Lehet, hogy veszélyben a humorérzékem is

Valahol azt írták, hogy az utolsó hónapban beszűkül az anya gondolkodása, és bár akkor megvetően horkantottam (persze nőiesen, nem úgy, mint egy vaddisznócsorda), kiderült, ez nálam tényleg így van, mert a legutoljára kikölcsönzött nyolc darab könyvemet úgy vittem vissza a könyvtárba, hogy csak az egyikbe néztem bele, a többi érintetlenül hevert az íróasztalomon, talán még porosodott is, ez az egy meg Ulickaja volt, akitől most először akartam olvasni valamit, nagyjából negyven oldal után azonban abbahagytam, mert fontos összefüggésre jöttem rá, erről majd később. Történhetett volna úgy is, hogy a beszűkült anyai gondolkodás pusztán hivatkozási alap, mert mondjuk lusta dög vagyok olvasni és idén az éves könyvadagomat hét hónap alatt kipipáltam, sőt, túl is teljesítettem (valahogy nem érzem jól magam, ha nincs meg a harminc-negyven elolvasott könyv per év és még ez is kevésnek tűnik, annyi könyv van a világon, én viszont már csak pár évtizedig olvasgathatok ebben az életben), a helyzet viszont ennél sokkal durvább, mert valóban semmi késztetést nem éreztem az olvasásra (könyv? mi az a könyv?), még az sem hozott lázba, hogy Popper biztos valami jó dolgot ír az ember belső lehetőségeiről. Úgy voltam vele, hogy írjon, nem érdekel, most egyáltalán nem érdekel. Ennyire súlyos a helyzet, basszus, és még azt sem tudom mondani, hogy pelenkacseréről és köldökcsonkápolásról szóló könyveket falok, mert nem. Semmi könyv. Nem kívánom a könyveket. És nincs mentség, mert ugyan az Aludj kislány (Harris) és A szél árnyéka (Zafón) fülszövegében pedzegették a rémregényes hangulatot, engem meg mostanában az is érzékenyen érint, hogy a neogranormon reklámban kipirosodott a baba feneke, nem kell még rémregény is, szóval, ez lehetne valamiféle indok, szükség azonban nincs rá, a beszűkült anyai gondolkodásom a megkérdezésem nélkül, magától ignorálja A Könyvet.

Ulickajával pedig úgy jártam, hogy a Médea és gyermekei nem volt bent a könyvtárban, ezt azonban határtalan nagyvonalúságomban nem vettem zokon, cím alapján az Odaadó hívetek, Surik is megfelelőnek tűnt. Gondolkodásom utolsó szűkülésmentes napjaiban olvastam belőle néhány oldalt, de ahogy jöttek szembe az olyan nevek, hogy Jelizaveta Ivanovna vagy Alekszandr Szigizmundovics Levandovszkij, aztán az, hogy A. Sz. L. Verocskával a Tverszkoj bulváron át a Kamergerszkij közbe ment, megrettentem. Kérem szépen, nekem nem jelent gondot, hogy Hans Castorp vagy Florentino Ariza vagy Tóth Mari, de ezektől az orosz nevektől úgy érzem, három lépés távolságból figyelem az eseményeket, idegen a hangulat, mintha egy ódon várkastélyban poros bársonyfüggönyök mögé próbálnék bekukucskálni, és könnyen előfordulhat, hogy én leszek A Lány, Aki Képtelen Volt Orosz Irodalmat Olvasni, ami azért valahol katasztrófa. 

Különben is most, hogy így beszűkült a gondolkodásom, aggódom kicsit, mert a másik jellemző dolognak a humorérzék elvesztését írták, és nem ám úgy, hogy az utolsó hetekben beszűkül az anya gondolkodása vagy elveszíti a humorát, hanem és, ami elvezethet odáig, hogy ösztönállat szintre süllyedek, semmi könyv, semmi nevetés, illetve alkategória leszek az ösztönállaton belül, konkrétan ékszerkészítő ösztönállat, mert a gyöngyfűzés még érdekel. Tegnap este a néhány órás bútortologatás után poénból felvetettem ő, aki férfimnek, hogy a pelenkázó összelegózása előtt még tolja ide meg oda a komódot, de nem nevetett, pedig tényleg viccből mondtam. Lehet, hogy már nincs is humorom, csak én hiszem azt, hogy van. 

Rongyszőnyeg árnyékban és napon

Jade, zöldszőlő, bronz. Rojttól rojtig három és fél centi széles, kapoccsal együtt tizenkilenc centi hosszú. Négy tűt fogyasztott el. Mazochista vagyok, most már biztos. Gigaméretért katt a képre.

