Ágyjelenet: Az önfeláldozó férfi

csibike: Mindjárt leesek, arrébb tudnál kúszni egy kicsit? Az én oldalamon nincs több hely.

ő, aki férfim: Nem igazán, az én oldalamon sincs.

csibike: Eddig kényelmesen elfértünk. Hümmm... Ezek szerint valamelyikünk hízott.

ő, aki férfim: Én voltam!

Házi zombiképző

Ami Az Időt illeti, hétvégén úgy megborultam, mint lúdtalpas kenguru a jégen. Eleve adott, hogy terhesen nem vagyok a magam úrnője, a beépített életvezetési tanácsadóm dönti el, mit csinálok. Az okos könyvek szerint a második harmadban a kismama kirobbanó formában van, egyből felcsillant a szemem, gondoltam, klassz, végre nekem is lesz olyanom, hogy rengeteg energia. Persze. A kirobbanó forma nálam annyiban mutatkozik meg, hogy tizenhat óra helyett már csak tizennégyet-tizenötöt kell aludnom naponta. Nem fakultatív program, k-e-l-l, sarjunk döntése. A Forma-1 azonban olyan dolog, az óraátállítás miatt a nagyon durván hajnali is, amit nem alszik csak úgy át az ember csirkéje, hanem lelkierejét mozgósítva hajlandó meghallani a mobil ébresztődallamait, kitámolyog az ágyból, szépen átcuccolja a takaróját-kispárnáját a nappaliba, majd a terepre két másodperccel korábban odavánszorgó és azt bemelegítő ő, aki férfije karjaiba kucorodva elalszik félkómában, véreres szemekkel, vattaszerű köddel az agyában megpróbálja követni az időmérőt és a futamot - legalább egy kicsit az elejéből és a végéből. A futamot végül teljes egészében sikerült végignéznem (pezsgőt, virágot, fagyisüticsokit az öltözőmbe kérem), mert egyrészt izgalmas volt, másrészt meg nem Palik közvetítette. Ez utóbbi tény hihetetlenül fellelkesített, ugyanis az időmérő alatt ő, aki férfim fülébe nyekeregtem azon óhajomat, hogy a futamról hagyják el Palikot, legyen inkább 'az a másik' (nem tudom a kommentátorarc nevét, meaculpa ésatöbbi) a Gyula mellett. S lőn. Boszorkány vagyok vagy boszorkány vagyok? Vasárnap aztán cirka tíz mondat erejéig eufórikus állapotba kerültem, mert az Indexen azt írták, hogy soha többé nem lesz Palik, mármint az efegyen, az utolsó mondat viszont szöges bakancsként tiport érzékeny lelkembe, miszerint mégis. Kegyetlen Az Élet. Fuck. De térjünk csak vissza a szombatra. Szolid alvásigényemmel és a brutális hajnali keléssel a hátam mögött úgy véltem, itt az ideje a kiadós durmolásnak. Nos, egyáltalán nem sikerült elaludnom, ha mégis, nyomasztó alvásszerűségbe zuhantam, rémálmodtam, például olyat, hogy ő, aki férfim marokra fog valami gusztustalan és undorító zöld hínárszerű izét és azzal csapkod engem egy szigeten lévő bungaló fürdőszobájában (bioszado), pedig nem szokása. A vasárnap további részében aztán eluralkodott rajtam a letargia, még a csokoládé fagyit sem kívántam, meg feszült voltam, kialvatlan és zaklatott, mint akit gusztustalan és undorító zöld hínárszerű izével csapkodtak meg. Amíg meg nem láttam a kerekedő holdat, azt hittem, Vettel kiesése dúlt fel, így viszont minden a helyére került, ugyanis mióta terhes vagyok, két dolog üt ki: a telihold és a melegfront. Szóval, a hétvége tanulsága, hogy nagy alvásigényű kismama telihold idején ne nézzen az óraátállítás miatt nagyon hajnali efegyes közvetítéseket, mert például kirándulás helyett kiégett zombiként teng-leng két napon át. Uff.

P.S.: A szempárásító visszajelzések alapján azért valamennyire fotogén maradtam a megpróbáltatások ellenére, úgyhogy  ha majd erőt tudok venni a lustaságomon, frissítem itt jobbra fent a pofázmányomat, jöjjön a színes-anyás bucifej.

Zöldvizes gondolatok

"Ha le tudunk zuhanyozni rövid idő alatt, akkor ne álldogáljunk fél órát a vízsugárban, pusztán azért, mert kellemes. Ha valaki ki akar kapcsolódni, akkor inkább mártózzon meg egy kád forró vízben. Ez azért is hasznos, mert a fürdővíz később alkalmas lesz felmosóvíznek." Nagyonzöld okosság a Maximából, minek lapoztam bele, ugye.
Az eleje ("Ha le tudunk zuhanyozni rövid idő alatt, akkor ne álldogáljunk fél órát a vízsugárban, pusztán azért, mert kellemes.") egész korrekt, adott esetben viszonylag könnyen betartható. A reggelem kritikus pontja az ébredés, az ágyban próbálok magamhoz térni, sohasem a zuhany alatt, mert oda eleve el kell jutni és ez nem megy anélkül, hogy csukott szemmel hosszasan rá ne készülnék az ágy-fürdőszoba pár másodperces távolságának megtételére. A zuhany utána már pikk-pakk megvan, este is. Ha ő, aki férfim csatlakozik hozzám zuhanyozás közben vagy én bújok hozzá a vízsugár akatt, nem feltétlenül tudjuk betartani a harminc percet, igazából baromira nem az idővel foglalkozunk, csobog-csordogál a víz, a ráérős mozdulatokkal felvitt szappant csak nem lehet a másikon hagyni. Nyáron dőzsölök, bevallom őszintén, trópusi időjárásnál muszáj háromszor-négyszer zuhanyoznom (per nap), kell a komfortérzetemhez, valahogy nem csípem, ha rám rohad a bugyim.  

A következő mondat ("Ha valaki ki akar kapcsolódni, akkor inkább mártózzon meg egy kád forró vízben.") szívemből szól, persze, ha én vagyok az a valaki, forró helyett inkább meleget engedek a kádba, szívesen lemondok a negyedfokú égési sérülésről. A fürdővízben mindenféleképpen van valami kényeztető dolog, mert megérdemlem: vagy levendulás fürdősó, aminél résen kell lennem, mert ha elhamarkodottan csobbanok a vízbe, a seggembe áll a még fel nem oldódott kismillió sódarab; vagy ha nagyon  jár nekem a finom, akkor jön egy negyed vagy fél Lush fürdőgolyó, gusztusos, illatos cukorkára hasonlítanak; vagy ő, aki férfimet találom a vízben, bár ez ritkán fordul elő, romantikus kettős ázáshoz pici a kád. Az illatos víz mellé lágy zene szól és mécsesek világítanak, szóval, határozottan úgy érzem, jól kidolgozott a relaxtechnikám. 

Az utolsó gondolattól ("Ez azért is hasznos, mert a fürdővíz később alkalmas lesz felmosóvíznek.") barázdákba csúszott a homlokbőröm, valahogy nem látom magam, amint az illatos, olajos, virágszirmos vízzel mosom fel a konyhát. Jó, nem bányában dolgozom, nem jön le rólam kilónyi kosz, nem pisilek a vízbe,  továbbá turhát sem küldök bele, mint néhány pasi, némi hámdarabom azért csak marad a vízben. Lehet, hogy én vagyok gyári hibás, de nekem az az evidens, hogy tiszta vízzel mosok fel, a fürdővíz meg már használt, még akkor is, ha nem rámolok bele semmi miniluxust. A másik, hogy nem három liter vízben áztatom habtestemet, ergo ha nagyon zölden akarnék bánni a vízzel, hordókat kellene felállítanom az előszobában, mert ugye a méregzöldek szerint totál feleslegesen nem öntjük ki a vizet. Szinte hallom lelki füleimmel, ahogy az s.k. víztározók mellett betessékelem a nappaliba a vendégeket, ó, ezek a fürdővizes hordók, cirka egy heti adag, tudjátok, ezzel a vízzel mosok fel, lelki szemeimmel látom, ahogy a t. vendégek zsigerig döbbennek... lelki orommal meg érzem a használt víz szagát. 

