Ez meg az E.-F. Sz.

Mielőtt megfűzném a Türkiz Szemétládára érkezett megrendeléseket, azt hiszem, valamelyik szanatóriumban kisimíttatom az idegrendszeremet és bádogujjakat operáltatok a kezemre.

Nagyobbért katt, mint mindig. Jön majd rá nyakbavaló is, csak olyanom most nincs itthon. Ja, élőben jobban kiadja magát az a klasszik ezüstös csillogás: nagyon vagány, mégis hihetetlenül nőies darab. Ezek a Szemétládák öltöztetnek, ki gondolta volna.

A Türkiz Szemétláda

"A szerző és a kiadó mindent megtett annak érdekében, hogy valamennyi adat és leírás pontos legyen, ennek ellenére a könyvben előfordulhatnak kisebb hibák. Az ezekből fakadó direkt vagy közvetett következményekért a kiadó semmiféle felelősséget nem vállal.", olvastam a könyv végén és tudtam, hogy eljött Murphy ideje, akár csukott szemmel is kiválaszthatom a mintát, garantáltan arra bökök rá, amiben hiba van. És tényleg. Mert Murphy az Murphy. Mit érdekli őt, hogy soha az életben nem fűztem háromszögeket és szomjazom a sikerélményt. Taccsra vágtad a flow-élményemet, Murphy, ó, hogy rúgna vesén az elefántcsontparti fociválogatott teljes kerete - Drogba kétszer is.

A Türkiz Szemétládát kezdetben gyönyörű háromszögnek láttam, naiv voltam és lelkes, mert ez aztán a medál, formás-súlyos, igazi kihívás meg- és összefűzni az egyes darabokat. T.SZ. csak a minta leírásában felbukkanó hibák észlelése után lett - úgy a harmadik másodpercben. Rögtön az első mondat zsákutcába vezetett: "... fűzzünk fel 39 kezdőszemet...". Három másodpercnyi flow, ennyi jutott nekem, utána jött az iszapbirkózás. Mert 39 szemmel más a méret, más a minta, más minden. Ez olyasmi, mint amikor a szakácstanuló nyári gyakorlatra érkezik a negyvencsillagos étterembe, és az első napján behajtják a konyhába, hogy dobjon össze egy ötfogásos vacsit nyolcvan főre. Semmi krumplipucolás, semmi répaszeletelés, semmi mosogatás. Rögtön bele a legmélyebb vízbe. Úszógumi? Ja, az nincs. Köszi, szerző! Köszi, kiadó! Köszi, Murphy!

Nem futamodtam meg. Ez az a helyzet, amit nem tudok feladni. Nem bírok lapozni és egy másik mintát keresni. Cseszi a csőrömet a kudarc, meg marcangolom, foggal-körömmel szaggatom az önérzetemet, hogy nem lehetek ennyire béna, a szar minta nem mentség. És ha kipuffogom magam, meg lehalászom a sztratoszférából a vérnyomásomat, mindig nagyon kell röhögnöm, mert az élet összes területén ilyen vagyok, addig küzdök, amíg azt nem érzem, hogy mindent megtettem a sikerért. Mindent. Ha így sem jön össze, oké, elfogadom, de kell a tudat, hogy nem rajtam múlt. Úgyhogy szó sem lehetett beletörődő vállrándításról és holmi továbblapozásról, harcba bocsátkoztam a Türkiz Szemétládával. Háromszor vagy négyszer fűztem újra. Az elejét. A hátát kétszer. Utána már csak sorokat bontogattam, ha úgy adódott, és persze úgy adódott. A mérleg (nevezhetjük direkt vagy közvetett következménynek is): egy darab kettétört tű (volt másik), egy darab meggyötört arc és idegrendszer (az enyém), több liter veríték és néhány csepp vér (szintén az enyém), kismillió tűszúrás a kezemen (lassan annyira lyukacsos lesz, hogy puszta kézzel szűrhetem le a tésztát). 

A T. Sz. meg ilyen (gigaméretért katt rá):

Volt olyan pillanat is, amikor nagyon utáltam és elátkoztam a maximalista és mindenféle egyéb természetemet, aztán elkészült és ujjongás helyett azt éreztem, hogy az anyádúristenit. Most már tetszik, bár megtartani nem fogom, eladásra született. Azt meg ne firtassuk, mekkora mazochizmus már, hogy vettem új gyöngyöket, ezüstöt és feketét... és igen, lesz második menet, az Ezüst-Fekete Szemétládával.

A T.Sz.-re ezzel a fülembevalóval melegítettem be: 

Nagyban látszik az is, milyen klassz kis háromszögeket fűztem. (A szemközti lakásokat nemsokára úgy fogják árulni, hogy... és szemben van egy lökött bige, aki az erkélyen mindig neglizsében fotózza a kitudjamiket.) Természetesen ezt is vagy háromszor bontottam le, mert a t. szerző gyöngyguru pozícióból magyaráz egy másik gyöngygurunak, aki nem én vagyok, ergo az instrukciókat le kellett fordítanom a saját padavannyelvemre. Megoldottam, hogyne oldottam volna meg.

P.S.: Majd ha két hónap múlva csak egy-egy órát tudok aludni a síró-rívó gyerekem miatt, ne felejtsem el emlékeztetni magam arra, hogy nem olyan rég a Türkiz Szemétláda volt a legnagyobb problémám.

Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései

Most komolyan, ha azt mondom, hogy nem a cím és nem a Schiele aktkép miatt választottam ezt a könyvet, elhiszi valaki? Naugyehogynem. Igen, a cím és a Schiele aktkép miatt választottam, naná, meg kicsit az is kellett, hogy Llosa legyen az írója, mert egy-két éve úgy vagyok vele, hogy a könyvesboltokban beleolvasgatok a könyveibe (érdekes a kiadó borítókoncepciója: Llosa elég sok művére egy-egy Schiele aktképet nyomtak), de egyiket sem merem megvenni, a dél-amerikai írók (gondolom, mindenféle kulturális, politikai, társadalmi ésatöbbi hagyományok miatt) másképp szövik a történeteiket, mint pl. a franciák vagy a németek, és ez a másképp annyira idegen tud lenni, hogy felbosszant a saját értetlenségem, és miért vennék meg egy olyan könyvet, amitől hülyének érzem magam. Nincs igazam? A könyvtárban azonban roppant bátor voltam, legfeljebb nem olvasom el és visszaviszem alapon egyből lekaptam a polcról A rossz kislány csínytevései-t. Tökéletesen értettem, miről szól a regény,  úgyhogy a fonalvesztés miatt nem bosszankodtam, viszont találtam helyette mást: szegény Ricardónak mondtam a magamét, persze, csak gondolatban, hogy 'asszameg, Ricardo, ne máááár, 'asszameg, ezt ne, hát nem veszed észre, hogy ez a ribanc csak kihasznál és megint el fog hagyni? Ilyeneket mondtam Ricardónak, az egyik főszereplőnek, és közben biggyesztettem a kis számat és ráncoltam a homlokomat - nem hatotta meg, vajon miért.

Llosa stílusa olyan, hogy az első nyolcvan-száz oldalig fenntartásokkal olvastam a sztoriját, mert hozzá kellett szokni ahhoz a másképphez, aztán észrevettem, hogy Llosa ügyesen lopja a köztünk lévő távolságot, végül nem bírtam letenni a cirka négyszázötven oldalas könyvet, minél előbb tudni akartam, mi a vége, mennyire lesz balfék Ricardo. Megleshettem volna az utolsó pár oldalt, igen, de az barbárság, mintha a dobostortáról az aranysárga, ropogós, karamelles tetejét ennéd le először, holott az az ínyencfalat. 

Értem Ricardót, csak elfogadni nem tudom, hogy negyven éven keresztül hagyja magát kínozni, megalázni, kihasználni azoknak a rövid időszakoknak a kedvéért, amelyeket élete egyetlen szerelmével tölthet, bár a nő, a 'rossz kislány', kizárólag számításból és önzésből marad vele ideig-óráig - és ezt Ricardo is tudja. Sőt, Ricardo ennek ellenére boldog. Jajj! Ezt a szerelemtípust egekig magasztalják az irodalmi művekben (mint Az Egyetlen Igaz Szerelmet), nekem viszont gyanús, hogy egyáltalán szerelemnek nevezhető-e az ilyesmi. (Inkább valamiféle függés, jegyzi meg dr. csibike.) Kell az neked, hogy a szemedbe hazudjanak? Hogy megcsaljanak? Hogy rettegj, mikor hagynak el szó nélkül? Hogy sírj? Hogy álmatlanul forgolódj? Hogy kinevessék az érzéseidet? Hogy semmibe vegyenek? Hogy lerombolják az önbecsülésedet? Szerelem az, ahol mindig csak adsz, de soha nem kapsz?

A történet vége más, mint amire tippeltem, a rossz kislányt mégsem tudtam megkedvelni, pedig Llosa igyekezett, úgy érzem. (És ha a fiamat egy ilyen szuka megkaparintaná, vakolókanállal vájnám ki a nő szemét.)               

Úton

ő, aki férfim: Ez az a körforgalom, ugye?
csibike: Igen, ott az angol ruházati bolt, emlékszem rá.
ő, aki férfim: Imádom a tájékozódási pontjaidat.

Vessünk néhány pillantást a kulisszák mögé

A tengelici nyaralás alatt számos új dolgot tolt elém Az Élet, többek között a profiterolt és a rántott hagymakarikát - áldassék a vacsorát menedzselő szakács neve. A hagymakarika egész jó, bár tudok nélküle élni, arra viszont igazán rákérdezhetett volna valaki az elmúlt harminckét évben, hogy hé, csibi, és profiterolt ettél már? Egyből bekattant, hogy ilyet muszáj csinálnom, lelki szemeimmel láttam is magam nyakig profiterolgyártásba merülve, csak aztán rákerestem a neten, hogy kerül a gombócba a krém (ez tűnt a legkritikusabb pontnak), és hát kiderült, hogy fecskendővel, ami végtelenül elszomorít, mert egyszerűbb megoldásra számítottam. Persze, előfordulhat, hogy a profiterol addig birizgálja az önérzetemet, míg egy szép napon fecskendőt ragadok. Mondjuk, még egy fapados gyári kinyomóm sincs, az ilyen flikkflakkokat úgy szoktam megoldani, hogy levágom egy zacskó sarkát, beletöltöm a habot vagy egyebet, oszt' csókolom. Itt az ideje, hogy modernizáljam a kreatív, ámde kőkorszaki konyhai módszereimet?

Jelenleg gyümölccsel kompenzálom azt a brutális kajamennyiséget, amit az elmúlt napokban befaltunk. Isteni volt minden és bőséges (leves, négyféle főétel, kétféle desszert), már a harmadik napon azon nyüszögtem, hogy vacsorára nem bírom megenni egy etióp falu éves élelmiszeradagját, salátát és gyümölcsöt szeretnék, mint a sanyarú sorsú topmodellek. Tudom, most minden éhező etióp pofán csapna az üres bádogbögréjével (már ha olvassák a blogomat), de van olyan, amikor a magyar konyhából is megárt a sok, hiába mennyei a krumpli-hús kombó, megfejelve ütős édességekkel, nem ez a fő táplálkozási ösvényem. Reggelire meg kínáltak hurkát is. Hurkát!

