vagyok. Kész pazarlás a papír és a nyomdafesték és a postázás, legyen újra plakát, tökmindegy úgyis. 

Őt meg imádom, és gyerekkoromban nagyon vártam, hogy feleségül vegyen, de persze az a dög Priscilla lenyúlta. (Hasonmások kíméljenek, már nem aktuális a dolog.)

És onnan is lehet tudni, hogy gyerekünk van...

... hogy amikor az egyik reggel ő, aki férfim ránézett a fenekemre és végigsimított a katicás (és szexi) bugyimon, nem az volt az első reakciója, hogy hűdejófenekedvan vagy valami hasonló, hanem az, hogy ott a Babóca a bugyidon!

Arctej-nagyhatalom vagyok

Határozottan állítom, hogy kábé egy hete nálunk a legmagasabb az egy főre jutó arctejmennyiség Magyarországon. Tutibiztos. Úgy HÁROM LITERRŐL van szó. És nem azért, mert ekkora az arcom.

Az arctejem sajátossága, hogy két éve használom, mert bevált, mentes az adalékizéktől, olcsó és a bőrgyógyászom írja fel, illetve az asszisztense belekotor a rendszerbe és kinyomtatja a receptemet. Kettőt szoktam kérni, így nem kell olyan sűrűn elbumlizni hozzá. A receptekért ő aki férfim ment el, mert egy hős. Azzal jött haza, hogy az asszisztens a három külön recept helyett (vérszemet kaptam, ezért emeltem kettőről háromra a darabszámot) egyetlen receptet állított ki, amiről majd a gyógyszertáros szépen lehúzgálja az aktuális mennyiséget. Új eljárás, bizony. Ezen a ponton tisztán láttam magam előtt a jövőt, már ami a gyógyszertári kálváriámat illeti (a lottó ötösig nem látok el soha, basszus, homály fedi mindig): szívni fogok a hármas recept miatt, és lefogadom, hogy nem alkoholmentes koktélt szívószállal.

A gyógyszertárban konkrétan hülyének néztek. Annak ellenére, hogy nagy hassal és babakocsiban ülő kisgyerekkel negyedórát dekkoltam a tömegben és egyik gyógyszertáros sem szánt meg, kedvesen elregéltem a gyógyszertáros nőnek a hármas recept sztoriját. A nő ötvenes, rémes hanglejtéssel beszél, kínzással ér fel minden egyes kimondott szava. Simán lebaltázott a recept miatt. A lényeg az, hogy hiába a recept, pusztán egy adag arctejet vehetek birtokba, mert nincs olyan, hogy visszaadja a receptet. Ha elveszi, megtartja. Csak azért nem tettem pikírt megjegyzéseket, mert nem akartam több időt a gyógyszertárban tölteni, és azt is szerettem volna elkerülni, hogy sósavat keverjenek az arctejembe.

Gondoltam, ha egy adag arctej cirka két-három deci, könnyedén eltárolgatok háromszor ennyit a hűtőben a következő fél évben (addig őrzi meg a szavatosságát), nem gond, fene megy el megint receptért. Említette a nő, hogy desztillált vizes palackba rakják a tejet. Rábólintottam, persze, ne verje magát költségekbe miattam a gyógyszertár, három darab húszforintos kis műanyag flakon csődbe viszi a bagázst. Majd öntögetek a palackból a kis flakonomba nagyjából olyan mutatvány keretében, mintha öt centes pohárba negyvenliteres demizsonból tölteném a nedűt. 

Két nappal később berongyoltam a gyógyszertárba. Megkaptam a desztillált vizes palackot... és mellé egy bazinagy üveget - tele arctejjel. Másik nő ügyeleteskedett éppen, mondta, hogy a recept alapján keverték, ennyi lett a három adag. Hümmm, ezt bírtam reagálni, de előfordulhat, hogy megismételtem párszor. Meg az is, hogy magamban a hümmm inkább egy hitetlenkedve elsuttogott bzmg volt.

Most azon töröm a fejemet, hogy a következő fél évben minden hozzánk betérő családtag és barát arcát megmosom a szupertejjel, hátha így nem rohad rám.

Ilyen szottyos időben muszáj játszani, nem?

Körkérdeztem és azt mondtátok, legyen karkötő a nyeremény. Hát, az lett, ímé:

Ezt a kis finomságot csatolhatja a csuklójára az, akit kebelére ölel Fortuna istennő. Tisztára olyan, mintha mindenféle jóval töltött (másfél centis) fehércsoki-golyók sorakoznának egymás mellett. 

