Azt hiszem, szintet ugrottam

Elszántságomat híven jelzi az a tény, hogy eme félig profilból megörökített bogyót ékes spanyol nyelven írt minta alapján készítettem el. Nem, nem tudok spanyolul, ennek ellenére kiszótáraztam és lefordítottam. Nagyjából ilyen az, amikor nagyon akarok valamit.

Katt a képre, ha nagyban.

Lie to me, mondá csibike a mérlegnek

Ezen a héten sikerült túlzásba vinni az orális örömöket, egészen pontosan az orális örömök kajarészét, a többinél nincs olyan, hogy túlzás, hehe. A hét első napján az egyik kisfőnök 'terülj, terülj, asztalkám'-mal lepte meg a kollektívát, csak úgy alapon, mondjuk, annyira nem volt nagyon meglepetés, mert I. igen rendesen előre szólt, hogy hétfőn ne hozzunk ebédet, illetve ne menjünk ki ebédelni, így pénteken azzal a boldogító tudattal kezdtük meg a hétvégét, hogy hétfőn töltött káposzta és tarja lesz a menü, összegyűlünk mindannyian és közös falatozást rendezünk. S lőn. Az összetolt asztalokra fehér abrosz került és puha kenyér, két tenyeremben nem fért el egy szelete, a tarja és a káposzta mellett jól fogyott a lesütött zsírral megkent kenyér is, kovászos uborkával mennyei volt. (Falatozás közben eszembe jutott, hogy a gályahelyen exgályafőnököm képtelen volt három év alatt közösséggé szervezni a csoport tíz emberét, nem mintha valaha is alkalmas lett volna rá, a munka emberi, csapatépítős-összetartós oldalát hanyagolta, kedvenc munkahelyemen meg csak az egységünkben többen vagyunk, mint a gályahely összes (!) embere, mégis működik a dolog. Hol itt gyűlünk össze, hol ott, és eszünk és iszunk és beszélgetünk és röhögünk. Hja, ennyi múlik a főnökök személyiségén.) I. azt mondta, cirka a századik tekercs káposzta után hagyta abba a számolást, szerintem én már húsznál besokallnék és egy életre megutálnám a káposztát. Decemberre disznóvágást tervezünk, hát, ha így folytatom a céges táplálkozást (nálunk mindig akad egy kis szülinapi torta, egy kis hoztam be a hétvégi sütiből, egy kis zsíroskenyér és egyéb finomság alkalommal, alkalom nélkül), csirkét is simán lehet, vágósúlyba érek, az fix. A hétfői összeröfföt péntekig heverte a gyomrom, amikor is ő, aki férfimmel hirtelen ötlettől vezérelve betértünk Az Éttermünkbe és gyertyafényes vacsora keretében megünnepeltük, hogy vége a hétnek, meg hogy elkészült a konyhánk villanyos része, most már tudok sütni, juhhé. Még nem unjuk a harcsahalászlevet, pedig ebben az évben nem kértünk mást levest. Jó, ha minden héten-hónapban Az Éttermünkben ennénk, talán átnyergelnénk más levesre, de így örök sléger. Péntektől vasárnapig nem tudtam olyan nagyot szusszanni, ezért a családi összeröffön csak óvatosan csipegettem, a lecsózást és a tiramisuzást amúgy sem szabad elkapkodni, ez régi bantu közmondás, vagy nem. Sanszos, jövő héten gyógynövényes tea lesz a reggelim, ebédem, vacsorám, gátat kell szabni a terebélyesedésnek, na.

A t. hölgyek és urak csibike "Hogyan növesszünk téli hájat?" c. rovatát olvashatták, köszönjük a figyelmet.