Nem fogyókúrás poszt

Igen, itt az ősz és itt a nagyon egészséges, kismillió módon elkészíthető sütőtök, de azért vegyük már észre a hentespultról kacsingató jó szagú kolbászokat és kövér hurkákat is. Nem igazán vas- és karotinbombák, vitaminoktól sem hemzsegnek, viszont a kisütött kolbász zsírja van olyan gyönyörű narancssárga, mint a sütőtök húsa, meg méregtelenít is, nem igaz, hogy nem: friss krumplipürével és céklával kombinálva rendkívül gyorsan kisimítja az ideggyűrt homlokbarázdákat. (Mondjuk, nem a homlokodra kenve, bár soha nem lehet tudni.) Ja, és eszméletlenül finom, ő, aki férfim istennőnek titulált a meglepetésvacsora után. (A sültkolbászos vacsora volt a meglepetés, nem az, hogy kapott vacsorát.) Hurkák! Kolbászok! Üdv néktek!  

A szomszéd és az ő dögszaga

Tegnap rájöttünk, ő, aki férfim meg én, hogy a folyosót uraló bűzről Az Egyik Szomszéd tehet. Pontosabban a gombái. Szó sincs köröm- vagy hüvelygombáról, ilyen intim mélységben nem kötődünk sem Az Egyik, sem A Másik Szomszédhoz. Amikor először vágott orrba minket a dögszag, kapásból az idős szomszédék (A Másik Szomszéd) elhalálozására tippeltünk, pedig nincs velük semmi bajunk annak ellenére, hogy a hálós atlétatrikóban és macinaciban flangáló bácsi néha Martin Riggsnek képzeli magát és előszeretettel mutogatja a műtéti hegeit. A következő verziónk az volt, hogy valamelyik szomszéd folyosói szekrényében berohadt a felbontott tonhalkonzerv. Ezt az ötletet hamar elvetettük, mondván, csak nem olyan hülyék a szomszédaink, hogy tonhalat falatoznak a folyosón, a dobozt meg a szekrénybe rejtik. 

Apropó, folyosói szekrény. Ez ilyen ronda lakótelepi szokás, hogyha a lakásban már nem fér el a sok kacat, pillanatok alatt kikerül egy szekrény a folyosóra. Ebbe aztán minden szemetet bele lehet pakolni, plusz tojástartó dobozt, régi tévét, befőttes üveget. Az Egyik Szomszéddal nagyvonalúak voltunk az elmúlt egy évben, nem bonyolódtunk bele a szokásos szekrénymizériából fakadó 'ez a falszakasz az én ajtómhoz tartozik, ne told ide a szekrényed csücskét' c. lakótelepi drámába, azt rámolt a falunkhoz, amit akart, elfértünk mellette. Most azonban van olyanunk, hogy babakocsi, amit pl. nem túl praktikus a konyhában tárolni, ergo kell a helyünk az ajtónk előtt. Meglehet, itt még vér fog folyni.

Na, de vissza a dögszaghoz. Ő, aki férfim oldotta meg a rejtélyt, ugyanis elég magas ahhoz, hogy rálásson Az Egyik Szomszéd szekrényének tetejére. Valahonnan lett gombája. Veszettbüdös gombája. Tökéletes biológiai fegyver. Nem csodálom, hogy a szekrény tetejére száműzte, lakásban képtelenség megmaradni mellette. Talán gázálarcban, de úgy macerás nézni a Híradót. Ő, aki férfim szerint őzlábgomba. Kertes házban nőtt fel és erdő széle is volt a környékükön, úgyhogy elhiszem neki, én a lakótelepi gyerekkoromban max. törött sörösüvegeket tudtam beazonosítani, illetve kutyaszart és szotyihéjat. Gomba ott nem nőtt. Meg lehetne oldani a bűzkérdést azzal, hogy becsengetek Az Egyik Szomszédhoz, hogy csókolom, forgatja a gyomromat a gombaszag, tessék beszedni ezeket a brutális állatokat a közösen használt térből. A probléma viszont az, hogy pl. az erkélye közvetlenül a miénk mellett van. Esetleg szerezzek be egy fegyvernek látszó tárgyat és kényszerítsem arra, hogy egye meg?