Ha a lakótelepi őslakos azt hiszi, hogy tisztában van a 'kurvasok szúnyog' fogalmával, csak meg kell élnie néhány esti sétát egy madárcsicsergős és békabrekegős, abszolút zöldövezetben fekvő horgásztó mellett, egyből földhöz veri a seggét örömében, hogy a lakótelepen valójában alig pár vérszívóval fut össze. Az első hisztérikus "Áááááááá!" kiáltás akkor kívánkozott ki a torkomból, amikor olyan tíz-húsz szúnyog szállt rám egyszerre, menekülés közben valami ősmagyar csujogatós groteszk változatát adtam elő. A szúnyogriasztó kence szart sem ért, ezek a mutáns dögök kimondottan imádják, a ruhát pedig körberöhögik.  

Az őserdőben megesett félelmetes kalandok mellett (ja, láttam mókust és kismillió békát) kulturális élményekben is tobzódtam. Mivel a nyaralóobjektum közvetlen környékén emberi életnek se híre, se hamva (kizárólag egyetlen látványosság van és az a buszmegálló), ő, aki férfimmel eltúráztunk Pécsre, szippantani a lüktető-pezsgő életből. Jó, az ókeresztény sírkamrákról nem feltétlenül a lüktető-pezsgő élet jut az ember eszébe, a sírkamrák (és a dóm) után azonban leültünk fagyizni a belvárosban, ott aztán volt nyüzsgés. A legelső utunk persze az egyik pécsi Baumaxba vezetett, hogy lakatot vegyünk (ő, aki férfim belekarcolta az évet meg a kezdőbetűinket, ennyire mélyre mentünk a romantikában), mert a prioritás az prioritás, mindenféle dóm és sírkamra csak a lakatfal után jöhetett. A piros krikszkrakszomon belül az a nagyon fényes kislakat a miénk, gondolom, mindenki égett a vágytól, hogy lássa: 

Ez a látvány azért elképzelhetetlen lenne pl. a budapesti nyóckerben: a fémgyűjtögetők nyála csöpögne  a gyönyörűségtől, miközben semmi perc alatt lerabolják a lakatfalat. Nagyon terhes vagyok, úgyhogy fizikailag több nem fért bele a városnézésbe, egyszer viszont biztos visszamegyünk Pécsre, hogy jobban körbenézhessünk (és meglátogassuk a lakatunkat). Apropó, jövő héten Besh o drom és Goran Bregovic játszik a városban, csápoljatok-táncoljatok helyettem. Harcsa Veronikáról is lemaradtunk, fuck.  

Pakson is kalandoztunk: barackos és málnás sütivel a kezünkben becsengettünk Pigihez és a férjéhez (süti nélkül is beengedtek volna). Nagyon jó volt a hangulat, néhány óra után arra riadtunk ő, aki férfimmel, hogy hoppá, ha nem indulunk, lekéssük a vacsorát. Örülök, hogy Gyurma (ő nem blogger, hanem kutya) nem szakította le tőből a lábamat, így vacsora után úszhattam a szálloda medencéjében. A nagyon klassz medencéről egyébként azt kell tudni, hogy estére kiürült, csak a miénk volt. Általában a kilences zárásig ott áztattuk habtestünket, és bár előtte jól kisportoltam magam (néztem a focivébét), azért elég sokat úsztam, olyan valódi, sportosnak tűnő úszómozdulatokkal.  

Egy csomó mindenről mesélhetnék még, de nem fogok, mert mindjárt megyünk moziba.

Hirtelen nyaralni mentünk, aztán nem annyira hirtelen hazajöttünk

Ha jól emlékszem, múlt szerdán sikerült összeszednünk magunkat a nyaraláshoz, vagyis nem igazán összeszedés volt ez, inkább felgyógyulás. Egy kicsit lebegett felettünk az ügyelet / kórház réme (erről csak annyit, hogy ő, aki férfimet érintette, a gyerekkel és velem minden oké), elég szarul nézett ki a helyzet, jött a dilemma, hogy mi legyen, lefújjuk-e a kiruccanást vagy sem. Végül rohamtempóban becsomagoltunk és a tervezettnél valamivel később elindultunk. Ja, új perverziót találtunk a régi mellé: A korábbi nyaralásainknál mindig úgy alakult, hogy pl. a repülőgép indulása előtt pár órával jutottunk el a hűtő leeresztéséig és kitakarításáig. Ha az indulás kora reggelre esett, hajnalban szedegettük a fagyasztóról leolvadt jégdarabokat és lefagyott kezeinket egymás hátán melengetve röhögtünk a hűtő előtt - aludhattunk vagy két-három órát. Idén ő, aki férfim indulás előtt felfúrt egy-két polcot, képet, karnist, és ezt úgy, hogy egyik nap még teljesen k.o., másik nap meg könnyedén emelgeti a bazinehéz fúrókalapácsot és nem csak emelgeti, fúr is vele, bele a betonba, jól és pontosan. Ez olyasmi, mint amikor a filmben a főszereplőt üti-vágja az ellen, már kismillió sebből vérzik, mégis megy előre rendíthetetlenül, aztán a tortúra végén sem esik össze ájultan (mi az neki, cöcc), hanem karjába kapja a fúróját nőjét és megcsókolja. A nyaralásról majd írok, perpill szóljon arról a történet, hogy az indulás mellett a hazatérés sem volt habkönnyű. (Nem, arra nem akarok gondolni, hogy mi csesztük el.)