Férfias játékok

A játékboltban mintegy tizenöt percen át törtök a fejünket négyéves unokaöcsém leendő ajándékán, ő, aki férfim meg én. Eredetileg bábfigurákban konkretizáltuk a meglepetést, a bábos állványnál azonban pillanatok alatt romba dőlt a tervünk, ugyanis hiányoztak az olyan alapbábok, mint a kutya, macska, malac, kacsa és társaik, valami zilált elefánt-, zebra- és kenguruféléből állt a választék, például ez utóbbinak volt erszénye meg az erszényében kiskenguruja, de szürrealista módon az erszény nem alkotta szerves részét, hanem tőle teljesen külön létezett, szóval, adott esetben a bal kézre szépen felhúzzuk az anyakengurut, a jobb kézre meg az erszényből leskelődő kengurukezdeményt és indulhat a szerepjáték. Nem bűvölt el a többi 'Ez vajon mi a fene lehet?' bábfigura sem, plusz nem értettem, miért mérik aranyárban, a minőségük abszolút nem indokolja. Miután fájó szívvel lemondtunk a bábos vonalról, kitaláltuk, hogy legyen tizenkét darabos kirakó, azokból a nagy kockákból többféle képet is össze lehet állítani, klassz, a kirakó témáját illetően azonban már érveket-ellenérveket ütköztettünk. Én az állatos kirakóra szavaztam, mert olyan aranyos volt rajta a nagytehén-kistehén és a nagyló-kisló csendélet, ő, aki férfim viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy most nem nekem veszünk ajándékot, hanem az unokaöcsémnek és a kisfiúknak nem aranyos játék kell, hanem férfias, ezért inkább legyen a dinós vagy az ezermesteres. Hiába vetettem fel, hogy a dinók teljesen idétlenül néznek ki a képeken, az ezermesternél meg hihetetlenül bugyuta az egyik élőre rajzolt jármű, ő, aki férfimet nem hatotta meg az érvelésem, az állatos kirakó kazalnyi kiscsirkéje sem, így unokaöcsémnek végül férfias kockákat vettünk. Egyébként a macsókirakó egyik képén nő ül a traktor vezetőfülkéjében, remélem, vér a véremből felnövekvén sem felejti el, hogy a lányoknak nem csak a konyhában a helyük, persze, azt azért majd idejében pontosítjuk, hogy ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy a nő dolgozik a konyhában és a traktoron is, a férfi meg kirakózik vagy ilyesmi. Az általam választott autós csomagolópapírral ő, aki férfim egyetértett, úgyhogy gyorsan lezártuk az ajándékvásárlást. Ami a kirakót illeti, mondhatom, telitalálat volt: Öcsém és nagymamám elmélyült összmunkában megpróbálta rekonstruálni az ezermestert és a traktoros csajt - huncut szemű unokaöcsém inkább velem birkózott, ez az igazán fiúknak való játék.

P.S.: ... és csimpaszkodj bele a nagynénéd nyakába, ahogy az enyémbe szoktál, és ugorj rá a hátára, és csavard ki a karját és kösd össze a hátán, imígyen szólott öcsém a fiához.