Szigorúan titkos

Lehet, hogy irreálisan magasak az elvárásaim a bankokkal szemben, és ez azért furcsa, mert én naivan azt gondoltam, hogyha ebben a technikailag nagyon fejlett mai világban besétálok a bankba (nem a sarki közértbe Gizi nénihez, hanem A Bankba) és bemutatom a személyimet / taj kártyámat / tökömtudjamimet, ügyfélkód nélkül is könnyedén beazonosítanak a rendszerben, hogy üdv, csibike, és öt perc alatt átírják az átírandót, hiszen semmi kis adatváltozás az egész. Azt nem reméltem, hogy ebédidő után másfél órával körülöttem fog ugrálni az a négy, székében tespedő vagy éppen egymással csivitelő bankarc, aki az emésztésen kívül nem csinált semmit, azt azonban rendkívül nagy átéléssel. Ennyire nem vagyok naiv. Vártam húsz percet, közben töltögettem az egyik lány bankarctól kapott papirost az adatváltozásról. Nem tűnt logikusnak, hogy minden megadott rubrikát kitöltsek, mert csak egy piti dolog változott, azt értelemszerűen nem titkoltam el, mégis visszahajtottak a bőrfotelbe, hogy kihagytam a többi kérdést, pótoljam. Mivel csak a térdkalácsomig ért a 'foglaljon helyet, itt kényelmesen elfér' asztal (ilyen mélyre nemterhesen sem tudok hajolni, nem tudom, mit hittek, esetleg ráfekszem?), újra a hasamra terítettem az Otthon magazint, arra a papírt és ráfirkáltam a többi felesleges adatot. Közben teltek a percek, aztán kiderült, a lány bankarc rossz papírt adott, és már nagy sóhajtozások közepette (talán feszítette a gyomrát az ebédre betolt paprikás krumpli) vette volna elő a másikat, amikor szolidan, bár némi nyomatékkal a hangomban elejtettem, hogy nekem tényleg csak egyetlen adatom változott és talán valaki átírhatná a rendszerben. Talán. Ha. Esetleg, de nem akarok zavarni, végül is csak egy ügyfél vagyok. A lány bankarc sóhajtott egy nagyot (már megint a p.k., gondolta türelmesen várakozó hősünk) és megkérte a mögötte malmozó fiú bankarcot, hogy intézkedjen ő maga, személyesen, teljes testi valójában. A fiú bankarc engedélyezte, hogy vele szemben az ügyfélszéken, a normál magasságú asztalánál foglaljak helyet (megkértem, hogy ne száműzzön a zsámolyhoz), sőt hajlandó volt három centivel arrébb tolni a tűzőgépét, hogy legyen helye a kis könyökömnek meg a papíromnak. Ő is sóhajtozott, ez ilyen sóhajtozós bank lehet vagy szar a menza. A fiú bankarc új papírt adott és minden rubrikába írnom kellett, oda is, ahol nem változott semmi. A legfárasztóbb mégsem ez volt, hanem a bankos agitációt bevezető, fapofával kísért kedélyeskedés, azaz hányadik hónapban vagyok?, fiú vagy lány?, hohó, focista lesz!, aztán a lényeg: szólnék pár szót a legújabb portfólióról, ha megengedi. Nem engedtem meg. Némileg elkínzott ábrázattal utaltam arra, hogy szomjas vagyok, pisilnem kell és csak egyetlen apró adatot szeretnék megváltoztatni, de tényleg és már itt sem vagyok, a reklámcuccot küldjék postán. Ezután jött az, hogy név és egyéb adatok alapján nem találta meg az ügyfélkódomat a rendszerben, és kétszer is megkérdezte, biztos vagyok-e abban, hogy nem tudom. Ebben nagyon biztos voltam, ugyanis este lustaságból nem kerestem elő azt a bizonyos számsort. Azt hittem, viccel vagy valami, de láttam a bankarcán, hogy ez komoly, valóban nem fér hozzá az ügyfélkódomhoz, ennyit arról az elképzelésemről, hogy sitty-sutty adatot módosít a rendszerben. Majd születik valami papíralapú megoldás, az ügyfélkódomat meg tetováltassam a homlokomra, gondolom én. Mindez negyvenöt-ötven percet vett igénybe. Gratulálok.                  

Kával kezdődik és öszönömmel folytatódik

Azt el kell mondanom, hogy borzasztóan meghatódtam a leveleken és a kommenteken. Kérem szépen, a meghatódás úgy nézett ki, hogy olvasás közben vigyorogtam, a könnyem meg belefolyt a számba. Megilletődős meghatódás volt, lúdbőröm is lett, pedig csirke vagyok. Megálmodtam a szokásos kicsit, amiből aztán valami óriási kerekedett. Érzelmileg teljesen felfokozódtam vagy mi. Nem készültem fel a levéláradatra (még ma is jöttek!) és arra sem, hogy ilyenek lesztek. Ilyen végtelenül kedvesek, ilyen végtelenül őszinték. És ez szerintem nagyon bátor dolog. Nem vagyok egy nagy levélíró májszterin, a gyors válasszal akadnak gondjaim, de előbb-utóbb mindenkinek írni fogok még az idén. Felejthetetlen szülinapi ajándékokat kaptam tőletek, köszönöm. 

Harminchárom e-mailt kérek tőletek (és tök szépen nézek közben, meg aranyos is vagyok)

Rövid verzió, I. rész.: Azért kérek harminchárom e-mailt, mert szülinapom van, a harmincharmadik, és a majd' öt éve tartó blogos garázdálkodásom alatt még soha nem kértem ilyesmit. Ez két klassz indok, nem? Rövid verzió, II. rész. a zárójel után.

