Így majdnem egy év után...

... elárulom, hogy ott voltam a Bocelli koncerten, igen. Koncertügyileg ennyit szerettem volna Az Univerzumtól: Michael Bublé és Andrea Bocelli. Hálás vagyok, de tényleg. Tíz évet vártam rájuk, szuper volt mindkettő. Ugye, van az az apuka típus, aki szülinapi meglepetésként fogja a terhes nejét és kiviszi autóval a bécsi Bublé koncertre, a nagyobbik gyerekre addig a pótnagymama vigyáz... Nos, mi nem ilyen típusú emberek-szülők vagyunk, vérrajongók sem, meg hátizsákos túrát sem vállalnánk be Indiában (és sok minden mást sem), szóval, jó az, ha ismerjük a korlátainkat (is). 

Aerosmith járhatna azért Magyarország felé, és ha már erre jár, elhúzhatná pár nótánkat.  

A csúcsdöntésről...

Arról van szó, hogy a mozizásaink száma történelmi magasságokba ugrott: Most már kettőnél tartunk. Tavaly a szülinapomon voltunk egyszer moziban, aztán soha többé. Idén a szülinapomon voltunk egyszer moziban, aztán... ma. Elvileg még kettő-három lesz ebben az évben, plusz egy koncert. Az Univerzumnak üzenem, hogy a koncertjegy baromi drága volt, és amúgy is évek (évtizedek?) óta várok Bocellire, szóval, ha muszáj (skarlát, 40 fokos láz ésatöbbi miatt), a moziról mondok le.

Egy újabb bejegyzés a 'soha nem hittem volna, hogy' rovatba...

Az egyik sógornőm kipakolt a FB-ra egy olyan családi képet, amin én is rajta vagyok. Nem, nem kérdezett meg előtte, nem, nem szólt, hogy a kép a FB-ra lesz, és nem, nem említette, hogy belehal, ha az a kép nem lehet kint. Igen, saját magáról és családjáról rendszeresen tesz fel képeket (én nem, nem is fogok, ami van, azt is le fogom selejtezni). És mióta levetettem vele (nem ment könnyen), mert nem akaródzott nekem sok-sok száz vadidegen előtt (plusz vásárlók, szerkesztők, újságírók satöbbik előtt) azzal a medence utáni hajzattal, rosszulléttől gyötört fejzettel és hirtelen magamra kapott ruházattal megjelenni, fekete listán vagyok - mindenki rám haragszik, és olyan rosszindulatú megjegyzést kaptam a posztoló sógornőmtől, amit nem néztem ki belőle. Sejtettem amúgy, hogy nem az a kímélő fajta, már csak a munkája miatt sem, most saját bőrön is megtapasztaltam. Ő, aki férfim teljesen mellettem áll, megérti, hogy nem akarok mindenáron a FB-on szerepelni, a családja reakciója őt is meglepte, hozzám hasonlóan nem érti, hogy egy képből miként lehet ilyen szintű családi perpatvar.

A kép amúgy anyósom szülinapján készült a közös nyaralás alatt. Mivel a szülinapja pont az egyik nyaralós napra esett, nekem támadt az a remek ötletem, hogy lepjük meg azzal, hogy a harmadik gyereke és párja titokban lejön a nyaralásra, az anyósomat ajándékkal felköszöntjük közösen (csak akkor bújnak elő a meglepetés-vendégek), aztán együtt megvacsorázunk, aminek a végén a pincérek lekapcsolják a villanyt és behozzák a gyertyás-tűzijátékos tortát. Minden szépen ment sorban, anyósom tökre örült és meghatódott. Ezt a meglepetést én találtam ki, ajándékot is vettem, a tesóival való egyeztetést ő, aki férfimre bíztam, szerettem volna, ha ők, mint tesók együtt szervezkednek. 

Aztán mi hazajöttünk kiscsaládilag, és látom, hogy hopp, kint az egyik kép a FB-on. Eleve hányok attól, ha valaki mindenről kényszeresen képet tesz fel. Nem érdekel ilyen szinten senki, ha nem lenne a vállalkozás, fent sem lennék. Kinek van arra ideje és energiája, hogy kismillió ember életébe belenézzen napi rendszerességgel? Hány óra kell a napi lájkokhoz, kommentekhez? Megálltam a blognál, szerintem az egyik legrosszabb találmány a FB, borzasztó káros a személyiségre is. Nagyon kevés mértékkel kezelt, személyről szóló FB oldalt láttam eddig. Bár lehet, a mértékletesség kizárólag az én elvárásom ebben a mai világban. Azt meg egyáltalán nem tartom korrekt dolognak, ha egy családi összeröffenésen lőtt kép egyből a FB-on landol. Ennyire ne legyen már senki FB-függő... Ha tudom, kiállok a képből. Szeretnék én dönteni arról, hogy mikor és milyen formában kerülök ki a netre. Mint szabad embernek, mint a képen szereplő egyik embernek jogom van ehhez. És ha egy rossz FB-kép többet jelent magánál az eseménynél, amin készült, az meglehetősen szomorú. A sógornőm óriási balhét fújt ebből az ügyből, mintha direkt nem akarná elfogadni, hogy jogom van nem-et mondani a FB-on való szereplésre, szerinte már nem is tartozom a családhoz, jujj. Mondjuk, bennem a bizalom omlott össze teljesen, ezek után bajos hinni-bízni bárkinek is ő, aki férfim családjában. Lesz majd A Nagy Beszélgetés, fogadjunk, hogy az elmúlt majd' 9 év minden kínját a fejemre borítják. Ezek után már nem lep meg semmi. Anyósomban hittem nagyon, szépen összebarátkoztunk az elmúlt években, és most ő sem áll mellettem.

És persze, tegyen fel mindenki mindent, amit akar, ha valaki a lájkszámoktól boldog, legyen attól boldog, magánügy, csak nekem ne kelljen részt vennem olyasmiben, amiben nem akarok és amiről meg sem kérdeznek, és családtag ne éljen már vissza a bizalmammal. Nem, nincs okostelefonom, nem is lesz.
És persze van ennél nagyobb problémám is, meg a világban sem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, de mégis, ezekben az emberekben eléggé megbíztam.

