Zöld izé a fürdőszobában

Rendes nő vagyok, akkor is szívemen viselem ő, aki férfim lelki egyensúlyát, ha valami extrémebb szépítőszert hurcolok haza, tudom, hogy a férfilélek nincs otthon sem a kocsonyaszerűen rengő-remegő, sem a bizarr színű kozmetikai cuccokban, ezért például a legújabb szappanom felbontása után pár perccel direkt szóltam neki, hogy az a zöld izé a mosdó szélén valójában szappan, sárgadinnye illatú szappan sok kicsi bizbasszal a belsejében, szóval, semmi ok az aggodalomra, úrnője vagyok a helyzetnek, a zöld izé abszolút bőrbarát, biocucc és nem eszik emberhúst.

Mellettem kaland az élet, igen. 

Az sms-ről, amit egyszer küldtek el, de kétszer érkezett meg

Néhány havonta előfordul, hogy ő, aki férfimtől fantomsms érkezik a telefonomra. Csak tőle. A fantomsms jellemzője, hogy egy sms, ami fantom abszolút nem passzol az éppen aktuális csevegésünk vonulatához. Az első két fantomsms-nél halovány barázdákba gyűrődött a homlokom, hirtelen nem értettem a szituációt, mivel úgy tudom, kiváló a kommunikációs csatornánk, nincs fennakadás a küldés-fogadás területén, erre tessék, itt egy sms, ami önmagában ugyan értelmezhető, mintha ismerősnek is tűnne, a pillanatnyi szövegkörnyezettől azonban markánsan elüt. Mielőtt még gyanakodni kezdtem volna, hogy ő, aki férfimben esetleg több személyiség lakozik és hol az egyik, hol a másik, hol a többi pötyög nekem üzeneteket, vetettem egy pillantást a dátumra - kiderült, két-három hónappal korábbi üzenetet kaptam meg. Újra. Innen az ismerősség-érzés. A fantomság meg az, hogy ha akkor és ott megnyitom, el tudom olvasni az egyszer már elküldött sms-t, egyébként meg nincs nyoma a beérkezett üzenetek között. Talán rosszul áramlik a mobilcsí, passz.

Füles kérdés

Néhány napja foglalkoztat Az Élet egyik nagy kérdése, a fültágító, ami nekem nem tetszik (most ilyen diplomatikusan fogalmazós hangulatban vagyok), de nem is ez a töprengésem lényege, hanem az, hogy nem és nem tudok rájönni, miért jó egy-egy sokcentis karika a fiúk és a lányok fülcimpájában, mi benne a szép, vagy ha nem jó és nem szép, miért tágítják például kifejezetten csinos lányok akkorára a cimpájukat, hogy egy elefánt is kényelmesen átsétál rajta. Mindig borzadva nézem az óriási fültágítókat, mondjuk, engem az orron átszúrt csont Afrikában honos törzsi divatja is elborzaszt. A fültágítót nyilván nem öltönyös-nyakkendős középkorúak hordják, meg rosszul megy a kozmetikai cég pr-menedzsernőjének körömcipőjéhez is, viszont nagyon sok fiatalt észlelek mostanában kisebb-nagyobb fülcimpalyukakkal, előfordult olyan is, hogy a zebra előtti tömegben egy fültágítós srác állt előttem és a nagyobbacska karikáján keresztül simán láttam, mikor váltott zöldre a lámpa. (Lehet, pont az a lényege, hogy egyesek felebaráti szeretetből megkönnyítik embertársaik számára a közlekedést és önfeláldozóan kitágítják a füllyukukat, elősegítendő embertársaik zavartalan tájékozódását.) Azon is merengtem, vajh hogy lehet ezzel a fülizével aludni, a kérdés azonban lekerült a napirendről, mert megszavaztam, hogy biztos kiszedik, de azért némi bizonytalanság maradt bennem. A fültágítónál még az az opció is adódik, hogy ha kiszeret belőle a lógó cimpájú tulaj, miként lesz újra normális füle, például levágják vagy visszaforr vagy odavarrják az extrém módon kinyúlt részt? Vagy esetleg nem történik semmi, mert tök jó, hogy az illetőnek kettő darab beépített ugrálókötele van?  

