Karácsonyi szösz, amiben a leggyakrabban a 'soha' fordul elő

A nagyapám karácsonyi ajándékként a tavaly októberben meghalt nagymamám egy-egy cuccát akarta rám tukmálni, pölö ötezer éves tányért, táskát, porcelán bizbaszt. A nagymamám halála óta cseszeget ilyesmivel, én meg ettől ideges leszek. Alapvetően ideges leszek a nagyapámtól. 

Mindig nagyon szépen elmondtam, hogy köszönöm, nem kérek semmit, a szemeteskonténerből kihalászott könyveket sem, a szomszéd ötvenes nő levedlett ruháit sem. A nagyapám szerint finnyás vagyok, haha.

Ha nagyon emlékezni akarok a nagymamámra, nem a porcelánt fogom marokra.

A nagypapám mindig is önző, erőszakos, fekete-fehér szemléletű ember volt, a nagymamám kiszolgálta-körbeudvarolta ötven-hatvan éven keresztül, hajtotta magát, mint egy igásló. Ez amúgy a családom asszonyaira jellemző, rám is. A nagyapámat soha nem szerettem, a nagymamámat sokszor szerethetőnek éreztem. Apám szüleinek soha nem számítottam, mert lány vagyok. Hiába hoztam kimagasló eredményeket pölö az iskolákból, egyetemekről, soha nem volt jelentősége. Annyit kaptam, hogy a nagyapám eszét örököltem. Harminciksz éven keresztül azt hallgattam, hogy a kétéves kicsi én milyen cukin szivattyúzta a vizet a kertben, a fotót cirka ezerszer az orrom elé tolták. Anyu harminciksz éven keresztül morgott rájuk - nekem. Soha nem érdekelte őket, ki vagyok, milyen ember vagyok. 

Gyerekként jó volt a nagyszüleimék telkén. Cica, nyúl, gyümölcsök, zöldségek, szüretek, nyugágy, erdő, birsalma sajt, barkácsolás a sufniban. Kényszermúzeumok, beállított fotók. A nagyapám nyolc órakor kikapcsolta a tévét, merthogy nyolckor alvás, hiába tartott tovább a film öt perccel. Amikor mindennek elmondtam, aminek gyerekfejjel elmondhattam, kirohantam a házból és felmásztam a meggyfa tetejére, hogy ott fogok éjszakázni, ő meg jött utánam a seprűvel, hogy agyonüt. Soha nem tudott betörni, lázadtam ellene és mindaz ellen, amit megtestesített, megtestesít.  

Egy napon születtünk a nagyapámmal, és ez a nap mindig az ő születésnapja volt, ha családi körben ünnepeltünk. Én a saját születésnapomon sem számítottam.  A nagyapám katona volt, elvárta a tiszteletet, az imádatot, az engedelmeskedést, a dörgölőzést, hatalmas embernek gondolta magát mindig. Reflexből senkit sem tudok tisztelni. 

Apám érzelmi és értelmi ridegtartásban nőtt fel, nem tudták jól szeretni, apám sem tud jól szeretni. Apám borzasztó keményen ivott gyerekkoromban, csomó pszichoszomatikus betegséget gyűjtött be magának, nálunk a karácsony is a sírásról szólt legtöbbször. Apám az ünnepeken mindig sokkal többet ivott, anyám az ünnepeken mindig sokkal többet sírt. Nagyon szerettem volna, ha másmilyen apám van, nagyon szerettem volna, ha fontos vagyok az apámnak. 

A nagyapámék pénzt adtak annak, aki kért tőlük, aztán éveken keresztül felhozták, hogy ők adták, megspórolták a nyugdíjból. Soha nem kértem tőlük pénzt sem. Harminciksz év alatt nem mentek étterembe, moziba, színházba, nem vettek ruhát, könyvet, nem utaztak. Jártak a telekre, meg a temetőbe. Soha nem tudtam megérteni az életüket, őket sem. 

A nagyapám soha nem kérdezte meg az elmúlt egy évben, hogy mi van a dédunokáival, pedig a gyerekeim fiúk, imádni való kisfiúk.  

Amikor tegnap a nagyapám a sokadik 'köszönöm, nem kérem' után sem akarta elfogadni, hogy semmilyen múzeumi tárgyra nincs szükségem a nagymamámtól, elmondtam a véleményemet. Kiabálva. Mocsok vagyok a nagyapám szerint, hát ja, hálátlan dög. A saját fiát is kitagadta nemrég, ugyanúgy, mint engem most. Jobb lett volna, ha nem a nagymamám hal meg, a nagypapámnak is. 

Nem, nem az fáj, ahogy a nagyapám most viselkedett, mert az nem fáj, hiszen érzelmileg nem tudok kötődni hozzá, és sajnos még sajnálni sem tudom, az fáj, hogy mindig olyan nagymamát-nagypapát szerettem volna, akihez oda lehet bújni, akivel beszélgetni lehet, akit imádni lehet, akinek nem elmúlás, hanem nagymama-nagypapa szaga van, akivel nincsenek udvariaskodó körök, csak őszinteség és mélységes szeretet.
Ezo Terka énem nemrég értette meg, hogy a harminciksz évem egyik meghatározó élménye az, hogy hogyan állnak hozzám a családom hímnemű tagjai. Engem senki nem hordozott a tenyerén, soha nem voltam senki kicsi csibéje úgy, hogy biztonságban, óvó-védő szeretetben érezzem magam. Nem láttam követendő férfimintát, magamnak álmodtam meg, milyen férfit akarok. A nem-vagyok-elég-jó érzés, a kevés-vagyok-bármit-teszek érzés alapérzésem. Érdekes az is, hogy csak fiaim születtek (eddig), saját jogon hihetetlenül erős akaratú fiaim. Azért úgy érzem, mindezek ellenére nem lettem lelki nyomorék. Saját magamnak és ő, aki férfimnek köszönhetem, bár a tenyéren való hordozással neki is gondjai vannak, és nem a nagy seggem miatt.   

P.S.: Tegnap ő, aki férfim családjával ünnepeltünk (velünk és a gyerekeinkkel együtt 12 fő, egy ember igazoltan hiányzott), és nagyon jó volt. Nem azért, mert ott mindenki hibátlan, hanem azért, mert a távolságok, eltérő temperamentumok, rohanások ellenére az egy összetartó, szerető család. Anyósomat jó átölelni.

Csipszkúra

Az újabb kör betegségesdi végén úgy érezte a szervezetem, hogy kizárólag csipsz gyógyíthatja meg, és mivel mindig hallgatok a megérzéseimre, így három nap alatt öt zacskó csipszet toltam az orczámba, ami pont olyan durva élőben, mint itt a blogon olvasva, de tényleg hat a kezelés, már az első zacskó után jobban éreztem magam, most meg az ötödik klassz hatással van a meglehetősen kegyetlen köhögésemre is, lassan kiszakad a gerincem, annyit köhögök, meg aludni sem tudok normálisan, és persze a gyomrom görcsben, nehogy lefertőzzem a családomat. Van még valaki, aki csipsszel gyógyulgat hányós-fosós vírus után? 

Hét...

A héten - két lázas kómázás között - eszembe jutott, hogy valamikor mostanában találtunk egymásra kábé egy évezreddel ezelőtt, ő, aki férfim meg én, az évek pontos számának nem kellett utánanéznem, hehe, mert ott figyel piros betűkkel a naptárban, hogy hét (HÉT!) év, mögötte meg egy szmájli. A napot bekarikáztam, pontosabban körberajzoltam egy szívvel. Év elején mindig felkerül a falújságra egy kicsi naptár - kidekorálva a legfontosabb dátumokkal. 

Ugye, azt mondják, hogy a hetedik év minden kapcsolatban A Kritikus Év. Hát, nálunk is az volt, a kétgyerekes lét feszültségeiből fakadóan. Nem gondoltam, hogy ennyire kemény lesz ez az év, gyakran éreztem azt, hogy beszippant az anyaság, néha előjött, hogy boldogtalan vagyok, mert többre vágyom a szimpla anyalétnél. Sokat veszekedtünk az elmúlt egy évben, ő, aki férfim, meg én, mert kevés idő jut egymásra, saját magunkra, és mert a gyerekeink határozott, önfejű emberek már most is, akikkel gyakran nem könnyű boldogulni, és mert sok a nehézség, pl. a sorozatos rosszulléteim a nyáron, a gyerekek borzalmas, egymás bántalmazásával járó, fogtöméslazító visítozással kísért féltékenykedése, a végtelen betegeskedések szeptemberbenoktóberbennovemberben. Erről az évről nekem mindig a feszített tempó fog eszembe jutni, és én a feszített tempót csak rövid időszakokra szeretem és úgy, ha én feszítem, aztán megpihenhetek, azt nem szeretem, amikor mások feszítik a tempót, én meg belelökődöm és nincs megállás.  

A legjobb az egészben az, hogy a feszültségek hatására mindkettőnkből előjött a vadállat, belőlem és ő, aki férfimből, látjuk egymást az összes hibájával együtt is, látjuk az "öregedés" hatásait is - és ennek ellenére szeretjük egymást tovább. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Az összes hülyeségeddel együtt. Úgy, hogy tudom, nem fogsz változni. Nem kell más. Így is kellesz. Csak te kellesz. Hét év után is. Mert megvan például a szerelem, megvan a vágy, megvan a bizalom, megvan az őszinteség, megvan a testi-lelki-agyi kapocs, megvan a humor, szóval, megvan minden, ami ahhoz kell, hogy együtt éljünk tovább és tovább és tovább. És megvan az a két csodálatos gyerek, akiknek a felnevelésébe ugyan bele fogunk rokkanni (fizikailag mindenféleképpen, hehe), viszont nyilván megéri a dolog, mert annál finomabb érzés nincs a világon, amikor mi négyen összebújunk, játszunk, nevetünk, csillog a szemünk és minden olyan nagyon jó. 

P.S.: 'Hat...' nem lesz, nyugi.

Nyolc...

A héten eszembe jutott, hogy valamikor mostanában kezdtem el blogot írni kábé egy évezreddel ezelőtt, az évek pontos számának utána kellett néznem. Nyolc éve írom a blogomat (NYOLC!), hol az egyiket, hol a másikat, hol a harmadikat, a családbővítés óta nem olyan gyakran, de azért itt-ott akad egy-egy bejegyzés. Időt szeretnék kérni magamnak a következő blogos évemre, sok-sok időt, meg jó lenne visszakapni valamit abból a gondtalanságból, felhőtlenségből, ami a gyerekek születése előtti életem szerves része volt.

Igen, egyszer majd szeretném elmesélni, miért nehéz nekem a kötöttségek elviselése, adott esetben a teljes szabadságmegvonás.

Élvezetek helyett a gerincsérveket halmozom

Nos, amíg nem szültem gyerekeket, egy, azaz egy darab gerincsérvem jött ki az ülő- és állómunka, valamint a lelki válságosdi hatására (pl. a válásom előtti időszak, melóhelynek csúfolt gályahelyen töltött évek), mióta kétgyerekes anyuka vagyok, az elmúlt három évben a gerincsérveim száma két és félre emelkedett. Igen, az anyák élete csupa móka és kacagás. Az aranykezű gyógytornász nénim papucs orrán pamutbojtot hajtogatott belőlem, és közben átbeszéltük, milyen fizikai dolgok miatt jön elő a gerincsérv, pölö nem kellene éveken keresztül 15-20 kilós babakocsit emelgetnem naponta minimum kétszer (tavasszal-nyáron négyszer) le-fel a lépcsőkön. A gerincsérveim akkor tűnnek el, ha rendszeresen csinálom a gerincsérv-visszabújtató spéci tornagyakorlatokat (annyira azért nem vagyok terminátorcsirke, hogy este 11 után tornázgassak), viszont a babakocsi emelgetése nem kihúzható tétel. Á, tudom már, a kicsit majd valami vödörbe rakom és leeresztem az erkélyről...

P.S.: Az A. Gy. N. elcsodálkozott, mennyire lazák az ízületeim, simán lehettem volna balerina is. Miből maradtam ki, ugye?