Karok ékei, 1. kör

Akkor most...

 

 

 

 

 

 

 

Előre szólok, hogy...

... egy csomó ékszeres képet pakolok ide fel nemsokára, most még tudtok törölni blogilag, aztán ezerrel kapjátok az arcotokba a műveimet, hehe. 

Amúgy azt hittem, a magyar gyöngybolt az, amit nagyon szeretnék, de közben rájöttem, hogy nem, meg időm sincs rá. Viszont az, hogy elképzelem, mit AKAROK és azt AKAROM is, nagyon bejött. Persze rengeteg meló van benne, és minél inkább bejön, annál több meló van benne. Nekem soha nem volt más a boldoguláshoz, csak az agyam, az akaratom, a szorgalmam, a kitartásom-erőm és a tehetségem.

És ha majd elértem mindent, amit AKARTAM... könyvet írok róla a "gondolkodj pozitívan, valósítsd meg az álmaidat, merj élni", témakörben, haha. 

Ne felejtsem el már megint, hogy...

... az vagyok, amit érzek. Meg azt sem, hogy rajtam múlik az engem körülvevő valóság. Hogy mit érzek, mit gondolok. Emberekről, történésekről. Magamról. Hogy ne bántsam magam.

És milyen vicces, hogy még a kínai sütimben lelt papír is rímel ezekre: "You are as good as you think you are", áll az egyik oldalon, a (tűrhető) fordítás meg a másikon: "Annyira vagy jó, amilyennek becsülöd magad". 

Találtam olyan bölcsességet is, hogy you need love the most when you feel you deserve it the least.

Csomó Démonnal és démonnal és démonkával megküzdöttem már - a hullájukat kellene végre elengednem. 

37 éves lettem én...

... és hihetetlenül komoly agymunkával kiderítettem (megnéztem az archívumban), hogy október 30-án fogom ünnepelni eme blog kilencedik szülinapját. Nagyon durva. Oké, az ünneplés nem valószínű, mert sanszos, hogy elfelejtem addig, meg amúgy is, nagyon nincs mit ünnepelni, az a bizonyos klasszikus blogolás, amit sokáig műveltem, már nem szerves része az életemnek (sajnos), szundikál itt egy ideje ez a blog is, pontosabban azóta, mióta kétgyerekes anya vagyok, még pontosabban azóta, hogy a saját munkahelyem megteremtésén dolgozom elég keményen. Jó lenne megint rendszeresen írni, kicsit eltartani magamtól azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztatnak. Jó lenne megragadni, szavakba önteni, emléknek hagyni. A Facebook annyira alkalmatlan ilyesmire.

Az a nagyon durva, hogy kilenc év csak úgy eltűnt, főleg az utolsó négy. Miért rohan ennyire az idő? Vajon minden kisgyerekes anya rohan? Vagy csak azok, akik ebben a mai világban szültek? Akinek kettőnél több van, hogyan éli túl ezt a borzasztó rohanást? Így négy év után először idén kezdtem érezni, hogy csökken a nyomás, a hajszoltság, hogy van egy kis időm magamra - ő, aki férfimre még nincs annyi, amennyi kellene, amennyit szeretnék. És persze ott a munka, amit bevállaltam, ami egyszerre öröm- és stresszforrás. Néha úgy ver a szívem éjszaka, hogy nem tudok aludni, és néha szorongásos tüneteket észlelek magamon. Néha nyugtatót veszek be, hogy lelassuljon az agyam, ne a kismillió tenni- és intéznivalón járjon. Agyalok, hogy mindenkire jusson, mindenkinek jusson. Nem elég a 24 óra, és a projektjeim állandóan az utolsó helyre szorulnak. A második nyaralásunknál elkövettem azt a hibát, hogy visszatértünk az önellátó egységbe, ahol ugyanúgy mosogattam és főztem, mint itthon, ugyanúgy kellett pörögni, ugyanúgy nem volt megállás reggeltől estig. Nem akarom kicsinálni magam, a szervezetem szólt, hogy elég: képtelen vagyok rendszeresen éjszakázni. Egy-egy alkalom becsúszik, aztán napokig csak alvás, azaz nem tudom intézni a gyöngyös-ékszeres dolgaimat, és ezért egyre idegesebb leszek. Jó kis kör ez, várom, hogy a Dávid is ovis legyen (közben meg olyan édes babás vonásai vannak, hogy nem akarom, hogy megnőjön), és folyamatosan tudjak négy-nyolc órát dolgozni - nappal, nem éjszaka. A második kapucsínómat meg kell innom este hat körül, hogy ne csak vánszorogjak, és másnap fel bírjak kelni az ágyból.      

Ha nem csinálom meg a legalapvetőbb dolgokat, senki nem csinálja meg helyettem, ez az anyalétem egyik nagy tanulsága. Ő, aki férfim nem alkalmas arra, hogy bármilyen szinten szervezze a családi életet, és nagy törés volt a kis lelkemben ennek a ténynek a felismerése, és nagy boldogság annak a felismerése, hogy a hibáival együtt is őrülten szeretem. Ő meg engem, pedig előfordul, hogy kiabálunk egymással. Azt hittem, meg tudjuk osztani majd a feladatokat, de nem, képtelenség: ő dolgozik, én meg azért csak foglalkozom a projektjeimmel napi négy órát, plusz gyerekezés, plusz háztartás, plusz minden más. Nagyon sokáig dühöngtem az aránytalan elosztás miatt, hogy ez így mennyire igazságtalan, aztán feladtam a hiábavaló szájtépést meg a dühöngést. Megpróbálok máshogy boldogulni, gondolom, a legtöbb családban azért ehhez hasonló a felállás. Amikor azt hiszem, már nem tudom tovább feszíteni a határaimat, kiderül, hogy mindig arrébb lehet tolni őket egy kicsit, meg még egy kicsit, és még egy kicsit... Mondjuk, még kábé harminc-negyven évig élni szeretnék. 