P.S.: Azt hiszem, előrelátó szülőként kénytelen leszek elkülöníteni némi pénzmagot a lehetséges tetoválás-, piercing- és fültágítókárok rendezésére, és addig megszeretem a pálinkát, legyen mivel erősíteni a szívemet, ha csemetém ilyesmivel akarná ékesíteni cimpáját, felkarját, szemöldökét, bimbóját. Nem könnyű anyának lenni, már most látom.

Nem érteni magyar?

Szépen elmagyaráztam a sportbolt eladónőjének, hogy a gyerekvárás hosszú hónapjai alatt is szeretnék festegetni, dekupázsolni, üvegmatricázni estébé, ezért szükségem lenne egy olyan szájmaszkra, ami a barkácsolás hevében megakadályozza az ilyen-olyan festékek, kontúrok és egyebek inhalálását, imígyen védve ivadékunkat az esetleges káros anyagoktól. Az eladónő szeme felcsillant, elkalauzolt a téli sportfelszerelésekhez és rámutatott a símaszkokra. Nem kezdtem el részletezni, hogy szó sincs síelésről vagy bankrablásról. Erős a gyanúm, nem értette meg, mit is szeretnék valójában.  

Függő lettem

Függőségem egészen friss, konkrétan egy napja sem tart és a mostani téli olimpia a tárgya. A nyárinak lelkes híve voltam eddig is, néztem, amikor csak tudtam, mediterrán véremnek köszönhetően azonban távol áll tőlem mindenféle téli sport, kizárólag a hosszú távú forralt borozással tudok rokonszenvezni. A síeléstől kimondottan tartok, féltem a csontjaimat és nem szeretnék kárt tenni a körülöttem síelő gyanútlan emberekben. Szerintem én lennék az a síanalfabéta, aki siklás közben eldobja a botjait, hogy eltakarhassa a szemét, aztán a félelemtől sikongatva egészen addig suhan hegyen-völgyön át, amíg meg nem állítja egy betonfal. A szánkó és a korcsolya vonz, sajnos, mindkettőhöz ki kell mozdulni a hidegbe. Tavaly majdnem csináltam hóangyalt, csak nem találtam alkalmas helyet a mutatványhoz, pedig decemberben szívesen belefeküdtem volna a hideg hóba. Önként.

Két alvás/rosszullét között kattantam rá a téli olimpiára, sífutást néztem és lesiklást, ma meg szánkót - és teljesen elvarázsolt, és tetszett, és drukkoltam. Én. Aki eddig azt sem tudta, hogy léteznek ilyen versenyszámok. Szégyen és gyalázat, igen. Például a szánkónál azt hittem, olyan helyes kis faszánkókon mennek majd a versenyzők, mint amilyen a szomszéd nő gyerekeinek is van, most meg már a spéci cipők és a szánkózás közbeni bokamozdulatok izgatnak. Egyedül műkorcsolyában vagyok otthon, úgyhogy nagyon élvezem, hogy kitágult a világ.

Támadááás!

Ezt üvöltötte tegnap este tíz körül az extázisba került tömeg a MüPában, a saját két fülemmel hallottam, illetve én is üvöltöttem, ő, aki férfimmel együtt. Nem a MüPa elfoglalására készültünk, nem, Goran Bregovic biztatott fel minket a közös játékra a Kalashnikovhoz és akkor már olyan volt a hangulat, hogy tombolt a teltház és minden egyéb üvöltözésére is hajlandóak lettünk volna, csak muzsikáljanak még a fiúk-lányok.