"S az állapotom? Na az se normális... "

Úgy érzem, a Nagy Manitu cefetül odafigyel arra, hogy a szülinapjaim még véletlenül se teljenek ajándékosan-tortásan-ünneplősen. 

36, mától ennyi vagyok, és akkor listáznám a körülményeinket:

- 1 db ő, aki férfim, aki egy hét haldoklás után úgy ment dolgozni eme jeles napon, hogy még köhögött, a doki simán kiírta volna egy újabb hétre

- 1 db nagyobbik kisfiam, akihez ma dokit kellett hívni

- 1 db én, aki 

a) újra gerincsérves (gyakran kilencven fokba begörbülős) egy hete, remélhetőleg csak csütörtökig, ama jeles napon az aranykezű gyógytornász nénim csodát tesz és utána megint futok-rohanok és mindentcsinálok;

b) birtokol valamiféle szakadást a bal bokájában a balatonozás óta (fékezés nélkül belebiciklizett egy kislány a bal bokámba, ott helyben összeestem), és mivel csak az élő szövet fájt és kéklett-lilult a fémvázon, nem vittem el dokihoz a bal bokámat, mert futni-rohanni és mindentcsinálni tudtam, de azóta hetek teltek el és most még mindig nagyon fáj az ütés helye, ha hozzáérek, és csomó is van benne;

c) a jeles napja előtti éjszakán-hajnalon egyik felzokogó gyerekétől a másik felzokogó gyerekéig rohangált (cöccö... sántikált), és így hat óra alatt csupán nyolcszor ébresztették fel (az alapeset a három-négy ébresztés per éjszaka, hónapok óta nem tudok négy órát aludni egyhuzamban, és ne, ebbe ne gondoljatok bele, mert brutális dolog, és nem feltétlenül azért, mert a szemeim alatt lassan egy-egy vagont cipelek).
Ha a szemfüles blogolvasónak úgy tűnik, hogy cirka egy éve rám jár a rúd, igen, így van, csak ez már nem rúd, hanem úthenger.

Ő, aki férfim tehát haldoklott, betegen vásárolt és játszótereztette az energiagombóc sarjainkat, mert én egyikre sem voltam képes, és a családból pont ezen a héten alig tudott besegíteni valaki, így ajándékra-előkészületekre semmi energiája-ideje nem maradt. A gerincsérvem miatt még természetben sem tud felköszönteni, bahhh. 

És mondanám, hogy soha ne legyen gyereketek, mert onnantól jön egy csomó lemondás, gúzsba kötés, felelősség, idegeskedés, szorongás, könny, bátorságpróba, de nem mondom, hiszen kimaradnátok például olyasmiből is, hogy váratlanul megjelenik a vigyorgó, mégnincshároméves gyereketek az egyik játékával a kicsi kezében, anya, sütöttem neked tortát, óvatosan egyensúlyozza, a gömbölyű elem nincs a tetején, anya, tettem rá gyertyát... sok gyertyát... fújd el ügyesen... Na, ez egy csillagos ötös élmény. És csak annyit mondtam neki reggel, hogy képzeld, Andris, nekem ma van a szülinapom-pom-pom... Ő meg kívülről tudja az Alma slágerét. (Ötmillió meghallgatás után már én is.)

P.S.: Régóta szeretnék egy Igazi Tortát. Sok gyertyával, ünnepi körítéssel, pici ajándékkal. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam ilyet, és hiányzik. Drága Nagy Manitu, esetleg jövőre...? 

A hibiszkusz halála

Nem tudom, mi ártott meg a hibiszkuszaimnak, ugyanúgy öntöztem őket, mint korábban (azaz hol igen, hol nem), idén mégis négy halálozott el január óta. A kidőlt versenyző helyébe új lépett, mindig adtam magamnak egy esélyt, hogy életben tartsam az aktuális hibiszkuszomat. Most nem veszek új példányt, mindjárt indul a fűtésszezon, nem szeretek vesztes pozícióból indulni.

Tiszta szerencse, hogy legalább a gyerekek életben tartásához értek.

Vajon meddig élnek a vakmerő férfiak?

Ő, aki férfim cégesbulizik, szombat délben lépett le itthonról egy üveg jégerrel a táskájában (bepakolta a fogkefe és miegyéb mellé, merthogy máskor úgysem tudja meginni, és tényleg), és volt bátorsága, pontosabban vakmerősége megjegyezni indulás előtt, hogy vasárnap a formaegyre szeretnék hazaérni. Szombat dél óta egyedül nyomom itthon a két gyerekkel a két(háromnégy)emberes családi haccacárét, erre még formegyet is akar nézni, bahhh.

Lehet, hogy depressziós leszek

Ez a sok eső meg sötét meg hideg csak vicc, ugye? Na, nem így hajnal fél négykor, hanem pölö reggel és délelőtt és délután... Augusztusban... Igazából egész évben a nyaralást vártam, minden évben a nyaralást várom a legjobban, és miután hazajöttünk, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is pihentünk volna, most meg már olyan, mintha el se utaztunk volna, és perpill aggaszt az a lehetőség, hogy legalább félévnyi hideg, eső és sötét következik, nekem meg üres a pihenéstankom.

A következő iksz évre az a fogadalmam, hogy soha többé nem nyaralok együtt a szüleimmel. Túl sok egy elrontott nyaralás is.

Ezt a számot azoknak küldöm...

... akik tegnap rengeteget bénáztak, kábé annyit, mint én. (Vörös, fájó dudor a homlokomon ésatöbbi.)

A tegnap (és valószínűleg az év) csalódása, gratulálunk a nyertesnek!

Megpróbáltam beszélni anyámmal arról a problémámról, hogy milyen szépen elnyaralgatnak a gyerekeim nélkül (apám, anyám, unokaöcsém), nem keresik a társaságunkat a nagyjából szemközti szobából (mindig mi kopogtunk be, hogy hahó, benézhetünk pár percre az unokákkal?), holott ennél jobb alkalom nem igazán nyílik idén arra, hogy sok időt töltsenek a gyerekekkel (és velünk, és szerintem mi is aranyosak vagyunk, bár nem olyan cukik, ezt elhiszem). 

Láttam anyámon, hogy nem érti, mi a bajom. Bzmg, bzmg, bzmg. Neki nincs azzal gondja, hogy elmarad a közös strandolás, unokadögönyözés ésatöbbi, és azt sem érti, mi a fenéért állítom azt, hogy az apám nem törődik velem és a gyerekekkel. Bzmg, bzmg, bzmg.

Az anyámmal eddig lehetett beszélgetni. Most olyanokkal jött, hogy 

- dehátapámnaknagggyonfájalába (ja, orvoshoz nem megy, műtétet nem vállal be, inkább szenved évek óta és megvárja, amíg lebénul, meg sajnáltatja magát)

- deháthogyképzelemhogykocsivaljöjjeneksstrandra (hogy is jutott eszembe ilyen őrültség, ugye?)

- dehátnemtudjákhogymikorlehetbekopognihozzánk (ööö... létezik mobil, létezik fb, ha már nem akarnak kopogni, meg igazából azért be is kopoghat az ember, hogy pl. egyeztessünk valami kis negyedórás összeröffenést) 

- dehátapámtörődikvelemésagyerekekkel (ja, tegnap este ő, aki férfim benézett hozzájuk a két fiúval, amíg összedobtam a vacsorát, és apám levideózta a gyerekeket pár perc alatt, aztán kiment bagózni, és igen, ez kurvanagy törődés, valóban az)

- dehátapámnemtudmitkezdeniakicsigyerekekkel (tökre bonyolult dolog egy ölelés, egy simogatás, vagy egy nyamvadt kislabda visszagurítása, nem várom el, hogy atomfizikáról dumcsizzon a kölykökkel)

Miután anyám beszólt nekem, hogy szálljak magamba (én!, bzmg, én!), meg hogy fejezzük be az öt perce sem tartó "beszélgetést" (emeltebb és felháborodott hangon kérdeztem tőle dolgokat), ami alatt egyetlen példát sem tudott felhozni arra, hogy az apám hűdenagyon foglalkozna a családommal, meg rohadtul védte apámat és én voltam a kretén, aki igazságtalanul bántja őt és apámat, úgy döntöttem, megszakítom velük a kapcsolatot: nem megyek senkihez a jövőben, aki látni akarja a gyerekeimet, az szépen fáradjon el hozzánk.

A pénzt visszaadtam, bár nem volt könnyű, mert fejben már vettem belőle Andrisnak egy őszi cipőt, egy őszi nadrágot és egy őszi kabátot. Nyugodt lelkiismerettel nem tudtam megtartani ezek után.

Nyaralás rovatunk - még mindig a konyhából

A net már 15 centivel jobbra sem működik, így a lábfeltevős, hátat párnával megtámasztós blogolást soroljuk át szépen az 'álom' kategóriába, marad a bejárati ajtó és a hűtő közé beszorított széken ülős, lábat a konyhaszekrénybe valahogy beszuszakolós firkálás.

Anyu és apu szerda óta a nagyjából szemközti szobában nyaral az unokaöcsémmel, aki az öcsém fia. Szerda óta gyomorgörcsöm van. Visszafogottan nyomom a gyomorgörcsösdit, nem zavarok senkit a három fiúból álló családomban, hajnal kettőig-háromig elmókolok itt a konyhában a gyöngyeimmel, könyvemmel, feszültségeimmel.

Szerda előtt az öcsém, az öcsém párja, az öcsém párjának a kislánya és az unokaöcsém nyaralt a nagyjából szemközti szobában. Egy hétig, ugyanazon a napon jöttünk ide a Balcsihoz. Gyomorgörcs helyett csak simán szomorkodtam a közös élmények elmaradása miatt, és tudom, hogy a szomorkodásomról én tehetek, mert miért is gondoltam, hogyha idén pusztán három-négy alkalommal futottunk össze az öcsémmel (és tavaly se sűrűbben), akkor az a kivételes lehetőség, hogy együtt nyaralunk, neki is A Lehetőséget jelenti. A közös strandolásra, a közös kirándulásra-hajózásra, a közös hekkfalásra és a közös egyebekre. Nem nonstop gondoltam a közösködést, de egy-két-három alkalom jólesett volna (pár óra az egy hét alatt), végül is testvérek vagyunk, bár az igaz, hogy nem a legszorosabb kapcsolatban álló testvérek. Talán egyszer fürödtünk-kajáltunk együtt a strandon, ez csak szerintem kevés?

Az öcsémmel nem ünnepeljük egymás névnapját-szülinapját, egy-egy sms jön-megy, hogy gratulaboldogszülinapotköszi, néha felhívjuk egymást, karácsonykor is. Nem sorolom el azt a rengeteg okot, ami az elmúlt 35 évben befolyásolta a kapcsolatunkat és a kapcsolattartásunkat, a lényeg az, hogy a nyaralás alatt szerettem volna többet kapni az öcsémből és többet adni magamból meg a családomból, de a másik oldalon erre nincs igény. Jó, egy okot azért elmondok. Arra jutottam  a merengéseimmel, hogy a családunkban (anyu, apu, öcsém, anyai nagyszülők, apai nagyszülők, én) nem tudott kialakulni az 'azért járunk össze, mert szeretünk együtt lenni' érzése. Rengeteg oka van ennek is, naná. Ő, aki férfim családjában ez az érzés működik, és végtelenül hálás vagyok az isteneknek, hogy a gyerekeim ott megtapasztalhatják a nagycsaládos együttlét örömét. Saját magamban mindig leltem igényt a családi összeröffenésre, ennek a valódi értékét azóta látom, mióta gyerekeim vannak. És nyilván kocsányon lógó szemekkel fogom lesni, milyen nőket hoznak majd haza a srácaim, és biztos lesznek olyan nőneműek, akik előtt legszívesebben ki sem nyitnám az ajtót, a családba azért őket is szeretném belefoglalni addig, amíg a gyerekeim boldogok velük, és szeretném, ha a gyerekeim jó testvérek lennének, akik a családjaikkal együtt is akarnak és tudnak közösen nyaralni, meg azt is, hogyha valaki eljön hozzánk és hosszabb-rövidebb időre a családunk részévé válik, jól érezze magát pl. egy hétvégi ebédnél. Összetartó és összejáró családot szeretnék, ami nekem abban a formában, ahogy mindig is elképzeltem magamnak, soha nem volt és soha nem lesz.