(Mindjárt elmondom, miről van szó így harminchárom és a halál között, csak előtte muszáj felidéznem a tavaly írt bejegyzésem utolsó mondatát: "Képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon jó évem lesz a harminckettedik. Megérzés." Egy évvel ezelőtt még zárva volt ez a blog, szoktam az új játszóteret. A másik régóta kevés volt. Egy ideig csak magamnak firkáltam és figyeltem, mennyire esik jól a blogírás, kell-é nekem vagy sem. Úgy éreztem, kell, és azt is éreztem, hogy nem csak ez az új blog lesz nagyon jó nekem, hanem a szeptembertől szeptemberig tartó egy év is. A nagyon jó persze nem azt jelenti nálam, hogy beköszönt a Kánaán és csókolom, tessék élvezni Az Életet. Á, az én sormintám olyan, hogy küzdök és tanulok, küzdök és tanulok, küzdök és tanulok, és ha úgy küzdöttem és úgy tanultam, akkor Az Univerzum Jutalomfalatokért Felelős Osztálya lepottyant nekem ezt-azt. Egy csipetnyi kiegyensúlyozottságot, néhány karéj barátságot, egy morzsányi megértést, egy zsák felismerést, ilyeneket. És ez az a nagyon jó. A két szeptember között be kellett fejeznem a vetélés feldolgozását, meg kellett szereltetnem a kificamodott és begyulladt csípőmet, ki kellett építenem a helyemet az új munkában, el kellett fogadnom a veszélyeztetett terhességgel járó korlátokat, meg kellett tanulnom élvezni a szabadságot. Ó, igen, ez utóbbi külön tananyag az életemben, nem megy zsigerből. Rengeteg meccsem volt saját magammal, mert önmarcangoló, merengő, elemző és maximalista Kígyó vagyok, de előbb-utóbb csak tovább tudtam lépni úgy, hogy az jó legyen. Ügyesen vettem az akadályokat 2009.09.16. és 2010.09.16. között. Szeretem ezeket a hármassal kezdődő éveimet, jó felfedezni érettebb önmagamat, bár nagyon melós és néha elegem van magamból. A nehézségek ellenére azért legtöbbször izgalmas nekem velem. Az is remek, hogy van olyanom, hogy ő, aki férfim, gyerek, lakás, munka, család, meg célok, álmok. Itt és most jó, nagyon jó. Rengeteg meló van benne. Életemben először merek olyasmit mondani, hogy ha így, ebben a formában marad minden, elfogadom, pedig van még mit tökéletesíteni. Lesz majd rosszabb is, ez biztos, például ha már nem hat a szemránckrémem és nem néznek öt-hat évvel fiatalabbnak, hö.)

Rövid verzió, II. rész: Lehetséges, hogy előfordult az elmúlt években, hónapokban, hetekben, napokban, hogy jó pillanatot okoztam nektek a blogommal vagy a saját zseniális, okos, csodálatos, érzékeny, vicces, kifinomult, elbűvölő, varázslatos személyemmel, ha igen, osszátok meg velem mélben A Jó Pillanatot (galambot ne küldjetek, odaszarik az erkélyre), így lesz a harminchárom e-mail tulajdonképpen szülinapi ajándék. Kérhetnék 365 mélt, csak úgy, az év minden napjára egyet, mert miért ne, ennél többen olvastok, elképzelhető, hogy játszanátok ennyien és összejönne, de én csak kicsiben szoktam álmodni. A kevésbé szemérmes olvasók küldhetnek csokit, sütit, fagyit kommentben is kibontakozhatnak, a méleket viszont nem publikálom, csendben (vagy éppen nemcsendben) örülök nekik. Több mél sem gond, beosztom a következő évek szülinapjaira. És csupa hízelgőt meg kedveset meg szépet írjatok, jó? Holnaptól lehet fikázni, akkor már nincs szülinapom.

Egy nehéz nap estéje, azaz sahhhhh...

Szombaton ő, aki férfim magamra hagyott olyan nettó egy napra és Siófokra ment pókerezni, náluk ilyet is lehet az éves céges sportnapon. Szeretem, hogy neki is megvannak a maga kis hobbijai, póker, gokart, paintball és egyebek, eszembe sem jutott, hogy visszatartsam, ha bármi adódik, másfél óra alatt felér Siófokról, addig meg összeszorítom a lábamat.