Inkább értelmes módon védjük a fűt, fát, virágot, vizet, állatot és egyebet, jó? Ígérem, akkor én sem firkálok mindenféle zöld levelet a Földnek.

Lakógyűltem

Az a gyanúm, nem véletlenül nem jártunk eddig lakógyűlésre, ő, aki férfim meg én, most is csak a panelprogram miatt merészkedtünk el, hátha. Életem első lakógyűlésének két órája alatt például olyasféle tapasztalatokra tettem szert, hogy

1. erre a dzsemborira kizárólag az jár, aki baromira ráér, ergo a jelenlévők életkor szempontjából hatvan és a halál közé tehetők. Mi voltunk a legfiatalabb résztvevők, egészen pontosan én, mert ő, aki férfim idősebb nálam.

2. a hatvan és a halál közötti életkoron belül a hetven és a halál közöttiek jelentős számban vesznek részt az ilyen összeröffenésen, a lakógyűlésen ugyanolyan klassz társadalmi életet lehet élni, mint például az orvos várótermében, minden apró szart ki lehet vesézni és közönség is van hozzá.

3. a lakógyűlési kemény mag tagjai túlnyomórészt idősebb nők, mindegyiknek legalább három lakással-lakókörnyezettel kapcsolatos horrortörténet lapul a tarsolyában, amit az illető a legnagyobb élvezettel ecsetel a többi tulajdonos előtt, bezsebelve a borzadó, undorodó, elképedő tekinteteket.

4. valószínűleg a lakógyűléses csoportban mindig van egy közléskényszeres, aki az összes témához hozzá akarja tenni a maga kis véleményét; egy okoskodó, akinek a legsanyarúbb a sorsa és ezért mindennel tisztában van; egy bennfentes, aki sokat sejtetően mosolyog az infómorzsák elejtegetése közben; egy bamba, aki miatt ötször kell elmondani ugyanazt az infót - és egy csirke, aki nehezen viseli a nyugdíjasklubra hajazó összejövetelt és ezért pikírt megjegyzésekkel szórakoztatja ő, aki férfijét. 

5. a határozott levezető elnök aranyat ér, simán rendet vág a sutyorgó, bekiabáló, zsörtölődő idős bácsik és idős nénik között, akik úgy kommentálják az elhangzottakat, mintha az otthoni kanapén ülnének és kedvenc sorozatuk izgalmas, meglepő, váratlan fordulataira reagálnának teljes átéléssel.

6. hiába van csak négy darab napirendi pont, az összegyűltek vérszemet kapott csoportja annyit dumál, mintha ötször ennyi lenne.

7. a lakógyűlés szervezői tapasztalt, józan gondolkodású emberek: Bár elvileg cirka kétszáz tulajnak kellett volna megjelennie, szerény ötven széket állítottak be a régi kultúrház kistermébe. 

Tulajdonképpen csak arról nem esett szó, ami miatt odamentünk.

"Jöjj velem a fények útjain..."

A tegnapi Palya Bea lemezbemutató koncert után olyat játszottunk ő, aki férfimmel, hogy beálltunk a sorba és dedikáltattuk Beával az 'Én leszek a játékszered' c. cédé borítójának belső felét. Ő, aki férfim mellkasát nem akartam feláldozni, egyrészt nem tudom, mennyire boldogult volna a filc a szőrök között, másrészt hülyén vette volna ki magát, ha soha többé nem mosakodhat. Nem gondoltam, hogy harminckét évesen még megmozdul bennem az autogramra vágyó rajongói véna, kezdek félni magamtól, mi minden rejtezhet lelkem legsötétebb, számomra ismeretlen bugyraiban? Utoljára az ősidőkbe vesző gyerekkoromban kértem aláírást, méghozzá a Bikini néhány velünk nyaraló tagjától. Rémlik, hogy utána D. Nagy Lajos és zenésztársai egy szál tökben beleugrottak a Tiszába, de szerintem nem én sokkoltam őket a kis kék emlékkönyvemmel, melegük volt.

A kétórás koncert megviselt kicsit, terhesen nem olyan könnyű végigülni egy ilyet, szünettel sem. Most is  a táskámban rejtegettem a terülj, terülj, asztalkámat, plusz egy perecet, de ez utóbbit csak addig, amíg el nem kezdődött a koncert. Nagyon csúnyán nézett rám az egyik jegykezelő suhanc, mert pereccel a kezemben szándékoztam betérni a terembe, bele is rakatta a táskámba a kis naiv, persze azért helyfoglalás után szépen kicsomagoltam és elfogyasztottam az elemózsiát. Nem illik, tudom, de kinek magyarázzam, mire képes az éhes terhes nő... Megnézem, hogy a MüPából kitoloncolnak egy éhező kismamát. Egyébként úgy érzem, vagyok annyira nagylány, hogy ne morzsázzak az előttem ülő nyakába. Bevallom, attól tartottam, a szigorúskodó srác elkobozza tőlem a perecet, ami komoly lelki traumát okozott volna, mert ezt a perecet kívántam egész nap. 

Ami a főszereplőt illeti: Palya Bea zseni és még annál is több. Öt hónap alatt három teljesen különböző koncerten láttam-hallottam, hihetetlen, mennyire sokoldalú. Bár zenecsirke rovatomban már többször áradoztam róla, azért annyit muszáj leírnom, hogy a hangja csodálatos, élőben szinte mágikus ereje van, a legjobban azt szeretem, ha alig kíséri pár hangszer. Bea még mindig őrült, játékos, magával ragadó, mosolygós, szenvedélyes, huncut, hiteles, ja, és igazi nő. Úgy jövök el a koncertjeiről, hogy kaptam valamit, és itt most nem náthára vagy szórólapra gondolok. Az új lemezéhez elsősorban a táncdalfesztiválok régi nagy slágereiből merített. A youtube-on meglelhető az eredeti Kovács Kati, Zalatnay Cini, Mary Zsuzsi vagy Poór Péter verzió. Retrópartik kötelező darabjai. Eszméletlen, milyen hajak és ruhák voltak abban az időben, amikor én még kéjes gondolatként sem léteztem szüleim fejében, főleg a Poór mozgása nagyon aranyos. Bea újraértelmezte, tűzzel töltötte meg, palyabeásra szabta a dalokat. Például a 'Nagy utazás'-t is feldolgozta, szerintem sokkal jobb, mint a Presseré. (A honlapján van egy kis kóstoló a számokból.) Nekem megint adtak egy kis kutatómunkát a zenészfiúk, nem élhetek úgy, hogy nem tudom, milyen hangszer a crotales, vibrafon, kaval, melodika, melofon, cajon és a többi egoztikus izé. Kinek mi a perverzitása, ugye. Megjegyzem, csak lestem, amikor a zenekar és a Honvéd Férfikar pusztán kézzel és lábbal a színpadra varázsolta az eső hangját, kezdve attól, hogy lágyan szemerkél, azon át, hogy zuhog-kopog, egészen addig, hogy elcsitul. Azt hiszem, még a számat is eltátottam ámulatomban, az viszont biztos, hogy  'Ezazeső, ezazeső, ezazeső!' felkiáltással izgatottan belemarkoltam ő, aki férfim karjába.

Reményeim szerint valamikor még ebben az életben bulizni fogok erre a zenére, addig be kell érnem azzal, hogy itthon bömböltetem - a szomszédok legnagyobb örömére:

Apu beszólt

Tudtam, hogy apu nem hagyja szó nélkül a vadiúj lakkommal vörösre pingált körmeimet, mert ő például olyan apu, aki szíve szerint csadort húzna egyetlen szem leánykájára (értsd: rám), meg például olyan is, hogy tinikamaszpubertás koromban esténként nem mehettem barátokhoz vagy buliba, mert szentül hitte, hogy pont engem fognak elkapni és megerőszakolni az utcán, aztán még például olyan is, hogy anno mosolyogva közölte az egyik expasimmal, ha összetöri a szívemet, kitépi az illető karját és a hátába szúrja, és hiába tűnt poénnak, vérkomolyan gondolta. Szerintem egészen addig, amíg nem estem teherbe, azzal áltatta magát, hogy nem élek szexuális életet ő, aki férfimmel, csak szépen nézünk egymásra évek óta, max. egymás kisujját fogjuk meg. Ezerszázalékig biztos voltam abban, hogy a hétvégi családozás első öt percében szó éri a "veres" körmeimet, mondtam is ő, aki férfimnek, milyen kár, hogy ilyesmivel nem lehet nyerni a lottón, s lőn, apu öt percet sem várt az ítélettel, a vörös körmeimet méricskélve rögtön közölte, hogy a vörös körömlakk kurvás. Azt hiszem, harminc év múlva még azért is cseszegetni fog, hogy túl szexi a műfogsorom, azonnal köpjem ki.