A gyomorgörcsömet jelentős mértékben oldaná, ha látnám a szüleimen: ki akarják használni azt a remek lehetőséget, hogy egy hétig együtt tudnak nyaralni a két kisebbik unokájukkal. Valahogy úgy képzeltem, hogy néha (!, mert hiszek a szabadságban, és én sem szeretem, ha nem kapok levegőt a másiktól) közösen strandolgatunk, ülünk a nagy zöld, kockás plédünkön, dumálgatunk, röhögcsélünk, a gyerekek játszanak együtt, mi beszélgetünk mindenféléről, és egyszer-egyszer ő, aki férfimmel kettesben csobbanhatunk pár percet a Balatonban, mert anyám-apám szemmel tartja a gyerekeinket, sőt, eljátszanak velük. Legmerészebb álmaim arról szóltak, hogy pölö anyu alvógyerekvigyázása mellett talán egyszer kiosonhatunk este tíz után, ő, aki férfim meg én, bele az éjszakai borozásba-lángosozásba, egymás kezét fogva / összeölelkezve andaloghatunk kábé egy órácskát, ami 2010 októbere óta eléggé hiányzik az életünkből. 2013 augusztusában járunk most, csak mondom.

Egyelőre a közös strandolás is nagy kihívás, mert apámnak állítólag úgy fáj a lába, hogy képtelen lesétálni a strand-szállodaajtó közötti cirka 300 méteres távot, mi viszont nem tudjuk a tízméternyi körzetben található strandra vinni a fiúkat, mert ott mindkettőnek mély a legalacsonyabb víz is, kizárólag karban tudnának strandolni, ami nem élmény senkinek sem. A "mi strandunkon" mindkét sarj szabadon kószálhat az iszapos, nagyon lassan mélyülő Balatonban, és a három-tizenöt centis vízben megejtett iszapozást, lapátolást-vödrözést, vízpacskolást élvezik, nem kívánkoznak beljebb, hideg a víz is.

És úgy néz ki, a szüleim nem jönnek át a mi strandunkra. Mondjuk, kocsival is legurulhatnának, ha apám nem tud / akar annyit gyalogolni. Meg sem kérdezik, milyen programunk van az adott napon, hátha csinálhatnánk valamit közösen. A nagyobbik kisfiam már elég érzékeny ahhoz, hogy gyakran kérdezgesse, hol a nagyapja, hol az unokaöccse? Tulajdonképpen nem tudok jól válaszolni, mert ha azt mondom, hogy a strandon, nem érti, hogy miért nincsenek itt velünk. Én sem értem, kisfiam, én sem értem. Azt sem, hogy apám-anyám hogyan képes úgy strandolni tőlünk 300 méterre, hogy nem pusztulnak bele az unokáik hiányába. Főleg apám, aki 2013-ban nagyjából háromszor-négyszer találkozott velük pár órára. A kicsi fél tőle. Anyu a nyaralás előtt azt mondta, hogy apu nagyon készül az unokázásra. Hát, ja, valóban, bár úgy veszem észre, továbbra is a készülési fázisban jár, a megvalósításig nem jutott el.

Az a tény, hogy apám elbaszta a gyerekkoromat (3/4 elbaszásra jutott 1/4 jó pillanat) és soha nem volt valódi, jelen lévő, szerető és szerethető apám, az én bánatom. Fel nem dolgoztam, de megszoktam. Soha nem beszélgettünk igazán, nem tudja, ki vagyok. Évente 2-4 alkalommal találkozunk valami családi izé kapcsán, váltunk pár felszínes mondatot, a névnapomon és a szülinapomon meg az egyéb felhívós-köszöntős dolognál ugyanazokat az ezerszer hallott gratuláló mondatokat mondja, ez is megszokható, előfordulhat, hogy évek múlva megemészthető. Kapcsolatunk nem mélyíthető a jövőben sem, nála hiányzik minden olyasmi, amivel akár csak egy kicsit is megérthetne engem. Túlságosan bonyolult lélek vagyok a családom számára, az a baj. Az totális gyomorgörcsbe és szomorúságba ránt, hogy a gyerekeimre nem kíváncsi. Úgy sem, hogy a nagyjából szemközti szobában nyaralnak egy hétig. Anyám-apám szájából még nem hangzott el a mondat, hogy na, jöjjenek át egy kicsit a gyerekek, hadd legyünk velük. Tukmálni meg nyilván nem fogom a srácokat. 

Sírhatnék kerülgetett egész nap, legszívesebben üvöltöznék a szüleimmel, hogy hát ezt most mégis hogyan képzelik?, a gyerekeim miatt azonban ezt egyelőre szépen elfojtom, majd otthon, ahol egynél több szoba van, kibőgöm magam.

P.S.: Anyu a megérkezésük utáni első pár óra valamelyikében adott pénzt, hogy nyaralási hozzájárulás, és van helye ennek a pénznek, két kisgyerekkel hogyne lenne helye, meg láttam anyun, hogy ő ettől boldog, hogy pénzt tud adni, és elfogadtam-megköszöntem, és hálás vagyok, de azért... a pénz nekem nem szeretetnyelvem, és sok-sok év tapasztalása és önvizsgálata után arra jöttem rá, hogy a családomban senki nem beszéli a szeretetnyelvemet, többé-kevésbé mindig kívül álltam, többé-kevésbé magányosan, igen. És ettől a felismeréstől sem vagyok túl boldog. 

A jövőképemről

Mióta százszázalékosan tudom, hogy gyerekezés után kirúgnak a munkahelyemről, próbálom pontosítani a mi szeretnék lenni, ha nagy leszek? kérdésemre adandó válaszomat (mindjárt 36 évesen épp ideje kitalálni, nem igaz?), és most ott tartok, hogy nagyon szeretném, ha valamelyik mérvadó ékszeres újság a jövőben úgy mutatna be az olvasóinak, hogy extremely very talented jewelry designer... Azért nem extremely, mert tisztában vagyok a korlátaimmal. A történet továbbra sem arról szól, hogy karriert akarok építeni, ez a vágy valamiért hiányzik belőlem, sokkal inkább azt szeretném, ha olyan csodálatos ékszereket tudnék készíteni, amelyek megfogják és nem eresztik az embereket. Varázsolni szeretnék a gyöngyökkel, történeteket mesélni, szerelembe ejteni. Ez a karkötő az új úton tett első lépés... lépéske... lépésecske. Sokkal többre vagyok képes, úgy érzem, sokkal-sokkal többre, csak időm nincs. Most még.

A körülményeimről

Pénteken kint írtam a bejegyzést a szállásunk előterében, a vihar befújt egy csomó falevelet és hideg volt, az esti-éjjeli recepciós meg pont a Michael Bublé műsorról vette le a hangot, szombat este már az ajtónk előtti fotelben ücsörögve is rá tudtunk csatlakozni a netre, most meg ezt a bejegyzést a hűtő előtt összetolt két széken kucorogva írom, így hamarosan akár az az édeni állapot is kialakulhat, hogy az ágyban, kényelmesen kipárnázva-betakarva netezgetek.

Még valami?

Nyaralásunk előtt három nappal elmerészkedtem egy új fodrászhoz. Expressz hajszalonba ültem be, 15 percet vártam, hogy felszabaduljon valamelyik fodrász. Sokat nem tudott rontani a hajamon, valószínűleg emiatt nem zavart a kicsit amatőrnek tűnő ténykedése. Nehezemre esett megválni a régi fodrászomtól (pedig borzasztó rövidre vágta legutóbb a hajamat, haragudtam rá nagyon), mert szeretek ragaszkodni kozmetikushoz-fodrászhoz, mindig adok neki egy utolsó utáni esélyt, hogy biztos legyek abban, valóban elcseszi a hajamat.

Nyaralásunk előtt két nappal 

a) azt mesélték nekünk, hogy betörtek a leendő szobánkba és kirabolták az éppen ott nyaraló családot. A szájhagyomány útján terjedő történet recepciós által előadott eredeti verziója úgy néz ki, hogy a kettővel utánunk következő szobához tartozó erkélyre belépett a tettes, kinyitotta a szúnyoghálós ajtót (amit nem zárt be az odabent szunyáló 2 fő felnőttet és 2 fő gyereket számláló család), átlépett a földön alvó egyik gyereken, magához vette az asztalon heverő, értékesnek tűnő táskát, kilépett a szúnyoghálós ajtón és eltűnt. Senki nem ébredt fel. Szerintem mi sem ébredtünk volna fel. Akinek gyereke van, ájulatban alszik és kizárólag a gyereke hangjára riad meg. Luxus lenne, ha minden egyéb kategóriába sorolható neszre kinyitná a szemét.

b) anyukám vörösre festette a hajamat a saját kérésemre. A hajam első ránézésre fekete (másodikra is), azonban tudom, hogy tartalmaz vörös színt: napok óta vörös lé csorog a fejemről a hajmosások után, illetve minden cucc vörös marad, amire ráteszem / amibe beletörlöm az izzadtságcseppekkel kidekorált bucimat.  

Nyaralásunk előtt egy nappal ő, aki férfim még dokihoz hurcolászta a nagyobbik kisfiamat. A doki azt tanácsolta, hogy vasárnapig ne engedjük sarjunkat a Balatonba. Ötezer fokban biztos kivitelezhető az ilyesmi. Mivel a doki gyógymódja és az én ráolvasásom hatott, a gyerek balatonozott vasárnap előtt. Ha bármi gond adódott volna, nyilván kipecázzuk a Balcsiból. A biztonság kedvéért azért kezelgetjük a doki álal javasolt módon.

Nyaralásunk megkezdésének napján kismillió hangyát irtottunk ki a szobánkban, azóta is mindenhol támadnak. A hosszú-hosszú hónapokig tartó ágyi poloska megszállás után mindenre érzékenyen reagálok, ami kicsi, sötét és mozog, ezért a szobaleltárba beleírtam, hogy rengeteg a hangya, meg azt is, hogy lehetne tisztább a padló és a szőnyeg. Igen, ilyen finoman fogalmaztam, mert visszatérő vendégek vagyunk. 

Piros Tulipán

Új helyre költöztetem magamat és az ékszereimet a facebookon belül, örülök minden lájknak és kedves kommentnek és csokinak az új helyen is:

https://www.facebook.com/pages/Red-Tulip-Design-by-Angie/174667926048684#

A régi, számomra nagyon kedves fb-oldalt törölni fogom néhány héten belül.

És az új helyen egy szépséges karkötőt nyerhet majd Fortuna kegyeltje...

P.S.: Látom, drasztikusan csökken az olvasóim száma, már két ember leiratkozott erről a blogról... Ki kell találnom valamit, talán azt, hogyan lehet a fejben megírt blogbejegyzéseimet publikussá tenni valódi posztolás nélkül. Szép téma.

Az év könyve, és lelkizés, és Ezo Terka énem

Tudom, még nincs vége az évnek, de Palya Bea könyve nekem most nagyon fontos, most, ebben a kétgyerekes, beburkolt anyaállapotban, amikor megint marcangolom önmagam és válaszokat keresek az agyamban-lelkemben hemzsegő miértekre (néhány évente a padlóra kell küldenem magam, szokás ez már nálam, úgy látszik), és amíg nem olvastam Bea könyvét, alámerülés után az jött, hogy egyre mélyebbre süllyedek, csak süllyedek, csak süllyedek, és fogy a levegő, és néha úgy érzem, megfulladok. Ősz óta nem jó nekem, irgalmatlan katyvasz van a lelkemben, és nem tudtam, miért, és akadtak olyan napok, hogy nem mosolyogtam, és az senkinek nem esett jól. A könyv olvasása közben, de főleg utána született egy csomó válaszom, sorra jönnek a felismerések azóta is. Ezek már itt készülődtek bennem, de egyedül nehezebben szültem volna meg őket.