Olyan délután öt felé kezdett úgy alakulni a helyzet, hogy talán mégis eljutunk a koncertre, addig szinte csak aludtunk. A táskámba valóságos terülj, terülj asztalkámat gyömöszöltem, 'soha nem lehet tudni, mit kíván a kölök' alapon. Ilyenkor nagyon tudok örülni annak, hogy a MüPában nem világítják át a táskákat, kínos lenne, ha minden biztonsági őr azon röhögne, hogy a fél frigót magammal hurcolom a koncertre. Szerencsére ruhát is találtam itt-ott már bébibálnába átlényegült habtestemre, bár pár percig egészen közel álltam a 'nincs egy rongyom, amit felvegyek' című szívszorító nagyjelenet előadásához, ugyanis úgy tudtam, hogy rendelkezem bővebb ruhadarabokkal, ami igaz is, csak mindegyik nyári. Nagy nehezen előbányásztam egy öt-hat évvel ezelőtt hordott nadrágomat a szekrényből, ez az utolsó kényelmes normál gatyám, előbb-utóbb jönnek a kismamaszerkók.
Ő, aki férfim neocitran, majd algoflex segítségével próbálta magát lelkes koncertlátogató formába hozni, én pedig ivadékunkkal folytattam diplomáciai tárgyalásokat, ezek lényegét cirka úgy lehetne összefoglalni, hogy nézd meg, apád milyen szarul van, légyszi, ne akard, hogy én meg kitaccsoljak, és hogy nagyon szeretnénk elmenni a koncertre és nem csak azért, mert kifizettük a jegyeket, és hogy naná, magunkkal viszünk. A gyerek kiharcolt magának egy nagy szotyis perecet a MüPában, aztán onnantól nyugiban maradt, hányás, pisilés és ájulás nélkül tomboltam végig a két és fél órát - már amennyire ülve lehet tombolni. (Lehet.) Kezdetben eléggé visszafogottan mocorogtam, mert itthon mindenféle táncos mozdulat torokba felkúszó gyomrot eredményezett és igazán nem akartam nyakon hányni az előttünk ülő szimpatikus párt. Lassan azonban kiderült számomra, hogy a sarj remekül elvan a nagy szotyis pereccel, esze ágában sincs megbundázni az ülvetáncolásomat, úgyhogy pár nagyobb kilengéssel járó mozdulatot is megkockáztattam. Semmi reakció. Ő, aki férfim néha odasúgta, hogy azért ne rázzam össze a gyereket, de szerintem jobb, ha szokja, a BKV busz sokkal durvább flikkflakkokra képes.

A koncert fergeteges volt, nagyon nem akartam kihagyni, nem véletlenül. Bregovic elhozta a teljes Wedding and Funeral Orchestrat, a vonósokkal és a férfi kórussal még ütősebbet produkáltak, nonstop forrt a vérem a muzsikájuktól. Az est folyamán kedvencet avattam a szuperszexi és szupertehetséges dobos-énekes-egyébhangszeres srác személyében, aki most kibontott félhosszú és barna hajjal hihetetlenül erotikusan dobolt-énekelt-egyébhangszerezett. (A linkelt youtube videókon még jelentéktelen szőke a kis drága.) Jól éreztem, hogy anyja lehetnék, nyolcvanhétben született, egyébként meg csak annyira tehetséges, hogy cirka tíz éve a zenekar tagja. Maga az őszülő Bregovic mester is elég sármos, bár a hangi adottságai jóval szerényebbek, ugyanakkor kiválóan ért a show-hoz. (A Ringe ringe raja-ban ő énekli a magasabb szólamot is, ezen ledöbbentem, nem néztem ki belőle. Bocs, mester.) Sorban jöttek a slágerek, Ederlezi, Mesecina, Napile se ulice, Gas, gas és még sorolhatnám, bár a Bubamara kimaradt valamiért. A közönség  nem hiányolta, lelkesen őrjöngött, nem tudom, hányszor tapsoltuk vissza őket. Örömzene, tényleg az.

Természetesen ma nyoma sincs a bulivénámnak, egész nap extraszarul vagyok, de hát valamit valamiért.