Függönyös, harisnyás, körömlakkos tavaszi nap

Annyira tavasz van, hogy hazafelé fagyiztunk, ő, aki férfim meg én, de nem is ezért van igazán tavasz, hanem azért, mert le kellett vennem a kabátomat, melegem volt. Cirógatott a napfény, a szellő kellemesen fújdogált, eszébe sem jutott, hogy a fagyiba ragassza a hajamat, amikor meg épp nem a fagyi töltötte ki az egyik vagy a másik kezemet, kézenfogva andalogtunk a városban. Ma - önmagunkhoz képest - korán keltünk, ugyanis folytatni akartuk a néhány hónapra megfeneklett függönyprojektet. (Lustaságból, igen.) Ugye, itt a tavasz, ez pedig a mi hálószobánkban annyit jelent, hogy a reggeli napsütés pont az én habtestemet égeti szénné, már második napja riadok arra, hogy patakokban folyik rólam a víz, lassan kapiskálom a félspontán égés fogalmát. Azt terveztük, hogy legalább a hálószobába veszünk valami függyönyféleséget, hiszen az ébredés-ébresztés barátságosabb módját szeretem, végül azonban hosszas vacillálás után választottunk egyet a nappaliba is. A sötétítő- és a gyerekszobafüggöny egy újabb kör lesz, mert drámai módon korogni kezdtünk hastájt és amíg éhezünk, addig nem tudunk másra koncentrálni, úgyhogy kerestünk valami beülős táplálóhelyet, a függönyözést pedig majd folytatjuk... valamikor. 

Az idő még mindig nagyon szép volt, épp romantikusan sétálgattunk erre-arra, amikor is rábukkantunk a Tűzgyöngy boltra. Ez persze inkább engem hozott lázba, ő, aki férfim nem hord ékszereket. Azonnal rátapadtam a kirakatra, a csodakuckó már zárva volt, és cirka egyetlen másodperc alatt halálosan beleszerettem egy lila tűzzománc fülembevalóba. Nem mintha nem heverne itthon kismillió halálos szerelem-bizsum, de egyrészt ilyenem még nincs, másrészt meg ez egy ilyen női dolog, hogy kell és kész. (Az én kisz drágaszágom...) Jövő héten elcsámborgok arra, muszáj megadnom magam a végzetemnek. 

Hazafelé megkívántam egy jó kis vanília fagyival nyakon öntött almás és meggyes rétest, valahogy azonban mindegyik cukrászdából hiányzott a rétes, pedig szerintem alapédesség. Bánatomban például lila, piros és aubergine színű harisnyákkal vigasztalódtam (csípem az akciókat), plusz kipipáltam a vanília fagyit is, igaz, csak tölcsérben. Az aubergine nem sznoboskodás, van ilyen színű táskám, cipőm és most már harisnyám is, mert nagyon szeretem, anno körömlakkszínként varázsolt el, de gőzöm sincs, milyen szín ez magyarul. Elvileg padlizsán, ami szerintem lehetetlen, mert a padlizsán a saját látószerveim visszajelzése alapján sötétlila, a gyakorlatban az aubergine viszont inkább ilyesmi. (A női lét életbevágóan fontos kérdései, jaja.) Mindegy, akkor is hordani fogom, ha padlizsán.

Bevallom, úgy éltem le harminckét évet, hogy még soha nem volt lila, piros és aubergine harisnyám. Jó, piros, tudod, az a nagyon piros talán akadt általános iskolás koromban, de az nem is igazi piros és abban az időben még nem ébredtem női öntudatom vérvörös vonalára, szóval, nem számít. Azt hiszem, a hormonokra fogom, hogy a piros harisnyámhoz vettem gyorsan egy Bourjois körömlakkot, mert nem élet az élet, ha a körömlakk színe nem passzol a harisnyához, vagy valami hasonló, ezt a nőknek úgysem kell magyarázni. Ő, aki férfimnek sem, holott férfi, viszont szereti, ha meg-megvillantom a dögösebb oldalamat is, ez a körömlakk (és a színes harisnya) pedig mindkettőnknél a dögös kategóriába esik. Ráadásul a Bourjois széles ecsetet applikált a kupakra, halleluja, az élet apró örömei, ergo maga a lakkozás egy suhintás per köröm, nem kell vékony ecsetkével szüttyögni. Most jut eszembe, annyira harmonikus személyiség vagyok, hogy a körömlakkom még a vacsorához kreált gyümölcsszósszal is összhangban lesz. (Körömlakkot, harisnyát nem teszek bele.)

P.S.: Remélem, amíg ezt a bejegyzést írtam, ő, aki férfim elkobozta és számomra ismeretlen helyre rejtette a bankkártyámat. 

(F)Elfordulós utazás és gyógyvásárlás

Tegnap kisütött a nap, gondoltam, itt a remek alkalom, hogy testben és lélekben megerősödve hosszabb túrára induljak, azaz elmenjek a világ végén dolgozó kozmetikusomhoz a három héttel ezelőtt megrendelt kismamás csodakencéért. A Nagy Manitu, illetve a kedvenc isteneim, Aphrodité és Dionüszosz épp valami mással foglalatoskodott a védőaurám megerősítése helyett, ezért röpke hatvan perc alatt három kínkeserves pillanatot éltem át:

Alig csüccsentem le a metrón, rögtön bevágódott mellém egy kövér cigányasszony és bizalmaskodó hangon rákezdte, hogy a kishőgy milyen szép, aggyonmá' nekem húsz forintot, jósolok magának cigánykártyábó', meglássa', megmondom a szerencséjét. Fuck, így a kishőgy (értsd: én). Egészen szűkre szabott az a kör, amelynek jó szívvel, boldogan adok (pölö kutyának, macskának, gyereknek), másnak nem, egyetlen forintot sem, elvből, és az utcán, metrón, aluljáróban egyébként is csak nagyon ritkán. Pár perc alatt sikerült leráznom az asszonyságot, egyből lecsapott egy másik nőre, tőle megkapta a húsz forintot, mire a csupamocsok kártyáját hozzádörgölte a nő hajához, elvett a pakliból pár lapot, majd közölte, hogy a jóslatot csak akkor fedi fel, ha aranyoskám ad neki egy százast. Aranyoskám elhajtotta.

A négyeshatoson álldogáltam egy ideig, eleve nem vártam, hogy bárki is átadja a helyet. Néhány megálló után viszont felszabadult egy harmincas-negyvenes faszival szembeni ülőhely - nem mondom, hogy nem esett jól leülni. Olvasni kezdtem, a fószer pedig feltűnően izgatott lett, ficergett-mocorgott. Az egyik megállónál kinéztem az ablakon, mégis merre járunk, a szemem sarkából ekkor vettem észre, hogy a faszi keze tövig a nadrágzsebében és veri a farkát. Leszálltam.

A másik villamoson erősen reméltem, hogy mindenféle akció nélkül megtehetek két megállót. Hiába, az istenek még mindig hanyagoltak. Arra ocsúdtam, hogy egy alkeszgyanús ipse vág utat magának a villamoson - bal pofáján öklömnyi nagyságú húskinövés vagy miaszar burjánzott. Persze, pont mellettem állt meg, úgyhogy láthattam: rohad a cucc. Egy másodperc múlva már ott sem voltam, azon drukkoltam, hogy le bírjak szállni, ne a villamoson hányjam el magam. A megállóban aztán olyan cifrát káromkodtam a tavaszias-nőies kismamaszerelésemben, hogy egyből docensnek neveznek ki a kocsisképzőben. Fogalmam sincs, honnan a fenéből lett ennyi mocskos, aberrált, büdös, agybeteg, lepusztult ember ebben a városban - ebben az országban.  