Nagyon tudom bántani magamat. Talán azért is, mert maximalista vagyok és kritikus, és valószínűleg azért is, mert rengeteg mindent hozok otthonról, ami a mai napig fáj, és ezekért a dolgokért saját magamban kerestem a hibát. Olyan témákra gondolok, hogy én és anyu, én és apu, én és a pénz, én és a siker, én és a pihenés. Alapvetően semmi extra, nem igaz? És mégis, pl. az apáddal való halott kapcsolatod simán megnehezíti az életedet, teszem azt, visszatérően béna faszikat választasz magad mellé, ha nő vagy, és élsz (halódsz) mellettük boldogtalanul. Ha hagyod, ha nem kutakodsz önmagadban és a családi örökségedben.

Néhány hete volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy meg kellene halni, és akkor minden sokkal könnyebb lenne. Mert én ezt így nem csinálom tovább. És pár perc után már röhögtem magamon, hogy micsoda barom vagyok. Fáradt voltam, teljesen kimerült, kizsigerelt, magányos, fizikailag és lelkileg túlterhelt, úgy éreztem, hónapok óta hiába mondom ő, aki férfimnek, hogy segítsen pihenni, meg nincs időm semmire, meg én is pakoltam a saját vállaimra mindenféle szart, pedig én olyan vagyok, hogy valóban félre kell vonulnom a saját kis kuckómba a saját kis dolgaimmal bíbelődni - és fel kell töltődnöm. 20 perc is elég az újjáéledésemhez, de előfordult, hogy napokig nem jutottam az életmentő húsz percemhez. És ennek mindig az lett a vége, hogy morogtam, fájt a derekam, fájt a lábam, fájt a hátam, és türelmetlenkedtem, meg kiabáltam és csúnyán beszéltem. Az nagy felismerésem ám, hogy tőlem a környezetem teljesen magától értetődőnek veszi, hogy ötembernyi melót végzek el szépen-ügyesen és mukk nélkül, és még csak egy kicsi dicséretet sem kapok érte, merthogy ez tőlem természetes. Ahogy vissza tudok emlékezni, már az iskolában is ez volt, meg otthon is. Merthogy a képességeim, a teherbírásom, az erőm blablabla. És közben én csak egy gyerek voltam, akit hajtottak, aztán már én is hajtottam magam, mert azt szoktam meg, hogy hajtva vagyok, az a normális állapotom, és most meg egy anya vagyok, akit hajtanak, és én is hajtom magam, és a Ribizliálom megmutatta: nem, nem a hajtás a normális állapot, kiszállhatok belőle, és saját magamat is leállíthatom. 

És ez csak egy apróság a sok közül. Teljesen banális apróság, de engem teljesen kicsinál, ha nem szólok magamra, és nem szólok rá ő, aki férfimre. Nem mondom, hogy most zencsirke vagyok, de érzek a lelkemben egyfajta békességet, ami hónapok óta hiánycikk nálam.

A fura az, hogy a gyerekeim a mindenféle belső viharaim ellenére mosolygós, nyitott, vidám, magabiztos, önálló kisemberek. És szeretnek, és nem zakkannak belém, holott kérdeztem azért magamtól nem egyszer, hogy úristen, ki ez, aki most én vagyok, és mit csinált azzal, aki én voltam, hogy lett ő?

Az Élet olyan, hogy mindig belelöki a kezembe azt a könyvet, ami az aktuális énszaggatós életszakaszomban erőt ad. A totális széthullás után kapom a mankót, hogy bicegve, sebesülten továbblépkedhessek az önismereti utamon, és aztán felgyógyulva használjam az önmagamról szerzett új tudást. 

A Ribizliálomban az a jó, hogy őszinte. Palya Bea problémáinak egy része az enyém is, és tök jó válaszokat ad, tetszenek a megoldásai. Érdekes, itthon ritkán hallgatom a zenéjét, mert nem varázsol úgy el, mint a koncerteken, ott viszont őrület van, abszolút magával ragadás. Palya Bea varázslatos jelenség, és a könyvében még az is klassz, hogy kiderül, rengeteg mindent tanult és tett azért, hogy eljusson oda, ahol ma tart. És a tanulást egyrészt iskolaként kell érteni, másrészt önismereti folyamatként, harmadrészt zenei tudásként. Remek a humora, és egyáltalán nem az a kis ártatlan ingyom-bingyom lányka, nekem ez is tetszik. Tudom, hogy sokan utálják és beskatulyázzák, hogy bahh, népdal, és hogy mit csujogat ez itten, meg minek áradozik a lelkéről, a jógáról satöbbiről, hát, ők tuti nem fogják elolvasni a könyvét, és én sem akarom őket meggyőzni. A többieknek azért ajánlom.

Előfordulhat, hogy erkélyről fogok kiabálni pasiknak

Valamikor a jövő héten, többet nem tudok, vonogatja a szemöldökét a gondnoknő, amikor arról kérdezem, pontosan mikor cserélik ki az erkélykorlátot. A tudása tulajdonképpen annyi, hogy lesz erkélycsere és nem kell beengedni a munkásokat, mert csak beugranak, kicserélik az erkélykorlátot 2-3 óra alatt, aztán kiugranak. (Remélem, valami biztosítócucc csak lesz rajtuk/alattuk.) A hölgyemény egyébként azért csengetett be, hogy aláírásos hozzájárulást kérjen az erkélycserére. Jó, más irányból közelítem meg a témát, vázolom neki a problémámat: a gyerekekkel sokat tartózkodunk az erkélyen játszás céljából, és nem örülnék neki, ha hirtelen bekommandózna az erkélyre x darab fém-és üvegszerkezetet cígölő pasi, hogy kézcsók, tetszik tudni az erkélykorláttyát cseréjjük, úgyhogy legalább a napot szeretném tudni, meg el is kell pakolni pár cuccot, teszem azt, az erkélykorlátra rögzített balkonládákat, bár nem bánnám, ha virágdzsungellel borított új erkélykorlátot hoznának a mostani, egy-két csoffadt kukacvirággal díszített korlát helyére. A gondnoknőt nem hatja meg a helyzet, kérdezzem meg a kivitelezőket. Remény csillan szememben, oké, felhívom őket, ha már a gondnoknő képtelen erre, a hölgyemény azonban közli velem, hogy nincs telefonszám. Egy pillanatra azt feltételezem róla, hülyének néz, de nem, komolyan beszél. Elengedem a kis pikírt megjegyzésemet, hogy klassz, ezek szerint majd hajoljak ki a korláton és kiabáljak oda az erkélyeken felbukkanó, saccra munkásszerkót viselő pasiknak, hogy jó napot, mikor érnek ide? 

És a gondnoknő bólintott. 

És nem viccelt.  

Bankos

Miközben hallgatom a bevezető rizsát, bekattan a hangja és a stílusa alapján, hogy ez az ügynökféle hívott már egyszer, hogy van-é iksz percem meghallgatni őt blablabla, én meg mondom neki kedvesen, hogy nem veszek semmit, nem kérek semmit, nem fektetek be semmit, nem kötök semmit, és amúgy sincs időm reklámszöveget hallgatni, és mélt se küldjenek, mert reklámszöveg olvasására sincs időm, ő meg erre benyomja a kis kedvencemet, hogy hívásom konkrét célja még nem hangzott el, addig csak annyit mondhatok, hogy tájékoztató jellegű a hívásom, és ebből már pontosan tudom, hogy legutóbb ugyanitt ráztam le a nőt, szépen elköszöntem, ilyesmi, mert értem ám, hogy ez a munkája. Nem tudom, mit remél ettől a titokzatoskodástól, a hívása konkrét célja nyilván nem az, hogy a vezérigazgató rábökött az ügyféllistán a nevemre és felajánlotta az éves fizetését - a 2013-ban esedékes bónuszaival együtt. A többi meg nem érdekel.

Akció! Akció! Akció!

Július 15-ig 10%-os kedvezménnyel vásárolhatjátok meg a Meskán látható ékszereimet. Itt a link (vagy kattintsatok a dobozra ott jobbra):

http://www.meska.hu/Shop/index/13347 

Rendelést már csak szeptemberre veszek fel, mert augusztusban nyaralok, júliusban pedig befejezem a maradék megrendelésemet. A Meskán azért tudtok garázdálkodni. 

Jelenleg az eredeti ár figyel az ékszerek mellett, mert nincs energiám-időm egyenként kiszámolni és átírni az árakat, a válaszmélemben azonban a csökkentett ár szerepel majd.

Jó vásárlást!

Körkérdezek

Maradt egy csomó intersparos, garfieldos-óceánmániás gyűjtőkönyvbe beragasztható matricám, és ha hiányzik valamelyik, szívesen elpostázom, hogy a gyereked ne az üres lapokat nézegesse, meg aztán csereberélhetünk, mert nálunk is akadnak fehér foltok. 

(Rendesvagyok, rendesvagyok, rendesvagyok.)

P.S.: És dm kuponok érdekelnek? Vagy dobjam ki őket? (Az 50 pontos füzetről van szó.)

Nagyon bénának úgy kell lenni...

... hogy például...

... vállon szúrod magad a faliújságról lelógó képeslap egyik csücskével. Vérezősen. Nem, nem acélból készült a képeslap, szimpla papírból.

... a majdnem eltört lábujjaddal három nappal később véletlenül belerúgsz az etetőszékbe. És később valamelyik masszív gyerekjátékba is. 

... majdnem letéped az arcodról a felső ajkadat egy hivatalos papírlappal, amit azért vettél a szádba pár pillanatra, mert a földre nem tehetted, zseb nem volt nálad, a lábad között a bevásárlószatyrot szorongattad, a két kezed meg éppen másra kellett.  

... elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az aznap újonnan kibontott, egy hónapra hitelesített kontaktlencsédet és beleteszed a tartójába. Rá a másikra. Ami lejárt. És amit ki kellett volna dobni. Bosszantóan egyforma mind a négy. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.

... egy héttel később elalvás előtt kiügyeskeded a szemedből az egy hete hordott új kontaktlencsédet, aztán reggel észreveszed, hogy csak az egyik lencse úszkál a tartójában. A másik rész üres. A kóbor kontaktlencsét végül a zuhanyfejen leli meg a háztartás másik felnőtt(nek mondott) tagja. Összeszáradva. Mínusz egy pár lencse, mínusz kétezer forint.

Nem tudtok überelni, ne is próbálkozzatok. 

Igen, nekem néha nagyon nehéz magammal.

Hekk nélkül

Azért mentünk egészen Sződligetig, mert kitaláltam, hogy hekket a-k-a-r-o-k enni, és tavaly megtapasztaltuk, hogy ott egészen jó a hekkes, Budapesten meg nem biztos, hogy hagyott valamit az árvíz a hekkesekből, és amúgy is, vágytam a zöldbe-madárcsicsergésbe. 

A célállomáson kiderült, hogy eltűnt a hekkes, meg az is, hogy a főúton hömpölygött a Duna. Nem szomorodtunk el, családilag nagyon bátran betértünk egy műanyag dobozban kialakított gyrososhoz, hátha kapunk valami finomat. Tudom én, hogy a gyros és a hot dog nem a gasztronómia csúcsa (bár Korfun ettem csillagos ötös gyrost, ami színében-állagában-ízében alig hasonlított a magyar gyrosra), de azért azt nem vártam, hogy a kiflibe csak egy hosszában félbevágott virslit tesznek. Még a lehúzásukról híres balatoni bódékban is egész virsli kornyadozik a kifliben...

A kirándulás azért jót tett a lelkemnek, mondjuk, a lábamnak nem annyira, de bicegve, a szandálba alig belebújva is élveztem a zöldet-madárcsicsergést. Ilyenkor érzem nagyon, mennyire el vagyok szigetelve a külvilágtól.

A majdnem lábujjtörésről

Egy időben teljesen véletlenül mindenféle szerencsétlen módon vertem le és be a jobb lábam legkisebb lábujját, aztán valahogy elmúlt ez a pechsorozat. A szóban forgó testrész egészen a mai napig bírta fájdalom nélkül: ma belerúgtam a magnóba. Ne, ne a Chuck Norris pörgőrúgását képzeljétek el, olyan magasra fel sem bírnám emelni a lábamat. A működést évek óta megtagadó magnót a gyerekeknek vettem elő játékszer gyanánt, és épp át akartam lépni, mert siettem. Megint. Szerintem már nem is tudok nem sietve létezni. 