Valahogy adja magát az a kényszerképzet, hogy nyaralás után kipihenten érkezik haza az ember, nem igaz? Sehol egy gyűrött arc, sehol egy űzött tekintet. Nos, a légkondis szállodai szobában még mi is baromi frissek voltunk, a lendületünknek meg sem kottyant az az ötven (na jó, harmincöt, de árnyékban) fok, amiben a kocsiba pakoltuk a csomagokat, az egyórás autópályás száguldás pedig kimondottan jólesett. Hanyatlásunk a budapesti dugóban kezdődött, egy óra tökörészés a déli forróságban (a kölcsönkocsiban nincs légkondi, viszont gurul), mire anyunál felmarkoltuk a melóhelyén parkoltatott hűtős cuccokat. (Úgy sejtem, a munkatársai pezsgőt bontottak - végre használhatják a saját hűtőjüket. Bocs, fiúk-lányok, pl. a két kiló fagyasztott csirkemellet, a vajat, a mirelit karfiolt nem vihettük magunkkal világot látni.) Aztán célba értünk (már-már leborultunk a lakásajtó előtt és megcsókoltuk a lábtörlőt), olyan három-négy körben felhoztuk a cuccokat (kocsival abszolvált belföldi nyaralásnál nincs súlyhatár, sajnos), azaz főleg ő, aki férfim hozta fel a cuccokat, de lélekben vele voltam és szorgosan törölgettem a homlokáról bőszen ömlő verítéket (ezt később a valóságban is megcselekedtem), berámoltam a hűtőbe és elkezdtem kicsomagolni. Cirka a felénél leamortizálódtam, ő, aki férfim meg úgy nézett ki, mint aki vérszomjas bennszülött törzsek, homokvihar és egyebek által űzve küzdötte át magát a Szaharán, úgyhogy sürgősen elmentünk fagyizni. A nagyon pofás és finom fagyikelyhekből elvileg erőt akartunk meríteni a vásárláshoz, merthogy a vajjal megkent mirelit karfiol és fagyasztott csirkemell helyett azonnal ehető táplálékra volt szükségünk, a gyakorlatban azonban úgy jártunk, hogy alig bírtunk lábra állni. A bolti kör előtt még elvánszorogtunk a piacra, ugyanis a nyaralás alatt heveny gyümölcselvonási tünetek mutatkoztak rajtam - a szállodában és környékén minden volt, ami a (jófajta nehéz és magyaros ételeket kultiváló) szemnek és a szájnak ingere, csak gyümölcs nem. Annyira ki vagyok éhezve a dinnyére, barackra, málnára, meggyre, hogy ha kell, négykézláb is elvonszoltam volnam magam a piacra (vagy póklépésben, nehogy lehorzsoljam a hasamat a betonon). Ilyesfajta vagánykodásra nem került sor, egymás kezét fogva megjártuk a piacot és a boltot (gyalog jóval egyszerűbb volt, mint kocsival), hazafelé mindketten robotpilótára kapcsoltunk, teljesen automatán pakoltuk egyik lábunkat a másik elé és bágyadtan el-elvigyorodtunk a szemünkbe folyó izzadságon meg a fáradtságunkon. Ő, aki férfim még volt olyan hős, hogy visszaerőltette magát a boltba mosószerért, amit mindketten elfelejtettünk. Amíg haza nem ért, folytattam a pakolást, de csak addig, mert miután utolsó erejével becsukta maga mögött az ajtót, a legutolsó erejével meg felvágta a nagyjából nyolckilós dinnyét, mindent eldobtam és rávetettem magam a dinnyére. A megváltó zuhany és tespedés előtt még rámoltam és rámoltam és rámoltam, mostam egy adagot, főztem kukoricát és megcsodáltam a sógornői öntözésnek köszönhetően életben maradt növényeket, szóval, a robotpilóta túlórázott kicsit. Nem tudom, más mi mindent csinál a hazatérése napján, lehet, hogy ez a más csak elheveredik az ágyon és kész? Valamit ki kell majd találnom, hogy jövőre teli hűtő, kétfogásos ebéd, frissen húzott ágynemű fogadjon minket és hazaérkezés után minden megnyaraltatott cucc a kisujjam moccantása nélkül kerüljön a helyére. (Egy év alatt csak kidolgozom a "csibike már megint álmodik" c. projekt részleteit.) 

Megyek, megküzdök még egy kiló dinnyével.     

Ízlések és szempontok

Nézem a plakátot és az a gondolatom támad, hogy ez a Zséda olyan kis finom nő, aztán meg eszembe jut, hogy ezzel valószínűleg Hannibal Lecter is egyetértene.

Paul keményebb, mint Chuck Norris

Van ez a mizéria a sztárpolippal, Paullal, hallom a hírekben, hogy a német drukkerek életveszélyesen megfenyegették a puhatestűt, ugyanis a német-spanyol meccs előtt a német dobozból zabálta ki a kagylót, ez pedig német vereséget jelent a jósállat nyelvén - s lőn, ki is kapott a német csapat. Fogalmam sincs, mi alapján választ ez a rusnya jószág, én spec a véletlenre tippelek, nem gondolom, hogy a delphoi jósda valamelyik nagyágyúja született újjá a sokkarúban, viszont ott az eddig 100%-os találati arány, ami sokak számára több puszta véletlennél. Ez a halálosan megfenyegették a jóspolipot sztori nagyon vicces, főleg ha olyasmit olvasok, hogy Paul németországi gondozója, Oliver Walenciak szerint (...) a nyolckarú jóst nem kell félteni: "Nem egy ijedős fajta, és mi is azért vagyunk itt, hogy megvédjük. Túl fogja élni a világbajnokságot." Előttem van, ahogy a gondozó búvárcuccot ölt, aggodalomtól megnyúlt arccal beúszik Paulhoz, félrevonja egy sarokba és elbugyborékolja neki (mint férfi a férfinak), hogy figyi, Paul, az a helyzet, hogy veszélyben vagy. A németek tyúkszemére tapostál... izé... tenyereltél mind a nyolc karoddal. Ezek ki akarnak nyírni téged, jégen akarnak látni vagy faszénen, olívával és oregánóval a testeden. Ne aggódj, ha levágott lófejet találsz a hínárok között, nincs gáz, az az olasz maffia, rossz helyre címezték a fenyegetést, a németek sörrel és kolbásszal tálalnak. Megvédünk, jönnek a feketébe öltözött, maszkfejű kommandós srácok és éjjel-nappal itt fognak őrködni az akváriumod mellett, de ha akarod, te is kapsz fegyvert, mind a nyolc karodba egy-egy kést vagy uzit, meg golyóálló mellényt a kis puha testedre, vagy szerződtetünk egy hasonmást, mint amilyen a Michael Jacksonnak is volt, persze neked nem jackósat, hanem poliposat. Paul azonban nem szarja össze magát a félelelmtől (natürlich), mert a gondozó szerint nem egy ijedős fajta, érted. Polip létére fasza gyerek, nyugalom, mein Kamerad, nyugalom, így reagál Olivernek, sehol egy pánikgyűrte ránc a lábasfején, meg se rezzen, ha a tudomására jut, hogy az életére akarnak törni, teszem azt, a karjairól egyesével vágják le a tapadókorongjait vagy belepisilnek a vizébe. Feltételezem, pszichomókusok trenírozzák, hogy kötélidegekkel fogadja azt is, ha a látogatók valamelyik Michelin csillagos étterem konyhájában feltrancsírozott poliptársairól készült képeket lobogtatnak az akváriuma előtt. Kíváncsi vagyok, mikor fog Paul tarotkártyából, kávézaccból és a szent hínár leveleinek susogásából jósolni.        