Felborzolt idegeimre nem hatott jótékonyan a kismamás csodakence flakonján olvasott infó, miszerint "zsírhiányos, idősödő bőrre". Kösziii. Tollas rettenet üzemmódban beviharzottam az egyik kedvenc hobbyboltomba, hogy megnyugvást találjak a dekupázsszalvéták, kásagyöngyök, batikporok, kiégethető gyurmák és egyéb kreatívságok világában, majd lelkiegyensúlyteremtés gyanánt potom pénzért vettem magamnak egy nagyon színes és nagyon tavaszi kismamafelsőt,  ami tulajdonképpen nem az, de én annak neveztem ki, plusz egy narancssárga szoknyát. Bár életem első narancssárga szoknyája most még jó a pocakomra és a seggemen sem akad meg, valójában motivációs szoknya - annyira tetszik és annyira akarom hordani később, hogy garantáltan le fogok fogyni szülés után.

Neked könnyű lehet...

Elvileg mi is ott csápoltunk volna a Republic koncerten, ő, aki férfim meg én, úgy tudunk erre a zenére tombolni, hogy csak na, sajnos, ez kismamáknak pont tiltott testmozgás. Legutóbb 2007 végén mulattunk-nosztalgiáztunk Cipőékkel, az sem tegnap volt. Mindegy, talán jövőre, esetleg, ha, kétezertizenkettőben viszont tuti velünk együtt repül a bálna. Sok-sok Republic koncerten jött már elő belőlem a vérállat, de abba még soha nem gondoltam bele, hogy ezek a fiúk húsz éve nyomják, az meg pláne nem realizálódott bennem, hogy a zenéjük cirka tizenöt éve az életem része. Eszméletlen gyorsan telik az idő, basszus. Mintha csak tegnap lett volna: szégyenlős lassúzások az egyetemi bulikon, műegyetemista srácok hamis gitárjátékai, naiv világmegváltó beszélgetések az éjszakában, szerelmes levelek és vezetékes (!) telefonban adott szerenád - mindegyik tele Republic számokkal és idézetekkel. Tovaröppenő fiatalság, hüpp és szipp, egy pillanat sem volt talán. Rengeteg szöveget tudok kívülről, beleégtek az agyamba, a sorok gondolkodás nélkül jönnek a számra, akkor is, ha hónapokig nem hallgatok Republicot. Igazán a régi nagy slágerek forralják a véremet, hol az anno többször is megszakadtnak hitt szívem rémlik fel előttem, erőlködve hívom elő emlékezetemből a fiatalkori 'nagy' szerelmek nevét és hülyeségeit, hol az a féktelenség jut eszembe, amikor ő, aki férfimmel egymásba gabalyodva tombolunk, két csillogó szemű őrült üvölti a számokat bele a tömegbe, szakad rólunk a víz és fülig ér a szánk. Hoppá, hoppá. 

P.S.: A paleolitikumba vesző fiatalságom nagy részében még nem volt olyan, hogy mobil és e-mail, fülkéből hívogattuk egymást a srácokkal, meg levelet firkáltunk, igazit, bélyegeset, postán feladósat.

Pillanatfecnik az elmúlt három napból

A hétvégi családi összeröffön belecsaptunk a lecsóba, akarom mondani a grillezett ezmegazba. Egyelőre még csak a konyhában izzott a raclette, pár hét múlva azonban már a kertben sütögetünk, tuti, meg az is, hogy életem legnehezebb tavasza-nyara vár rám, ugyanis ebben a nagyon más állapotban jóval kevesebbet bírok enni, pár falat és már be is telt a feneketlennek hitt bendőm, pedig a szemem és az agyam sürget tovább, hogy egyélmég, egyélmég, egyélmég. Sült szalonna, grillezett csirkemell, rántott harcsa! Isten véletek!

A szabálymódosítások által feltuningolni vélt és új versenyzőkkel kiegészült efegy újabb megrázkódtatást okozott: úgy tűnik, kettéhasadt a személyiségem, és azt hiszem, sok családtagom is hasonlóan járt. Nem tudom, hogy történt a dolog, csak a kezdet biztos, azaz több felnőtt férfivel és nővel, egy kamasszal, illetve a csípőig-hasfalig érő generáció két tagjával együtt bevettem magam a tévé elé és végignéztem az elmúlt évek egyik legunalmasabb futamát. Tanúim vannak arra, hogy egy pillanatra sem aludtam el, hanem például röhögtem az efegyes sárga Ladán (tényleg nagyon vicces), a bölcsi fenegyerekével nyelvnyújtogatóst és grimaszolóst játszottunk (ő nyert, neki pöndörödik a nyelve) és megettem egy katicabogarat (marcipánból). Szóval, érzésem szerint elég jól követtem az eseményeket, Palik azonban a végén lelkesen magyarázta, hogy hű, de izgalmas és kiszámíthatatlan futamot láthattunk. Mivaaan? Laci, te mit néztél? (És mibe verted be a fejedet?) Dögunalmas volt, hé! Vagy mégsem? Lehet, hogy az egyik énem csak azt hitte, hogy nézi a a negyvenkilenc kört, de közben egy másik, egy dominánsabb én átvette az irányítást és valami mást csináltam helyette, amiről senki nem tud semmit, én sem, és amihez nem kellett a testem. De akkor ki röhögött az efegyes sárga Ladán, ki játszott a bölcsi fenegyerekével nyelvnyújtogatóst és grimaszolóst és ki evett meg egy katicabogarat? Például ő, aki férfim is határozottan állítja, hogy szar volt a futam, és ha itthon maradunk, megnézzük az elejét és a végét, a köztes időt meg sokkal kellemesebb módon töltjük el. (A részletekbe most hadd ne menjek bele, nincs tizennyolcas karikám. Apropó, ha összedobjuk ő, aki férfim énjeit meg az én énjeimet, az már gruppen, nem?)

Hétfőn megint kiderült, hogy képtelen vagyok teljesen ráhangolódni az ünnepre, nekem márctizenöt mindig is a nagymamám születésnapját fogja jelenteni, ilyen Az Élet. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán meg most már örökre az a film marad, amiből évente húsz-negyven perceket látok, persze össze-vissza, néha ugyanazokat a jeleneteket, mert antitévésként valahogy állandóan lemaradok róla, ismerem a szereplőket, tudni vélem, ki kivel van, de hogy miről szól az egész film, na, az rejtély. Jövőre újra próbálkozom, hátha. 

Ha már a szabadságnál tartunk, még gyorsan felfirkantom ide nemzárójelben, hogy a mai nap nekem azért nevezetes, mert évfordulóm van a kedvenc munkahelyemen, kicsi szívem azóta is örvend vala a gályahelyről való csodás megszabadulásom felett - és igen szórakoztat, hogy egyes szimatoló-nyomozgató exkolleginák egy év után sem tudnak elszakadni a blogjaimtól. Hja, az álszent, csirkehírre szomjazó lelkük, az.

Gyöngytyúk és a térlátás hiánya

Erősítem még egy kicsit a blog kreatív oldalát, most épp gyöngyvonalon, katt:

A zöld az új kreálmány. M.barátnőmnek lesz ez is, karácsonyi ajándék. Ööö... tavaly karácsonyra. Baráti berkekben nem vagyunk ám konzervatívak az ünnepek terén sem, úgyhogy ha valamiért csúszik az ajándékozás, bepótoljuk később és nincs harag, mert nem a fix ünnep-fix ajándék reláció fontos. Ki mondta, hogy húsvétkor nem lehet karácsonyi ajándékot adni, ugye. Volt már olyan is, hogy elcsevegtünk hosszú órákat és csak otthon jutott eszünkbe, hogy hoppá, az ajándékot nem adtuk oda egymásnak.

