Ebben a bejegyzésben feltárom a pöttyinvázió részleteit

Az a helyzet, hogy két napja az én konyhámban a legnagyobb az egy főre jutó pöttyök száma, úgy is, hogy már hárman vagyunk, és nincs az a pattanásos tinipubertáskamasz, aki versenyezni tudna a pöttyeinkkel, értelme sincs, mert ha kiélesedne a pöttyharc, adott esetben nem félek összeszámolni a nappaliban lógó függöny pöttyeit, és ott van még a fiam tükörhasú katicája, azon is akad pár. 

Összesen 224 darab pötty érkezett hozzánk pénteken és szombaton, mert van egy ilyen tervem kétezertizenegyre, benne a pöttyös bögrével, és vannak emberek, akik úgy gondolják, nem élhetek pöttyös bögre nélkül. A pöttyinvázió úgy kezdődött, hogy biem (aki valójában kockás cica és úgy látom, zárva a blogja) pöttyös bögrés linkeket küldött, itt is ezer köszönet érte. Aztán pénteken volt nálunk a dorw és egy olyan csodazacskót hozott magával, amiből a pöttyös bögre után újabb és újabb meglepetések kerültek elő, mindenféle földi jó a fiamnak, ő, aki férfimnek és nekem, még cserepes virágot is kaptam a névnapomra és neki is örültem, mert ugyan májusban tartom, de névnap tekintetében nem vagyok konzervatív, az év minden napján tudok örülni a névnapi virágnak. Ja, így januárban a bookline már kétszer köszöntött +5%-os, egy könyvvásárlásra szóló kuponnal névnapom alkalmából, de én nem törtem meg, kemény vagyok, mint az elbénázott sárgaborsó főzelékem. Gyorsan kikukáztam a levelet, hogy távozzon A Kísértés.

Itt most muszáj kitérnem arra az XL-es méretű mogyorós-mazsolás Milkára, amit ő, aki férfim kapott dorwtól ezért. Október óta különböző csoki- és muffinfelajánlások futottak be a postaládámba, pedig mi tényleg csak vicceltünk a csokoládégyűjtéssel, bár lehet, most kellene megragadni az alkalmat és lerakni a leendő csokoládézóm alapjait, ha már így benne vagyok a szülésben. Ő, aki férfim Milkájával egyébként azt csináltam, hogy mire hazaért a melóból, szépen elrendeztem pár csokikockát és csokimorzsát a brutálisan feltépett csomagolópapíron, úgy tűnt, mintha két-három kocka kivételével bezabáltam volna az egészet, holott nem, a csokit eldugtam (és nagyon bíztam abban, hogy nem fogom elfelejteni, hová rejtettem). Ő, aki férfim egyáltalán nem sápadt el a megrendezett csokivérengzést látva, mert tudta, hogy úgysem bírok megenni ennyi csokit egyedül, és tényleg, de azért egy kicsit megrémülhetett volna. Nem olyan könnyű huncutnak lenni, az az igazság.

A többi pötty szombaton érkezett. A logisztikai megoldás miatt annyit tudtam, hogy két bögrét kapunk a kisrumpftól és az L.-től, L. még ott sajnálkozott, hogy kancsót is szeretett volna, de elfogyott. Ő, aki férfim ment el a csomagért - egy hatalmas dobozzal állított haza. Nem gyanakodtam, sőt, elröhögcséltem azon, hogy ez ám a biztonságtechnikai megoldás, két bögrét akkora dobozba csomagolnak, mint a Tadzs Mahal. Gyerekkel a karomban néztem, ahogy ő, aki férfim kicsomagolja a két pöttyös bögrét... és a pöttyös rokonságot, kancsót, cukortartót és a többit. A gyerek sikongatott és hörgött, tetszett neki, ahogy az apja letépi a dobozokról a ragasztócsíkokat, én nem sikongattam és nem hörögtem (bár nem sok választott el tőle), pusztán azt hajtogattam vigyorogva, hogy ezeknemnormálisak, ezeknemnormálisak, ezeknemnormálisak. Két bögre? Aha, persze. Mind a 224 darab pötty olyan, hogy mosolyognom kell, ha rájuk nézek. Kívántam egy kicsit és ilyen nagy lett belőle, tök jó. Mondjuk, az durva lenne, ha a kétezertizenegyre kért pozitív terhestesztem után négyes ikreket szülnék.         