Van itt minden: lecsó, fagyikehely, Dolhai, polip...

Végül is a 'vészhelyzet' címkét is behúzhattam volna a többi mellé, mert négy egymás utáni lecsós nap simán kimeríti a vészhelyzet (meg az egyoldalú táplálkozás) fogalmát, de bírom Az Élet rám mért csapásait, hiszen én a lecsót is lecsóval, úgyhogy nincs nyafogás, nincs címke. A négy nap véletlenül jött össze. Hétvégén nem volt kedvem nagyon főzni, csak kicsit, és ilyenkor mindig valami jokerkaját dobok be, hogy gyorsan szabadulhassak a konyhából. A lecsó kiváló jokerkaja, finom és már annyira a vérembe ivódott (vércsoportja: RH lecsó), hogy talán csukott szemmel is elkészíteném. Az egyik legdurvább dolog a világon, ha egy jó lecsóból csak egyszer lehet szedni, mert nincs több, és az ember kínjában az üres lábas alján itt-ott megmaradt lecsópacákat kénytelen kitörölgetni a kezében árválkodó friss, puha, sokmagos kenyérrel. Főszabályként mindig a legnagyobb lábasomban készítem a lecsót, alapjáraton két napig esszük, ő, aki férfim meg én, ebédre és vacsorára, repetával. (Lecsó nélkül is lehet élni, de minek.)

A lecsózabálós hétvégén még nem tudtam, hogy a héten találkozunk dorw bloggerinával, az ügyintézős napok kellős közepén azonban váratlanul akadt pár szabad órám és neki is. (Fagyikelyhezés témakörben melyik kismamának ne akadna?) Dorwnak anno kiadtam magam lecsóügyileg és elküldtem neki a 'csibike így készíti A Lecsóját' tartalmú szösszenetet. Ez már nem lesz az a titkos családi recept, amit a halálos ágyamon belesuttogok a dédunokám fülébe, hogy továbbvigye a lecsóvonalat és hagymadinsztelés közben, vödörnyi könnyel a szemében meghatottan sóhajthassa: a dédnagyanyám is így készítette a lecsót... A gmail korlátaiból fakadóan nem tudtam kóstolót csatolni a recepthez, ezért hirtelen felindultam és vettem baba- és mamabarát lecsónakvalót. Két nap lecsózabálás után újra ott álltam a konyhában és kevergettem a cirka két napra elegendő lecsót. Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy nem, nem bírom ezt a terhet törékeny vállaimon, képtelen vagyok megint lecsót enni, dorwnak bedobozolok egy adagot, a maradék megy a mélyhűtőbe. Ez a pillanat azért hamar elmúlt, kábé rögtön, ahogy elkészült a lecsó és ott illatozott előttem, és azt vettem észre, hogy lecsót kajálok, ráadásul úgy, mint aki hónapok óta nem jutott ilyesmihez. (Önbizalom erősítése lecsóterápiával: képes vagy rá / meg tudod (t)enni.) A szívfájdítóan szép fagyikehely klasszul csúszott a lecsó után (a jelenet címe: nagypocakos nők heroikus küzdelme a fagyikelyhekkel), dorwval egy csomót beszélgettünk kismamás mindenféléről is, meg sokat röhögtünk. 

A Dolhai nem csatlakozott hozzánk, pedig nyomhatott volna egy koncertet fagyikelyhezgetés közben (ehh, azzal kell beérnem, hogy mp3-hallgatás alatt fagyit kanalazok itthon). Az egyik bevásárlóközpontban futottam össze vele a héten, és látszik, hogy nem vagyok vérrajongó, mert nem löktem félre a három gyerekét és a feleségét, hogy dedikáltassam a görögdinnyényi hasamat. Pár másodpercre összekapcsolódott a tekintetünk (észrevette, hogy felismertem), rámosolyogtam és mentem tovább az utamon. (Jó, néhány méter után megálltam és visszalestem, milyen Dolhai Attila, ha pl. nem Rudolf herceg vagy Rómeó vagy oltári srác. Mit mondjak? Soványabb és alacsonyabb, mint színpadon, bár így is magasabb nálam, és privátban nem énekel, legalábbis a bevásárlóközpontban nem, és nagy lelkinyugalommal kergeti az épp kószakorban leledző legkisebb lányát.)  

Ide a végére már csak annyit akarok írni, hogy tegnap kiestek a németek. Kurva polip.

Kora reggel...

... meginni egy bögre forró csokit, utána ráfűzni a hiányzó két sort a fekete bogyóra, összeszerelni karikával, gyönggyel, kővel, aztán teregetés és a nagyon hosszú ma előtt kócosan, egy szál trikóban és pucér seggel kimenni az erkélyre a virágillatba, a hűvös szellőbe és lefotózni - az egy jó pillanat, igen. Most már visszabújhatok az ágyba kezdődhet a nap.