A játékban akkor vehetsz részt, ha feliratkozott rendszeres olvasó vagy itt (doboz jobbra) és hagysz egy igeeeen, játszani akarok! tartalmú megjegyzést ennél a posztnál (a konkrét szöveget cifrázhatod még, pölö kitérhetsz az ékszerkészítő tehetségem méltatására is, hehe). Nyerési esélyeidet meg azzal növelheted, ha felajánlasz nekem egy tábla málnás étcsokit a blogodban éspervagy a fészbúkon közzéteszed/megosztod ezt a játékot és erről a közkinccsé tételről szintén biggyesztesz ide egy kommentet. 

A játék április 21-én (jövő szombat) éjfélkor ér véget, utána pedig sorsolás és örülés.

Sok szerencsét!

Három tűfilc és egy homokozólapát mínuszban

A három tűfilc még valamikor hónapokkal ezelőtt vált köddé az ajtónk előtt: Beleraktam a fiam egyik téli cipőjébe a gyerek által legálisan megkaparintott filceket. Az ajtót már kulcsra zártam és ezeket nem akartam levinni a játszótérre. Úgy terveztem, hazaérkezés után felmarkolom a filceket. Eléggé meglepődtem, hogy x órával később egy szem filcet sem találtam a gyerek cipellőjében. 

Ma a homokozólapátot akartam volna odaadni a fiamnak a homokozóban álldogálva, de a szatyorban csak a vödör és a gereblye meghitt kettősébe ütközött a kezem, a lapát felszívódott. Előző nap mindhármat bepakoltam a szatyorba. Andris húsvétra kapta őket az apai nagyszüleitől, egy napig elmondhatta magáról, hogy igazi homokozólapátja van. (Korábban babakéz nagyságú minilapáttal ügyködött a homokozóban, az is boldoggá tette.)

Biztos vagyok abban, hogy mindent ott hagytam, ahol. Kínos, de én még az életben nem vesztettem el semmiféle kézzel fogható dolgot (... fogalmazott csibike roppant körültekintő módon...), nagyon vigyázok a cuccaimra. Egyszer fordult elő, hogy elhagytam a zsepimet. Alsós voltam az általános iskolában, és emlékszem, az osztály felsorakozott a menza előtt (kajálni indultunk?), a tanító néni meg a csücskénél fogva felemelt a földről egy zsepit és megkérdezte, hogy kié. Nem jelentkeztem, mert égőnek éreztem, hogy rongyzsepi, ráadásul taknyos. A tanító néni kidobta a megtagadott zsepit, szóval, valójában nem veszítettem el. Valószínűleg senkit nem tett olyan boldoggá a papírzsepi térhódítása, mint engem. (Gyerekkoromban először törülközőkön és rongyzsepiken kellett megtanulnom vasalni. Utáltam.)

A gondom az, hogy a közös rács három lakást zár el a külvilágtól, és ha elvetem azt a feltételezést, hogy az öreg házaspár nyúlta le a tűfilceket keresztrejtvény-fejtéshez, illetve a lapátot az unoka játszófelszerelésébe, marad a szomszéd kilencéves fia, aki sokszorosan hátrányos helyzetű, és mindig, de mindig ránk akaszkodik a játszótéren. Az eszemmel tudom, hogy sajnálnom kellene, de nem megy, ösztönösen idegenkedem tőle, zavar valami a személyében. Nem a hátrányos helyzete, hiszen két melóhelyemen is dolgoztam hátrányos helyzetű fiatalokkal, fogyatékosokkal, nem utasítom el őket, nem érzem kellemetlenül magam a közelükben, inkább a segíthetnék dübörög bennem. Egyébként évekkel ezelőtt rájöttem arra, hogy az a tétel, miszerint szeretem a gyerekeket, nem igaz, mert egyszerűen vannak olyanok, akiknek a közeléből ösztönlény énem legszívesebben elmenekülne, függetlenül attól, hány éves. Nem tudom megmondani, mi ez az érzés, és itt most nem is akarok szót adni Ezo Terka énemnek. 

A tollakra azt mondtam, hogy jó, nem szólok, van még, nem halok bele háromszor százötven forintba, tessék, rajzoljon-írjon vele. Igaz, szeretem én eldönteni, kinek ajándékozom oda a dolgaimat. A lapát már érzékenyebb téma, mert az a fiam lapátja. Anyatájgerként morrantam egyet, amikor a nemlétező lapát után kapirgált a kezem. Nem az összeg, amibe került, nem az fáj. A másfél éves fiamtól ne lopja el senki a játékát. Ha kölcsönkéri, odaadom, játsszon vele. 