Tettem-vettem itthon, de valahogy tök béna voltam, minden kiesett a kezemből, így aztán hagytam, hogy a sportosabbik énem megszerezze felettem az uralmat: megnéztem az efegyes időmérőt és a magyar-szerb vízilabdameccset. A srácok nem játszottak túl jól, Vettel sem hozta a nyerő formáját, meg én is elég nyomi voltam a front miatt. Úgy döntöttem, ez egy olyan nap, amikor semmi sem sikerül (ennyit a pozitív gondolkodásról), majd máskor küzdök meg a teljes kiőrlésű rozsliszttel, rosszul esett volna, ha nem jön össze a csokis-meggyes sütim. Maga a sütirecept nem bonyolult, viszont a teljes kiőrlésű rozsliszt alattomos jószág, tőle bármi kitelik. Ebbe a kudarckerülő magatartásba burkolózva kitaláltam, hogy folytatom a pakolást, például jól rendbe rakom a gyöngyeimet, elég egyszerű, érzékeny lélekre veszélytelen dolog, mert ugyan mi rossz történhet. Megmondom. Egészen konkrétan az, hogy kicsúszik a kezemből az ő, aki férfimtől elkunyerált csavarszekrény, sok kicsi rekeszében a sok kicsi gyöngyömmel. (Tudja Ön, mennyi gyöngy fér egy ilyen csavarszekrénybe?) Állítólag a Szűz szereti a szöszölős melót, kiköpött önkéntes Hamupipőke, ha lencseválogatásról van szó, örömmel jelentkezik, sőt, felajánlja, hogy mindenki lencséjét átguberálja, a többiek menjenek nyugodtan szórakozni. Rám nem jellemző ez az attitűd, nem csíptem a gyerekkori rizsturkálást sem. Eleve szétszálazott lencsét és rizst kell venni a boltban és kész. Fogcsikorgatva vadásztam össze a százmillió gyöngyöt a nappaliban, térden állva vagy guggolva, csak azért nem csúsztam hason, mert az a mutatvány fizikailag perpill a lehetetlen kategóriába esik. Gyöngyözés közben többször is megfogadtam, következő életemben valami nagyméretű hobbit választok magamnak, lehetnék elefántidomár, kamionmosó vagy ilyesmi. Miután ilyen jól kiszórakoztam magam, rárogytam a kanapéra... és némi pihegés után elkezdtem fűzni egy láncot. Igen, rühelltem ránézni a gyöngyre, sajgott a térdem és a csuklóm, viszont pont emiatt szükségem volt erre a terápiára, különben soha többé nem nyúlok hozzá. A nap végére azért jó kedvem lett: az m1-en leadták Cipőék jubileumi koncertjét. Ültem a kanapén, fűztem a gyöngyöt és közben teli torokból üvöltöttem énekeltem, hogy neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz... Ülve lenyomtam egy komplett koncertet, hajrázás, felsőtesthimbálás, csápolás, gitárszóló damilon, minden, amit akartok. Egyik szomszéd sem mert átkopogni a bulihangulat miatt, vajon miért?   

Hát, így mulattam szombaton, három héttel a szülés előtt.

Minden más helyett

Pakolni kellene meg takarítani, és az a durva, hogy ez nem egyszeri pakolás és takarítás, hanem az a soha-véget-nem-érő-borzalom, mintegy két hete pakolok és takarítok, és úgy érzem, még mindig nem tartok sehol, illetve ott nem, ahol szeretnék, ezért ma sztrájkolok, teljesen logikus, ugye, magányos sztrájkomban pedig alkotok - háttal a vasalnivalónak. Elismerem, nem a leghatékonyabb problémamegoldó módszer, de ki tudja, talán valaki kivasal helyettem, amíg nem nézek oda. 

Ezek nem sztrájktermékek, A Pakolás És A Takarítás előtt születtek, katt rá, ha nagyban is. Pl. a Sárga Szemétládát csillagvihar kérte és klassz, hogy beletaláltam a színeibe. Margelis megrendelésének fele meglepetés, azt majd máskor, ha eljuttattam hozzá. Mostanában nagyon messze van minden bolt és minden posta, már nem is emlékszem, milyen érzés, párducléptekkel sietni valahová és ügyeket intézni gyorsan-hatékonyan. Azért igyekszem.

Told egy kicsit a bevásárlókocsidat, megmondom, ki vagy

A Sparban a bevásárlókocsit tologató embereket elnézve (és néha királykisasszonyos finomsággal felhördülve) mindig erősen remélem, hogy a legtöbbnek nincs igazi kocsija, olyan slusszkulcsos-jogosítványos, balesetet okozós, vagy ha mégis, ugyanúgy nem tudják mozgásba hozni, mint a százforintossal működő bevásárlókocsit, pedig ez tényleg csak annyi, hogy százforintos (vagy spéci érme) zsebből előbányász és arra kialakított résbe becsúsztat, lánc kiakaszt, kocsit menetirányba fordít és elindul. Extrém sport? Van, akinek az. Például Ideg János (farmer, kockás ing, erős negyvenes) őrjöngve rángatja a szerencsétlen bevásárlókocsit, belepasszírozta már a százast, az a rohadék lánc azonban még mindig elválasztja a kiszemelt járgánytól. Oké, beragadhat, persze, meg az is előfordul, hogy csibike elegánsan odasasszézik a szarrá tépett bevásárlókocsihoz és pillanatok alatt működésbe hozza, könnyed léptekkel ellibeg vele a már harmadik kocsit nyüstölő, szederfejű Ideg János (farmer, kockás ing, erős negyvenes) mellett. És mindezt varázslat nélkül. Lehetséges, hogy Ideg János finommozgása nem fejlődött tökélyre az elmúlt negyven évben (az asszony haját is tépi simogatás helyett), vagy ráragadt valami szemét a százasra, vagy nem olvasta a horoszkópját, miszerint ma a Hold belépett a Mérlegbe és nincs az az isten, hogy akár csak egy bevásárlókocsit letépjen a kocsisorról, adja lejjebb az igényeit, jó lesz a kosár. Lehetséges, igen, csakhogy annyi ilyen Ideg János, Ideg Jánosné (szül. Ideg Jolán), Ideg Jolán és ifj. Ideg János éldegél széles e világon.   