P.S.: Kép majd később, most lusta vagyok elmosogatni a bögréket.

Kereső

Úgy talált a blogomra valaki, hogy "disznóvágás hová szúrjak", és az jutott eszembe, hogy azon a disznóvágáson nem szeretnék a disznó helyében lenni. De a vendégekében sem. Ki tudja, hová szúr.

Az istennőség visszatérő bejegyzéselem lesz idén, úgy érzem

Abban a hitben éltem tegnapig, hogy kacsamellsütés valami óriási kihívás, a konyhámban és a tepsimben azonban meglepve láttam, hogy nincs ebben semmi különös, teljesen feleslegesen tartottam távol magamtól a kacsa mellét. Jó, úgy könnyű volt, hogy a piacon csak rámutattam a Pamela Anderson-féle méreteket idéző mellhúsra és nem küzdöttem meg érte a jószággal. Amíg csomagolt, a húsos csajjal rövid filozófiai eszmefuttatásba bocsátkoztunk arról, hogy nekünk az egy darab kacsamell a két fél kacsamellet jelenti, de van olyan, akinek a fél az egy darab, és hogy további példát hozzon a nem egyértelmű darabszámra, meglóbált előttem egy pár gyulait, hogy képzeljem el, vannak emberek, akiknek ez egy darab, holott szerinte kettő, és az egy pár nekem is kettő. A kolbászlóbálás javított valamennyit a csaj népszerűségi mutatóján, eddig annyira nem szimpatizáltam vele, mert 1) mindig morcosan néz (talán én is morcos lennék, ha egész nap hideg mellekkel, májakkal, nyakakkal és egyebekkel szöszölnék), 2) már kétszer adott büdös húst (nagymamám kicsomagolja és megszagolja a húst, erre valamiért képtelen vagyok), 3) amikor tavaly a kisebb és ropogósabb libatepertőből kértem, közölte velem, hogy nem fogja kiszemezgetni nekem (nem is értem, minek csinálnak bazinagy, zsíros darabokat, hiszen mindenki a ropogóst szereti). Lehetséges, hogy a hordozókendőben szuszogó Andris lágyította meg a szívét.

Miután a gyerek elaludt harminc percre, mint a villám, kirontottam a konyhába, megmostam a kacsamellet, a bőrét anyósom módra bevagdostam, feldaraboltam, megsóztam, sütőzacskóba tettem és beraktam egy órára a kétszáz fokba. Ennyi. Vagyis nem, mert bőrvagdosás közben még nyafogtam kicsit az életlen kések miatt. Legközelebb majd figyelek arra, hogy  a sütőzacskóba szolidabban vágjam bele a tűt, ugyanis a tátongó lyuk miatt azon izgultam legalább tíz percig, hogy kőkemény lesz a kacsamell. Ő, aki férfim egyik nagy kedvence a sült kacsamell, nekem meg ő, aki férfim az egyik nagy kedvencem, ezért vállaltam a kacsás megmérettetést, és határozottan jól jöttem ki belőle, ő, aki férfim befalta, aztán istennőnek nevezett, ami nekem ott abban a pillanatban taknyosan, a sok fújástól kipirosodott orral, sajgó fejjel és háttal, a  lebontott karácsonyfa tűleveleitől megkarcolva, kócosan, a gyerek által lehányt és összenyálazott dekoltázzsal a szokásosnál is jobban esett.

Ennek a csúnya fiúnak nincs szíve

Ha a Király L. Norbi rendes fiú, nem csókolja meg a villalányt, Anikót. Vagy jó, csókolja meg, de utána ne írjon szűkszavú lekoptató levelet, hogy két hónapja van barátnőm, most rá akarok koncentrálni, bocs, és szívesen látlak egy fellépésemen, és drukkolok, hogy te nyerj. Inkább hívja meg egy kávéra vagy legyen elegánsabb, nagyvonalúbb, ki tudja, mikor szabadul a villából az a lány, még annyi minden történhet addig. A szájracsók pillanatában is volt barátnője, KLN mégis magához húzta Anikót. Önként, én legalábbis nem láttam, hogy pisztolyt szorítottak a halántékához. Klassz poén, vagy mi? Buli van, igyunk, énekeljünk, csókoljunk? Ejj-ejj, Norbifiam, lennék csak a barátnőd, nem dumálnád ki a csókot, hogy nincs jelentősége, cica, nekem te vagy a fontos, hisztiznék és duzzognék, ha szeretnélek, mert ne csókolj meg se villalányt, se mást, bakker, pláne ország-világ előtt, mi lenne, ha nem koncentrálnál rám?