Este megkértem ő, aki férfimet, érdeklődje meg a fiú anyjánál, teljesen véletlenül nem került-e hozzájuk a gyerek zöld lapátja. Agyban szépen végigpörgettem, hogy lehet az ilyesmi dologra finoman rákérdezni. Talán így. Ha én csengetek be, esetleg keményebben fogalmazok, hiába tudom, másként kellene kommunikálni a problémát. Ő, aki férfim higgadtabban viselkedik az ilyen helyzetekben. Az anya azt mondta, beszél a fiával, mihelyt hazaér.

Néhány száz forint nem számít, szerencsére mondhatom ezt, és tudom, hogy adott esetben életkori sajátosság a lopkodás (pl. boltból, saját szülő pénztárcájából). Tudja meg az anya és tudja meg a gyereke is, hogy észrevettük. Nem akarom, hogy rendszer legyen az otthonunk előtti lopásból, ezért nem hagytam szó nélkül.   

Romantika a fagyhalál szélén

Akadt ma egy gyerekmentes másfél óránk. Ez idén már a második ilyen, egész jó az arány. A családi összeröff keretei között anyósomék és a legidősebb sógornőmék pesztrálták az elsőszülött fiúnkat, aki egymaga képes arra a varázslatra, hogy másfél órán át szinte állandó mozgásban tartja a megőrzését és szórakoztatását vállaló öt darab felnőttet.

A romantikázást úgy terveztük néhány nappal ezelőtt ő, aki férfimmel, hogy elhajtunk a Daubnerbe és rengeteg fagyival a kezünkben sétálgatunk a tavaszi napfényben, nem beszélünk gyerekdolgokról, egyszerűen élvezzük, hogy kettesben vagyunk és csupa élvezetes felnőttséget művelünk.

Hát, másként alakult.

1) A dekoltált felsőm igazán szépen keretezte a nyakláncomat, a rövid tavaszi kabátom remekül kiemelte a türkiz felsőm színét, mindez azonban mínusz nyolcvan fokban édeskevés, főleg úgy, hogy az előbbibe nem túl sok anyagot tettek, az utóbbit meg képtelenség begombolni a terhesdomborulataimon. Ku Baromira fáztam már a kertkapu-kocsiajtó távon. A teóriám az volt, hogy biztos csak anyósék háza előtt fúj a jeges szél, ezért nem kértem kölcsönpulcsit plusz - sálat a sógornőmtől, a Daubner belső területen fekszik, ott tuti nyármelegbe futunk.

2) A Daubner előtt orkánszerű szelecske fogadott minket, az a típus, ami simán a kontaktlencsémbe és az orrlyukamba fújja a fagyimat, meg a dekoltázsomba. A kültéri fagyizásról lemondtunk, a sorban állás után (a Daubnerben még ilyenkor is nagy a tömeg, tudtad?) bezárkóztunk a kocsiba és lehelgettük az elfagyott ujjainkat a fagyinkat eszegettük. Ő, aki férfim tett valami tisztára olyan, mint az autós moziban megjegyzést a körülményekre, én azonban csak egy lepukkant házat láttam magunk előtt elhalt orgonabokorral a kerítésen. Az eper- és a csokifagyi viszont hibátlan, a tejszínhab is oké, a medvehagymás pogácsát pedig ne hagyjátok ki, ha a Daubnerben jártok.

3) A gyerekekről beszélgettünk. A nagyról, aki húsz perc után már hiányzott, és a kicsiről, akinek még egy ideig fix helye van bennem. A jövő évi nyaralást tervezgettük, hogy milyen jó lesz a két fiúval a Balcsin.

4) A hasam már akkora, hogy kényelmetlen a minikocsiban csókolózni. 

5) Kerestünk egy benzinkutat, és ő, aki férfim leellenőrizte a kocsi gumijaiban a nyomást.

6) Megegyeztünk abban, hogy mindketten bődületesen álmosak vagyunk, lehet, inkább hagyni kellett volna a Daubnert, anyósomék meleg házának egyik meleg ágyában kellett volna összebújva szundikálnunk a meleg takaró alatt, vállalva azt, hogy a gyerek ötpercenként behoz a szobába egy-egy szuvenírt (kisautót, szöszt, üveggolyót, csirkecsontot, egyebet), ami szerinte nélkülözhetetlen az alváshoz.

Azért jó volt.