Baromira fájt, vérzett és megdagadt kicsit, és nem is igazán hajlott a lábujjam, de azért elkezdtem összekészíteni a családomat és magamat, hogy megyünk kaját és miegyebet vásárolni, utána jöhet a játszóterezés. Bicegve-sántikálva, mert szuperhíró vagyok, a lánykori nevem meg terminátor, és anyaként is azt szoktam meg, hogy ha egy kicsit is mozogni tudok, teszem a dolgomat. 

Végül elismertem, hogy képtelen vagyok cipőbe bújni, meg tulajdonképpen járni is. Már-már láttam magam a Balesetiben órákon át várakozni a kisebbik kisfiammal. Ezt a forgatókönyvet abban a pillanatban vetettem el, amikor a vásárlást lebonyolító ő, aki férfim dobott egy sms-t, hogy nem működik a lift. Ez a tény elég kínos, ha az ember a sokadikon lakik. Eldöntöttem, hogy nem tört el a lábujjam, csak majdnem. Kizárt, hogy levánszorogjak a földszintre, a szemétledobót meg két éve lezárták.

Mivel kizárólag az ülés esett jól a roncsolt lábujjamnak, ő, aki férfim félig belehalt a két gyerek gondozásába (a porszívózást megúszta, reggel fél nyolckor megcsináltam), estére kaptunk segítséget az egyik sógornőm személyében: jót játszott a gyerekekkel. (Nekem tényleg ez a legnagyobb segítség, a mosogatás majd megoldódik valahogy.) Hétfőig mindenféleképpen rá kell gyúrnom az öngyógyuló mechanizmusaimra, ugyanis megszűnik a civilizáció egy része: nem lesz áram itthon, ami két gyerekkel csak úgy élhető túl, ha órákra kiszabadulunk a lakásból. Lift már van, az is valami.

Egy Tábla mind fölött

Az egyik nap hatvanas nő ült a lépcsőn, kezében három gyerekem van, éhesek vagyunk ésatöbbi papírtáblával, néhány nappal később egy tizenhárom-tizennégy éves roma lány ült a lépcsőn, kezében három gyerekem van, éhesek vagyunk ésatöbbi papírtáblával.

Nem tudom, mi történhetett a reggeli eligazításnál, talán a korábban érkezők elkapkodták a passzoló tartalmú táblákat, vagy hiányzott a megfelelő korú, kéregetőnek beállítható személy.

Olyat is láttam már, hogy a bőrdzsekit és sörhasat viselő koldulót mobilon hívták, a csuklóján meg aranykarkötő fityegett.

Az utcán már senkinek nem merek adni semmit, nincs kedvem Merciket és luxuskérókat finanszírozni.

Csak eljutottam idáig...

Nincsenek nagy vágyaim, mióta két kisgyerek anyukája vagyok, most már - hosszú hónapok kitartó agyi és lelki edzése után - egészen jól megy, hogy ne azt akarjam, amit szeretnék, hanem azt, ami az adott körülmények között lehetséges. Nekem például elég, ha az összes gyerekem egészséges és nem kell kórházba rohanni velük infúzióra, ha öt percig egyik gyerekem sem bőg / kiabál / kaparászik a vécéajtó előtt-alatt, amikor bent vagyok, ha lassú kortyokban hörpinthetem fel a napi kapucsínómat és így legalább három nyugodt percig egy helyben ülhetek, ha odakint nem zuhog az eső / fúj az orkánszél, mert a napi másfél-kétórás séta életmentő, általában a saját életemet menti meg, és ha tíz percig bíbelődhetek az ékszereimmel, már mennyország van. 

A blog hanyagolódik egy ideje, gondolom, észrevettétek. Nem valószínű, hogy én leszek az első anya, aki azért keres magának bébiszittert, hogy kétnaponta egy órát blogolhasson. Egy ideje nem tudom olvasni a számomra kedves blogokat, kommentet ősrégen írtam. Nem lep meg, bár nyilván nem jó érzés, hogy a blogok gazdái is eltűntek a blogomból, az életemből. A kivételeknek örülök és borzasztó hálás vagyok minden kedves szóért. 

Egy ideje nem bírok felkelni a hajnali bejegyzésekhez, nincs erőm küzdeni a fáradtság és a kimerültség ellen. Legutóbb annyira szédültem az egyik reggelen ébredés után, hogy fekvés közben meg akartam kapaszkodni valamiben, mondván, ne forogjon már ilyen gyorsan velem a hálószoba, aztán realizáltam, hogy fekszem, ergo nem kell kapaszkodnom. Három-négy órán keresztül szédültem gyorsabban vagy lassabban, egészen komolyan féltem. Túl sokszor voltam rosszul az elmúlt másfél-két hónapban ahhoz, hogy ne aludjak legalább napi hat órát. Most azért írok ennyire hajnalban, mert a Kicsit nagyjából egy óra alatt lehetett megnyugtatni, és úgy gondoltam, egy óra gyerekbőgés-gyereküvöltés után jár nekem egy blogbejegyzés.   

Szóval, ő, aki férfim születésnapjára nagyon készültem. Úgy két éve nagyon készülök rá, teljesen jól kitaláltam a tuti szülinapi ajándékát két-három évvel ezelőtt. Anno nem sejtettem, hogy két gyerekkel együtt ünnepelünk majd, és amikor ebben a mindennapi feszültségektől egyáltalán nem mentes kisgyerekes létben decemberben meg januárban egy csomószor összeszólalkoztunk, ő, aki férfim meg én, azaz mi, akik ilyesmit a gyerekek születése előtt csak filmekben láttunk, arra gondoltam egy-egy fájóbb pillanat után, hogy basszus, itt a negyvenedik szülinapja, amire már évek óta megvan az ajándéka gondolatban, erre tessék, még a végén külön folytatjuk tovább, és ugye ki nem tojná le a szülinapot, amikor válságosdi van. Persze, nem megyünk szét, mert a mi szerelmünk-szövetségünk egy életre szól, de azért csomó mindent át kellett beszélni-értékelni, hogy minden a lehető legjobb legyen - a körülményekhez képest. Mert ugye most azt kell szeretni, ami van és ami lehetséges, és még legalább két-három-négy évig azt kell szeretnünk, ami van és ami lehetséges. 

A titkos családi bulit egy hónappal ő, aki férfim (aki egy életre szól) szülinapja előtt kezdtem szervezni. Először akkor estem pofára, amikor kiderült, hogy a két-három éve dédelgetett szülinapi ajándékára nincs elég pénzem, hiába készültem, mert valahogy a sztratoszférába szöktek az árak, és az a bizonyos ajándék családi összedobás esetén is nagyon sokba kerül, úgyhogy le kellett mondanom róla. Nem fogom elárulni, miről van szó, mert az ötvenedik szülinapjára összegyűjtöm a pénzt. Maradjatok velünk még tíz évig, hogy megtudjátok, hehe.    

A második pofont a meglepetésbuli előtt két nappal kaptam. A lényeg az, hogy minden szövetkezésem-készülésem ellenére bukott az egész eredeti tervem, és nem a családot letaglózó calicivírus miatt. Niagarát bőgtem a csalódottság miatt, és fájó pont marad, hogy nem azt a bulit sikerült megszervezni ő, aki férfimnek, ami Az Örök Életre Emlékezetes Buli lett volna. Zsé tervet dobtunk össze anyósommal és anyuval. Aki ott volt ezen a családi összeröffön, remekül érezte magát.

Nem mesélek minden ajándékról, nyugi, kettőt viszont mindenféleképpen megmutatok. Az egyik az OSZK-nak köszönhető, születésnapi újságcikkek gyűjteménye. Átböngésztem az ajánlott újságcsomagokat, és előfordulhat, hogy a nagymamám is kap ilyesmit jövőre a nyolcvanadik születésnapján, például a Magyar Úriasszonyok Lapjából vagy a Párisi Divatból micsoda cikkeket lehetne kiválogatni.

A másik tuti meglepetés A Torta volt, amihez itt is szolidan és visszafogottan gratulálok: Pixie, zseniális vagy! Pixie szemet kápráztató és nyálelválasztást beindító blogja amúgy véletlenül került a látómezőmbe, és egészen addig nem is jutott eszembe Darth Vader torta, csak láttam, mire képes Pixie, és elszabadult a fantáziám. Az nem igaz, hogy DV mindenféle fémszerkezet fejileg, nemnemnem, valójában csupacsoki a kis drága:

Tortafalás közben fekete szájszéllel röhögtünk egymás fekete szájszélén, és egészen különleges élmény volt, hogy a reggeli szoptatás utáni energiapótlás céljából felnyitott tortás dobozban ez a látvány fogadott:

A szülinapi buli még azért is jó volt, mert némileg kipingálva és új ruhában sok-sok hónap után először láttam  a tükörben azt az arcomat, amit a Kicsi születése óta nem találtam sehol a vonásaim között, és ennek nagyon örültem, mármint annak, hogy az a csibike, akit én csibikének gondolok arcilag, talán mégsem veszett el, mert az a lehetőség eléggé elszomorított, hogy örökre csúnya, sápadt fejű és kofferes szemű maradok. Hát, igen, egy kis szempillaspirál, egy szép új türkiz felső, egy új farmer és egy új szoptatós melltartó csodákra képes (mondom én, hogy nincsenek nagy vágyaim), az új dolgaim meg azért vannak, mert fogytam csomót, és kellett valami gönc, bár még tíz kilót így is le kell faragnom magamról. Nem gondolom egyébként, hogy micsoda gyönyörű nő voltam valaha, de a "néha egészen tűrhetően remekül tudok kinézni" topkategóriámba szeretnék visszakapaszkodni. Kérdeztem egyébként ő, aki férfimet, miért nem szólt, hogy megcsúnyultam, azt mondta, hülye vagyok, nem csúnya. Nos, a 41. szülinapjára nem szemüveget kap, az biztos.

P.S.: És most megyek a Kicsihez, aki újra bele akar lendülni a bőgésbe... 

Ínyencfalat

Íme, ő, aki férfim szülinapi tortája, csináltattam. Ha már nem fáj a jobb szemem és rendesen látok vele, mesélek és elárulom, ki a zseniális tortakészítő, meg lesznek képek is.

40

A calicivírust nem kérte születésnapjára ő, aki férfim, egyszerűen csak felbukkant a semmiből hétvégén és pár óra alatt kicsinálta a család háromnegyedét (a Kicsi megúszta, a Nagy kórházban kapott infúziót), így az ismeretségünk óta legkerekebb szülinapjára tervezett dolgaim egy része meghiúsult, tegnap igazából azt ünnepeltük meg diétás húslevessel, hogy végre nincs hányás-fosás-ágyban agonizálás. A legónak örült azért, meg hát puszit is kapott.

Még jó, hogy van B tervem.

Néha meg vagyunk nézve jól

Többször előfordult az elmúlt két évben, hogy mentünk az utcán / vásároltunk a boltban a gyerekekkel - és jól megnéztek minket. A gyerekeim imádnivalóak (most mi van, lehetek elfogult anya, nem?), én is gyönyörködnék bennük, ha nem az enyémek lennének, ő, aki férfim meg az igazán jó férfi kategóriába tartozik (most mi van, lehetek elfogult nő, nem?), én is megbámulnám, ha nem az enyém lenne, szóval, azt megértem, ha őket nézegetik, viszont ha valaki engem néz meg jobban, rögtön az jut eszembe, hogy biztos valami vicces / kínos / izé dolog látszódik rajtam.

csibike: Édes, hülyén nézek ki?

édes ő, aki férfim: Nem, miért?

csibike: Mert az előbb megbámult egy pasi és mosolygott.

Aztán amikor hazaérve hozzáfértem a géphez, nem egyszer várt egy levél olyasmi tartalommal, hogy csibike, hülyén nézel ki csibike, lehetséges, hogy téged láttalak a családoddal ma x órakor y helyen? ... mert ha igen gyönyörűek / zabálnivalóak a gyerekeid... zugolvasód vagyok, de most írnom kellett ésatöbbi.