Meg aztán valamiért sok embernek a bevásárlókocsi rendeltetésszerű működtetése is kihívás, mármint környezetbarát módon - sem a kipakolt áruban, sem a többi vásárló végtagjában nem tesz kárt. Azonosítottam néhány bevásárlókocsist ma délelőtt (és sikerült túlélnem az ámokozást):

A fetisiszta: Imádja A Bevásárlókocsit, minden alkalmat megragad, hogy keze alatt érezhesse a műanyaggal borított tolókart. (A tisztítószerek és a pelenkák takarásában talán még a fémbordázatot is áhítattal simítja végig.) Kizárt, hogy kosárért nyúljon, neki mindig kocsi kell, kocsikocsikocsi, akkor is, ha csak egyetlen gerezd fokhagymáért tér be a boltba. Különben sem a fokhagyma a lényeg, hanem a kocsitolás, akár harminc percen keresztül is kocsiztatja a fokhagymagerezdet, sorról sorra, áruról árura halad szép komótosan, hogy minél tovább élvezhesse a kerekek megkapóan hangos zörgését, a fémszerkezet döcögős kanyarodását és a markába engedelmesen belesimuló tolókart. Arcán eufória.

A nagyonésmégannáljobbanisfáradt: Ezt a típust könnyű felismerni. Mihelyt megszerezte a bevásárlókocsit, rátehénkedik - és úgy marad hihetetlenül sokáig. Felsőtest tolókaron, segg kitolva. Ily módon gépesített állapotában olyan harmincöt centit halad tíz perc alatt, ugyanis ráérősen nézelődik, mintha csak a Hősök terén lenne. A manőverezéshez sem hajtogatódik ki a felvett pozícióból, hülye lenne, végre nem neki kell cipelnie saját magát. Ő biztosan megáll az összes termékbemutatónál, sajtfalatka innen, minicsoki onnan. Hja, nehéz az élet, jól jön egy kis Spar-wellness.

A gömbvillám: Siet. Baromira siet. Sőt! Baromirakurvára siet. És átgázol mindenkin. Ami őt illeti, a tíz deka párizsi, a két zsömle és az egy liter tej miatt akár végtagok is hullhatnak a Mizo félzsíros túrótól síkos fekete-fehér kockakőre, hámérnemvigyáznak? Feltartják a kretén tötymörgők, pusztuljon mind! Csak kíváncsiságból kérdezem, miért nem vesz az ilyen kosarat?

A jajjezakocsigurul: Főleg a nők ismerik fel nehezen a bevásárlókocsi és a bevásárlókocsira szerelt négy kerék közötti összefüggést. Nos, a bevásárlókocsi olyan, hogy ha meglökik, gurul. És nem azért, mert a NASA legújabb fejlesztése. Teszem azt, a balkonládán nincs kerék, nem is gurul, jé. Ez a típus alapjáraton dísznek nézi a fogantyút, de némi ismerkedés után tarkón csapja az aha-élmény, hogy így irányítani lehet a bevásárlókocsit. Nahát! Ja, az 'irányítani lehet' nem azt jelenti, hogy 'irányítani tudja'.

A jóittnekünkminekmenjünkvidámparkba: Apuka, anyuka, minimum két kisebb gyerek. Minimum két bevásárlókocsi, mert a két utódnak külön kocsi dukál, ha a szülők egy járművel szeretnék megúszni a bevásárlást, jön a sivalkodás és sivalkodásban a gyerekek nagyon jók. Ha mindenki elhelyezkedett, kezdődhet a családi dodzsem. A sorok és a vásárlók között. 

A mi boltunkban van egy másik kocsi is, a takarítójárgány. Nem túl alapos megfigyeléseim alapján ez olyan, hogy az aktuális takarítószemély felpattan rá és két nedves csíkot nyomat ki belőle, amit a kocsira applikált törlőcuccal visszafelé haladva szétken és így kész a felmosás. Az elmélyültebb szemrevételezés azért esik kútba, mert mindig menekülnöm kell, ha ez a gép felbukkan. Ugyanis valami szabály lehet, hogy kizárólag pszichopata vezetheti a takarítókocsit, tökmindegy, ki esik az útjába, simán ráereszti a gépet az emberre, mint rövidlátó kertész a fűnyíróját a gyanútlan tacskóra, és élvezi, hogy fut előle a nép. Személyes kedvencem. (Nem.)