 A tükör szerint jól áll nekem a fekete-ezüst elegancia, félek, nem lesz szívem eladni. (Katt, ha nagyban.)

Műkéregetők figyelmébe

Azt gondolom, ha valaki csak úgy tesz, mintha mások jóindulatára szoruló, szerencsétlen, éhező hajléktalan lenne, az a legkevesebb, hogy aluljárós strázsálás előtt szépen lehúzgálja kövér ujjairól a vastag aranygyűrűket, illetve nem a legszuperebb mobiltelefonba anyázik bele, miután elhal a szintetizátor műanyag dallama.

Nem, nem a szakdogájához anyagot gyűjtő, álgúnyába bújó szociológushallgatóról van szó.

Eszmét futtatok

Azért az klassz dolog, hogy az 'elég jó anya szeretnék lenni' célomat azelőtt fogalmaztam meg magamban, mielőtt még olvastam volna róla, megint valami fontos dologra jöttem rá teljesen egyedül, amit aztán A Mesterek igazoltak, és azzal is kiegészítettem ezt a szolid kis célomat, hogy olyan anya, amilyenre a gyerekeimnek szüksége van. Nem akarok szuper anya vagy hibátlan anya vagy mintaanya lenni, nekem az elég jó megfelel, ezzel is van mit bíbelődni néhány évtizedig, és úgy érzem, a szuper anyához képest az elég jó anya nem jelent kevesebbet, inkább mást, valami reálisabbat, valami vállalhatóbbat, valami emberibbet. Ha harminc év múlva azt mondják a gyerekeim, hogy elég jó anya voltál, köszönjük, muter, meghatódnék és elégedett lennék, mert sikerült, olyasmit adtunk egymásnak és kaptunk egymástól, amiért érdemes volt élni. (Nem vagyok annyira drámai hangulatban, mint amennyire ez az utolsó pár szó hangzik, egyszerűen ez jött a billentyűzetemre.)
Tanárként a tinipubertáskamaszok milyensége érdekelt inkább, most meg itt a feladat, hogy tartalommal kell megtölteni a születés és a kamaszkor közötti éveket, illetve nem kell, mert lehet úgy is gondolkodni, hogy minek legyek kíváncsi, minek olvassak, a busmanoknál is csak felnőnek a gyerekek, elég, hogy tulajdonképpen szeretem a kölköt, adok enni neki, veszek ruhát, fizetem a suliját, én azonban szeretném valami többel megtölteni a rám bízott gyerekkort és szeretném elég jól csinálni. Nem görcsösen, vért izzadva, önmagamból kifordulva, mások elvárásai szerint, hanem természetesen, magától értetődően, építve a józan eszemre és a zsigereimből fakadó megérzéseimre, meg a majd' harminchárom év alatt megszerzett tapasztalataimra, tudásomra, és vállt vállnak vetve ő, aki férfimmel. Van egy olyan gondolat bennem, hogy ha pl. a jogosítványhoz elméleti és gyakorlati ismeretek megszerzésén keresztül vezet az út, akkor az a legkevesebb, hogy (mondjuk úgy) készülök abból a kisemberből, akit erre a világra szülök és akiért imígyen vállalom a felelősséget, és nemcsak a felelősséget, hanem azt is, hogy megpróbálok elég jó gyerekkort biztosítani neki ahhoz, hogy elég jó ember válhasson belőle - legalábbis abban a részben, ami rajtam múlik. És ehhez kellenek a pszichológiai könyvek is, nekem igen, mert egyrészt tíz-tizenhárom éve nagy szerelem a pszichológia úgy önmagáért, másrészt meg ezek a pszichokönyvek adott esetben elgondolkodtatnak, felráznak, utat mutatnak és az jó. (Talán egyszer eljutok tanfolyamra, táborba is, majd, ha úgy érzem, szükségem van rá.) Olyan nincs, hogy valaki mindent tud, sőt, olyan sincs, hogy az egyszer megszerzett tudás egész életen át kitart, mert tudása-élete válogatja, mi válik be, mit kell átértékelni, felülvizsgálni, kikukázni. Hiszek abban, hogy a gyereket ugyanúgy kell(ene) gondozni, mint önmagamat, mint a párkapcsolatomat, mint az emberi kapcsolataimat, és nekem ehhez hozzátartozik az is, hogy amíg nem ismerem és szeretem önmagam, a másikat sem tudom megismerni és megszeretni. A megoldás egy (kisebb) része ott van a könyvekben, "csak" meg kell érteni, el kell fogadni és alkalmazni kell (megjegyzem, bagatellnek tűnhet, de valójában nagy munka), a megoldás többi részéről meg nyugodtan írhatnék újabb bejegyzéseket, annyi mindenből áll össze nálam.
Amikor először olvastam Csernustól A Nő-t, nem is igazán a nőség-nőiség (és hülyepicsaság), mint olyan fogott meg, mert addigra üggyel-bajjal, de eljutottam arra a szintre, hogy alig mondott újat A Doki, pusztán árnyalta a képet, viszont a szülőség témára itt-ott visszatért, és ezzel akkor nem foglalkoztam, mert nem volt aktuális, az utóbbi egy-másfél évben viszont rádöbbentem, hogy az a tény, ki milyen családból jön és milyen mintákat hoz magával, ezerszer jobban befolyásolja az ember személyiségét, mint egy elfuserált párkapcsolat vagy egy zsákutcás élet, ugyanis ez utóbbiak elsősorban a családon belüli élmények, tapasztalatok és egyebek miatt alakulnak úgy, ahogy. Rengeteg időt töltöttem a saját családi 'örökségem' boncolgatásával, és miután kiderült, hogy babát várunk, teljesen új érzések és új felismerések jöttek elő bennem a családommal kapcsolatban. Rakosgattam a mozaikdarabkákat és hosszú idő után összeállt a kép nagy része. Dúltak bennem a pozitív és a negatív érzelmek, néha olyan érzésem volt, mintha éveken át hurcolt láncoktól szabadultam volna meg a sorozatos aha-élmények miatt, és az önismereti munkában ez a nagyon szép, hogy soha nincs vége, halálig tart, és hiába hiszi azt az ember, hogy végre megoldott egy problémát, hirtelen történik valami, ami kicsit hozzáad a megoldáshoz vagy elvesz belőle. Ő, aki férfimmel sokat beszélgetünk arról, ki mit hozott magával a családjából, milyen pozitív és negatív élményeket köszönhet a családjának és egyre inkább körvonalazódik bennünk, milyen szülők szeretnénk lenni, mit szeretnénk úgy vagy másként csinálni, mint a szüleink. Újabb dolgokat pakoltunk a helyükre magunkban, megint tettünk előre néhány lépést azon az úton, amelyen járni szeretnénk, és biztos vagyok abban, hogy ez majd a gyerekeinknek is hasznára válik. Tudom, hogy nem csinálhatunk mindent jól, elég jól azonban igen, és ebbe belefér az is, hogy néha-néha hibázunk, és szeretném is, hogy hibázzunk, mert az jó és kell, a tanulság miatt. 