Challenge day

Egyelőre minimálstílben valentinozunk: jól összebújunk az ágyban, ő, aki férfim meg én. A helyzet azért annyira nem romantikus, ő, aki férfim kezd belázasodni, én meg épp a terhesség émelygős, elgyengülős, alvós szakaszában járok. Ma egyébként jelenésünk van a MüPában, a Goran Bregovic koncerten, amire tényleg nem várunk régóta, tavaly novemberben vettük meg a jegyeket. Perpill fogalmam sincs, ki támogat el minket odáig. Innen szép nyerni, ugye.

P.S.: A csokiszívekből sem tudok erőt meríteni, ugyanis gyerekkezdeményünk utálja a csokoládét.

Szolgálati közlemény

Könnyebb egy helyen menedzselni két blogot, ugye, ezért a gyerekblogomat ezennel megnyitom itt a blogspoton:

http://gyermekmegorzo.blogspot.com

Ha van kedvetek, gyertek, olvassátok.

Kedvenc találós kérdésem

Már majdnem 4,5 mm és dobog a szíve - bennem. Mi Ki az?

(Igen.)

Apropó, fegyvernek látszó tárgy

Az jutott eszembe, hogy megtippelni sem tudom, például egy életemet fenyegető vészhelyzet adott esetben mennyire hozná elő belőlem a fegyvernek látszó tárggyal bámulatosan hatékonyan védekező vérállatot, ugyanis az elmúlt harminckét évben nem mutattam hajlamot a mások elleni fizikai erőszakra. Ha a kézilabdameccsek hevében elkövetett apró szabálytalanságokat nem számolom, nagyjából két kilengésem rémlik. Öcsémmel sokat verekedtünk gyerekkorunkban, de az egymás ritkább-gyakoribb csépelése szinte kötelező testvéreknél, így ez annyira talán nem számít. Egyszer viszont gyilkos indulat szállt meg: Fent nevezett öcsémet alsós korában bántalmazta egy felsős srác, sírt is szegény, mármint az öcsém, ezért még abban a szünetben felkutattam a srácot, amelyikben az öcsémet bántotta, egy pillanatra sem zavart, hogy idősebb és nagyobb nálam, és bosszúból fenékbe rúgtam - vendettáig nem fajult a helyzet. Mit ne mondjak, a srác teketória nélkül lekevert nekem egy pofont, az arcomon maradt a tenyérlenyomata, az erkölcsi győzelem azonban abszolút az enyém volt, rém megvetően néztem rá az elkövetkező években. Gyerek- és nőverő, pfuj. Azóta fizikailag nem bántalmaztam senkit, IQ és EQ és humor az én fegyverem, talán egy pillangókéssel szemben is érnek valamit. (Nagyon remélem.)

P.S.: Ja, a csokimikulás nyakát véletlenül törtem ki nemrég, szóval, nem esik a fizikai erőszak kategóriába, ráadásul visszaragasztottam a fejét.

Egy kérdés némi szöveg után (Na jó, több kérdés...)