Úgy tűnhet, hogy nekem semmi sem jó, de ez csak a látszat

A postás ezen a héten egyszer sem csengetett. Ez alapjáraton nem baj, mindig akad valaki más, aki a csengőre rátehénkedve felébreszti a fiamat. (Miért nem lehet egy rövidet nyomni?) Az elég öreg néni a sokadikról a pontos időt akarta tudni, mert megállt az órája. (Tegye fel a kezét az a hetven év feletti rokonnal bíró olvasó, aki biztos abban, hogy a rokon háztartásában kizárólag egyetlen óra lelhető fel, másik rokon elérésére alkalmas telefon pedig egy sem.) Most azt hagyjuk, miért szívás családilag, ha a meglehetősen pörgős életet élő fiam összesen 20 perc alvással a háta mögött nyomja le az egész napot (úgy tizenöt órát), fókuszáljunk a postásra, aki nem csengetett a héten.

Három ajánlott levelet kaptam négy nap alatt. Tudtam, hogy jönnek, lélekben készültem is az orbitálisan hosszan megnyomott csengőre. Hiába. Az első ajánlott levelet a postaládánkban találtam meg. Nem mondom, hogy nem vonogattam a szemöldökömet. Postás morcosan becsenget, levelet morcosan átad, aláírást morcosan begyűjt, eddig ez volt a gyakorlat. Ha nem találtattunk a lakásban, a postaládában figyelt az értesítés, hogy baktassak el x postára és vegyem át a nekem szóló valamit. Nem a morcos fejét hiányoltam, a túrát sem, inkább az értesítést. A második szintén a postaládánkban kötött ki, és itt már elvetettem azt az ingatag lábakon billegő feltételezésemet, hogy a postás jófejségből ezt is bedobta, mert megint nem voltunk itthon a gyerekkel, viszont nem akarta, hogy terhesen elcaplassak a távoli postára. Az a postásnő, akihez képest a legdurvább smirgli is pihepuha babapopsi. Hja, a naiv kis lelkem. Módosították a szabályokat, ez jutott az eszembe. Értesítés helyett magát az ajánlott levelet tolják a postaládába, egyem a cuki szívét a magyar postának. Micsoda forradalmi ötlet így áprilistól! A harmadik ajánlott levelemmel ma kopogtatott be a normális női szomszédunk lánya: A postaládájukba dobta be a postás, mert a miénkbe nem fért be. Bakker. Kíváncsian vártam, mit lép a szokásosnál vastagabb borítékra a postás (az első kettő simán átfért), de bevallom őszintén, erre a megoldásra nem számítottam. Ja, és itthon vártam a csengetést. Semmi. A m. p. honlapján azt írják, hogy ha a kézbesítés sikertelen, a küldemény levélszekrénybe helyezhető, így a címzett hamarabb juthat hozzá a levélhez. Ennek feltétele, hogy a küldemény a levélszekrényben sérülésmentesen elhelyezhető legyen, valamint illetéktelen személy ne férhessen hozzá. Ebben az esetben a kézbesítés tényének igazolása nem az átvevő aláírásán, hanem a Posta saját okiratain alapul. Hümmm... Miként lehet sikertelen egy meg sem kísérelt kézbesítés? Vagy itt a tavasz, leizzad az ember lánya, mialatt lifttel bejárja az emeleteket, csessze meg mindenki az ajánlott leveleit? Holnap Kovács Karcsi bácsi villanyszámláját fogom megtalálni a postaládámban, hogy adjam át neki, mert a postásnő alacsony, nem érte el a legfelső láda nyílását? Miért cicóztunk eddig az értesítéssel (pölö az elmúlt egy évben) és a fiamat felébresztő csengetésekkel? Játszótéri anyapajtástól tudom, hogy ő csupán értesítéseket kapott, ajánlott levelet soha, a postás kísérletet sem tett a személyes átadásra.

Sokáig tartott, amíg lebeszéltem magam arról, hogy panaszt tegyek a postán. Nem szimpatizálok azzal a megoldással, hogy másokhoz dobálják be az ajánlott leveleimet, mert a postás épp olyan passzban van, ugyanakkor lesz még levelem/csomagom, legalábbis remélem. És meg akarom kapni őket. És azt is szeretném, ha az én leveleimet/csomagjaimat is megkapnák a címzettek, bár ez szerencsére nem a mi postásunk hatásköre. És utálom, ha moccanás nélkül kell tűrnöm az ilyesfajta húzásokat, úgyhogy kitaláltam, mindenkitől mondjuk tértivevényes vagy LNK cuccot fogok kérni. Vagy valami fegyvernek látszó tárggyal megfenyegetem a postást.

Itt is megmutatom az új szerelmemet

Krizokolla ásványgolyókból készítettem ezt a Granadát, az eddigi legteljesebb flow-élményt köszönhetem neki. A többi kép itt, és elárulom azt is, hogy a baglyok már a fülemben vannak.

Milyen ékszert szeretnétek nyerni?