A születésnapom amúgy olyan volt, mint egy romantikus álom. Ő, aki férfim két héttel előre szabit vett ki az én napomra, és összeszövetkezett az anyósommal. És nem tűnt fel semmi, egyáltalán nem sejtettem, hogy készül valamire. Reggel kivasaltam az ingét, elindítottam őt meg a nagyobbik fiamat az oviba, azaz ő, aki férfim ovi után dolgozni ment, én legalábbis így tudtam, valójában a tortámért. Időközben megérkezett anyósom, hogy a kisebbik fiammal legyen, amíg én befejezek néhány projektet meg bevásárolok meg ilyenek. Ő, aki férfim ott ólálkodott a háznál tortával a kezében és leste, hogy a gyerek meg a nagymama mikor hagyja el az objektumot, aztán berohant a liftbe, hogy még előttem érjen a lakásba (levittem a babakocsit, hogy ne anyósom cipelje). Aztán a lakásban majdnem szívrohamot kaptam, amikor elém ugrott, hogy meglepetéééés!, aztán folytak az örömkönnyeim, aztán ajándékot kaptam, aztán egymást ajándékoztuk meg, aztán zuhany, ebéd és elrabolt moziba (közben anyósomnak segített felhozni a kocsiban szunyáló dedet). És olyan elmondhatatlanul jó volt négy év után először moziba menni... Kézen fogva mentünk mindenhová, egymáshoz bújva néztük a filmet, és totálisan elfelejtettem, hogy kétgyerekes anya vagyok, először a film végén jutott eszembe, hogy jesszusom, hol vannak a gyerekek??? Aztán fagyi, aztán gesztenyeszedés a gyerekeknek, aztán a nagyobbik elrablása az oviból, aztán tortázás előtt még kaptam ajándékot a gyerekeimtől: két kávés bögrét a töröttek helyére (imádom a bögréket, mondtam már?), és ő, aki férfim még pöpecül be is csomagolta a bögréket gyerekmintás csomagolópapírba, és a gyerekeim adták oda... És ő, aki férfim mindig morog, hogy nem férünk a sok bögrétől, erre tessék, azért csak van szíve neki is. Aztán a nagyobbik énekelte, hogy boldogszülinapotanyaaaa, aztán zaklattak a kiskorúak, hogy torta, torta, tortaaaa, így kénytelen voltam megvágni azt a csodát, amit ő, aki férfim talált ki számomra, és a Macsek valósította meg a szívével és a kezeivel:

A nagy kép a torta, úgy sejtem, hogy a Macsek egyesével pakolta rá a százezer apró "gyöngyöt", a három kicsi kép pedig részlet egy-egy ékszeremből - nagy kedvencem a faragott arckaboson, látjuk. Legszebb, legfinomabb, legemlékezetesebb szülinapi tortám ez a gyönyörűség, nagyon mélyen érintett, hogy két ember is így ellátott a lelkemig, megkönnyeztem, amikor megpillantottam. A szülinapom pedig felejthetetlen élmény, az, hogy ő, aki férfim ennyit készült és szervezkedett miattam, rengeteget jelent nekem. És az a jó, hogy kicsit kilépve a mókuskerékből ráláttam magunkra, és még mindig nagyon jó kettesben, lassan nyolc év után még mindig nagyon jó kettesben, és ennek a jónak az intenzitása cseppet sem csökkent az elmúlt négy évben. 

A gyereknevelés egyfajta önismereti kurzus, mindig mondom, és nem egyszer meglep, milyen meghatározó az, milyen családból jövök, mit hozok magammal tudat alatt onnan, milyen káros hatásai vannak a velem szemben támasztott gyerek- és fiatalkori külső elvárásoknak, és azzal a felismeréssel is kell majd kezdenem valamit, hogy miért vagyok mindig én a megmondó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj), és miért vagyok mindig én a megoldó ember, hiszen nem akarok az lenni (na, hát biztosan ezért, jajj). Nekem az is érdekes, miért hagyom magam rabszolgasorsba dönteni, meg miért döntöm magam rabszolgasorsba, holott választhatnám a sokkal, de sokkal könnyebb utat, életet. És vágyni szoktam egy harmadik gyerekre, mindegy, fiú-é vagy leány, merthogy most könnyebb, ergo ez már megint olyan vállalás lenne, ami minimum két évre lekötne, és hobbira, munkára nem jutna idő. Ösztönből már nem szabad gyereket vállalni, három év múlva negyven leszek. Két évet adtunk magunknak, ő, aki férfim, meg én, most hosszabbítunk két évvel, mert a fiúk mellett perpill nem aktuális semmiféle harmadik gyerek, és amíg úgy érzem, szétszakadok és megszakadok és beleszakadok, addig a pihenés, az átszervezés a legfontosabb. 

Elalvás előtt mindig megköszönöm, hogy vannak ők nekem, és hogy én velük lehetek, meg küldöm az Univerzumba a gyerekeimmel kapcsolatos jókívánságokat, meg kérem a Nagy Manitut, hogy ne kelljen holtan látnom a gyerekemet, egyiket sem. Éljünk még harminc-negyven évig, hogy lássam, minden rendben velük, hogy segíthessek, ha kell, hogy óvjam őket, ha kell, hogy szerethessem őket. 

"Örökre velünk maradsz..."

A kisebbik fiamnak holnap lesz a második születésnapja. Te tegnap óta nem vagy nekünk, húsz évet sem éltél. Soha nem fogom tudni megérteni, hogyan hagyhattál itt egy olyan szerető és támogató, összetartó családot, mint amilyen neked volt, hogyan hagyhattad itt az édesanyádat, a nagymamádat, hogy tehetted ezt velük... Remélem, ott már nem fáj neked semmi, ahol most vagy, és nem hallod azok sírását sem, akik téged elmondhatatlanul szerettek. 