Este kilenc után csengettek a kaputelefonon. Ő, aki férfimmel azt tippeltük, hogy a közelben lakó családtagjaink is búcsút mondtak a mai családi összeröffnek és félúton hazafelé bedobják nekünk a nagycsaládi ebéd minket illető maradékát, szokás szerint, nem csontokat és cubákokat, nem, nem, hanem az anyósom által kreált fenséges lakoma maradványait, jelen esetben húslevest, sült kacsahúst, krumplipürét, almás pitét és ilyesmit, nehogy éhen haljunk a következő egy-két napban. Az ebédre és vacsorára is elegendő mennyiséget mindig a közelben lakó családtagjaink fuvarozzák házhoz, lustaságból nem cipelünk hadseregre való élelmet tömegközlekedve, ráadásul a t. családtagok eddig még soha nem ették meg a nekünk címzett falatokat, szóval, abszolút megbízhatóak kaja terén is. Már épp összefutott a nyál a szánkban, hogy juhhé, pillanatokon belül folyt. köv. az ebéd (ööö... igen, néha falatozunk késő este), amikor is kiderült, a gépesített családtagok sehol, kacsamell helyett a rendőrséggel kell beérnünk, legalábbis valaki azt mondta a kaputelefonba, hogy ők a rendőrség és engedjük be őket. Ő, aki férfim néhány kérdés és pillanatnyi habozás/kétkedés/mérlegelés után megnyomta a szezámtáruljt eredményező fekete gombot, aztán nemes egyszerűséggel közölte velem, hogy ő most azért megnézi, tényleg a rendőrséget engedte-e be, hiszen volt már betörés a házban, a kósza térítők is fel-felcsengetnek ilyen-olyan ürüggyel, a nagymamámékat kamu villanyszerelők rabolták ki, meg álrendőrökről is olvastunk-hallottunk eleget, úgyhogy az a biztos, ha utánajár a dolognak. Ezen a ponton görcsbe ugrott a gyomrom, lelki szemeimmel már láttam az ezer sebből vérző ő, aki férfimet, épp azon filóztam, hogy magamhoz veszek valami fegyvernek látszó tárgyat és utánamegyek, amikor épségben visszatért. A rendőrökkel pont a lift előtt futott össze, szomszédasszonyhoz jöttek, aki egyébként nem egy gengsztertípus, de ő, aki férfimtől is kérdeztek ezt-azt, ha már ott volt, meg igazolványokat is mutattak. A kérdésem banális, persze hogy az, mindenesetre kíváncsi vagyok, ti hasonló helyzetben beengednétek egy lefekvéshez készülődő lakótelepi házba a magukat rendőrnek tituláló egyéneket? Vagy esetleg belemondom a kaputelefonba, hogy eszem ágában sincs elhinni a rendőrdumát, mint ahogy az a lehetőség sem igazán csábít, hogy fésztufész csekkoljam le az igazolványok eredetiségét, amihez ugyebár cirka annyira értek, mint David Beckham a csipketerítőhorgoláshoz. Mi van akkor, ha az egyének valóban rendőrök és ha nem nyitom ki a kaput, valami súlyos bűncselekmény hatékony megoldását akadályozom? És ugye előfordulhat az is, hogy szomszédasszonyhoz nemrendőrök csengetnek be, illetve hozzánk, és neki a mi naivságunk (?) miatt baja esik...