Ezeknek a kedves leveleknek nagyon-nagyon örülök, meg borzasztó jó, hogy A Zugolvasó időt szakít a megírásukra, és nem szeretnék telhetetlen lenni, de esetleg oda lehetne vésni a levél legaljára, hogy ... és csibike, nem is nézel ki hülyén. 

Gyerekek, soha ne menjetek rovarirtónak!

A sárkányos-eragonos bejegyzésemet akartam megírni (gondolom, mindenki baromira várja), merthogy a gyerekek este váratlanul korábban kidőltek, és mivel már nagyon jól összebújtunk ő, aki férfimmel, jöhetnek az olyan úri huncutságok, mint blogbejegyzés. Ha majd szex helyett blogot írok, tudni fogom, hogy baj van a kapcsolatunkkal.

Szóval, a rovarirtó faszi. Erős ötvenes, kérges arcú, mogorva. Legelőször ő jött hozzánk, és jól lecseszett minket, hogy miért nem cuccoltunk össze meg ki, mert így nem tudja lefújni a lakást. Az nem érdekelte, hogy az ágyunk és a kanapénk tűnt poloskás területnek, láttam rajta, hogy legszívesebben azonnal evakuálna minket a két gyerekkel és egy szál otthoni hacukában, és szétfújná a lakást. Ez később amúgy megtörtént (az egész lakás irtószerben ázott), de nem ő engedte szabadjára az állati énjét. Fújás helyett kiselőadást tartott nekünk a poloskákról, meg jól összetaposta a gyerekszobában a habtapit. Utcai cipővel. Kevés dologra vagyok háklis, de a habtapi szent. Legyen már kultúrember az, aki kisgyerekek szobájába trappol be terepszemlét tartani. Szívesen elmondom akár ezerszer is, hogy a gyerekek nem tudnak repülni, csúsznak-másznak-hemperegnek a földön és a habtapin, ergo nem járkáljuk össze utcai cipővel. 

A rovarirtó faszi igazából a második találkozásunk során, most márciusban viselkedett pszichopata módon, addig nem találkoztunk vele, mindig egy fiatalabb szaki jött irtani hozzánk. (Olyan velünk egykorú, az fiatal még, nem?, kérdezte csibike reménykedve.) A r.f. (= rovarirtó faszi) egy ismeretlen rovarirtó fickó társaságában érkezett az emeletre - a megbeszélt időpontnál jóval korábban. Miután végeztek a szomszédoknál, benyomultak a lakásba. Utcai cipőben, de cselesen csak a nappaliba, a kanapé mögé engedtem be őket, igaz, majdnem belehaltam a kanapé elhúzásába, mert ugye a két rovarirtó arc nem segített. A r.f. egyből rám förmedt, hogy a nagyobbik kisfiam nem nézheti az irtást. Utálom, ha r.f. típusú emberek rám förmednek, ezért némileg emelt hangon és csipetnyi gúnyt csempészve a szavaimba megérdeklődtem, miként lehetséges az, hogy az előző irtást 5 méterről (az étkezőből) nézhette a fiam, a mostanit meg nem? A fiamnak hetekig tartó élmény, hogy a pókbácsi lefújta a falat, naponta ötvenszer felemlegeti, és nyilván ne nézze, ha nem lehet, de eddig nézhette, meg a nappalinak nincs ajtaja, ha a szag miatt aggódik, az mindenféleképpen szétterjed a lakásban. A r.f. totálisan hülyének nézett, hogy egyáltalán felvetettem ezt a dolgot, belevágta az orczámba, hogy ez I-R-T-Ó-S-Z-E-R!!! Nem akartam tovább izmozni vele, hogy a kollégád mivel fújkált eddig, bzmg, Chanel parfümmel? Azt sem tudakoltam meg tőle, hogy oké, irtószer, de megvakítja a fiamat, ha öt méterről nézi, vagy mi? A gyereket és az anyósomat behajtottam a gyerekszobába (a másik gyerek a hálóban aludt), én meg önfeláldozóan végighallgattam a két pókbácsi okoskodását, mert csak rágták tovább a csontot, hogy xy miért engedte, hogy a fiam öt méterről nézze az irtást... Aztán a r.f . mondta, hogy elhúzzák végre a csíkot, szellőztessek vagy 20-25 percig, de lehet 30 is. Olyan büdös volt a nappaliban, hogy egy órán át szellőztettem. Pókbácsik balra el, soha többé nem kell velük találkozni, gondoltam én.

Na, ma éppen faroltam ki a kisebbik gyerekemmel az ajtó elé, hogy belehelyezzem a babakocsiba (mentünk kirándulni), amikor meghallottam, hogy r.f. osztja a szomszédasszonyt a nyitott ajtóban. Szomszédasszony forgatta a szemeit és kérdezte tőlem, hogy ugye, a r.f. volt nálunk legutóbb? Mármint nem rovarirtófaszizta le. Igen, mondtam, és folytattam is volna, de a r.f. a szavamba vágva közölte, hogy ő nem volt itt, a szomszédasszonyom ne mondja, hogy itt volt, hiszen nem, mert ha itt lett volna, emlékezne rá, és ez olyan, mintha hazugnak titulálnák, holott nem hazudik. Hoppá. Itt kezdett el mocorogni bennem a gyanú, hogy az állandó irtószer fújkálásnak is megvannak a maga káros hatásai, pölö elsorvad a pókbácsik agya. Szerettem volna elmondani a r.f.-nak, hogy igen, ő járt nálunk az egyik kollégájával, de állandóan a szavamba vágott és mondta-mondta a kis monológját, ezért kénytelen voltam rákérdezni, hogy elhallgatna-é egy pillanatra, hogy közkinccsé tegyem az én verziómat, ami megegyezik a szomszédasszony verziójával. Nem volt könnyű szóhoz jutni, teljesen hitt abban a r.f., hogy nem járt nálunk. Aztán vizsgáztatni akart rovarirtásból, hogy mit mondott, hány perc után nyithatom ki az ajtót szellőztetés végett. Hát, baszki, elregéltem neki a választ, de elégedetlenkedett, merthogy ő ilyet nem mondott, és ne mondjam, hogy ő ezt mondta, mert nem mondta. Na, itt elköszöntem tőle, és megjegyeztem ő, aki férfimnek, hogy ez a pszichopata pókbácsi soha többé nem fújhat nálunk. Már csak azt kellene kitalálnunk ő, aki férfimmel, hogy melyikünknek kínosabb, ha betelefonálva a rovarirtó központba, fiatal srácot kéretünk lakásra.     

Soha nem lesz vége

Két csípés ő, aki férfim derekán. Egyelőre. Kilenc hónap idegbaj és két teljes körű ÁNTSZ-irtás után. Rejtély, hol és mikor csípte meg, tettes sehol.

Valahol legbelül az egyik énem tépi a haját és sikoltozik - nem hallatszik ki semmi, a hálószobában békésen alszik a családom.

Viharos szerelemnek indult

M. barátnőm meglepetéscsomagjába kerestem valami isteni csokit, és amikor némi kutakodás után megtaláltam... ööö... khm... megettem. Egyetlen mentségem, hogy még soha nem volt a számban grillázsos csoki, a csokipapíron meg annyira guszta a fénykép, hogy nem bírtam ellenállni, mindenféleképpen le kellett tesztelnem. Mi van, ha borzalmas és elküldöm M.-nek? Na, ugye.

Imádom-csoki lett ez a Heidi-féle grillázsos csoda, simán megbocsátom neki, hogy nem étcsoki. Miután bezab befaltam (anyunak és a nagyobbik kisfiamnak jutott azért belőle, mert nagyvonalú vagyok), azon járt az agyam, hogyan tehetnék szert nagyobb mennyiségre, meg M. példányát is pótolni akartam. A neten nem kellett sokáig keresgélnem, a Lacsiboltja árul ilyen mannát (más Heidi csoki mellett). Azóta láttam Heidit az Intersparban is, bár nem grillázsost, hanem pölö áfonyás-étcsokis verziót, ő, aki férfim pedig vadászott diós-mézest, de az borzalmas, az ízlelőbimbóim kétségbeesetten zokogva tiltakoztak a merénylet ellen.

A grillázsos csokiból ettem még egy... izé... két táblát (két nap alatt, mert nem vagyok formában), aztán kiderült, hogy a kisebbik kisfiam bőrét ekcémásra csapja ki a csoki, mint olyan, és amíg az anyja tejével táplálkozik, addig semmiféle csokineműt nem fogyaszthatok (csokineműt sem). Fájó szívvel búcsúztam el az új szerelmemtől, talán majd egyszer megint egymásra találunk - sok-sok hónap múlva.

Ne, ne próbáljatok vigasztalni, lehetetlen.    

Hosszú volt a tél

Egy-másfél óra alatt cirka tíz-tizenkettő kismamát láttam a bevásárlóközpontban, bárhová néztem, előbb-utóbb egy terheshas is beúszott a képbe. 

Jól van, fiúk, jól van, lányok, így kell ezt csinálni.

Pumukli

Az év legszarabb haját hordom most a fejemen, rémesen rövid, pumuklifejű vagyok teljesen. Soha ne engedjétek a fürtjeiteket szerelmi bánattól gyötört fodrász kezébe, soha. Oké, az igaz, hogy két héttel a fodrászkodás előtt hirtelen felindulásból frizurát nyestem magamnak körömvágó ollóval a fürdőszobában, mert már untam, hogy sehogy sem áll, és akkor még úgy tűnt, néhány héten belül nem jutok el  a fodrászomhoz, de azért ilyen rövidre nem kellett volna vágni, na. És már sapka alá sem menekülhetek, mert itt a tavasz. Az új színe legalább jó, az is valami.

Valóban foglalkoztat az öregedés

Tudom én, hogy sok alvás és sok szex rengeteget javítana a külsőmön, főleg az orczám állapotán, az azért mégis elgondolkodtató, ha a házban lakó huszonéves srác három méterről odadobja nekem, hogy szia!, majd miután iksz emeletet együtt liftezünk, úgy búcsúzik tőlem, hogy viszontlátásra!

Az utolsó virágos mohikán

Elfogytak a kagylógyöngyeim, egy ideig nem készítek ilyen típusú nyakláncot - ő az utolsó. Ha szeretnél egy kis jókedvet csempészni a hétköznapjaidba, az alábbi linkre kattintva megvásárolhatod. Ufff.

http://www.meska.hu/ProductView/index/665185

A poloskák is olvassák a blogomat

Naná, hogy ma két csípést találtam a nagyobbik kisfiamon: a nyaka alatt és a csuklóján. Valahogy átszivárgott a szomszédból egy mérgezett dög, az harapott nappal, ami józanul, méreg nélkül nem szokása. Szerdán újabb ÁNTSZ-irtás, mert amúgy baromira unalmas az életünk (nem).

Egy kosaras bogaras naplója

Aki tövig rágta a körmét izgalmában, vajh megszabadul-é végleg az emeletünk, valamint az alsó és a felső emelet az ágyi poloskáktól, annak elárulom, igen, győzelem. Az utolsó, kollektív irtás már ÁNTSZ határozatra született. Á, csak augusztus óta csíptek a dögök, alig telt el azóta hat-hét hónap. Kétezervalahányat írunk. 

Nálunk legutoljára cirka két hónapja harapott egy vagy kettő (a visszaköltözés után még irtottak egyszer és utána kitakarodtak a kis genyák), valószínűleg a szomszéd irtásától félholtan támolyogtak át hozzánk. És kit csípett meg, na, kit? Engem, naná, a bal kezem kisujjának a tövét, de úgy, basszus, hogy pár óra alatt ujjhegytől könyökig bucira dagadt a kezem-karom, az ujjaimat nem bírtam hajítani, a csuklómat sem, fájt az is, ha hideg víz alá tettem, és ő, aki férfim a legkritikusabb napon nem ment dolgozni, mert egyik gyerekemet sem bírtam megfogni, felemelni, ergo nem működött a pelenkázás, például. Egész nap borogattam a kezemet-karomat, és nem éppen a legfinomabb kínzásformákat kívántam az exszomszédainknak, akik azt állították a szeptemberi kiköltözésünknél, hogy nincs poloskájuk, egy éve volt, a helyükre költöző új szomszédunk meg negyvenezret költött az irtásra és nyugtatóval aludt még februárban is, mert ott rodeóztak a dögök a lakásban. Az irtóember (pókbácsi by Andrisfiam) pedig elmesélte, miközben gyilokanyagot fújt a kanapénk mögé, hogy az exszomszédok kiköltözése után hónapokkal csomó virgonc dögöt talált az egyik polc és a tapéta között. 