Fájdalom és harag van bennem, hogy megtetted. 

--------------------

Nem kérek kommentet, köszönöm. 

A folyt. köv. röviden annyi...

... hogy megvan a vállalkozás, jippiiii, csomó adminisztráció és igazolás és bejelentés letudva, még az ÁNTSZ is járt nálunk, hogy van-é vegyi fegyver (vagy ágyi poloska, ehh) a gyöngyök-ékszerek között, és a rövid távú tervek közül csak azért nincs kipipálva még a saját gyöngyös-ékszeres webshop, mert nincs időm lefotózni és feltölteni a termékeket. Szeptemberre ez is meglesz, ne aggódjunk. A hosszú távú terv pedig az, hogy a saját magam úrnője legyek, nem fogok multinál gályázni 10-12 órákat, és hogy három-öt éven belül olyan céggé fejlesszem ezt a kis vállalkozáskezdeményt, ami normális megélhetést ad nekem. Abszolút hiszek abban, hogy működni fog mindaz, amit kitaláltam. A terveim tizedét sem valósítottam még meg. Nyilván négyszer-ötször annyit kell dolgozni vele / benne / érte, de a saját gyerekéért halálig hajt az ember.   

Majdnem másfél évvel ezelőtt írtam, ez az előzmény, lesz folyt.köv. is, hahaha...

"2013. JANUÁR 22., KEDD

Kicsi Tom akarok lenni

Ugye, az történt, hogy tavaly decemberben végre kitaláltam, mi leszek, ha nagy leszek. Igazából nem jó szó a kitaláltam, mert nem agyaltam rajta semmit, egyszerűen az egyik hajnalozásnál belém vágott a felismerés, hogy ékszerekkel akarok foglalkozni. Nem szeretnék. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Épp valamelyik megrendelésemen dolgoztam, és bámmm, jött az érzés, hogy igen, ez mind én vagyok: a gyöngyök és az ékszerek, és a bizonyosság, hogy rengeteg örömöt adnak az embereknek az ékszereim, és ez nekem hosszú távra kell. Kell. Pontosabban K-E-L-L. Teljesen felpörögtem a tudattól, hogy ó, igen, milyen szép lenne, ha a hobbim lenne a munkám. A komolyabb horoszkópokban mindig előjött, hogy hoppá, jó későn találom meg a nekem való munkát, én meg azon filóztam, mi a fenét tudok majd csinálni százévesen fogak és memória nélkül, járókerettel, reszkető kezekkel.

35 év alatt csak kiderült, milyen munkától lennék boldog. Boldog.Pontosabban B-O-L-D-O-G. Talán ezt az egy dolgot tudtam irigyelni mindig: ha valaki azt csinálja meló címszó alatt, amit imád. Gyerekként gyerekorvosnak készültem, cuki kisbabák szenvedéseit óhajtottam enyhíteni hűs kezemmel és napsugármosolyommal, anyuék nyomták is, hogy orvosorvosorvos, a vért azonban nem bírom, a biológiát, kémiát és a hasonló izéket pláne nem. A suliban ötösöket vittem haza ezekből a tárgyakból is, mert nekem mindenből ötösöket kellett hazavinnem. Majd egyszer mesélek erről a történetről és a káros hatásairól. Szóval, az hamar kiderült, hogy az én terepem a könyv, a történelem és a nyelvek, és minden, ami fantázia és kreativitás. Ez utóbbival senki nem foglalkozott a környezetemben, úgyhogy sokáig stewardessként meg idegenvezetőként meg a magyar válogatott kézilabdásaként láttam magam, aztán úgy tűnt, a tanárkodás lesz a hivatásom. Jó volt tanítani, meg akartam váltani a világot, de a világ inkább pofonokat osztogatott, meg amúgy is, a tanári fizetés semmire sem elég, bennem meg dominál az a férfias beállítódás, hogy ne filléreket dobjanak oda a munkámért, na. És a tanárkodás után jött két olyan meló, amiben csak ritkán találtam örömöt. Dolgoztam, mert az emberek általában dolgozni szoktak. Ennyi. Állandóan gerincsérvvel küzdöttem a bennem dúló elégedetlenségtől és megalkuvástól, mert hiába szenvedek-senyvedek megbízható, remek munkaerőként egy gályahelyen, azért az csak jó, ha biztos állásom és fizetésem van, nemde? És télen fűtik a szobát, meg internet is van.

Az egyik Éva magazinban olvastam, hogy a bölcsész az, aki mindent meg tud tanulni. Ezt egy fejvadász cég vezetője mondta, és szerintem baromira találó. Bármit megtanultam a munkahelyeimen, olyasmit is, ami fényévekre van tőlem, de kell a melóhoz. És ilyet nem akarok többé csinálni. Azt szeretném, ha a munkám belőlem fakadna, olyan magától értetődően, ahogy levegőt veszek. Tudom, hogy ez manapság luxus, mert örülj, hogy van munkád. Bármilyen szar, örülj neki, mert van húsz másik ember, aki pillanatok alatt a helyedre veti magát. Lehet, hogy nem jön össze, amit kitaláltam, de legalább megpróbálom, hogy a kis lelkem megnyugodjon. És ha összejön, szakítok minden más munkával.

Ja, még nem mondtam: webshopot akarok nyitni. Az ékszereimnek, a gyöngyeimnek és minden másnak, ami ezekhez kapcsolódik. Nekem nagy dolog. Rengeteg tervem van. A webshop csak az első lépés, és nem is idén születik meg, most az előkészítésen dolgozom. Mondjuk, időm semmi, úgyhogy hajnalonta valósítom meg önmagamat és a projektjeimet. Alvás nélkül, illetve minimális alvással is eléldegél az ember kétgyerekes lánya, higgyetek nekem.