Nem felejtettem el, hogy játékot ígértem a 300. rendszeres olvasó feliratkozása után, viszont nem tudom, milyen nyereményékszert készítsek. Úgy érzem, sikere volt a nyakláncnak és a karkötőnek, ilyesmit forgatok a fejemben most is, de jó lenne, ha segítenétek: Milyen ékszernek örülnétek, ha Fortuna istenasszony titeket fogadna a kegyeibe? Nyakláncnak, karkötőnek, esetleg fülbevalónak? Vagy mindegy?

Április 4-ig várom a kommenteket, nyugodtan írjatok bele színt/típust is, vagy akár linkeljétek be azt a konkrét ékszeremet, amivel szemeztek egy ideje. Az ékszeres blogomban tudtok nézelődni, itt meg az alkotok címke alatt.

Köszönöm, ha kommenteltek.

Minifelnőtt

"Nézd, kilencévesen ideje lenne már felnőnöd...", mondta a homlokát ráncolva a tízéves kisfiú annak a másiknak, aki lehajtott fejjel egy kavicsot rugdosott a hintaló mellett.

A vágy nem annyira titokzatos tárgya

Két és fél órával ezelőtt szerettem bele ebbe a baglyos fülembevalóba:

Két és fél órája azon merengek, vajh tudok-é élni nélküle. Vegyélmeg, vegyélmeg, vegyélmeg, ezt huhogják a baglyok, idáig hallom őket. Őrület. 

P.S.: Itt találtam a madárkákat, a kép is innen.

Meglepő, de...

... a citromos sült csirkemell finom. Legalábbis az, amit Polcz Alaine receptje alapján készítettem. (A szakácskönyvét minden évben linkelem valamilyen formában, nem lehet eleget reklámozni.) Csipetnyi önálló gondolatot adtam hozzá, tényleg csak annyit, hogy csirkecomb helyett megmosott, felszeletelt, kicsit megsózott csirkemellre csorgattam fél citrom levét, illetve nem méricskéltem a mogyorónyi vajdarabkákat, érzésre kentem a húsokra és a húsok alá. A reszelt citromhéjat is beleszórtam a tepsiben heverésző mellekre, ahogy P.A. írta (citromkopasztás közben kivételesen nem történt személyi sérülés), aztán jól összeforgattam a cuccost. Nem szöszöltem a tepsi/tűzálló tál kialufóliázásával, beértem annyival, hogy a tepsi tetejére simogattam. P.A. 35-40 percnyi sütést emleget a könyvében (fokot nem írt), az omlósság érdekében egy órát szavaztam meg olyan 180 fokon. Tavaszias salátával remek a citromos csirke, kimondottan frissítő és könnyű fogás (bár egyáltalán nem fotogén). Egészségetekre. 

Lehet, hogy csak mi nem tudtuk

Úgy terveztük, hogy a maradék üdülési csekkemet márctizenöt/húsvét/pünkösd táján költjük el valami romantikus helyen (értsd: a gyerek behajtható ajtóval rendelkező saját kis zugot kap az aktuális szobánkon belül). Fájt volna, ha B. betegeskedése miatt egy jó kis wellnessezés ugrik a hosszú hétvégén (bár engem sem masszírozni, sem meleg vízben áztatni nem szabad jelen állapotomban, azért ne becsüljük alá a svédasztal által nyújtott örömöket, főleg úgy, hogy nem én mosogatok), az Állatkertért csak minimálisan vérzett a szívem.  

Merengtünk egy sort azon, hogyan költhetnénk el az ü.cs.-t, és hiába nyálaztuk át a lehetőségeket, a szállásosdin kívül más nem merült fel megoldásként. Az egy hétig tartó mozizás/vonatozás/kultúrafalás vagy nonstop éttermezés hiába csábító (?), kivitelezhetetlen. Ő, aki férfim azonban a rengeteg melója miatt nincs abban a helyzetben manapság, hogy ad poci kivegyen három-négy nap szabit, így erőteljes fogszívás kíséretében megszavaztuk az ü.cs. meghosszabbíttatását (értsd: az összeg megkurtítását), ami holnaptól már nem érvényes. Ő, aki férfim telefonon nem érte el az ügyfélszolgálatot, ezért szépen előkészítette a hosszabbításhoz szükséges papírokat és bebumlizott a céghez, ahol egyáltalán nem kellett sorban állnia: az egyetlen ügyfélszolgálatos egyetlen ügyfele volt, és kizárólag azért nem tűnt kihaltnak az épület, mert a biztonsági őr ott álldogált az ajtóban. Az ügyfélszolgálatos elmesélte, hogy a 2012-ben érvényes ü.cs. év végéig váltható be, utána megszűnik az egész cucc. A mai reggel tehát nem véletlenül kapta a fucktörtök címkét a családi kommunikációnkban. Szerencsére később minden jóra fordult, ez persze nem az ü.cs.-es bagázson múlt.  