És bzmg, volt pofája a nőnek boldogkarácsonyt kívánni, amikor decemberben összefutottunk az utcán.

Nőnapi ékszerakciók

Nőnap alkalmából két akcióval szeretnék kedveskedni nektek:

Az egyik akció keretében 10 százalékos kedvezménnyel rendelhettek, vásárolhattok tőlem ékszert a következő néhány napban. Az akció most kezdődik és 2013.03.08-án, pénteken éjfélkor ér véget. Az ékszereimet a facebookon nézhetitek meg (pl. az idővonalra feltöltött fotók között mazsolázva), valamint az ékszeres blogomban: http://gyongyblogulany.blogspot.hu. A kedvezményes árakkal kapcsolatos kérdéseket és a rendeléseket a gyongymuhely@gmail.com mélcímre várom. Saját ötletekkel (pl. színkombináció) is gyertek nyugodtan!

A másik akció egy 1000 Ft-os vásárlási utalvány, amit ékszerre lehet beváltani nálam, és amit azok között fogok kisorsolni, akik lájkolták-lájkolják a gyöngyblogú lány facebook oldalt ÉS megosztják az alábbi, kedvcsináló fényképet. Ez az akció is 2013.03.08-án, pénteken éjfélkor ér véget. Hétvégén sorsolok.

A két akció nem zárja ki egymást ;)

Jó böngészést!

P.S1.: Aki nem facebook tag, de szeretne akciózni, úgy tud játszani, hogy a blogjában osztja meg ezt a bejegyzésemet és erről egy kommentet hagy itt.

P.S2: Akinek pedig se facebook tagsága, se blogja... hát, az írjon mélt, és kitalálunk valamit.

P.S3: Remélem, senkit nem hagytam ki.

Visszataláltam a könyvekhez

Tisztelt Bíróság, majdnem egy évig nem lustaság / anyakori szenilitás / időhiány miatt nem cseréltem ki itt jobbra a "Ha van tíz szabad percem, ezt olvasom" címke alatti könyvborítót, kérem szépen, tényleg olyan nyomi vagyok, hogy 2012-ben csak egyetlen könyvet olvastam el. Egyet! Én, aki gyerekmentes éveimben zabáltam a könyveket, és ez minimum huszonöt-harmincöt könyvet jelent per év, de talán karcolgattam a negyvenet is. 

Tisztelt Bíróság, tavaly év elején egy gyerekkel kint és egy gyerekkel bent arra gondoltam a Boldogságterv olvasása közben és után, hogy ez a könyv tuti bekerül nálam az év legjobb három könyve közé, pedig akkor még csak februárnál jártunk hónapilag. Az fel sem merült bennem, hogy egész évben nem olvasok mást. Jó, bele-belenéztem anyakönyvekbe, mármint anyáknak írt könyvekbe (pölö ranschburgosba), iksz oldal újraolvasása egy-egy könyvben azonban nem számít olvasásnak, kérem szépen. 

Tisztelt Bíróság, bevallom, nem hiányzott az olvasás. Nem vágytam arra, hogy belepillantsak más örömeibe-problémáiba ötezer oldalon, teljesen lefoglaltak a sajátjaim. Ezt a közönyt kizárólag azzal tudom magyarázni, hogy még soha nem voltam kétgyerekes anya, kérem szépen, és ez az állapot nálam tartalmát és intenzitását tekintve teljesen olyan volt, mintha megjártam volna az El Camino-t. Igaz, a helyi játszótér nem Santiago de Compostela, a többi viszont, mármint hogy lejárom a lábamat, a hátam szerves része a hátizsák, kilyukad a cipőm, sokszorosan fel- és megismerek dolgokat, tömegszálláson alszom, iszonyatosan elfáradok, szomjazom a magányt és néha úgy érzem, mindjárt feladom, nos, mindez stimmel, abszolút El Camino élmény. Megjegyzem, Tisztelt Bíróság, az igazi El Camino-t bármikor abba lehet hagyni, az anyaságot nem. (csibike jelentőségteljesen néz szmájli helye)  

Tisztelt Bíróság, a helyzet az, hogy karácsonyra könyvet kértem a tágabb családtól, jó vastag könyveket: például a négykötetes Eragon sorozatot. Ötszázvalahány, hétszázvalahány, hétszázvalahány és kilencszázvalahány oldal, és most már ennél az utolsó kötetnél tartok, kérem szépen. Doris Lessinget vagy Kunderát egyelőre nem tudnék olvasni, ezt a mélységet idén ne is várjuk tőlem, azt gondolom, ilyen eragonos sztorit viszont igen. Nagyrészt a vécén töltött percekben és hajnalonta alvás helyett. És jólesik az olvasás, élvezem. És ha ebben az évben nem jutok több könyvhöz, azt azért elmondhatom majd, hogy darabra hárommal többet olvastam, mint tavaly. 

Hát, csak ennyit szerettem volna mondani, Tisztelt Bíróság.

Már csak az hiányzik, hogy...

Na, ez az a mondat, amit soha többé nem szabad kiejtenem a számon. A pontpontpont helyére egy-egy negatív dolgot szoktam rakni - és bejön. Mert boszorkány vagyok, vagy mi, de vészhelyzet-előidéző mindenféleképpen. 

Úgy kezdődött, hogy nyáron kábé hat órán keresztül nem tudtunk elindulni M. barátnőmékhez, mert a két gyerek folyamatosan produkált valami megoldandó durvát, és amikor hat órával később és zilált idegrendszerrel ültem az ágy szélén és önnön testemből tápláltam a karomban tartott kisebbik fiamat, átfutott az agymaradványaimon az a gondolat, hogy már csak az hiányzik, hogy lehányjon a gyerek, és kész az újabb időhúzó káosz, és ezt a a gondolatot fennhangon megfogalmaztam a szobába éppen betoppanó ő, aki férfimnek - a gyerek meg abban a pillanatban brutálisat hányt rám. Rám is. Aztán valahogy eljutottunk M. barátnőmékhez, ahol jó volt, de addig őrültek háza.

És azóta ha valamilyen problémás helyzetben előjön belőlem némileg lemondó/aggódó hangon, hogy már csak az hiányzik, hogy pontpontpont, akkor az pillanatokon belül bekövetkezik. Így lett meglehetősen beteg a kisebbik fiam, így vagyok eléggé beteg lassan egy hete. Mert ugye nekem ki kellett mondanom, hogy már csak az hiányzik, hogy a kicsi is beteg legyen / én is beteg legyek. És nem direkt csináltam, csak kibukott a számon.

És mostanában megtapasztaltam, hogy van annál ideg- és lélekölőbb, ha éjszakákon keresztül félóránként kell kelnem a gyerekhez: Ha tízpercenként megyek oda hozzá, mert sír / nyüszít / dobálja magát ésatöbbi. Nappal meg nem lehet letenni, mert egyből sír és csak engem akar. És utálatos dolog betegen látni a mindjárt nyolc hónapos gyerekemet, akinek ahhoz sincs ereje, hogy megfogja a duplókockát. 

Azzal tartottam magamban a lelket, hogy ékszereket készítettem. Meglepő, gondolom. Ez egy teljesen új irány, és nagyon szeretem. Az ékszerkészítés meg a hobbimon kívül szenvedélyem és terápiám. 

Előfordult az elmúlt napokban, hogy álltam a sötétben, mezítláb a hideg padlón, mert elfelejtettem zoknit húzni, és hosszú perceken keresztül ringattam a karomban a forró testű, nyöszörgő gyerekemet és közben dúdoltam neki, és hogy ne bolonduljak meg a testi-lelki fáradtságtól / kimerültségtől, fülbevalót terveztem gondolatban. És amikor majd híres ékszerkészítő leszek, megírom majd az önéletrajzomban, hogy a legszebb ékszereim a legnehezebb hétköznapjaimban születtek, mert a lelkem szabadulni és szárnyalni vágyott, meaculpa ésatöbbi.

Megöregedtem

Az öregedés egyik legbiztosabb jele, hogy amikor a huszonéves lány kiskabátban és türkiz színű cicanadrágban elsiet mellettem, nem az jut eszembe, hogy jajj, milyen gyönyörű ez a türkiz!, hanem az, hogy jajj, csak meg ne fázzon a dereka!

És humorizált! És bölcselkedett!

Igen, a postásnő. Az a postásnő. Basszus, nagyon durva. Mármint nem az, hogy ugratott az egyik nap, vagy hogy postásbölcsességet mondott pár nappal később, hanem az, hogy az a kis édesség meg az a kis tea, amivel megajándékoztam, ezt tette vele. Szóval, holnap édességet és teát minden békávéellenőr kezébe, hátha bennük is rejtezik valami emberi.
Bambulni kell, mert bambulni jó, így hangzik a postásnő bölcselete, és gondolj bele, milyen igaz, pölö nekem bambulni sincs időm, állandóan dolgozik az agyam, hajnalban nem is tudtam aludni. A bölcselet előzménye az volt, hogy amíg a nevemet firkáltam az átvételi papírra, kedvesen megkérdeztem tőle, milyen idő van kint, és erre olyan ötperces hardcore monológot kaptam, ami a sokat egyedül lévő emberek sajátja. Hogy tavasz van. Hogy imádja ezt az időt. Hogy csicseregnek a madarak. Hogy kibújt a hóvirág. Hogy mindig nézi, hol bújnak elő a hóvirágok. Hogy a gyerekének megmutatta a hóvirágokat. Hogy a nefelejcseket is szereti. Hogy az idős néni erkélye alatt kiszedték a hóvirágokat. Hogy onnan tudja, mert bambulni szokott. Hogy szeret bambulni. Hogy bambulni kell, mert bambulni jó. És a monológ közben csillogott a szeme, és mosolygott is. Egy-egy közbeszúrt mondattal próbáltam társalgást faragni a szóniagarából, kevés sikerrel. Mosolyogtam, bólogattam, aranyos voltam. És meghallgattam.
Aztán majd a csomagos postást is meglepem némi édességgel és teával, mert ő sem bontja fel soha a cuccaimat, még a külföldi izéket sem. Angyal vagyok, én mondom, angyal.

A blogverseny margójára

Azért elmondom, hogy azt hittem, egy hét alatt kapunk olyan száz szavazatot, a blog meg én. Az előbb hosszú hónapok után újra megnéztem a statot, és naponta 120-160 ember úgy is megnyitja ezt a blogomat, ha nem írok semmit (plusz vannak azok, akik megnyitás nélkül innen-onnan olvasnak, róluk semmi infóm, ugye), ha írok, olyan 280-320 (a gyerekblogot pedig többen), és ha szülök, akkor meg összejön a két blogról kábé 900 ember. Tudom, hogy képtelen vagyok jól menedzselni magamat (ha bukik, ezért bukik majd az ásványos-gyöngyös-ékszeres boltom is), meg antiszoc voltam az elmúlt egy évben (idén mintha jobb lenne a helyzet, bár egyelőre nem ígérek semmit), és keveset írtam, és még kevesebbet kommenteltem, meg blogokat is alig olvastam, és lehet, hogy pont az én olvasóim nem fészbúkoznak meg utálnak szavazni meg nem ereszkednek le holmi blogverseny szintjére, de biztos jólesett volna az a száz darab fejsimogatás, ha már ott vagyok, két bőgés között ilyen kis kattintásnyi dolognak is nagyon tudtam volna örülni a héten (inkább nem mesélem el, milyen borzalmas hetem volt). A szavazóknak köszönöm szépen, a nemszavazók meg most már inkább ne, jó?

Lájk iz lájk... nánnánánáná...