Az önsegélyező könyvekben mindig szól egy fejezet arról, hogyha utálsz bemenni a melóhelyedre, keress egy másikat. Tökegyszerű, ugye? És a szerző ír egy csomó példát, hogy xy utálta a munkáját, de egy szép napon rádöbbent, hogy megkeresi azt, ami igazán neki való, és juhé, ezután szuperboldogan él tovább. A kedvenc sztorim az, hogy például Tom, a menő bankár vagy ilyesmi, megcsömörlik a nyakkendőtől meg a számoszlopoktól, és elmegy ácsnak. És onnantól az élete százszázalék Rákóczi-túrós, mert Montanában a birtokán gyalulja a fát és üti a szögeket. Szabad, elégedett, boldog. Azt csinálja, amit szeret. Marisról, a CBA pénztárosáról soha senki nem írta, hogy az utolsó munkanapján a kólás rekeszhez vágta az aprós gurigákat, és belevetette magát a levendulatermesztésbe, mert imádta ezeket a lila virágos növénykéket, és azóta is befutott levendulás nagyasszony. Szabad, elégedett, boldog.

Szóval, kicsi Tom akarok lenni. Tom, aki szabad, elégedett, boldog, mert a hobbija a munkája és fordítva. Nekem nem is kellene birtok Montanában, elég valami kisebb telek és ház egy nyugis helyen, meg az, hogy legyen pénzem téliszalámira és túró rudira. Azt még elmondom, hogy nagyon pörgök. Veres hajjal, mint tudjuk. Nem hagyok választást az Univerzumnak, mert Rhonda Byrne is megmondta, hogy ne hagyjak neki. Ha az Univerzum errefelé nézelődik, nálam bazinagy betűkkel ki van írva, mit akarok. És igazán akarom, amit akarok. Nem lagymatag hátigenszeretném, meg dejólenneha, hanem akarok. Akarok. Pontosabban A-K-A-R-O-K. Már nincs több utálommunkára elpazarolható évem."

El fogom mesélni, hol tartok, oké? Ha nem oké, akkor is.

A férfi, akivel kábé hét és fél éve élek együtt

A gyerekek rohangásztak körülöttünk, és cirka húsz perce beszélgettünk már, ő, aki férfim, meg én, amikor hirtelen eszembe jutott a hajam és rákérdeztem: 

- Figyelj csak, az feltűnt, hogy anyu befestette a hajamat?

- Még nem.

P.S.: Kékre kellett volna festeni, kékre.

A férfi, akire kábé kilenc éve várok

Ugye, meghalt Cipő, Republic koncertre már nem mehetek, Andrea Bocelli tavaly novemberben énekelt Budapesten, de valamiért nem szólt nekem előre, az elmúlt három és fél évben kihagytam egy csomó Magna Cum Laudét meg Goran Bregovicot meg Palya Beát (és Robbie Williams is erre a sorsra jut), és a következő három és fél évben tuti rengeteg Alma és Halász Judit koncert vár rám, szóval, tök jogosnak érzem, hogy ott tomboljak Michael Bublé novemberi budapesti koncertjén. Egyedül, mert tudjuk, hogy Az Élet továbbra sem Rákóczi túrós. 

És márciusban ír egy sort... (esetleg többet)

Komolyan azt hittem, hogy pár hete nem véstem ide semmit, aztán most látom, hogy két hónapja nem nyitottam ki a blogot, pedig fejben írok még néha.

Oázis

Mostanában ez az a gyöngyhímzett ékszer, amire nagyon büszke vagyok. Végtelenül boldoggá tett a készítése, mint egy meditáció, olyan volt. És ez továbbra is csak a jéghegyem csúcsa.

A központi ásvány Hongkongból érkezett, nincs még egy ilyen drágakő/féldrágakő a világon, mindegyiknek más a mintázata, színe. Ahogy a kezembe vettem, kattant valami a fejemben, és este kiszabtam az alapot, összeválogattam a gyöngyöket, aztán elkezdtem a hímzést-varrást. Lassan haladtam, mert a gyerekek és a megrendelések mellett csináltam, de annyira ki akart jönni belőlem ez az egész, hogy inkább az alvásidőből csíptem le. Soha nem tervezem meg előre az ékszereimet, minden az adott pillanatban dől el.

Oázis a Szaharában, ez a neve (katt a képekre még nagyobb oáziésért), és valóban nagy szükségem volt az energiáira. Azért különleges, mert nagyrészt egészen apró gyöngyökből áll, ezeket korábban ritkán használtam. Sherry Serafini, az egyik gyöngyös istennő azonban ilyen apró gyöngyökből készíti a fantasztikus ékszerkölteményeit, gondoltam, megnézem, mi ebben a mágia. Sokkal szebben lehet dolgozni így, pl. ívesebb az, aminek ívesnek kell lennie. Rengeteg munkával jár, egyesével-kettesével varrom le az 1-2 mm-es (!) gyöngyöket is. Különleges azért is, mert 24 karáttal bevont gyöngyöket használtam, hogy még izgalmasabb legyen. Nem olyan régen estem szerelembe az arany színnel és a Swarovski kristályokkal, meglátjuk, mi lesz a vége. A legjobb minőségű gyöngyök felső kategóriájával dolgoztam, izgatott a végeredmény. Az arany bőrt is imádom, amivel a hátát borítottam.

Azok, akik kézbe vették a karkötőt, áhítattal nézték, és ez engem meghatott. Ritkán látom, milyen hatással van az ékszerem a tulajdonosára.

A méreteiről pedig annyit, hogy a kivarrt alap hossza 17 centi, a legszélesebb pontján 5.3 centit mértem. 

A facebookon itt szeretgetheted meg, és jöhetnek a lájkok az egész oldalra is (köszi!):

https://www.facebook.com/pages/Red-Tulip-Design-by-Angie/174667926048684

Csibike sportol, ahahaha

Ettem néhány szaloncukrot szobabiciklizés előtt. Hogy bírjam a tekerést. 

Nem a méret a lényeg, ugye...