A Baumax tehet róla

Nem tudom, kinek jutott eszébe, hogy a kürtőskalácsos pont a Baumax bejárata előtt verjen tanyát, mindenesetre rossz ötlet volt, főleg úgy, hogy a Baumax bejárata megegyezik a Baumax kijáratával, így kétszer is szembesültem azzal a ténnyel, hogy a Baumax előtt kürtőskalácsot árulnak. (Gyalázat! Gyalázat! Gyalázat!) Mielőtt totálisan elgyengültem volna, megkértem ő, aki férfimet, takarja el a bódét, különben nem állok jót magamért, veszek egy kürtőskalácsot és teljesen egyedül megeszem. Kiderült, hogy lehetetlent kértem tőle, eltakarásról szó sem lehet, hiszen nem az a bódéalkat, ennek ellenére addig tartottam magam, amíg egész mélyen be nem sétáltunk a Baumaxba. Ott aztán lehetett valami a levegőben (esetleg kürtőskalács illatú fűrészpor, pont a faáruknál nézelődtünk), mert bevallottam ő, aki férfimnek, mégis ennem kell egy kalácsot, ezt kívánja a vérem. Némi (értsd: két-három másodpercnyi) tipródás után úgy oldottuk fel a patthelyzetet, hogy megbeszéltük, miután ő, aki férfim kiszórakozta magát a férfijátékboltban, lecsapunk a kürtőskalácsosra, mert megérdemeljük. Hétvégén ugyanilyen szutykos, borongós idő volt, ez már elég indok a kürtőskalácsozásra, bár az aduászomat is elővehettem volna, mondván, hogy tulajdonképpen borzasztóan terhes vagyok és a gyerek követeli, hogy tömjek az arcomba egy fahéjas példányt. (Bár nem hoz lázba pl. a sok fúró, fene tudja, mi lehet izgalmas ennyi fúróban, azért az ilyen nőidegen boltokban nem szoktam rosszul érezni magam, mert figyelünk az egészséges egyensúlyra: a csavar-, szerszám- és egyéb hímjátékszerszekció után barangolunk a női részlegben is, azaz nézünk növényt, képet, tapétát, ilyesmit.) 

A baumaxos kör végén aranyosan szóltunk a kalácsos fószernek, hogy kürtőskalácsot szeretnénk, öt-hat perc és kész, ez volt a válasz. Jó, belefér, megvárjuk, addig bepakolunk a kocsiba. Bepakoltunk. Engem kicsit szkeptikussá tett, hogy letelt az öt-hat perc és a fószer még mindig az orrunk előtt gyurmázott a nyers tésztával, de azt gondoltam, majd a pult alól elővarázsol néhány kész kalácsot, megmelegíti kicsit, oszt' csók. A forgatókönyv másként alakult. Gyurma után jött a vashengerre igazítás, lapítgatás, kenegetés és... sütőalkalmatosságba akasztás. Mindez további tíz percben (Hogyan készítsünk kürtőskalácsot? c. oktatófilmnek végül is tűrhető volt) és a cucc még el sem kezdett pirulni - a fószer sem. Mukk nélkül tekercselte a tésztát, mintha ott sem lennénk. Úgy tippeltem, cirka olyan gyorsan sül meg a kalács, mint ahogy én barnulok télen árnyékban, nem is vártunk tovább, nyáltengerrel a szánkban kocsiba ültünk és hazajöttünk. Persze azóta kürtőskalácsra vágyom, de nagyon, egy autentikus, vastag tésztájú, fahéjas kürtőskalácsra. Szerintem nem szép dolog a baumaxosoktól, hogy ennyire nem figyelnek a kürtőskalácsosukra (sürgessék meg körfűrésszel vagy valami hasonló), nála még a patán lőtt rinocérosz is gyorsabban elkészül a kalácsokkal. Talán még én is.

Az Érv

csibike: ... és fogalmam sincs, miért ilyen drága a nutella.

ő, aki férfim: Mert rengeteg mókussal kell megverekedni a mogyoróért.

A medvékről is

Tudtam, hogy színes medvék lesznek, tudtam, mert a gyerekek fantáziája ilyen, nekik még nem mond semmit az a Magna Cum Laude sor, hogy "Színezd újra, színezd újra / az életed, ha megfakulna...". Az ovi mindjártötéves fenegyereke anno a legnagyobb természetességgel festette kékre a tőlem kapott gipszmedvéket, a csokimackókat meg betömte a szájába. Ilyenkor nagyon tudok örülni annak, hogy engedtem infantilis énem sürgetésének és megvettem a formát (és nyilván először csokiöntésre használtam, csak később szereztem be egyet a gipszhez). Úgy vettem észre, a felnőttnek mondott egyedek sem ódzkodnak attól, hogy medvét  tegyenek a szájukba (mármint ilyen csokoládéfigurát, nem igazit), önmagában nagyon unalmas tud lenni egy tábla Tibi csoki, csupa egyforma csokikocka, ehhh. 