A Terv

Nem fogadtam meg semmit erre az évre, illetve eredetileg volt egy fogadalmam, csokievés után elhatároztam, hogy na, mostantól nincs több csokoládé, de tíz perccel később valahogy mégis csokikockát éreztem a számban (a csokikockák már csak ilyenek, váratlanul feltűnnek az ember szájában) és ezt a jelet úgy értelmeztem, hogy hagyjam a fenébe a fogadalmakat, nem való nekem ilyesmi. Inkább csak szeretnék dolgokat, szeretnék tiramisut enni, forralt bort inni, paradicsomot termeszteni az erkélyen, Granadát készíteni, három hétig a Balatonon nyaralni a családommal, havonta egy könyvet elolvasni, pöttyös bögrét, batikolni, azokkal az emberekkel találkozni, akikkel kétezertízben (nem tudtam), egy pozitív terhestesztet, sok napsütést, elefántos mézeskalácsot sütni, szőnyeget a nappaliba és a hálószobába, időben válaszolni a levelekre, hosszú hajat, Andrea Bocelli koncertet (valahol itt a közelben, mondjuk a játszótéren), blogokat olvasni és kommentelni, belebújni a kedvenc szoknyáimba, virágot látni a hibiszkuszon, rendet tenni a fényképek között. Szeretnék olyan boldog lenni és annyit nevetni, mint tavaly. Szeretnék elég jó asszonya lenni ő, aki férfimnek, szeretnék elég jó anyja lenni a fiamnak. Ja, és szeretnék kevesebb csokit enni.

A taktikázás következményeiről

A karácsonykor készült képeket nézegetve fogalmazódott meg bennem az a gyanú, hogy a kisgyerekes apák kifinomult taktikai érzékkel rendelkeznek a mi családunkban: csillogó szemmel helyeselik, hogy a gyerekek legót kapjanak karácsonyra, ugyanis az 5-7 éves korosztály nem tudja egyedül összerakni a mentőautót, traktort és starwarsizét. Hiába írják a dobozra csalinak, hogy igen, 5-10 vagy 7-12 év, azért nehéz ez nekik. Az apa két legyet üt egy csapásra. Egyrészt domboríthat Az Ügyes Apa szerepében. Mihelyt elhangzik az apa, segííííts!, az apa megy és segít, az útmutató negyedik lépésénél megtorpanó gyerek mellé telepedik és hozzáfognak az éppen aktuális legójármű összeszereléséhez. Az apa nézi az útmutatót, mondja, melyik alkatrésznek hol a helye, esetleg ki is keresi a kupacból a következő darabot, a gyerek meg épít az apai instrukciók alapján. Úgy a tizenötödik lépésig. És itt jön a másrészt. Másrészt Az Ügyes Apának azért jó, ha a kisgyereke legót kap karácsonyra, mert a szóban forgó kisgyerek képtelen sokáig egy dologra koncentrálni, így a tizenhatodik  (szerencsés esetben a tizedik) lépéstől Az Ügyes És Újra Gyerek Apa legózhat tovább. A starwarsizénél legalább harminc lépés van! Összeszerelem a gyereknek, ha már megkapta, szól a magyarázat. Bár a mi fiúnk még csak három hónapos, ő, aki férfim is kapott legót - nehogy kiessen a gyakorlatból.