Újra megnéztem az elmúlt hetekben már párszor végiglapozott ü.cs. honlapot, és még mindig az a helyzet, hogy nem rakták ki a főoldalra 48-as betűméretben (Times New Roman, nagyon bold és nagyon vörös) és ötven felkiáltójellel és menetelő hangyákkal nyomatékosítva, hogy aranyoskáim, ez és ez a szitu a 2012-es üdülési csekkekkel. A honlap alapján olyan teljesen, mintha élő dolog lenne az ü.cs., akciós ajánlattal, pesti ügyfélszolgálattal, ü.cs. megrendelésével, elfogadóhelyi csatlakozással, anyámtyúkjával. Az infó egyetlen helyen szerepel: a praktikus kérdések között. De legalább megtudtuk. Most már csak Mörfit kellene túszul ejteni és semlegesíteni húsvétig/pünkösdig.

When a man loves a woman

Tegnap ő, aki férfim főzött nekem ebédet: rendelt kaját a La-Guna étteremből. Mázlija van velem, mert a világ egyik legrendesebb terhes nője vagyok, például nem ugrasztom ki az ágyból azzal, hogy epret óhajtok hajnal fél négykor, csupán olyan könnyen beszerezhető táplálékra vágyom, mint a sajttal-barackkal töltött rántott hús vagy a rántott cukkini vagy a rántott nemtudommi - egyszerre. Igaz, ezeket általában azonnal akarom, és pusztán azért nem tudom s.k. prezentálni a lakomát, mert valamilyen rejtélyes okból kifolyólag én soha nem szólok magamnak előre, hogy milyen ehetnék fog letámadni engem a következő, abszolút védtelen pillanatomban. 

A La-Guna kábé 20-30 perc alatt kiszállítja a megváltó és meglepően finom fogásokat, ez nálam még belefér az azonnal kategóriába. Az adagok jó nagyok, barátságos árakkal dolgoznak, netes rendelésnél kedvezményt adnak, x összeg felett meg valami ajándékot is. A kétszemélyes bőségtál olyan, hogy elvileg lehetetlen kivégezni egyszerre. Nekünk kizárólag úgy sikerült, hogy magamra vállaltam a bőségtál oroszlánrészének elpusztítását: a terhességből fakadó kajálási ösztönöm maximális fokozatra kapcsolt, így az ebéd után pár órával lenyomtam egy második ebédet is. Nemterhesen napokig elég lenne a kétebédnyi adag. Néha rosszul vagyok magamtól, igen. 

P.S.: Köszönöm dorwnak a tippet, az étteremnek meg azt, hogy nem haltam éhen.

Néha van úgy, hogy nem merek kérdezni

A nénivel keddenként tudtam beszélni, a délelőtti piacozás után. Néha vissza kellett hívnom, mert pont abban a pillanatban ért haza a cekkereivel, amikor csengett a telefon. Vékonyka, öregnénis hangja volt, udvariasan sorolta fel a doktor úr szabad időpontjait. A nevemet sokszor ismételtem el, kicsit hangosabban, kicsit szótagolva. És még csak nem is Szentkomáromfalvy Eufrozinának hívnak.

Azon a novemberi kedden hiába hívtam óránként, nem vette fel a telefont. Szerdán, csütörtökön, pénteken sem értem el. A fiától, a doktor úrtól elnézést kértem, hogy időpont miatt zavarom a közvetlen számán, de az anyukája elérhetetlen. Kórházban van, mondta a doktor úr, és kérdezett pár dolgot az akkor még almamagnyi babámról, aztán kaptam időpontot. Az édesanyjának jobbulást kívántam. 

Januárban a doktor úr régi asszisztense köszönt rám a telefonban, amikor a néni számát hívtam. Most már ő intézi az időpontkéréseket, jegyezte meg az asszisztens. Azt nem árulhatta el, hogy van a néni, nem az ő dolga, kérdezzem a doktor urat. Csak azt szerettem volna tudni, meggyógyult-e már. Nem etikus ilyesmi információt kiadni. Állítólag. Talán tényleg nem az. 

A doktor úrral azóta többször találkoztam. Soha nem kérdeztem semmit. Nem akartam fájdalmat okozni neki  egy egyszerűnek tűnő kérdéssel. És jobban van már az édesanyja, doktor úr? Nem, meghalt. Ezt a helyzetet szerettem volna elkerülni. Magam miatt is.