Komolyan azt hittem, hogy képes vagyok egyedül megfűzni ezt a bogyót, mert már van rutinom. Hát, az végül is van, csak a térlátásom nem fejlődött ki hozzá az elmúlt hónapokban, meaculpa ésatöbbi, ezért a zöld fülbevaló megfűzésénél is ő, aki férfim látta a teret és mindent, ami annak szerves része. A négykezes előtt most győzködnöm kellett egy kicsit, hogy hiába fűztem már ilyesmit, tényleg nem tudom, mit, hová és milyen íven bökök, ja, és melyik sorban. Megpróbáltam már elmagyarázni ő, aki férfimnek, hogy törődjön bele, nálam ez egy ilyen női defekt, mert akárhogy is nézzük, nő vagyok, ugyebár. A térképpel egész jól elboldogulok, de ha például valaki egy extrém kereszteződést rajzol néhány krikszkraksszal, hogy ezek az utak, itt jön a villamos, ott a busz, én meg itt menjek át keresztben, aztán forduljak balra, nos, az nekem valahogy nem áll össze fejben a rajz fölött, nem tudok őszintén bólogatni, hogy ühhüm, értem, merre menjek, csak akkor jövök rá, mit is rajzolt az illető, ha már teljes valómban ott állok a kereszteződésnél. Ezek után nem csoda, hogy a kis négyszemes alakzatok most is összecsúsztak a szemeim előtt. (Nem ittam, nem szívtam.) Ő, aki férfim hihetetlennek tartja, hogy ennyire nincs térlátásom, ilyenkor azt szoktam az orra alá dörgölni, hogy na és, ő meg nem tud egyszerre tíz dologra figyelni, sőt, ha csak három témáról beszélek gyors egymásutánban egy perc alatt, általában elveszíti a fonalat, szóval, 1:1. A bogyó azért elkészült, és szép is.

Fedőneve: Darth Csirke

Tegnap berongyoltam egy barkácsáruházba és megvettem A Maszkot. Ő, aki férfim remekül tájékozódik az ilyen nagyméretű férfijátékboltokban, valahogy a vérében van, melyik kütyüt melyik sorban leli, én azonban nem akartam órákig bolyongani a nyílászárók, betonfúrók és ilyen-olyan harci bizbaszok között, ezért rövidre zártam a maszktémát: aranyosan rámosolyogtam az információs pultnál ásítozó srácra és megkérdeztem, merre találom a festésnél éspervagy egyéb barkácsolásnál használatos védőmaszkokat, közben igyekeztem minél nagyobbra kerekíteni a szememet, hogy lássa, nekem nem mond semmit a 'jobb kettő, jobbra fent' instrukció, kütyüidegen és férfijátékboltszlengben járatlan nő vagyok, egyszerűbb, ha eleve a női agytekervényekre szabott verziót adja elő. Így is történt. Talán kicsit debilnek nézett, mert szép tagoltan közölte velem, hogy induljak el jobbra, aztán kanyarodjak be rögtön az első sorba, menjek el a végéig, nézzek fel jobbra, ott a munkavédelmi cuccok között megtalálom a maszkokat, és ha festeni akarok, azt a típust vegyem, aminek piros szűrő van az elején. Na, tudtam én, hogy a pasik mégis értenek a nők nyelvén. Elvettem az egyik pirosizés maszkot, majd némi piacos kitérő után hazatértem a zsákmányommal és nekiálltam festeni. Á, pontosítanom kell, ez így túl szépen hangzik. Szóval, addig stimmel, hogy hazatértem a zsákmányommal, a festésig azonban még át kellett esnem néhány dolgon, ugyanis A Maszk meglehetősen érdekes példány. Lássuk csak sorjában a kritikus momentumokat:

1. Azt írták a használati útmutatóra, hogy A Maszk magas toxicitású szilárd és cseppfolyós részecskék ellen vethető be, 99%-os védelmet nyújt például kemény fák csiszolásánál, a fák réz, króm vagy arzén alapú kezelésénél, festésénél, cement csiszolásánál. Pár perc mérlegelés után eldöntöttem, hogy A Maszk olyasmi lehet az én kis nyomoronc, vízzel oldható akrilfestékeimmel szemben, mintha valaki tankkal vadászna szöcskére, úgyhogy hatékonynak ítéltem.

2. A Maszk felhelyezésével adódott némi problémám. Kiderült, hogy ezt a védőcuccot mamutfejű pasikra méretezték, az én csirkefejemre nagy, ergo önfeledten lengedezik akkor is, ha mindkét gumicsíkot a fejemre applikálom. Nálam nagyjából fejmaszkká vedlett át az arcmaszk, olyan szinten bekebelezett, hogy alig láttam ki belőle. Egyébként ez az egy méret volt a boltban. A gumicsíkokat nagyon szorosra húztam, hogy a védőszerelés megmaradjon a fejemen, ezért A Maszk lenyomatát még órákkal később is az orczámon viseltem, igen szexisen néztem ki. (Nem.) A tarkóm meg elzsibbadt, úgy tippelem, alig keringett benne a vérem.

3. Miután az arcomra cuppant a szörny, meglepetten konstatáltam, hogy a látóterem felét kitakarja, plusz az orrnyergemen is ott terpeszkedik. Még soha nem festettem bandzsítva, de végül is megbeszéltem magammal, hogy szeretem a kihívásokat.

4. A Maszk szigetelését erőteljes ki- és belégzéssel kellett volna tesztelni, ez azonban nem ment, mert annyira büdös volt bent a cuccban, hogy attól tartottam, nem is az akrilfesték az igazi veszélyforrás, hanem maga A Maszk, és az eladó srác ilyen gonosz mérgezéses módon akar leszámolni a kütyüidegen és férfijátékboltszlengben járatlan nőkkel. Mihelyt eldőlt, hogy mégsem pusztulok el A Maszk felhelyezése után, kerestem valami brutálisan büdös cuccot, amin letesztelhetem a szigetelést - megszagoltam egy csokor újhagymát. Nem éreztem semmit, így levontam a következtetést: vagy a belső maszkbűz gyilkolta le az összes szaglósejtemet, vagy működik a szerkezet.

5. Még mindig nem foghattam a festéshez, mert megláttam magam a tükörben és ez pár percre zsigerig sokkolt. Örültem, hogy ő, aki férfim még nem ért haza. Meggyőződésem, hogy nem az a kiábrándító, ha egy nő a párja szemei előtt szőrteleníti a lábát, hanem az ilyen brutálszájmaszkos outfit. Hannibal Lecter ellenvetés nélkül elfogadott volna húgának, az a kis piros szörcsögő a maszk elején igazán bájos volt, viszont pont ez döntötte el, hogy inkább Darth Vader egyenesági leszármazottja vagyok, rendkívül hitelesen szortyogtam-halálhörögtem. 

A mécsestartófestésre ilyen abszurd előzmények után került sor a leendő gyerekszobában. A helyzet drámaiságát  azért még lehetett fokozni: a barkácsasztalom az ablak tövében van, függöny azonban nincs a helyiségben, úgyhogy csak azok a szembeszomszédok nem röhögtek rajtam, akik nem voltak otthon.   

M. barátnőm születésnapjára barkácsoltam a mécsestartót, ímé, maga a mű és az oldalai külön-külön:

Katt rá, ha nagyban, a színei is szebbek úgy. Csak azért merem közkinccsé tenni még ajándékozás előtt, mert M. az egyik olyan barátnőm, aki párszor belenézett a blogomba és nagyon tetszett neki és azóta is várja a leendő könyvemet, a blogot azonban nem olvassa, mert szerinte élőben sokkal szórakoztatóbb vagyok, meg jobban szeret velem fésztufész kommunikálni, ezért inkább megvárja a személyes beszámolóimat, meg a barkácsdolgaimra is teljes valójukban kíváncsi.

A mécsestartó aranykontúrja nem s.k., hanem lehúzható kontúrmatrica a hobbyboltból. Ezzel a virágmintával most dolgoztam először, egyébként elefántos és zsiráfos motívummal már alkottam korábban is, például ezt az afrikai dizájnt. Nagy előnye, hogy nem maszatolható el az innen-onnan lelógó kisujjal, hátránya, hogy csak fix mintákat lehet kapni és a bonyolultabb kontúr tötymörészős, mert a vékony kis csíkok mindig össze akarnak ragadni egymással. Persze nem bírtam ki, hogy ne rakjam bele a fénybe a virágos mécsestartót, ilyen színekben pompázna, ha sütne a nap, láthatod az egyes oldalakon. Igen büszke vagyok a saját két kezemmel kikevert türkiz, illetve cirmos, narancsos-pirosas színekre.