Könyvek, könyvek, könyvek

Ha majd egyszer visszanézek erre a néhány hónapos időszakra, többek között úgy fogom emlegetni, hogy "amikor rengeteget olvastam...". Lugosi Viktória Dafkéjával folytattam a könyvzabálást és Lugosi itt is ugyanolyan jó, mint az Ajvéban. Egyetlen hibája, hogy mindkét könyve rövid, ez ilyen remek stílusú írónál bűn. Kicsit fura volt egy meddő nő küzdelméről olvasni így terhesen, hiába tudom, milyen érzés elveszíteni egy aprócska életet, hiába ismerem a kétségbeesést, az önmarcangolást, az elkeseredést, a 'selejtes nő vagyok' érzést. Magát a helyzetet képtelen voltam átélni olvasás közben, mert nem kellett küzdenünk a gyerekért, főleg úgy nem, ahogy a lombikosoknak, ráadásul nehéz szomorúnak lenni, ha a fiam ott dorbézol a hasamban. A szerethető figurák, főleg a nők, elbűvöltek, meg a hangulatok, ízek, színek, szagok. Lugosi finom eleganciával és humorral ír - tartsa meg jó szokását.

Mostanában jött egy csomó "gyerekkönyv" (milyen meglepő), főleg Ranschburgtól, az egyik Mestertől. Szerény, hatalmas tudású, érzékeny és bölcs ember, és nagyon tetszik az a mód, ahogy a gyerekeket és a velük kapcsolatos problémákat látja. Ismeretlenül is becsülöm, és ha az elmúlt hat-nyolc évben bármi kérdésem adódott a gyerekneveléssel kapcsolatban, biztos, hogy először nála néztem szét, mit  mond A Mester. Persze, ez nem akadályoz meg abban, hogy adott esetben kritikával fogadjam a véleményét és kialakítsam a saját álláspontomat, és ez így van jól, személyre kell szabni a dolgokat, mert ugyan felvehetem más ruháját, de ha lötyög rajtam vagy szorít, idétlenül fogom érezni magam benne. Ha három órát beszélgethetnék vele, nem merném feltenni a kismillió kérdésemet, nehogy az én kis hülyeségeimre pazaroljuk az időt, inkább csendben hallgatnám. A könyvtárban kezembe akadt a Saxum Kiadó két kötete, a Mi rontottuk el? és a Kis gyerek... kis gond? - mazsolázva a Saxum honlapján feltett kérdésekből és válaszokból. Ranschburg csupa csecsemő- és kisgyermekkori (agresszió, alvás, bölcsi, dackorszak, érzékenység, hiszti, szeparációs félelem, szobatisztaság, testvérféltékenység, félelem), illetve óvodáskori (válás, beszédfejlődés, agresszió, alvás, testvérféltékenység, autizmus, szobatisztaság, szorongás, hiszti, homoszexualitás, gyerekmolesztálás, hazudozás, oviba beszoktatás, pszichológus, érzékenység) problémára próbál választ adni és azért írom, hogy próbál, mert nem abból indul ki, hogy abszolút igaza van, hanem csak felveti a lehetséges okokat és magyarázatokat, és ez így korrekt, hiszen a szóban forgó gyerekeket és körülményeiket pusztán az aggódó szülők leveleiből ismeri. A Szülők könyvét még nem fejeztem be, ezzel párhuzamosan olvasom A baba első éve és a Boldog baba c. könyvet. Mindhárom nagyon hasznos és érdekes könyv (az előző két Ranschburg is), ajánlom azoknak az anyáknak (és apáknak, bár ők ritkán olvasnak ilyesmit, az infószerzést rábízzák az asszonyra), akik nem gondolják azt, hogy a gyereknevelés a világ legegyszerűbb, kisujjból kirázható dolga és szeretnének többet tudni csemetéjük lelki, szellemi, fizikai fejlődéséről. Aztán ott a Gyermek születik c. album is, szájtátva néztem Lennart Nilsson fotóit az anyaméhben éldegélő-növekvő magzatról (katt a linkre, beraktak párat a cikk aljára). Hihetetelen, milyen képeket csinált a csúcstechnikának köszönhetően, pölö a könyv egyik fotóján látszik a néhány hónapos magzat fülét borító pihe. Mindig is érdekelt, hogy fejlődik a testemet bérlő gyerek, így jobban megfogható az a csoda, ami két sejt találkozásából születik. Egyelőre nincs ingerenciám több babás-gyerekes könyvre, néhány évig elboldogulok ezekkel az infókkal. 