Hétfőn egy órát vártam a doktor úr magánrendelőjében. Nagy a csúszás, a szék meg kényelmetlen. Nem vittem magammal könyvet, siettünk. A kis asztalkán heverő magazinokra esett a pillantásom. Az egyik tavalyi Marie Claire után nyúltam, fogalmam sincs, mikor olvastam utoljára. Ahogy felvettem a MC-t, eszembe jutott, hogy a néni mindig csak Nők Lapját rakott ki az asztalkára, az elmúlt két évben egyetlen MC-t sem láttam a sok Nők Lapja között. Az asszisztens olvasta a Marie Claire-t, erre gondoltam. Gyorsan, feltűnés nélkül átnéztem a Nők Lapja dátumokat. Tavalyi az összes. November előtti. Elszomorodtam.

Tulajdonképpen semmi konkrét okom nem volt a szomorúságra. Úgy képzeltem, hogy a doktor úr felesége elfoglalt doktornő, ezért a néni teszi barátságossá a fia rendelőjét. A vécében tiszta törülköző és szappan. A bekapcsolt rádióból komolyzene szól, a kis asztalkára állított lámpa meleg fénnyel öleli körül a narancsillatú mécsestartót, a várakozó hölgyeket Nők Lapja szórakoztatja. A néni minden héten megveszi a Nők Lapját, ábrándoztam.

A Marie Claire-t néhány cikk után visszatettem az asztalra, közben véletlenül lelöktem néhány Nők Lapját a földre. Hitetlenkedve néztem a legfelső dátumát. Múlt heti. Nem vettem észre az előbb. Éreztem, ahogy a megkönnyebbülés zsigerről zsigerre árad szét bennem. Él!, gondoltam, és vigyorogtam. 

Privát tavasz

Dorwtól kaptam, amikor még szomorúbb volt az idő meg a kedvem is, hogy mosolyogjak, ha ránézek. Megtörtént, és azóta mindig megtörténik. 

Ronaldo, bocs!

csibike: ... és képzeld, az egyik csatornán elkaptam valami sportfilm utolsó pár percét, amikor Cristiano Ronaldónak mesterlövészek között kellett elvezetgetnie a labdát és...

ő, aki férfim: ... és lelőtték? 

Nálunk C. R. egyfajta vörös posztó ő, aki férfim szemében, szegény Cristiano mindig kap valami ... khm... kedves beszólást, ha a Real Madrid vagy a portugál válogatott játszik, holott soha nem tagadtam, hogy nagyképűnek tartom, hideg ráz a műeséseitől és pasiként nem az esetem, viszont a tehetségével és a technikai tudásával már az első pillanatban lenyűgözött. (Azért azok a kockák sem csúnyák a hasán.) 

Amúgy imponál ő, aki férfim csipkelődése. Általában nyelvet nyújtok rá. És mindketten röhögünk.

P.S.: Ő, aki férfim: Nem vörös posztó, csak egy nagy céltábla van a hátán. Mit mondjak erre? Várom a  foci Eb-t, hehe.

Edit megfenyegetett

Egyik blogomban sem akartam posztot írni arról, hogyan becsmérel és próbál kioktatni engem anyaságból egy beteg lelkű, Olaszországban élő, kétgyerekes negyvenes nő, mert nincs jelentősége, kommentben elég nagy baromságokat fogalmazott meg, elhalt néhány agysejtem, mire elolvastam őket, viszont épp bejegyzést kanyarítottam ide, amikor megérkezett tőle ez a levél, olvassátok (kattintsatok a képre nagyítóvadászat helyett):

Most az történt, hogy ezen a gyerekblogomba írt poszton durrant el a sokévnyi háztartásbeliségben megfáradt agya, és úgy gondolta, itt az ideje, hogy jól megmondja, mennyire szar anya vagyok. Mert ezt ő, az anyaistennő tökéletesen látja. Van, akinek két saját gyerek elég az észosztáshoz, azt hiszi, már mindent tud a gyereknevelésről és belepofázhat mások életébe, és kizárólag neki lehet igaza. Nekem nem lehet saját gyereknevelési elvem, de ha mégis van, az szar. Szerinte. Szerintem nem, nekem tetszik, a gyerekeim apjának tetszik, ráadásul együtt találtuk ki. Ehhez jön még az, hogy szó nélkül el kellene fogadnom, ha valaki az enyémtől ellentétes véleményt képvisel, mert mit képzelek magamról, hogy önálló véleményem van, biztos nem bírom a kritikát, sőt, ne is reagáljak az engem fikázó kommentekre.  