Megjegyzem, kicsit megviselt ez a maszkos performance, lehet, szülésig beérem a varrással és a gyöngyfűzéssel. Ha nem tüdőzöm le vagy szippantom fel a gyöngyöt, damilt, párnahuzatot, tűt és miegymást, egyik sem veszélyes az ivadékunkra.

Már megint nem vagyok trendi

Bevallom, tegnap kaptam nőnapi virágot ő, aki férfimtől és azt is bevallom, nagyon örültem neki - a nyakába ugrottam. (Nem a virágéba, ő, aki férfim nyakába.) Épp nyűgös terhes korszakomat élem, teljesen kiment a fejemből, hogy már nőnapnál tart az idő, korrekt tizennyolckarikás csókkal köszöntem meg a meglepetést. (Bevezetésként.) Mostanában trendi lett ócsárolni a 'kötelező' ajándékgyomosdit, mi nem játszunk ilyet, ő, aki férfim meg én, kapok virágot március nyolcadik napján (is), nem kínos és nem muszájkör. Ő, aki férfim vigyorogva megjegyezte, hogy jövőre már anyák napján is lesz növényem, nem is tudom, mire gondolhatott aztán végigköszöntötte családjának nőtagjait, majd felhívta anyukámat, mert ilyen rendes gyerek, bár anyuék enélkül is a kedvenc kajáját sütik-főzik neki, szóval, kölcsönös a kényeztetés. Kicsit sem bánom, hogy a gyerekeinknek ilyen apja lesz.

P.S.: A blogspot egy árnyalatot mindig halványít a képeken (én meg fotózásból mínusz száznegyvenhármas szinten dekkolok), de ha rákatt, nagyban ott van a majdnem eredeti színvilág. A virágos hófehér aprógyöngyöt fűzött néhány hosszú és vékony és zöld izé végére, azokat képzeljétek hozzá.

Egy illúzió mínuszban talált rám a hétfő reggel

A veszélyeztetett terhességből fakadó kényszerpihenő pozitívumai között talán harmadik helyen örültem annak, hogy ha nem kap el a rosszullét vagy az álomkór, idén végig tudom nézni az Oscart, és például nem kell hatalmas bőröndök övezte véreres szemekkel meg alváshiány miatti kásás aggyal dolgoznom, illetve úgy tennem, mintha dolgoznék. Az elmúlt évek figyelmeztető jelei ellenére is egészen ma hajnalig élt bennem az a gyerekkori élmény, hogy az Oscar-díjátadó valódi filmünnep gyönyörű éspervagy tehetséges nőkkel-férfiakkal, jobbnál jobb filmekkel, olyan színvonalas, látványos, szemkápráztató produkciókra épülő show, amely után a legkritikusabb ínyencek is megnyalják mind a húsz ujjukat, sőt, a szomszédéit is. A várva várt magyar közvetítésekhez anno hozzátartozott Albert Györgyi vagy Balázsy Panna kiejtése, amerikaibbnál amerikaibb módon nevezték néven a képernyőn felbukkanó színészeket és színésznőket, az angolul (sem) tudó pórmagyarok jókat röhögtek rajtuk, meg egy csomó mindent nem fordítottak le a gála házigazdájának poénjaiból, de ez nem fájt senkinek, a műsor jó volt és élvezhető, a vigyázó szemeit Hollywood fényességeire vető filmrajongó bőven kapott a sóból és izgatottan-türelmesen várt a következő évi haccacáréra.

Idén Csirkerózsika kénytelen volt felébredni álmából: ami volt, elmúlt, a jelen Oscarjánál talán még egy Sas-kabaré is izgalmasabb, úgy tűnik, Hollywoodban kihaltak a poéngyárosok és a showműsorhoz értő korpuszok. Helyettük hol kínosságba, hol unalomba fulladó rétestésztát kap az a kis lelkes (értsd: én), aki végigszenvedi a gálának csúfolt színvonaltalan röpke négy órát - hajnalban. Jó csirke holtig tanul, tartja az ősrégi bantu közmondás, meg a rossz is. Kálváriámat sikerült azzal tetéznem, hogy a német PRO7 élő közvetítését néztem, amit cirka húszpercenként teledobáltak ugyanazzal a három-négy reklámmal, a heti filmelőzeteseket hajnal hatra már kívülről fújtam. Azért a legjobb egy órát is a német adónak köszönhettem, ugyanis a közvetítés előtt a csatorna ügyese sorra készítette az interjúkat a vörös szőnyegen vonagló vonulgató gigamegaszupersztárokkal, és oké, hogy előre megkapott kérdések meg ilyesmi, de legalább  a díjátadónál érdekesebb volt.
Rengeteg hasznos megállapítást tettem az idei vörös szőnyeges elvárásokkal kapcsolatban, jól jön, ha egyszer színészkedésre adom a fejemet. Például színésznőként az számított igazán trendinek, aki anorexiásan vékony (ha mutatóujjal megnyomod a mellkasát, garantáltan behorpad, az ujjad meg kijön a hátán) és soványsága okán lófejű, a derékszűkössége úgy negyven centi körüli, szúnyogcsípésnyi a melle vagy nincs is, legalábbis a testén nem látható, a légzésképtelenné amortizáló ruhában csak pingvinszerű tipegésre képes, haját visszafogott-szerényre fésülve kibontva hordja, egy vastagabb fürtöt az egyik vállán átcsapva. Csóri Sarah Jessica Parkernek senki nem szólt az idei trendekről, vagy egyszerűen csak utálja a fodrásza és a szolisa: előbbi valami bazinagy malomkereket tekert a fejére és elnevezte frizurának (egyből Timosenko fonottkalács haja jutott eszembe); utóbbi meg az önbarnító helyett önnarancssárgásítóval fújta be a művésznőt, korrekt sütőtök színt kapott, ha Halloween lett volna, talán töklámpássá faragják. Kétségtelen, hogy az Oscaron a legnagyobb az egy főre jutó botoxinjekciók száma. Harminc-harmincöt felett szinte mindenki botoxpartikra jár, egy normális homlokráncolást vagy kacsintást nem láttam a sztároktól, de még fejfordításnál kificcenő nyakráncot sem, gondolom, a filmforgatásokon szerencsétlen sminkesek vért izzadnak, hogy átlagemberi, érzelmeket tükröző arcot pingáljanak rájuk. Koruknak megfelelő ráncmennyiséggel sem kedvelném kevésbé Michelle Pfeiffert vagy Robin Williamst vagy Barbara Streisandot, bár nyilván nem az én szimpátiám befolyásolja a gázsijukat. (Nyilván.) Helen Mirrenen viszont akadt némi ránc, gyönyörű nő ebben a korban is. (Alec Baldwin meg a kivasalt fejű, mimikamentes öregek mintapéldánya.) Gabourey Sidibe látványa elborzasztott, nagyon sajnálom, az ennyire kövér embereket szívem szerint orvosi felügyelet alatt fogyasztanám le, elsősorban nem esztétikai, hanem egészségi szempontok miatt. Jó, így is remek színésznő lehet, de senkinek nem jutott eszébe, hogy azért mégis...?

Az Avatar és a Bombák földjén díjháborúja hidegen hagyott, nem láttam egyiket sem, ez az Avatar esetében szentségtörésnek számít, tudom, dobhatjátok a kavicsokat. Meglepett volna, ha az Avatar lesz a a legjobb film, gondolom, a kék rajongók gyászt öltöttek - átmázolták magukat feketére. A zseniális Christoph Waltzra és a zseniális Meryl Streepre voltam kíváncsi. Waltz legjobb mellékszereplő Oscarját borítékoltam, a Becstelen brigantykban kiválóan és még annál is jobban játszott, a filmet azért miatta sem nézem meg még egyszer, Tarantino nem az én világom. Streep a buli végén került sorra, úgyhogy böjtöltem pár órát. Nem igazán bíztam az Oscarjában, olyan klasszik akadémiás megoldásnak tűnt, hogy azt a Sandra Bullockot díjazzák, aki végre életében egyszer valami színvonalasabbat, tőle szokatlant nyújt (majd a moziban megnézem, valóban így történt-é). Kíváncsi vagyok, mit kell alakítania Streepnek ahhoz, hogy Oscart kapjon. Haljon meg és egyből odaadják neki az életműdíjat? Nem mellesleg ő is ránctalanul, mínusz tizenöt évvel érkezett a gálára, morr. A legjobb női mellékszereplő Mo'Nique-ot nem ismerem, ezért inkább azt említem meg, hogy a szinte sokkot kapott Kathryn Bigelow a rendezői és a legjobb film Oscarját úgy fogta, ahogy vizes vödröket szokás lógatni. George Clooney látványos morcogása vicces volt, gyilkos pillantásokkal méregette a rajta poénkodó Steve Martint és Alec Baldwint, eszembe sem jutott, hogy ha a vén róka Jeff Bridges nagyot alakított, akár ő, akár Colin Firth Oscart kapjon. Firth és Bullock jelölése egyébként meglepett, középszerű színészeknek tartom őket, de ez is csak annyit jelent, hogy mindenkiben szunnyad valaki, remélem, bennem most egészen konkrétan a már sokcentissé nőtt leendő elsőszülöttünk.    