Hogy ne legyen túl egyoldalú a könyvlistám, újra elővettem Wilbur Smith-től a Ballantyne-sorozatot. A sólyom röpte és az Igazi férfi (meg a többi rész is) klasszikus kalandregény abból az izgalmas fajtából. Ha esetleg úgy alakul, hogy egyszer gyémántbányászatból kell megélnem itt a lakótelepen, nem lesz gond, penge vagyok a témában, az elefántvadászatot és a rabszolgakereskedelmet viszont tiltja a vallásom. 

Ezt a rúzst nem kened a szádra

Ja, a múlt vasárnapról még nem is meséltem. Az indulást két incidens késleltette: Egyrészt pinceszintig zuhant a vérnyomásom, kénytelen voltam rászédülni az ágyra és megadóan pihegni (vemhesen utálom ezt az időjárást, mondtam már?), másrészt a gmail ördöge akkortájt köpte ki Bébetűs sógor egy hónappal korábban elküldött ajándéklistáját, addig kallódott valahol A Gmail Univerzumban. A levél megnyitása után kiderült, Bébetűs sógort is aznap köszöntjük, ergo indulás előtt tizenöt perccel kissé zaklatottan néztünk egymásra, ő, aki férfim meg én, infó hiányában hangyafasznyi ajándékunk sem volt Bébetűs sógor születésnapjára és névnapjára. Remek. Átböngésztem a ajándéklistát és sajnálkozva megállapítottam, hogy nem szerepel rajta sem gyöngyből fűzött fülbevaló, sem háromsornyi étcsokimaradék, sem virágföld, az itthoni készletből csak ilyesmit tudtunk volna becsomagolni. A vészhelyzet rögtön felkorbácsolta a véremet, visszatért belém Az Élet, úgyhogy felpattantam az ágyról és lerongyoltunk a boltba - sajtért. Bébetűs sógor ugyanis nagyon merészen rápötyögte a listára, hogy "különleges sajt", a sógornőm pedig telefonon megerősítette, hogy igaz a hír, Bébetűs sógor különleges sajtra vágyik. Nos, úgy vélem, ha valaki ezt írja az ajándéklistájára, vállalja a következményeket. Merthogy a különleges sajt nem cheeseland trappista sajt és nem Mizo Anikó füstölt sajt, hanem minőségi, extravagáns finomság. Valami Egészen Durván Különleges Sajt. Ő, aki férfimmel vérszemet kaptunk 'úgysem mi fogjuk megenni' alapon - és találtunk ilyet. Jobb lett volna, ha olyanra bukkanunk, ami mozog és messziről szaglik, de ezzel sem voltunk elégedetlenek. Csak a pénztárnál tűnt fel az apró betűs információ, hogy rúzs érlelte. Mivaaan? Rúzs? Milyen rúzs? Sajtban nem vagyok annyira otthon (a gasztronómiai magaslat nálam egyelőre kimerül az áfonyalekvárral kísért Brie-ben, sajnos, terhesen ez is tiltólistás), ennek ellenére a Labello Classic Care és a Maybelline Watershine Lipstick Glazed Red Apple lehetőségét egyből elvetettem, ez ilyen női megérzés lehetett, hogy csak nem kenik be igazi rúzzsal a sajtot. Más tippem viszont nem maradt, egyedül a francia rouge szó motoszkált bennem. (Meg a gyerek.) Nem tudtam, mit kezdjek a vörössel-pirossal, bár az az elképzelés határozottan tetszett, hogy Bébetűs sógort piros sajttal lepjük meg. Itthon aztán csodálkozva olvastam a neten, hogy a rúzsos vöröspenészest jelent, vagyis  tulajdonképpen nem tapogatóztam rossz irányba, és "a rúzsflóra egy baktérium színtenyészet... a Brevibacterium linens tenyészet hozza létre a vörösesbarna nyálkás bevonatot. A rúzsflórával érlelt sajtoknak jellegzetesen erős, pikáns, enyhén ammóniás bukéja van." Ez alapján úgy néz ki a helyzet, hogy a sajt nemcsak vörös és nyálkás, hanem valószínűleg pisiszagú is... Legközelebb visszafogjuk magunkat sajtügyben, azt hiszem. 

Bébetűs sógortól csak annyit fogok kérdezni, hogy... megette-e a sajtot. Igen esetén minden tiszteletem az övé.

Gyöngyfülű lány

Nem szeretem a ribizlit, mert savanyú és pici falat, és még ahhoz a savanyú és pici falathoz is csak nagy munkával lehet hozzájutni (szárral együtt nem ettem még), viszont ahogy csináltam ezt a fülbevalót, egészen megkívántam. Sajnos, a tekla gyöngy nem ehető, legalábbis perverz hajlamok nélkül nem. (Remélem, a gyártók olvasnak és fejükhöz kapnak. Ehető teklát kíván a nép!)

Erről a másikról meg az jut eszembe, hogy gyerekkoromban létezett olyasmi a helyi cukrászdában, hogy kékszilva fagyi, gombócban adták és annak volt ilyen kék színe. A gyöngybogyó színvilága engem a joghurtos szederfagyira emlékeztet, de ha valaki ismeri a hivatalos színkódot, ne habozzon, ossza meg velem.

Egyébként néha kimondottan érdekes ez a színtéma. Egyszer olvastam a veronai zöldről és mivel a szüleimet nem úgy hívják, hogy Picasso és Frida Kahlo, rákerestem a neten, mégis, milyen zöld lehet a veronai. Közben belebotlottam ebbe az oldalba és olyan vicces színekre bukkantam, hogy cigányzöld, zombizöld, kolerasárga, jégzöld, bilikék, csecsemőkék, mohamedánkék. Veszélyes lista, vizuális típus vagyok.

P.S.: Igen, katt a képekre, a blogspot már csak ilyen.