T... mint türkiz fülembevaló

A nyomi bogyó eléggé elvette a kedvem a fagolyó begyöngyözésétől, ezért úgy döntöttem, beragasztózom a faizét és egyesével a ragacsba nyomkodom a gyöngyöket erre a hétvégére elég ennyi kudarc, belőlem sem most lesz gyöngytyúk, egyelőre jegelem a fagolyós projektet, majd valahogy csak rájövök a megoldásra, inkább áttérek a kristálygömbre, persze, nem a jövőbelátós-hókuszpókuszos műszerre, hanem erre a gömbre. Nem tűnt bonyolultnak, sikerélményre szomjas lelkem megvidámodott vala a minta láttán, azért meg örök hála és köszönet, hogy van olyan gyöngyguru, aki megosztja tudását széles e világgal és közben gondol a teljesen kezdő csirkére is - képeket biggyesztvén a szöveges instrukciók mellé. Nyár óta a türkizért is rajongok, úgyhogy előbányásztam féltve őrzött swarovski gyöngyeimet, a damilra operáltam a tűt és olvasni-fűzni kezdtem. Lendületem egészen a második lépésig tartott, ezen a ponton panaszos hangon ő, ki férfimet és a térlátását hívtam segítségül, mert bölcsésznő fejemben sehogy sem akart összeállni a gyöngyalakzat, nem láttam a köröket, nem tudtam hova szúrjak hátulról és nem értettem, mi lóg ki honnan. Ő, aki férfim egy pillanat alatt átlátta a mintát, részleteiben és egészében is, úgyhogy szépen leült mellém, odadugta a fejét az enyémhez és magyarról bölcsészre fordította nekem a lépéseket, szólt, hogy ne ott bökjek, hanem itt, meg olyan is volt, hogy át akarta venni a fűzést, gondolom, már vacsorázni szeretett volna, de aztán úgy néztem rá, hogy megértette, az életem múlik ezen a baromi egyszerű gömbön, ez olyan, mintha Kimi Raikkönen képtelen lenne beindítani egy Trabantot. Amíg ő, aki férfim a szerelőpálcikát faragta-hajtogatta, nagy merészen belevágtam a második gyöngybogyóba. Vele már határozottan jól haladtam, csak a sokadik lépésnél vesztettem el a damilt fonalat. Ha marad gyöngyöm, kiderülhetett volna, vajh meg tudom-é fűzni egyedül a harmadikat. Egyébként nem nehéz, csak térlátás legyen hozzá, vagy egy térlátó férfi.

Nyomi bogyó

Az utóbbi három órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni a bekásázott fagolyó titkára. Ha a gyógytornászom megtudja, biztos hátba vág egy jégcsákánnyal, mert pont tilos a görnyedés és a lábhajtogatás, ráadásul három órán át nem keltem fel a székemről, semmi nyújtás, semmi séta, semmi torna, néha pislogni is elfelejtettem, annyira koncentráltam a gyöngyökre. Mióta megszerelte a csípőmet, kevésbé vigyázok magamra és ez baj, igen, sajnos, makacs jószág vagyok, amíg nem oldom meg a problémát, addig nem igazán tudok másra figyelni, pl. a pisilésre is sajnálom az időt, inkább tengerészcsomóba gyűröm a lábaimat. Régóta szeretnék ilyen bogyókból összeeszkábált fülembevalót és nyakambavalót, úgyhogy bemelegítésként angol és német mintákat bogarásztam, meg a youtube-ot nézegettem, de nem boldogultam, egyik sem igazi segítség a magamfajta amatőr számára, ezért a hatodik-hetedik újrakezdésnél hagytam a fenébe a netes tippeket és csak úgy érzésre elkezdtem bekásázni a fagolyómat. Gőzöm sincs, hogy csináltam, itt befűztem a damilt, ott meg kihúztam a damilt, viszont az ad poci módszerhez képest egész pofás lett a bogyóm, bár nem teljesen gömb, itt-ott kidudorodik. Majd hétvégén finomítok az eljáráson, lehet, még egy magyar mintát is találok. Egyébként rengeteg gyöngy fér erre a kis dögre, nem is gondoltam volna, az meg nagyon vicces, hogy a kép alapján a fekete szeder ikertesója lehetne, holott valójában a lila különböző árnyalataiban pompázik. Színváltós nyomi bogyó, szia.

Katt a képre az L-es mérethez.