Edit korábban rendszeres olvasó volt, itt is kommentelt, meg a másik blogomban is, aztán valamikor leiratkozott, gőzöm sincs, mikor, nem is fontos. A kommentjei alapján volt egy olyan sejtésem, hogy nem egy szimplán erre tévedt, unatkozó xy köpködi ki magából a sérelmeit, ismerősnek tűnt a mondatszerkesztése ésatöbbi, a statban meg láttam, hogy pontosan honnan ír. Rögtön tudtam, ki ő. (Aki nyilvános, stattal ellátott blogba kommentel, az vállalja a felelősséget, ugye, Edit, még hackerkedni sem kell. Hízelgő, hogy kinézed belőlem.) Lecsekkoltam a rendszeres olvasókat is, hogy biztos legyek a dolgomban. Ja, anno ilyen kis behízelgő levélkével nyitott rám:

Naivan azt hiszem, ha megpróbálok a saját álláspontomra rávilágítani az engem becsmérlőnek, talán elgondolkodik rajta. Edit csak a saját csontját rágta kommentről kommentre, a legutolsót már olvasatlanul töröltem ki, mert aki ennyire veszettül ragaszkodik egy számára idegen blogger kiosztásához, az beteg. Hadd éljek már úgy, ahogy akarok. Miért kellene nekem bárki előtt fejet hajtanom, ha szilárdan hiszek valamiben? Főleg úgy, ha hülyeségnem tartom mindazt, amit mond és csak nagyvonalúságomban nem törlöm ki a kommentjeit? Kértem bárkitől is tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan szervezzem az életemet, hogyan gondozzam a párkapcsolatomat, hogyan neveljem a gyerekemet? Nem, nem kértem. Köszönöm, így jó az életünk, ahogy van, ha segítségre szorulunk, szólok, megígérem. Soha az életben nem állítottam, hogy mindent tökéletesen csinálok, soha az életben nem mondtam, hogy az én módszereim a legkiválóbbak, soha az életben nem próbáltam senkit sem meggyőzni arról, hogy úgy nevelje a gyerekét, ahogy én. A párommal együtt tesszük a dolgunkat. Ha ez valakinek szimpatikus, örülünk, nagyon jó embereket ismertünk meg a közös nevezőnek köszönhetően. Ha valakit irritál akár a személyiségem, akár az életem, akár bármi más velem kapcsolatban... hát... finoman szeretném megfogalmazni: nem érdekel. Nem kötelességem, hogy szeressek olyan embereket, akik engem nem szeretnek. Jogom van ellentmondani nekik akár szóban, akár írásban. Jogom van saját véleményt formálni. Jogom van úgy élni, ahogy akarok. Én nem baszogatok senkit, miért kellene eltűrnöm, ha engem baszogatnak? Az intelligens kritikát szeretem. A frusztráltságból, kisebbségi komplexusból eredő kioktatás mulatságos. 

Talán három éve olvasok anyablogokat. Többször olvastam olyasmit, amivel nem értettem egyet, de soha nem osztottam ki senkit a gyereknevelési elvei miatt. Hogy miért nem? Mert nem az én dolgom. Nem az én életem, nem az én gyerekem, ergo olyan szinten, hogy okoskodva beledumáljak, nincs közöm hozzá. Tanácsot, véleményt, tapasztalatot szoktam írni kommentben, ha kényes a téma, akkor röviden, óvatosan fogalmazva. Hosszabban privát levélben, de ott is megválogatom a szavaimat.  

Amit Editnél durvának tartok: Amíg a szíve csücske voltam, addig névvel, profillal felvállalta magát, tündibündi kommenteket írt. Mihelyt fikázni kellett, sunyi módon névtelenül tette, abban a hiszemben, hogy nem tudom, ki ő. Ez nálam kimeríti a gerinctelenség fogalmát. 

És hogy miért fenyegetett meg Olaszhonban vagy valami elcsépelt olasz sorozatból magára szedett maffiás stílusban? Az egyik kommentben beírtam a nevét. Hogy lássa, van neki olyan. Erre kreált egy mélcímet és onnan küldte nekem a fenti, igen bájos hangvételű fenyegető levelet. 

Edit, szánalmasnak tartalak és végtelenül sajnállak. Ha a saját állításod szerint szuper az életed, mert te vagy a  szuperanya, a férjed szuperapa, a családod meg szupercsalád, akkor foglalkozz velük, ilyen idill közepette nem illik habzó szájjal kismillió kommentet írni egy olyan bloggerhez, akihez semmi közöd, akit nem is ismersz. Éld a szuperéletedet, kisanya.