... de azért hadd meséljem el, hogy ő, aki férfim a legszélesebb fenyőfát vadászta le  nekünk dechuszonnegyedikén. Indulás előtt csak annyit kértem tőle, hogy a fa akkora legyen, mint én. Ugyan a magasságomra céloztam, úgy tűnik, ő, aki férfim azonban a szélességemre értette a méretbeli kívánságomat.

Karácsonyi szösz, amiben a leggyakrabban a 'soha' fordul elő

A nagyapám karácsonyi ajándékként a tavaly októberben meghalt nagymamám egy-egy cuccát akarta rám tukmálni, pölö ötezer éves tányért, táskát, porcelán bizbaszt. A nagymamám halála óta cseszeget ilyesmivel, én meg ettől ideges leszek. Alapvetően ideges leszek a nagyapámtól. 

Mindig nagyon szépen elmondtam, hogy köszönöm, nem kérek semmit, a szemeteskonténerből kihalászott könyveket sem, a szomszéd ötvenes nő levedlett ruháit sem. A nagyapám szerint finnyás vagyok, haha.

Ha nagyon emlékezni akarok a nagymamámra, nem a porcelánt fogom marokra.

A nagypapám mindig is önző, erőszakos, fekete-fehér szemléletű ember volt, a nagymamám kiszolgálta-körbeudvarolta ötven-hatvan éven keresztül, hajtotta magát, mint egy igásló. Ez amúgy a családom asszonyaira jellemző, rám is. A nagyapámat soha nem szerettem, a nagymamámat sokszor szerethetőnek éreztem. Apám szüleinek soha nem számítottam, mert lány vagyok. Hiába hoztam kimagasló eredményeket pölö az iskolákból, egyetemekről, soha nem volt jelentősége. Annyit kaptam, hogy a nagyapám eszét örököltem. Harminciksz éven keresztül azt hallgattam, hogy a kétéves kicsi én milyen cukin szivattyúzta a vizet a kertben, a fotót cirka ezerszer az orrom elé tolták. Anyu harminciksz éven keresztül morgott rájuk - nekem. Soha nem érdekelte őket, ki vagyok, milyen ember vagyok. 

Gyerekként jó volt a nagyszüleimék telkén. Cica, nyúl, gyümölcsök, zöldségek, szüretek, nyugágy, erdő, birsalma sajt, barkácsolás a sufniban. Kényszermúzeumok, beállított fotók. A nagyapám nyolc órakor kikapcsolta a tévét, merthogy nyolckor alvás, hiába tartott tovább a film öt perccel. Amikor mindennek elmondtam, aminek gyerekfejjel elmondhattam, kirohantam a házból és felmásztam a meggyfa tetejére, hogy ott fogok éjszakázni, ő meg jött utánam a seprűvel, hogy agyonüt. Soha nem tudott betörni, lázadtam ellene és mindaz ellen, amit megtestesített, megtestesít.  

Egy napon születtünk a nagyapámmal, és ez a nap mindig az ő születésnapja volt, ha családi körben ünnepeltünk. Én a saját születésnapomon sem számítottam.  A nagyapám katona volt, elvárta a tiszteletet, az imádatot, az engedelmeskedést, a dörgölőzést, hatalmas embernek gondolta magát mindig. Reflexből senkit sem tudok tisztelni. 

Apám érzelmi és értelmi ridegtartásban nőtt fel, nem tudták jól szeretni, apám sem tud jól szeretni. Apám borzasztó keményen ivott gyerekkoromban, csomó pszichoszomatikus betegséget gyűjtött be magának, nálunk a karácsony is a sírásról szólt legtöbbször. Apám az ünnepeken mindig sokkal többet ivott, anyám az ünnepeken mindig sokkal többet sírt. Nagyon szerettem volna, ha másmilyen apám van, nagyon szerettem volna, ha fontos vagyok az apámnak. 

A nagyapámék pénzt adtak annak, aki kért tőlük, aztán éveken keresztül felhozták, hogy ők adták, megspórolták a nyugdíjból. Soha nem kértem tőlük pénzt sem. Harminciksz év alatt nem mentek étterembe, moziba, színházba, nem vettek ruhát, könyvet, nem utaztak. Jártak a telekre, meg a temetőbe. Soha nem tudtam megérteni az életüket, őket sem. 

A nagyapám soha nem kérdezte meg az elmúlt egy évben, hogy mi van a dédunokáival, pedig a gyerekeim fiúk, imádni való kisfiúk.  

Amikor tegnap a nagyapám a sokadik 'köszönöm, nem kérem' után sem akarta elfogadni, hogy semmilyen múzeumi tárgyra nincs szükségem a nagymamámtól, elmondtam a véleményemet. Kiabálva. Mocsok vagyok a nagyapám szerint, hát ja, hálátlan dög. A saját fiát is kitagadta nemrég, ugyanúgy, mint engem most. Jobb lett volna, ha nem a nagymamám hal meg, a nagypapámnak is. 

Nem, nem az fáj, ahogy a nagyapám most viselkedett, mert az nem fáj, hiszen érzelmileg nem tudok kötődni hozzá, és sajnos még sajnálni sem tudom, az fáj, hogy mindig olyan nagymamát-nagypapát szerettem volna, akihez oda lehet bújni, akivel beszélgetni lehet, akit imádni lehet, akinek nem elmúlás, hanem nagymama-nagypapa szaga van, akivel nincsenek udvariaskodó körök, csak őszinteség és mélységes szeretet.
Ezo Terka énem nemrég értette meg, hogy a harminciksz évem egyik meghatározó élménye az, hogy hogyan állnak hozzám a családom hímnemű tagjai. Engem senki nem hordozott a tenyerén, soha nem voltam senki kicsi csibéje úgy, hogy biztonságban, óvó-védő szeretetben érezzem magam. Nem láttam követendő férfimintát, magamnak álmodtam meg, milyen férfit akarok. A nem-vagyok-elég-jó érzés, a kevés-vagyok-bármit-teszek érzés alapérzésem. Érdekes az is, hogy csak fiaim születtek (eddig), saját jogon hihetetlenül erős akaratú fiaim. Azért úgy érzem, mindezek ellenére nem lettem lelki nyomorék. Saját magamnak és ő, aki férfimnek köszönhetem, bár a tenyéren való hordozással neki is gondjai vannak, és nem a nagy seggem miatt.   