Hajcihő

"N.-nél találkozunk. Úgy vigyázz, hogy nagyon jól nézek ki!", írtam délután ő, aki férfimnek, épp fodrászhoz indultam, és tényleg minden okom megvolt az elégedettségre, ugyanis öt hőemelkedéses, köhögős, szipogós, dádházs nap után végre kaptam levegőt az orromon, ami már nem vérpiros, hanem csak rózsaszín, és nem is sebes-kidörzsölt, a könnyed hidegrázás abbamaradt, lett hangom, a torkomról lekerült a többméternyi gyógysál és megszabadultam az elmúlt napokban állandósult három pulcsi-két zokni-egy melegítő kombinációtól, amiben itthon kókadoztam, persze a legfontosabb mégis az, hogy a megfázás vagy tökömtudjami súlyosabb részét magam mögött hagyva csinosan felöltöztem, az orczámra-szememre meg leheletnyi sminket tettem. Nagyon kellett az önérzetemnek a tükörben látott before/after kép, és mivel nyomi bacigazda helyett végre kicsit sápadt nőnek éreztem magam, legott meg is fenyegettem ő, aki férfimet a jó kinézettel. (Nem ijedt meg.) N.-re várt a feladat, hogy a hajamnak titulált szénaboglya megrendszabályozásával tovább erősítse az egómat. N. nagyon ügyes fodrász, kedvelem is, ha nincs rossz napja, csodát művel a kócommal. Ha rossz napot fog ki, ami azért nem túl gyakran fordul elő, két centi helyett nyolcat vág a hajamból, én meg kiakadok, ez ilyen jellegzetes női tulajdonságom, hisztiztem már tükör előtt megcsonkított hajtincseimet siratva. Másik problémám, hogy N.-nek saját cukrosbácsija csokisbácsija van, aki teljesen váratlanul szokott betoppanni N.-hez a sportáskányi mannával, általában akkor, amikor tollazatigazításra várok, persze gyanútlanul. Egyetlen darab csokinak még ellen lehet állni (nagy ritkán nekem is sikerül), de gondolj bele, micsoda mennyei illata van egy sportszütyőnyi csokoládénak...! Szóval, ma délután azt kértem az égiektől, hogy legyenek kegyesek hozzám, nem kell elcseszett haj és nem kell gigacsokikísértés, betegségből lábadozó csirkeként nehezen viselném el ezeket az elemi csapásokat - hiába sminkeltem ki magam, azért még óvni kell a lelkemet. Úgy tűnik, jó passzban leledzett a Nagy Manitu, meghallgatott, jövök neki eggyel. Nem találkoztam csokihegyekkel, N.-nek köszönhetően meg lett frizurám és nagyon tetszik, olyan, amilyet szerettem volna, bár a sapka már lapított rajta, a zuhanyzásnál meg menthetetlenül beböngyörödik majd, de nem baj, néhány órán át még örülök neki. Egyébként ő, aki férfim nem hasonlít azokra a pasikra, akiknek nem tűnik fel, hogy a nőjük fodrásznál járt, egyből észrevette az új hajamat - a hófehér padlón heverő sötétbarna fürtjeimen taposva ő ült be utánam a fodrászszékbe.

Az aprópénz bűn, tudtad?

A pasi rettentően kövér, szinte betölti a parányi újságosbódét, fogalmam sincs, hogy szuszakolta be magát a pult mögötti aprócska helyre. Itt-ott kopaszodik, ami haja van, zsíros és félhosszú, belelóg az arcába. Amikor belépek a bódéba, utolsót harap a Sportszeletéből, a maradékot a pénztárgép mellé teszi, a kezét meg a melegítőnadrágjába törli, a mozdulat természetes, megszokott. Nem túl gusztusos jelenség kora reggel, éhgyomorra, arcvonásaimnak fintortilalmat parancsolok, mert támadásra készen lesnek rám azok a rém rosszindulatú sötét gombszemek, inkább előveszem a mosolyomat és a kétszáz pénzemet. Apróban. Egészen pontosan tizenöt darab tízforintos és kilenc darab ötforintos lapul a markomban. A húszezres papírpénzemet egyelőre nem akarom felváltani, mert annak ad poci jellegű költés is lehet a vége, ami nem jó, illetve jó, hogyne lenne jó, csak az a sok forint másra kell, ezért fegyelem van, egyben hagyom a pénzt, úgy a legkönnyebb megelőzni a dőzsölést, hasznos az önismeret, ugye. Egy Nők Lapját szeretnék, mondom és hozzáteszem, hogy sajnos, csak apróban tudok fizetni. Mentegetőzésnek hat, pedig nem annak szánom, hiszen ez is pénz, adnak érte tejet a boltban, például, és megdolgoztam érte. Gurul és csörög, hát istenem, ez van. Kicsit zavar az a gombszem, mert az ilyen gombszemű ember valahogy örömtelen, és teljesen mindegy, hogy kövér, a sunyi gombszem uralja az arcot, még soha nem láttam vidám gombszeműt. Húzza a száját, persze hogy húzza a száját, látványosan méregeti a műanyag tálkába borított forintjaimat, ezennel kezdetét veszi az "Alázzuk porig azt a köcsög vásárlót, aki majd' kétszáz forintot apróban merészel kiszámolni" c. műsor. Türelmesen és kedvesen mosolygok, pszichológiai eset az ürge, idegek harcában meg nagyon jó vagyok, te kis naiv, te. A forintjaim megszégyenítése után én jövök, magácska sem örülne, ha így adnék vissza, kezd bele a lelki terrorba, közben kihívóan méreget és még egy ideig cifrázza ezt az egy tételt, én pedig azon kezdek el merengeni, hogy tulajdonképpen miért is kellene szar alaknak éreznem magam. Bűnt követek el, ha apróval fizetek? Tilos? Tényleg akkora szemétség, hogy megér egy hétperces magánszámot? Nem tudom, mit remél a gombszemű, talán zokogva kellene a pultra vetnem magam, hogy ó, igen, igaza van, elismerem, nem vagyok méltó Az Ember névre, botorság volt azt gondolnom, hogy AZ EMBER apróval fizeti ki a Nők Lapját, pfuj, micsoda féreg az ilyen, igaza van, ó, Mester, köszönöm, hogy megvilágította az elmémet, ígérem, soha többé nem fogok apróval fizetni, mától megvetem és leköpöm a tízforintosokat, pö-pö-pö, csak húszezreseket tartok magamnál, a háromgombócos fagyimat is húszezressel fizetem ki. Megpróbálok nem röhögni a gombszemű halálkomoly vergődésén, a jelenetet viszont elunom, ezért udvariasan mosolyogva felajánlom neki, hogy szívesen visszaveszem a pénzemet, ha ennyire zavarja az a néhány csörgő-zörgő forint. Nem, nem, azt már nem, hagyjam ott a pénzt, persze csak azért fogadja el, mert rendes, és már nyújtja is felém a Nők Lapját, duzzogva, bár ő megvetőnek szánja minden bizonnyal. További szép napot!, köszönök el a gombszemtől még mindig nagyon kedvesen, a bódé előtt azonban nem bírom tovább, nevetni kezdek és kiszakad belőlem: "Ezt a faszt...!"