Néhány nappal ezelőtt jött a mél a szervezőktől, hogy valaki jelölte a blogomat erre a bloggerina versenyre. Nem lehet tudni, ki követte el a jelölést, hiába kérdeztem. Egy rajongó, így a válasz. Nos, köszönöm szépen A Rajongónak, hogy jelölt, mert a tény, hogy gondolt rám, boldoggá tett azon a hajnalon, amikor elolvastam az értesítést. Nem a verseny miatt, a gondolás miatt. Olyan volt, mintha kedvesen megsimogatta volna a fejemet. És nekem mostanában különösen fontos minden fejsimogatás, mosoly, összekacsintás, vállveregetés. 

Ahogy rápillantottam a listára, nagyon vegyesnek tűnik a mezőny, szerintem a kis énblogok nem is igazán esélyesek például egy lakberendezős, főzős, beauty vagy kreatív bloggal szemben. Valahogy az egoblogok mindig olyan árvagyerekek, nem? Főleg úgy, hogy a facebook lassan mindenkit beszippant. 

Ha esetleg van kedvetek bíbelődni a facebookos szavazással, itt tudtok megszeretgetni:

http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/nem-vagyok-normalis-es-meg-elvezem-is

És nevetett!

Igen, megnevettettem. A postást. Azt a postást, bezony.

Valahol pár bejegyzéssel lejjebb írtam a mufurc postásnőnkről, és felébredt bennem a kíváncsiság, vajon tud-é mosolyogni. Szívből. Meg amúgy is, nehogy már egész évben szarul érezzem magam attól, hogy havonta több, postaládába nem benyomorgatható levelet/csomagot kapok.

Egy kis édesség, egy kis tea. Ez volt az ajándéktasakban. Felakasztottam a kulcstartó doboz ajtajára, hogyha jön és kétszer csenget (tényleg kétszer szokott), csak lekapom, kiviharzok vele és az aktuálisan rajtam lógó gyerekemmel, és odaadom, és megköszönöm a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Éreztem, hogy örülni fog. Örömöt akartam neki szerezni. Látni akartam az örömét. Örülni akartam én is.

Az átadás aztán halasztódott kicsit, ugyanis valamelyik hirtelen felindulásomban megettem az egyik postásédesség felét (más ehető nasst nem találtam itthon), a másik felét ő, aki férfim tolta az arcába - ugyancsak hirtelen felindulásában. Amikor az embernek két belevaló fiúgyermeke van, néha elfogja a vágy, hogy világgá rohanjon, és mivel ez egyelőre lehetetlen, édességgel csökkenti az agyát szétrobbantani készülő feszültséget. Szóval, ő aki férfimmel bezabáltuk a szénhidrátot, hogy némi eséllyel vegyük fel a küzdelmet a háztartásunkban fellelhető két kiskorú bitanggal szemben.

A következő vásárlásnál ő, aki férfim megvette a postásédesség hiányzó felét, majd az azt követő vásárlásnál a teljes postásédességet, mert a két vásárlás között adódott olyan perc, amikor úgy éreztem, hogy a postásédesség igen jelentős mértékben tenné szebbé a napomat. Nem emlékszem, mi történt konkrétan, az viszont biztos, hogy az egyik része már reggel hatkor a gyomromban volt. Ilyen kemény az élet errefelé, ja.

Mivel erős jellem vagyok és égett volna a pofám, ha újfent meg kell venni a postásédességet, megdumáltam magammal, hogy ahhoz az édességhez nem nyúlok többé, a postásé és kész. Ki tudja, mikor jár erre, csőre töltött ajándéktasaknak kell lógnia a kulcstartó dobozon.  

És ma odaadtam neki. A nagyobbik kisfiam ragaszkodott hozzá, hogy ő nyújtsa át a néninek az ajándéktasakot. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy a fiam nem akarja majd odaadni, mert nála hosszú hónapok óta minden az enyém!, sőt az ENYÉÉÉMMM!!! Mindegy, vállaltam, hogy szükség esetén a hisztiző gyerekem kezéből csavarom ki a postás meglepetését. A postás üres tekintettel állt az ajtórács mellett, azt hittem, nincs magánál, de ott volt. Mielőtt bármit mondhatott volna, megkértem, hogy fogadja el tőlem ezt a kis apróságot, és kedvesen mosolyogva megköszöntem a fáradozását, meg azt, hogy minden levelemet/csomagomat lelkiismeretesen felhozza ésatöbbi. Andris pedig komoly, felnőtt férfi  két évvel és három hónappal a háta mögött, mert simán belenyomta a néni kezébe az ajándéktasakot. A postás meglepődött, elmosolyodott, zavarba jött, és mondta, hogy itt írja alá (nekem, nem a fiamnak), és közben hallottam az örömöt a hangjában. És külön elköszönt a fiamtól is, és láttam, hogy nevetve száll be a liftbe.

Ő, aki férfim szerint mostantól fogva még azt a csomagot is kihozza nekem, amit nem én kapok. Ezen elröhögcséltünk, mert bunkók vagyunk, de igazából az a lényeg, hogy nincs több gyilkos postástekintet, meg az, hogy mindkettőnknek volt ma, azaz tegnap legalább egy klassz pillanata. 

Kicsi Tom akarok lenni

Ugye, az történt, hogy tavaly decemberben végre kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Igazából nem jó szó a kitaláltam, mert nem agyaltam rajta semmit, egyszerűen az egyik hajnalozásnál belém vágott a felismerés, hogy ékszerekkel akarok foglalkozni. Nem szeretnék. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Épp valamelyik megrendelésemen dolgoztam, és bámmm, jött az érzés, hogy igen, ez mind én vagyok: a gyöngyök és az ékszerek, és a bizonyosság, hogy rengeteg örömöt adnak az embereknek az ékszereim, és ez nekem hosszú távra kell. Kell. Pontosabban K-E-L-L. Teljesen felpörögtem a tudattól, hogy ó, igen, milyen szép lenne, ha a hobbim lenne a munkám. A komolyabb horoszkópokban mindig előjött, hogy hoppá, jó későn találom meg a nekem való munkát, én meg azon filóztam, mi a fenét tudok majd csinálni százévesen fogak és memória nélkül, járókerettel, reszkető kezekkel.

35 év alatt csak kiderült, milyen munkától lennék boldog. Boldog. Pontosabban B-O-L-D-O-G. Talán ezt az egy dolgot tudtam irigyelni mindig: ha valaki azt csinálja meló címszó alatt, amit imád. Gyerekként gyerekorvosnak készültem, cuki kisbabák szenvedéseit óhajtottam enyhíteni hűs kezemmel és napsugármosolyommal, anyuék nyomták is, hogy orvosorvosorvos, a vért azonban nem bírom, a biológiát, kémiát és a hasonló izéket pláne nem. A suliban ötösöket vittem haza ezekből a tárgyakból is, mert nekem mindenből ötösöket kellett hazavinnem. Majd egyszer mesélek erről a történetről és a káros hatásairól. Szóval, az hamar kiderült, hogy az én terepem a könyv, a történelem és a nyelvek, és minden, ami fantázia és kreativitás. Ez utóbbival senki nem foglalkozott a környezetemben, úgyhogy sokáig stewardessként meg idegenvezetőként meg a magyar válogatott kézilabdásaként láttam magam, aztán úgy tűnt, a tanárkodás lesz a hivatásom. Jó volt tanítani, meg akartam váltani a világot, de a világ inkább pofonokat osztogatott, meg amúgy is, a tanári fizetés semmire sem elég, bennem meg dominál az a férfias beállítódás, hogy ne filléreket dobjanak oda a munkámért, na. És a tanárkodás után jött két olyan meló, amiben csak ritkán találtam örömöt. Dolgoztam, mert az emberek általában dolgozni szoktak. Ennyi. Állandóan gerincsérvvel küzdöttem a bennem dúló elégedetlenségtől és megalkuvástól, mert hiába szenvedek-senyvedek megbízható, remek munkaerőként egy gályahelyen, azért az csak jó, ha biztos állásom és fizetésem van, nemde? És télen fűtik a szobát, meg internet is van.

Az egyik Éva magazinban olvastam, hogy a bölcsész az, aki mindent meg tud tanulni. Ezt egy fejvadász cég vezetője mondta, és szerintem baromira találó. Bármit megtanultam a munkahelyeimen, olyasmit is, ami fényévekre van tőlem, de kell a melóhoz. És ilyet nem akarok többé csinálni. Azt szeretném, ha a munkám belőlem fakadna, olyan magától értetődően, ahogy levegőt veszek. Tudom, hogy ez manapság luxus, mert örülj, hogy van munkád. Bármilyen szar, örülj neki, mert van húsz másik ember, aki pillanatok alatt a helyedre veti magát. Lehet, hogy nem jön össze, amit kitaláltam, de legalább megpróbálom, hogy a kis lelkem megnyugodjon. És ha összejön, szakítok minden más munkával.

Ja, még nem mondtam: webshopot akarok nyitni. Az ékszereimnek, a gyöngyeimnek és minden másnak, ami ezekhez kapcsolódik. Nekem nagy dolog. Rengeteg tervem van. A webshop csak az első lépés, és nem is idén születik meg, most az előkészítésen dolgozom. Mondjuk, időm semmi, úgyhogy hajnalonta valósítom meg önmagamat és a projektjeimet. Alvás nélkül, illetve minimális alvással is eléldegél az ember kétgyerekes lánya, higgyetek nekem.

Az önsegélyező könyvekben mindig szól egy fejezet arról, hogyha utálsz bemenni a melóhelyedre, keress egy másikat. Tökegyszerű, ugye? És a szerző ír egy csomó példát, hogy xy utálta a munkáját, de egy szép napon rádöbbent, hogy megkeresi azt, ami igazán neki való, és juhé, ezután szuperboldogan él tovább. A kedvenc sztorim az, hogy például Tom, a menő bankár vagy ilyesmi, megcsömörlik a nyakkendőtől meg a számoszlopoktól, és elmegy ácsnak. És onnantól az élete százszázalék Rákóczi-túrós, mert Monatanában a birtokán gyalulja a fát és üti a szögeket. Szabad, elégedett, boldog. Azt csinálja, amit szeret. Marisról, a CBA pénztárosáról soha senki nem írta, hogy az utolsó munkanapján a kólás rekeszhez vágta az aprós gurigákat, és belevetette magát a levendulatermesztésbe, mert imádta ezeket a lila virágos növénykéket, és azóta is befutott levendulás nagyasszony. Szabad, elégedett, boldog.

Szóval, kicsi Tom akarok lenni. Tom, aki szabad, elégedett, boldog, mert a hobbija a munkája és fordítva. Nekem nem is kellene birtok Monatanában, elég valami kisebb telek és ház egy nyugis helyen, meg az, hogy legyen pénzem téliszalámira és túró rudira. Azt még elmondom, hogy nagyon pörgök. Veres hajjal, mint tudjuk. Nem hagyok választást az Univerzumnak, mert Rhonda Byrne is megmondta, hogy ne hagyjak neki. Ha az Univerzum errefelé nézelődik, nálam bazinagy betűkkel ki van írva, mit akarok. És igazán akarom, amit akarok. Nem lagymatag hátigenszeretném, meg dejólenneha, hanem akarok. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Már nincs több utálommunkára elpazarolható évem.

Bagolyvásár

Amíg bírja a bagolypopuláció, azaz a készlet erejéig.
A bagoly 32 centi hosszú láncon lóg (kapocsmentes), 3.5-4 centi széles és 4.5-5 centi hosszú.
Ha szeretnél egy ilyen csinos jószágot a nyakadba, légyszi, írj mélt. Köszi!

P.S.: Élőben teltebbek a színei, igen.

Az időzítésről

Vasárnap leszedtük a karácsonyfáról a díszeket, a szaloncukrokat, az égősort, a mindent. Nem akartunk tűlevélszőnyeget a nappali-szemeteskonténer távra, ezért ő, aki férfim nagyon fifikásan vett metszőollót és szemeteszsákot, és cirka harminc perc alatt lemetszette a fáról az ágakat, szépen bezsákolta őket, aztán amikor már csak a kis kopasz törzs maradt az asztalon, verítékkel a homlokán és metszőollóval a kezében megdermedt és rám nézett, hogy ugye, csináltunk képet a karácsonyfáról?