P.S.: Tegnap ő, aki férfim családjával ünnepeltünk (velünk és a gyerekeinkkel együtt 12 fő, egy ember igazoltan hiányzott), és nagyon jó volt. Nem azért, mert ott mindenki hibátlan, hanem azért, mert a távolságok, eltérő temperamentumok, rohanások ellenére az egy összetartó, szerető család. Anyósomat jó átölelni.

Csipszkúra

Az újabb kör betegségesdi végén úgy érezte a szervezetem, hogy kizárólag csipsz gyógyíthatja meg, és mivel mindig hallgatok a megérzéseimre, így három nap alatt öt zacskó csipszet toltam az orczámba, ami pont olyan durva élőben, mint itt a blogon olvasva, de tényleg hat a kezelés, már az első zacskó után jobban éreztem magam, most meg az ötödik klassz hatással van a meglehetősen kegyetlen köhögésemre is, lassan kiszakad a gerincem, annyit köhögök, meg aludni sem tudok normálisan, és persze a gyomrom görcsben, nehogy lefertőzzem a családomat. Van még valaki, aki csipsszel gyógyulgat hányós-fosós vírus után? 

Hét...

A héten - két lázas kómázás között - eszembe jutott, hogy valamikor mostanában találtunk egymásra kábé egy évezreddel ezelőtt, ő, aki férfim meg én, az évek pontos számának nem kellett utánanéznem, hehe, mert ott figyel piros betűkkel a naptárban, hogy hét (HÉT!) év, mögötte meg egy szmájli. A napot bekarikáztam, pontosabban körberajzoltam egy szívvel. Év elején mindig felkerül a falújságra egy kicsi naptár - kidekorálva a legfontosabb dátumokkal. 

Ugye, azt mondják, hogy a hetedik év minden kapcsolatban A Kritikus Év. Hát, nálunk is az volt, a kétgyerekes lét feszültségeiből fakadóan. Nem gondoltam, hogy ennyire kemény lesz ez az év, gyakran éreztem azt, hogy beszippant az anyaság, néha előjött, hogy boldogtalan vagyok, mert többre vágyom a szimpla anyalétnél. Sokat veszekedtünk az elmúlt egy évben, ő, aki férfim, meg én, mert kevés idő jut egymásra, saját magunkra, és mert a gyerekeink határozott, önfejű emberek már most is, akikkel gyakran nem könnyű boldogulni, és mert sok a nehézség, pl. a sorozatos rosszulléteim a nyáron, a gyerekek borzalmas, egymás bántalmazásával járó, fogtöméslazító visítozással kísért féltékenykedése, a végtelen betegeskedések szeptemberbenoktóberbennovemberben. Erről az évről nekem mindig a feszített tempó fog eszembe jutni, és én a feszített tempót csak rövid időszakokra szeretem és úgy, ha én feszítem, aztán megpihenhetek, azt nem szeretem, amikor mások feszítik a tempót, én meg belelökődöm és nincs megállás.  

A legjobb az egészben az, hogy a feszültségek hatására mindkettőnkből előjött a vadállat, belőlem és ő, aki férfimből, látjuk egymást az összes hibájával együtt is, látjuk az "öregedés" hatásait is - és ennek ellenére szeretjük egymást tovább. Úgy szeretlek, ahogy vagy. Az összes hülyeségeddel együtt. Úgy, hogy tudom, nem fogsz változni. Nem kell más. Így is kellesz. Csak te kellesz. Hét év után is. Mert megvan például a szerelem, megvan a vágy, megvan a bizalom, megvan az őszinteség, megvan a testi-lelki-agyi kapocs, megvan a humor, szóval, megvan minden, ami ahhoz kell, hogy együtt éljünk tovább és tovább és tovább. És megvan az a két csodálatos gyerek, akiknek a felnevelésébe ugyan bele fogunk rokkanni (fizikailag mindenféleképpen, hehe), viszont nyilván megéri a dolog, mert annál finomabb érzés nincs a világon, amikor mi négyen összebújunk, játszunk, nevetünk, csillog a szemünk és minden olyan nagyon jó. 

P.S.: 'Hat...' nem lesz, nyugi.

Nyolc...

A héten eszembe jutott, hogy valamikor mostanában kezdtem el blogot írni kábé egy évezreddel ezelőtt, az évek pontos számának utána kellett néznem. Nyolc éve írom a blogomat (NYOLC!), hol az egyiket, hol a másikat, hol a harmadikat, a családbővítés óta nem olyan gyakran, de azért itt-ott akad egy-egy bejegyzés. Időt szeretnék kérni magamnak a következő blogos évemre, sok-sok időt, meg jó lenne visszakapni valamit abból a gondtalanságból, felhőtlenségből, ami a gyerekek születése előtti életem szerves része volt.

Igen, egyszer majd szeretném elmesélni, miért nehéz nekem a kötöttségek elviselése, adott esetben a teljes szabadságmegvonás.

Élvezetek helyett a gerincsérveket halmozom

Nos, amíg nem szültem gyerekeket, egy, azaz egy darab gerincsérvem jött ki az ülő- és állómunka, valamint a lelki válságosdi hatására (pl. a válásom előtti időszak, melóhelynek csúfolt gályahelyen töltött évek), mióta kétgyerekes anyuka vagyok, az elmúlt három évben a gerincsérveim száma két és félre emelkedett. Igen, az anyák élete csupa móka és kacagás. Az aranykezű gyógytornász nénim papucs orrán pamutbojtot hajtogatott belőlem, és közben átbeszéltük, milyen fizikai dolgok miatt jön elő a gerincsérv, pölö nem kellene éveken keresztül 15-20 kilós babakocsit emelgetnem naponta minimum kétszer (tavasszal-nyáron négyszer) le-fel a lépcsőkön. A gerincsérveim akkor tűnnek el, ha rendszeresen csinálom a gerincsérv-visszabújtató spéci tornagyakorlatokat (annyira azért nem vagyok terminátorcsirke, hogy este 11 után tornázgassak), viszont a babakocsi emelgetése nem kihúzható tétel. Á, tudom már, a kicsit majd valami vödörbe rakom és leeresztem az erkélyről...