Havas nyafogás és fogadalom

Úgy tűnik, nem vált be A Tavasznak adott ultimátum, A Tél beleerősített, fogadjunk, még kárörvendően röhög is, amikor a térdig érő hóban megpróbálok egyenes vonalú egyenletes mozgást végezni vagy netalántán gyorsulni - cirka annyira vagyok kecses, mint a lúdtalpas pingvin. Igazán nem tudom, mivel űzzem el a havat, esetleg barkácsolhatnék vuduhóembert vagy vudujégcsapot. Természetesen a legnagyobb hóban-fagyban indítottunk expedíciót az egyik helyi könyvtárhoz, ő, aki férfim meg én, ugyanis nekem pont hétvégén jutott eszembe, hogy azt sem tudom, hol van itt a közelben könyvtár. Ő, aki férfim rögtön rábólintott a túrázásra, ebből is látszik, határtalan a szerelme, vagy meglehet, abban reménykedett, hogy valahol félúton maga alá temet az irdatlan mennyiségű hó, neki pedig soha többé nem kell mínusz hatszáznyolcvanöt fokban, jeges szélben és szakadó hóban könyvtárra vadásznia. A könyvtár azért fontos, mert be akarom tartani az egyik idei fogadalmamat, miszerint kétezertízben nem vásárolok magamnak könyvet, spórolni kell, a horoszkóp szerint is. Mivel roppant előrelátó vagyok, a fogadalom még nem mondatott ki, lóg a levegőben, úgyhogy gyorsan vettem két könyvet, ki tudja, mit nem hoz a jövő. Egyelőre a pótintézmény bejáratásán ügyködöm, majd ha előttem tornyosul nyolc-tíz könyvtári példány, ünnepélyesen megfogadom, hogy idén lemondok a könyvvásárlásról, bár már a gondolattól is összeszorul a kicsi szívem. Kárpótlásul veszek majd például valami szép bizsut - a könyves megtakarításból.

Adok-kapok

Délután olvastam egy ezoterikus magazinban, hogy mindenki azt kapja vissza a többi embertől, amit másoknak ad. Szóval... ki kér csokit?