Mivel a show és a házigazdák poénkodása elmaradt, mármint a szórakoztató rész, megpróbáltam a ruhakölteményekkel vigasztalódni. Hát, ruhakölteményekről csak kivételes esetben lehet szó, hirtelen egy sem jut eszembe, az ízlésesebb és izgalmasabb cuccok is csak max. a néhány soros versike kategóriába esnek, fogalmam sincs, miért nem evidens, hogy egy ilyen dzsemborira az ember sztárlánya kizárólag a legszebb estélyit ölti magára, ha már előtte halálra botoxozza-plasztikázza-diétázza magát, hogy mutasson valahogy a szőnyegen. Némelyik köszönőbeszéd is kínosságba hajlott, soha nem értettem, miért kell boldog-boldogtalannak megköszönni a díjat, szerintem volt olyan, aki még a pedikűrösének és az orrszőreltávolítójának is hálát rebegett, ejjj.

Összességében unalmas és üres volt az Oscar-gála, jövőre kihagyom.   

Ha valaki látja...

... Holle anyót, habozás nélkül lépjen a kezére kobozza el tőle a dunyháját, plíz. Március van, nem kell hó.

Alessandro Baricco: Történet

Baricco nevével a Libriben találkoztam először, épp a nyálamat csorgattam a könyvespolcok között bolyongva apósomnak kerestem hangoskönyvet. A Selyem érdekesnek tűnt, mégsem rámoltam a kosaramba, gondoltam, körbenézek máshol is, ritkán veszek meg ajándékot első blikkre, muszáj bekukkantanom több boltba, hátha valami még jobb dolog jön szembe velem. A nézelődés alatt Baricco neve végig ott lüktetett az agyamban, nem tudtam szabadulni tőle, egy másik Libriben aztán megadtam magam, oké, jöjjön a Selyem. Na, az pont elfogyott. (Murphy, te dög...) A polcon sorakozó hangoskönyvek között azonban rábukkantam egy másik Baricco műre. Novecento, jól hangzott, plusz egész izgalmas ajánlást biggyesztettek mellé, úgyhogy ezt már nem hagytam ki.
A karácsonyi ajándékozás után gond nélkül kiesett a fejemből Baricco és a Selyem, pedig eredetileg nem akartam elfelejteni, kíváncsi voltam a könyvre, de hát biztos kellett a hely más, fontosabb infók számára. A Sors viszont olyan, hogy nem hagyja magát, csak visszaterelt a Baricco-útra. Történt, hogy egy baromi esős februári napon eldöntöttem, itt az ideje a bátorságpróbának, nem lehetek annyira terhes, hogy ne bírjak elvánszorogni a könyvtárba. Hányinger ide, szédelgés oda, kimentem az esőbe, mert hős vagyok és épp besokalltam a gyengeségemtől. (Apropó, why did the chicken cross the road? Hemingway: To die. In the rain.) Az egyik virágosbódénál vettem egy cserepes primulát, abba kapaszkodtam a könyvtári küldetés alatt. 

A könyvtár nagyon pici, cirka öten válogattunk a klasszikus könyvtárszagban, szóval, nem volt tömeg. 'A könyvtáros ajánlásával' cirka ötven könyv kellette magát az egyik polcon, ezeket zongoráztam végig, amikor középtájt felbukkant előttem Baricco és a Történet. Rögvest eszembe jutott, hogy tulajdonképpen néhány hónapja kíváncsi vagyok erre az emberre. Igaz, nem a Selyem és nem a Novecento, de mire fel legyek telhetetlen, örüljek, hogy A Sors az orrom elé lökte a polcot. (Nem, nem botlottam el benne.)

A fülszövegben különösen az a mondat csigázott fel, hogy "Hősei sokáig az olvasóval maradnak - és segítenek élni."  Hűha, gondoltam magamban, ez aztán a nem semmi, pedig megtanulhattam volna már, hogy a fülszöveget hagyni kell a csudába, tilos megnézni, vagy ha megnézem, legalább függetlenítsem magam tőle, hogy ne kezdjek el kombinálni még olvasás előtt, mert persze azonnal felskiccelődött bennem mindaz, ami szerintem segít élni - és ebből alig volt valami Baricco regényében, illetve ha mégis, számomra szinte elérhetetlen szférában. Ha jobban belegondolok, azért nem emiatt nem tetszett a Történet. Nekem elvont ez a fajta történetszövés, ilyen magasságokkal-mélységekkel filmben sem tudok mit kezdeni, például ha egy kétórás, szépen fényképezett művészfilmben az az egyetlen történés, hogy az egyik jelenetben elszáll egy kék pillangó, képtelen vagyok világmegváltó gondolatokat látni a kék pillangó röptébe, szárnyrebbenésébe, lábtartásába, ehhez én túl józan vagyok, azt hiszem. Elidegenítő hatással volt rám az is, hogy más által elmondott történetrészekből állt össze a Történet, ettől darabosnak éreztem a sztori gombolyítását, pötty harmóniaérzet sem kerített hatalmába és ez zavart. A főhős, Ultimo Parri útkeresése hidegen hagyott, igazából a regényben felvillantott emberi sorsok sem érintettek mélyen, néhol kínosan lassan telt az idő olvasás közben. Ugyanakkor ha azt az írói fantáziát és eszköztárat nézem, amely Baricco sajátja ebben a regényben, azt kell mondanom, hogy ez az ember zseniális. Bár néhány helyen nehezen emészthető egyéni megoldásai vannak, maguk a megoldások csodálatosan újszerűek és izgalmasak, Baricco eredeti és kreatív és szenvedélyes és olyan nagyon művész, finom és elegáns humorral. Talán nem is találkoztam még olyan íróval, akinek ennyi hangja lett volna egy regényen belül. Szóval, Baricco számomra alig emészthető, a Történet mondanivalója csak nagyjából világos, a tehetsége azonban vitathatatlan. Majd egyszer jöhet a Selyem vagy a Novecento. Majd. Egyszer.    

Erőviszonyok

"It megász, nem pofázó, mutassad a szeméjjidett", így a vállas-napszemüveges BKV-ellenőr a nála két fejjel kisebb harmincas-negyvenes bliccmájsztróhoz, akit nyilván nem kell félteni, sunyi tekintet, egykor jobb napokat látott öltözet és miegyéb, de azért olyan jó lenne, ha az ilyen surmó ellenőr végre egy tarfejű-bikanyakú, százötvenkilós tetovált állatba kötne bele, szívesen megnézném, milyen kommunikációs eszközökkel él vele szemben, az előadásra vinnék magammal csokit, szotyit, pattogatott kukoricát. A kis cingárral könnyű, mintha orrszarvú baszogatna szurikátát, az elefánt viszont kihívás lenne, igen.

Az a bizonyos "krisztusi"...

Valamelyik matekzseni kórházi asszisztens azt írta az egyik leletemre, hogy 33 év. Nyüsssz és nyafff. Én még csak harminckettő, kérem szépen, úgy durván hat hónapig. Ha ezt a két hármast vérnyomásmérés előtt látom, a doki garantáltan nem panaszkodik az alacsony vérnyomásomra. Tinipubertáskamaszként nem tudtam elképzelni, hogy van élet harminc után, van, persze, most már biztos vagyok benne, kettő mindenféleképpen és nem is akármilyen, de ez a harminchárom annyira távol áll tőlem, mintha súlya lenne, lélekben megálltam ott valahol a huszonvégefelé, imígyen kortalannak nyilvánítván magamat, ráadásul nem is kedvelem a páratlan évszámaimat. Háromhárom. Furcsa, idegen és olyan... nyüssszésnyafff.