Úgy volt, hogy csak beugrunk Macsekékhoz, de aztán náluk ragadtunk kicsit, mert nem lehetett nem náluk ragadni kicsit. Amíg mi Macsekkal babaruhákat nézegettünk-csomagoltunk (a sarj igen fess fiatalember lesz bennük), addig ő, aki férfimet a színes mackókat pingáló, négy éves hölgy vette kezelésbe. Ő, aki férfim nagyon jó apaanyag, gyerekbarát, lehet nyúzni meg ilyenek. (Egyedül azt nem szereti, ha nem hagyják nyugiban legózni, de Füli nem vette elő a legóját, úgyhogy elmaradt a konfliktus.) A család kisebbik férfitagja, a két éves Álmi hip-hop táncosokat megszégyenítő pörgést-forgást mutatott be a földön elterülő, nála kétszer nagyobb plüsskacsán, aztán kedvesen megsimogatta a mellemet és a hasamat, ez utóbbiba már Füli is bekapcsolódott és együtt tapasztották a fejüket a hasamra, hátha mond nekik valamit az ivadék. (Megjegyzem, a mellsimogatás korosztályos kiváltság, a blogomat olvasó anyukák idősebb, azaz három és száz év közötti fiúgyerekeinek nem szoktam megengedni.) A pocaksimogatásnál teljesen elérzékenyültem (négy pici, óvatosan cirógató gyerekkéz, hogy legyek így erős nő?), Füli ráadásul elénekelte a sarjnak az "Orgona ága, barackfa virága..." kezdetű dalt, rajzolt nekünk és kaptunk ajándéktobozt, szóval, ha eddig nem akartam volna gyereket, tegnap óta nagyon sürgősen akarnék.

Az allergiám nélkülözi az ezoterikus vonásokat

Ehhez a télies időjáráshoz nekem csak annyi közöm van, hogy óhajtottam egy kis lehűlést, de tényleg csak egy kicsit, hogy ne szálljon minden szar a levegőben és tüsszögés, könnyezés, orrviszketés nélkül olvashassak az erkélyen. Szibériai hidegre nem vágytam, ugyanis nincs olyan vastag rongyom, ami rámegy a hasamra. Hittem abban, hogy szellemem erejével elhúzom a nyarat október elejéig, úgy tűnik, szellemre még gyúrnom kell.

Az elmúlt öt-hat évben kifigyeltem, az allergiám szorosan kötődik a parlagfűhöz és az augusztushoz, viszket, folyik, csavar, piroslik, nem vészesen, viszont kitartóan. Tavaly augusztusban az egyik ezokolléganő két orrfújásom között kijelentette, hogy hülyeségeket beszélek, nem létezik parlagfű allergia, kvázi ez a gyengék mentsvára, valami más van a háttérben, nézzek magamba, lehetőleg mélyen. Bár alapjában véve praktikus gondolkodású lány vagyok, gond nélkül el tudok fogadni ezoterikus dolgokat, ez az allergiaizé azonban nem megy. Az ezotériával olyan a viszonyom, hogy nekem kell bele egy kis ésszerűség. Pölö exgályahelyen három éven át allergiás lehettem volna a meló nagy részére és egyes kollégákra, mégis csak augusztusban folyt egybe taknyom-nyálam, mindig augusztusban érzem, hogy valami birizgálja az orromat és az a valami a levegőben irritál. (Ha olyan problémám van, ami az adott pillanatban nem tudatosul bennem, viszont hónapokon át hurcolom magammal megoldás nélkül, az nálam gerinc szinten jelentkezik, gerincsérv, fájós derék, ilyenek. Exgályahelyen mindez megvolt. A vérezós ugye azt mondja ilyenkor, hogy a lelki teher nyomja a gerincet.) Ezokolléganő szerint nem a levegőben kell keresni azt a valamit, hanem saját magamban, mi az, amitől meg akarok szabadulni köhögés, tüsszögés, orrfújás formájában, merthogy az allergia pszichés üzenet a testemnek, szegény elgyötört lelkem így kiabálja a világba, hogy S.O.S., help, Hilfe, fehér füst. 

A merengéssel semmi bajom, passzol az alkatomhoz, szoktam és szeretem, otthonosan mozgok a lelkemben. Az utóbbi hónapokban intenzíven elmélyültem benne, jót tett a nagy nyugalom, az anyaság kapcsán boncolgattam dolgokat, kiganéztam felesleges cuccokat, úgyhogy az a helyzet, hogy a nyárra nem maradt nyomasztó kérdésem, megoldandó problémám, kicsit meg is rémültem, hogy hoppá, most nagyon jól érzem magam, de aztán azzal biztattam gyanakvó énemet, hogy ne riadozzon, a gyerekkel mindjárt jönnek az új feladatok és helyzetek, lesz itt min agyalni. Az augusztus tehát lelki harmóniában talált, az allergia ennek ellenére jött, látott és győzött, úgyhogy gondolataim teremtő erejével nem a mentális gyógyulásomra koncentráltam (ld. vízprogramozás, allergiaűző meditáció), hanem a saját papírzsepigyárra, hátha odavarázsolom a nappali közepére, de kudarcot vallottam. Aztán betoppant a hideg, az allergia meg fülét-farkát behúzva elkullogott, így már a gyár sem aktuális - legalábbis jövő augusztusig.