P.S.: Az A. Gy. N. elcsodálkozott, mennyire lazák az ízületeim, simán lehettem volna balerina is. Miből maradtam ki, ugye?

"S az állapotom? Na az se normális... "

Úgy érzem, a Nagy Manitu cefetül odafigyel arra, hogy a szülinapjaim még véletlenül se teljenek ajándékosan-tortásan-ünneplősen. 

36, mától ennyi vagyok, és akkor listáznám a körülményeinket:

- 1 db ő, aki férfim, aki egy hét haldoklás után úgy ment dolgozni eme jeles napon, hogy még köhögött, a doki simán kiírta volna egy újabb hétre

- 1 db nagyobbik kisfiam, akihez ma dokit kellett hívni

- 1 db én, aki 

a) újra gerincsérves (gyakran kilencven fokba begörbülős) egy hete, remélhetőleg csak csütörtökig, ama jeles napon az aranykezű gyógytornász nénim csodát tesz és utána megint futok-rohanok és mindentcsinálok;

b) birtokol valamiféle szakadást a bal bokájában a balatonozás óta (fékezés nélkül belebiciklizett egy kislány a bal bokámba, ott helyben összeestem), és mivel csak az élő szövet fájt és kéklett-lilult a fémvázon, nem vittem el dokihoz a bal bokámat, mert futni-rohanni és mindentcsinálni tudtam, de azóta hetek teltek el és most még mindig nagyon fáj az ütés helye, ha hozzáérek, és csomó is van benne;

c) a jeles napja előtti éjszakán-hajnalon egyik felzokogó gyerekétől a másik felzokogó gyerekéig rohangált (cöccö... sántikált), és így hat óra alatt csupán nyolcszor ébresztették fel (az alapeset a három-négy ébresztés per éjszaka, hónapok óta nem tudok négy órát aludni egyhuzamban, és ne, ebbe ne gondoljatok bele, mert brutális dolog, és nem feltétlenül azért, mert a szemeim alatt lassan egy-egy vagont cipelek).
Ha a szemfüles blogolvasónak úgy tűnik, hogy cirka egy éve rám jár a rúd, igen, így van, csak ez már nem rúd, hanem úthenger.

Ő, aki férfim tehát haldoklott, betegen vásárolt és játszótereztette az energiagombóc sarjainkat, mert én egyikre sem voltam képes, és a családból pont ezen a héten alig tudott besegíteni valaki, így ajándékra-előkészületekre semmi energiája-ideje nem maradt. A gerincsérvem miatt még természetben sem tud felköszönteni, bahhh. 

És mondanám, hogy soha ne legyen gyereketek, mert onnantól jön egy csomó lemondás, gúzsba kötés, felelősség, idegeskedés, szorongás, könny, bátorságpróba, de nem mondom, hiszen kimaradnátok például olyasmiből is, hogy váratlanul megjelenik a vigyorgó, mégnincshároméves gyereketek az egyik játékával a kicsi kezében, anya, sütöttem neked tortát, óvatosan egyensúlyozza, a gömbölyű elem nincs a tetején, anya, tettem rá gyertyát... sok gyertyát... fújd el ügyesen... Na, ez egy csillagos ötös élmény. És csak annyit mondtam neki reggel, hogy képzeld, Andris, nekem ma van a szülinapom-pom-pom... Ő meg kívülről tudja az Alma slágerét. (Ötmillió meghallgatás után már én is.)

P.S.: Régóta szeretnék egy Igazi Tortát. Sok gyertyával, ünnepi körítéssel, pici ajándékkal. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptam ilyet, és hiányzik. Drága Nagy Manitu, esetleg jövőre...? 

A hibiszkusz halála

Nem tudom, mi ártott meg a hibiszkuszaimnak, ugyanúgy öntöztem őket, mint korábban (azaz hol igen, hol nem), idén mégis négy halálozott el január óta. A kidőlt versenyző helyébe új lépett, mindig adtam magamnak egy esélyt, hogy életben tartsam az aktuális hibiszkuszomat. Most nem veszek új példányt, mindjárt indul a fűtésszezon, nem szeretek vesztes pozícióból indulni.

Tiszta szerencse, hogy legalább a gyerekek életben tartásához értek.

Vajon meddig élnek a vakmerő férfiak?

Ő, aki férfim cégesbulizik, szombat délben lépett le itthonról egy üveg jégerrel a táskájában (bepakolta a fogkefe és miegyéb mellé, merthogy máskor úgysem tudja meginni, és tényleg), és volt bátorsága, pontosabban vakmerősége megjegyezni indulás előtt, hogy vasárnap a formaegyre szeretnék hazaérni. Szombat dél óta egyedül nyomom itthon a két gyerekkel a két(háromnégy)emberes családi haccacárét, erre még formegyet is akar nézni, bahhh.

Lehet, hogy depressziós leszek

Ez a sok eső meg sötét meg hideg csak vicc, ugye? Na, nem így hajnal fél négykor, hanem pölö reggel és délelőtt és délután... Augusztusban... Igazából egész évben a nyaralást vártam, minden évben a nyaralást várom a legjobban, és miután hazajöttünk, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy bármit is pihentünk volna, most meg már olyan, mintha el se utaztunk volna, és perpill aggaszt az a lehetőség, hogy legalább félévnyi hideg, eső és sötét következik, nekem meg üres a pihenéstankom.

A következő iksz évre az a fogadalmam, hogy soha többé nem nyaralok együtt a szüleimmel. Túl sok egy elrontott nyaralás is.