Január első napján én is taktikáztam és be kell vallanom, néha majdnem feladtam. Ő, aki férfim azonban kitartásra buzdított és személyes példával demonstrálta, hogy tök jó a taktikám, aminek röviden az volt a lényege, hogy egyszerűen nem csináltam semmit (főleg gyerekeztem, ő, aki férfimmel bújtam össze, olvastam, gyerekblogot írtam, de ezek a szórakozás kategóriába esnek, nem munka egyik sem), mert van az a babona, hogy egész évben azt fogom csinálni, amit az év első napján. Szelektálni szoktam a babonák között, kizárólag a szimpatikus babonákkal vagyok hajlandó foglalkozni. Például ha munkáról van szó, nagyon babonás tudok lenni, és ez szerintem érthető, hiszen ki akar egész évben mosni, főzni, vasalni, mosogatni, takarítani, pakolni?  Tehát nem csináltam semmit. A remek kis taktikámnak egyetlen hibája volt: Másodikán ötfőnyi családi egység jött hozzánk karácsonyozni, így a reggel és a délelőtt egy része azzal telt, hogy szélvész fokozatra kapcsoltunk ő, aki férfimmel és feltakarítottuk azt a kupit, amit elsején kényelmesen-ráérősen felszámolhattunk volna.    

Előfordulhat, hogy több istennő is lakik bennem

Szilveszteri hangulatot még nyomokban sem tartalmazott kétezertíz utolsó napja, nem is vártam ilyesmit, ez most egy ilyen időszak, úgy néz ki. A téli ünnepkör csak annyiban érintett meg, hogy rádöbbentem, itt a hideg és itt a nagy seggem, valamivel borítani kellene ez utóbbit, de hiába szabadultam meg a szülés alatt felszedett kilóktól, valaki alattomosan kikerekítette a csípőmet, nem jön rám egyetlen nemterhes farmerem sem, a tejtől már-már eldurranó melleimre pedig kevés a kabátom anyaga. Ő, aki férfim tartotta a frontot a munkahelyén, úgyhogy a kölyökpezsgőt (málnás, talán ez a legkevésbé durva ízre, a gyerek apja csempészett bele egy korty felnőttpezsgőt) és a petárdázást leszámítva átlagos péntekem volt. A lakást nem dekoráltam ki, túlnyomórészt gyerekeztem, a nemgyerekes időben meg a bennem lakozó istennő(ke)t próbáltam azonosítani. Ő, aki férfim rendszeresen istennőnek titulál, jó a verbális cirógatás is. Az utolsó istennővagy!-ot azért kaptam, mert finom szendvicset készítettem neki reggelire (hajnalban raktam össze, pusztán az időpont miatt is istennő vagyok szerintem), azzal bocsátottam el a munkahelyére, az utolsó előtti istennővagy! pedig a baconszalonnába tekercselt csirkemell volt valamelyik vacsorára, elég jól sikerült. A karácsonyi kívánságlistámon szerepelt a Bennünk élő istennők c. könyv, kedvenc anyósom meglepett vele. Gondoltam, kiderítem, melyik (hajnali szendvicskészítő és baconszalonnába tekercselt csirkemellet pikkpakk összedobó) istennő él bennem. Artemiszt már kihúzhatom a listáról, ő biztos nem, ennyit már megtudtam szilveszterkor, a maradék kétszáz oldal hat istennőjére még időt kell szakítanom.  Azért persze csak motoszkált bennem a kíváncsiság, rákerestem a neten, van-e teszt ehhez az istennős dologhoz, nem kezdhetem úgy kétezertizenegyet, hogy nem tudom nevén nevezni az istennőmet. Hát hogyne lenne teszt, ezt találtam. A születésnapom alapján istennőm Aphrodité, "a szerelem és a szépség istennője. Alakjában összeolvad a szexualitás és a kreativitás teremtő ereje." és ő állítólag befolyásolja a személyiségemet: "Minden helyzetben igyekszel harmonizálni az egymással ellentétesen ható erőket, és egyensúlyra törekszel. Adni és elfogadni egyaránt tudsz, és erős vágy él benned az összeolvadás iránt. Fejlett esztétikai érzékedből adódóan otthonosan mozogsz a művészetek világában, esetleg magad is művész lehetsz. Szinte lételemed a szeretet és az erotika. A női energiák túlsúlya azonban túlságosan ösztönössé, ugyanakkor sebezhetővé is tehet, ezért érdemes nagyobb figyelmet fordítanod személyiséged férfi oldalára." Jean Shinoda Bolen könyve tudományosabb alapokon nyugszik, belelapoztam kicsit itt-ott és lehet, bennem egy egész tömeg istennő van. Szilveszterkor ő, aki férfim ébresztett fel, hogy éjfél van, szóval, Aphrodité mellett egy álmos anyaistennő még biztosan. A többieket majd később nyakon csípem.