Függönyös, harisnyás, körömlakkos tavaszi nap

Annyira tavasz van, hogy hazafelé fagyiztunk, ő, aki férfim meg én, de nem is ezért van igazán tavasz, hanem azért, mert le kellett vennem a kabátomat, melegem volt. Cirógatott a napfény, a szellő kellemesen fújdogált, eszébe sem jutott, hogy a fagyiba ragassza a hajamat, amikor meg épp nem a fagyi töltötte ki az egyik vagy a másik kezemet, kézenfogva andalogtunk a városban. Ma - önmagunkhoz képest - korán keltünk, ugyanis folytatni akartuk a néhány hónapra megfeneklett függönyprojektet. (Lustaságból, igen.) Ugye, itt a tavasz, ez pedig a mi hálószobánkban annyit jelent, hogy a reggeli napsütés pont az én habtestemet égeti szénné, már második napja riadok arra, hogy patakokban folyik rólam a víz, lassan kapiskálom a félspontán égés fogalmát. Azt terveztük, hogy legalább a hálószobába veszünk valami függyönyféleséget, hiszen az ébredés-ébresztés barátságosabb módját szeretem, végül azonban hosszas vacillálás után választottunk egyet a nappaliba is. A sötétítő- és a gyerekszobafüggöny egy újabb kör lesz, mert drámai módon korogni kezdtünk hastájt és amíg éhezünk, addig nem tudunk másra koncentrálni, úgyhogy kerestünk valami beülős táplálóhelyet, a függönyözést pedig majd folytatjuk... valamikor. 

Az idő még mindig nagyon szép volt, épp romantikusan sétálgattunk erre-arra, amikor is rábukkantunk a Tűzgyöngy boltra. Ez persze inkább engem hozott lázba, ő, aki férfim nem hord ékszereket. Azonnal rátapadtam a kirakatra, a csodakuckó már zárva volt, és cirka egyetlen másodperc alatt halálosan beleszerettem egy lila tűzzománc fülembevalóba. Nem mintha nem heverne itthon kismillió halálos szerelem-bizsum, de egyrészt ilyenem még nincs, másrészt meg ez egy ilyen női dolog, hogy kell és kész. (Az én kisz drágaszágom...) Jövő héten elcsámborgok arra, muszáj megadnom magam a végzetemnek. 

Hazafelé megkívántam egy jó kis vanília fagyival nyakon öntött almás és meggyes rétest, valahogy azonban mindegyik cukrászdából hiányzott a rétes, pedig szerintem alapédesség. Bánatomban például lila, piros és aubergine színű harisnyákkal vigasztalódtam (csípem az akciókat), plusz kipipáltam a vanília fagyit is, igaz, csak tölcsérben. Az aubergine nem sznoboskodás, van ilyen színű táskám, cipőm és most már harisnyám is, mert nagyon szeretem, anno körömlakkszínként varázsolt el, de gőzöm sincs, milyen szín ez magyarul. Elvileg padlizsán, ami szerintem lehetetlen, mert a padlizsán a saját látószerveim visszajelzése alapján sötétlila, a gyakorlatban az aubergine viszont inkább ilyesmi. (A női lét életbevágóan fontos kérdései, jaja.) Mindegy, akkor is hordani fogom, ha padlizsán.

Bevallom, úgy éltem le harminckét évet, hogy még soha nem volt lila, piros és aubergine harisnyám. Jó, piros, tudod, az a nagyon piros talán akadt általános iskolás koromban, de az nem is igazi piros és abban az időben még nem ébredtem női öntudatom vérvörös vonalára, szóval, nem számít. Azt hiszem, a hormonokra fogom, hogy a piros harisnyámhoz vettem gyorsan egy Bourjois körömlakkot, mert nem élet az élet, ha a körömlakk színe nem passzol a harisnyához, vagy valami hasonló, ezt a nőknek úgysem kell magyarázni. Ő, aki férfimnek sem, holott férfi, viszont szereti, ha meg-megvillantom a dögösebb oldalamat is, ez a körömlakk (és a színes harisnya) pedig mindkettőnknél a dögös kategóriába esik. Ráadásul a Bourjois széles ecsetet applikált a kupakra, halleluja, az élet apró örömei, ergo maga a lakkozás egy suhintás per köröm, nem kell vékony ecsetkével szüttyögni. Most jut eszembe, annyira harmonikus személyiség vagyok, hogy a körömlakkom még a vacsorához kreált gyümölcsszósszal is összhangban lesz. (Körömlakkot, harisnyát nem teszek bele.)

P.S.: Remélem, amíg ezt a bejegyzést írtam, ő, aki férfim elkobozta és számomra ismeretlen helyre rejtette a bankkártyámat.