Egy újabb első és az is kiderül, hogy nem én leszek Az Év Üzletasszonya

A szombati jó kapcsán meg azon kezdtem merengeni, hogy tudom magamról, nem vagyok az a kőkemény, profitorientált üzletasszony típus, például az első magánórámnál (tizeniksz évvel ezelőtt, jajj) annak örültem, hogy segíthetek R.-nek használni a német nyelvet, maga a díjazás perifériára szorult (holott rengeteget készültem minden órára és nincs üresjárat, nálam mindenki megdolgozott a nyelvvizsgáért, felvételiért), úgyhogy mondtam egy összeget, R. azonban közölte velem, ennyiért nem jön hozzám, kérjem legalább a kétszeresét-háromszorosát. Szinte lecseszett, én meg feszengtem, hogy jó, legyen, ha annyira akarod, és ebben a dologban, hogy mennyit ér az elvégzett munkám, mit kell elkérni azért a melóért, amibe tudást és időt feccölök, ma sem vagyok túl jó, és ez nem olyan könnyű kérdés, plusz megvan bennem is az a női defekt, hogy forintosítva eleve kevesebbre értékelem az adott munkámat, mint egy pasi, aki szemrebbenés nélkül jóval többet kérne el ugyanazért a teljesítményért. (Jó, vannak kivételek, biztos.) Nyilván nem fizethetem ki köszönömmel se a villanyt, se a gázt, tejet, kenyeret sem adnak pusziért, és az elmúlt években meg kellett tanulnom, mennyit ér a munkám, különben csak kihasználásról beszélünk, meg fejvadászok is nyüstöltek azzal, hogy iksz munkáért ennyit és ennyit kell kérnem egy állásinterjún, mert egyrészt a tudásom, a képességeim és a tapasztalataim miatt a 'kiváló munkaerő' címke ragasztható a homlokom közepére (ők fényeztek ennyire, mondjuk, jól is esett), másrészt egy cég sem vesz komolyan, ha alulértékelem a teljesítményemet és nem becsülöm meg egy bizonyos összeggel, illetve röhög a markában, hogy szuper, ingyenrabszolga, jöhet!, és azt is mondták, ha vagyok olyan hülye, hogy a maximalizmusom miatt ezer százalékot teszek le az asztalra, de alig kérek érte valamit, akkor úgy kell nekem, megérdemlem. Igazából kellene egy menedzser, aki letárgyalja helyettem az összegeket, többet keresnék, az biztos, bár elég furán venné ki magát, ha valamikor a távoli jövőben úgy mennék állásinterjúra pl. egy másik multihoz, hogy xy vagyok, ő meg a menedzserem, az anyagiakat vele tessék megbeszélni, az én lelkem érzékeny ilyesmihez.

A hivatalos munka egy dolog, viszont a magántanítás vagy az ékszerkészítés nekem nem meló, színtiszta öröm, minden esetleges nyűglődés ellenére is, mert nincsenek játszmák és mások által felállított (ostoba) korlátok és mert segítek, kitalálok, alkotok, adok, megoldok, leküzdök és közben lubickolok a flow-ban, és itt van az, hogy nem bírok kibújni a bőrőmből, a másik mosolya, elégedettsége, sikere sokkal többet ér, mint a pénz, amit meg muszáj elkérni és elfogadni, mert minden forintnak megvan a maga helye. És a szombatban nem az volt a legjobb, hogy eladtam az első Türkiz Szemétládát, hanem wf öröme, hogy élőben sokkal szebb a medál, hogy egyből a nyakába akasztotta, hogy megírta mélben, mennyire tetszik neki. Meghatódtam, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó érzés lesz, és a boltolás után ő, aki férfimet azzal zaklattam egy ideig, hogy láttad, úgy örült, de úgy!, ő, aki férfimnek pedig tizedszer is el kellett mondania, hogy igen, wf tényleg úgy örült, tényleg úgy, én meg boldogan vigyorogtam. A sokadik nyelvvizsga miatt is úgy tudok lelkendezni, mintha az lenne az első, amit valamelyik tanítványom letett, és ez így lesz az ékszerekkel is, érzem, és szombaton megint tudatosult bennem, hogy hiányzik a tanítás, meg az is, hogy ez a gyöngyös dolog micsoda klassz örömforrás, és ha mindezt kivetítem a melóra, teljesen igazuk volt a fejvadászoknak, nekem tényleg olyan munka való, ahol kommunikálhatok, kreatív lehetek, önállóan működhetek, folyamatosan fejlődhetek és taníthatok-tanulhatok, szóval, hétvégén megvolt a flash és nagyon remélem, hogy tovább tudok menni a saját utamon.