Ha teherbe akarsz esni, hagyd a fenébe az okos könyveket

Szeretkezz háromnaponta, így az egyik. Szeretkezz minden egyes nap, így a másik. Méregteleníts. Ne méregteleníts. Ha abbahagyod a fogamzásgátló tabletta szedését, várj egy hónapot, hogy kitisztuljon a szervezetedből és újra saját jogon menstruálj. Ha abbahagyod a fogamzásgátló tabletta szedését, ne várj, rögtön fogj hozzá a babaprojekthez. Fogyj le. Ne fogyj le. Vetélés után hagyj ki három hónapot. Vetélés után egyből jöhet a következő próbálkozás. Szeretkezés után tedd így meg úgy a lábadat/csípődet, hogy a spermiumok útját megkönnyítsd. Szeretkezés után ne mozogj, feküdj nyugodtan.

Az utóbbi időben három-négy olyan 'okos' könyvet vettem a kezembe, ami a terhesség kilenc (tíz) hónapja mellett a teherbeeséssel is foglalkozott. A vérnyomásom néhány 'Gyereket szeretnénk, mit csináljunk?' c. fejezet után a sztratoszférába emelkedett, aztán tartósan be is rendezkedett ott, olvasás közben hol a fejemet fogtam, hol röhögtem - kínomban. Néhány alapdologban nagy az egyetértés, például ne dohányozz, ne drogozz, ne piálj. Ja, meg abban is, hogy a gyereknemzéshez szexelni kell, bizony, mert ez állítólag sok pár számára nem egyértelmű. (Mi vaaan?) Több kérdésnél viszont annyiféle tanácsot adnak a teherbeeséshez, hogy a gyanútlan olvasó a végére erőteljesen hiányolja Ariadné fonalát. Leendő szülő legyen a talpán, aki eligazodik az elvárásrengetegben. Hol itt a valós segítség a gyereket tervező párok számára?

'Mit csináljunk akkor, ha nem sikerül azonnal teherbe esnünk?' Azonnal, érted. Kiváló stresszfaktor. Mondjuk, még csak tájékozódik a nő és a férfi, de már ott az elvárás, hogy a teherbeesés olyasvalami, ami azonnal megtörténik. Ha nem, baj van, ha nem azonnal lesz terhes az ember lánya, az már megoldandó probléma. Persze egyik könyv sem definiálja, mit takar valójában az azonnal. Mikor kezdj el izgulni abnormális működésed miatt? Egy hónap után azonnal? Egy év után azonnal?

Aztán szorgalmazzák azt is, hogy fordíts hátat addigi életmódodnak, mert a gyerek olyan, hogy csak és kizárólag nyugiban, békében, max. napi nyolc óra stresszmentes munka mellett, 18-25 közötti testtömegindexnél, rendszeres sportnál és bioélelmiszerekre alapozott táplálkozásnál fogan meg, a férfi kezéből meg verd ki a lájtkólát, tépd le róla a szűk nadrágot és ne engedd, hogy meleg vízben áztassa a tökét. A harmatos lelkivilágú, gyereket tervező pár női tagja heves szívdobogást kap a sok-sok klassz tanács után és leizzad a gondolattól, hogy ha ennyi mindent be kell tartaniuk a teherbeeséshez, soha a büdös életben nem lesz gyerekük, meg felrémlik neki az is, hogy valamelyik könyv a hipnózist és az akupunktúrát ajánlotta a fogantatáshoz, holott ő abban eddig csak a leendő apának szánt szerepet, másnak nem. A holisztikus szemléletmódot már meg sem említem.

Nekem már annyira nem harmatos a lelkivilágom, ezért nem okozott gondot határozottan becsukni az okos könyveket és a faszság kategóriába sorolni őket. (Biztos van hasznos könyv is a piacon, nem kétlem, tessék majd megbecsülni.) Hiszek abban, hogy a teherbeesés és a terhesség a világ egyik legtermészetesebb dolga és nem szeretem, hogy az okos könyvek ezt egyáltalán nem említik meg. Nem az évekig tartó próbálkozások, a vetélések és az örökbefogadások jelentik a mindennapi gyakorlatot. Sajnos, ilyesmi is előfordul (van személyes tapasztalatom nekem is), de nem az az alap, nem az a kiindulópont, hogy száz nőből csak tíz esik gyorsan és könnyen és minden probléma nélkül teherbe, a többi kilencvennek meg vért kell izzadnia a gyerekhez. Nem egészséges túldimenzionálni és misztifikálni a teherbeesés körülményeit (sem). Természetesen adott esetben szükség lehet bizonyos szokások, életmódbeli tényezők felülvizsgálatára, lelki rákészülésre vagy orvosi beavatkozásra, de nem csak akkor fogan meg a baba, ha minden tökéletes, hé! - legyen szó akár okos könyvekből vett tökéletességről, akár saját magunk által kőbe vésett tökéletességi mutatókról. A kismillió információ és elvárás gúzsba köt, csak a feszültséget növeli, ugyanis minden pár egyedi, az egyiknél három hónap után megfogan a baba, a másiknál három év után és ez utóbbi párosnál egyáltalán nem arról szól a történet, hogy tagjai fűt-fát elszívnak és a szex kimerül annyiban, hogy szépen néznek egymásra. Te is biztos ismersz olyan sztorikat, ahol például a nő olyan körülmények között/után esett esett teherbe, amelyeket a nagykönyvek (és adott esetben az orvosok) elképzelhetetlennek tartottak. A természet teszi a dolgát, bármilyen hihetetlen.

A gyerekvállalás nem megoldandó-kipipálandó feladat, a gyerek pedig nem anya/apa játékszere, érzelmi pótléka, saját problémáinak megoldókulcsa. Én olyasmit tartok fontosnak a teherbeesésnél, hogy 

a nő ismerje a saját testét és annak működését, például  tudjon az ovuláció és a megtermékenyülés közötti összefüggésről és ne a párját cipelje el kivizsgálásokra, ha nem menstruál rendszeresen és nincs peteérése;

ne a gyerekkérdés körül forogjon az élet, mert az életet nem kizárólag a gyerek jelenti, itt sincs helye a rögeszméknek;

felejtsük el a másnak bezzeg igen, nekem meg miért nem kezdetű önmarcangolást;

az azonnali teherbeesés elmaradása miatt érzett düh, csalódottság, szomorúság estébé természetes lehet egy ideig, az ember lánya ilyenkor még inkább hajlamos ősellenségnek tekinteni a menstruációját, a görcsös akarás azonban könnyen aláássa az önbizalmat és torz önértékeléshez vezet;

a leendő apa és anya foglalkozzon a kapcsolatával, ne veszítsék el önmagukat, használják ki azt az időt, amit együtt töltenek, és ne azért szeretkezzenek, mert gyereket kell csinálni, hanem az együttlét öröméért, mert szeretik és élvezik egymást;

talán egy évig biztos nincs szükség otthoni minilaboratórium felállítására, méricskélésre és meghatározásra, illetve orvostól orvosig rohangálásra, az időzített gyereknemzés kényszere gyilkolja a kapcsolatot - egy jól működő kapcsolatban a férfi nem csődör, aki valóra váltja a nő gyerek utáni vágyát;

fizikailag és lelkileg egészséges legyen a páros, mert különben a fogantatásnál adódhatnak fizikai éspervagy lelki gátak; 

olyan szülőket kapjon a gyerek, akik pozitívan állnak a gyerekvállaláshoz, kellő türelemmel, humorral, intelligenciával és érzékenységgel tudják kezelni a teherbeesés 'nehézségeit'.

A terhességgel és szüléssel foglalkozó fejezetekbe, fórumokba, műsorokba belenézve egy időre felfüggesztettem az 'ismeretszerzést', ki ebből a káoszból is, hadd emésztődjenek-alakuljanak bennem a saját dolgaim, szépen keresek valami nemterhes olvasnivalót, mondjuk, az Otthon magazint, meg előveszem a Harry Potter dévédéket és jöhet a csokifondü is.