A Tiltott Rengetegről

A vállamat húzta a táska, a kabátom alá befújt a hideg szél, az orrom pirosra fagyott, a hajamat szemerkélő eső tapasztotta a fejemre, kezdett sötétedni, majdnem elcsúsztam egy falevélen, még csak csütörtök van, szóval, több súlyos okom is volt arra, hogy betérjek a Csokoládézóba, ami mellett majdnem elsiettem, mert nem emlékeztem rá évekkel ezelőttről, nem véletlenül, tavasszal települt oda. Az egykori albérletem közelében leledző turkálóba igyekeztem, amikor megpillantottam a Csokoládézót, épp nagyon fáztam és épp gratuláltam magamnak, hogy nem vagyok normális, hihetetlen, hogy pont ebben a félszibériai időben támad kedvem sétálgatni. A táskás, szeles, fagyos, esős, sötétedős, faleveles, csütörtökös okokat nagyjából három-négy másodpercig mérlegelve arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyek, be kell mennem. (Gondolom, ha nincs rá egyetlen szem súlyos okom sem, akkor meg azért nézek be, mert csak csokoládé.) Átfagyott helyzetemen forró, finom, illatos, habos cappuccinóval szerettem volna segíteni, a meseszép papírba csomagolt csokik azonban eltérítettek eredeti szándékomtól, rengeteg finomság és ritkaság sorakozik a polcokon, úgyhogy inkább a csokicsodákat böngészgettem. (Ha majd egyszer nagyon jó leszek, biztos kapok innen valami szépet.) Nagy nehezen kiválasztottam egy tasak Niederegger marcipános forrócsokit, aztán kitéptem magam a boltból, mielőtt visszafordíthatatlan események kiváltója leszek. Meg nosztalgiából vettem egy ilyen állatábécés csokit, a paleolitikum homályába vesző gyerekkoromban gyűjtöttem a betűket, meg a várakat, olyan csoki is van itt, bezony.

A marcipános forrócsokit nemrég lemeóztam, erőteljes marcipános zamata és illata van, isteni. A következő a banános lesz... vagy a mandulás... vagy a narancsos.

Csak úgy

Tegnap egy pillanatra eszembe jutott, hogy egy hónapja írom ezt az új blogot, meg az is, hogy egy hete publikus. Cirka. Nincs poén, tényleg nincs.

Nemzene füleimnek

Bevallom, a népesség azon kis hányadához tartozom, amely ki nem állhatja a Kaukázust, ha lenne kutyám, hullana a szőre az énekessrác hangjától, tuti, hamis és jellegtelen és végtelenül irritál, és az ébresztőórám szerepét játszó emerkettőpetőfin most valahogy ez a fahang a divat, fákkk, reggelente lelkiismeretesen nyomják az ilyen és ehhez hasonló csapatokat, és hiába alszom át édesdeden a híreket és a többi zenét, jön egy kappanhangon eldalolt szám vagy az Odett nevezetű akárki és páfff, kinyílik a szemem és annyi a jóízű durmolásnak, pedig úgy örültem, hogy megszabadultam N.G. idegzsibbasztó hangjától, áldassék a neve annak az ismeretlennek, aki eltávolította a reggeli mikrofon közeléből. Azt reméltem, soha többé nem kell csak azért felkelnem az ágyból, hogy kikapcsoljam a rádiót, mert nem bírom tovább elviselni a fülemet ostromló borzalmat. Ha meg már kihámoztam magam a takaró éspervagy ő, aki férim alól, akár el is indulhatok/kezdhetek dolgozni, az a baj.

Nincsen cukor tövis nélkül... vagy valami ilyesmi

Valahol szépet és jót olvastam a Lush cukorradírjáról, és hát persze olyan vagyok, hogy az ilyesmi rögtön megragadja a fantáziámat, cukorradír, wow, teljesen jó már a neve is, ki kell próbálni, naná, mondjuk, eleve nagy barátnők vagyunk mi ketten, a Lush meg én, ha nagyon meg akarom jutalmazni magam, mert ügyesen dolgoztam, például, akkor gyakran mézes szappan a meglepetésem és ennek mindig nagyon tudok örülni, ebből is látszik, milyen iszonyú hálás közönsége vagyok saját magamnak, de van úgy, hogy csak szaglászni térek be a Lush-ba, legtöbbször fürdőgolyót és szappant, bár a tegnapi szimatolás elég veszélyesre sikeredett, majdnem az agyamba toltam fel a vaníliás fürdőcuccot, mert nem vettem észre, hogy a krémszínű tömbből kiáll egy vaníliarúd és lendületből ráhajoltam, meg a szagolgatás mellett böködni is szoktam, főleg a kocsonyás állagú szépítőszereket, mert tök aranyosan remegnek, az egyik kedvencem a lila különböző árnyalataiban játszó, baromi gusztusos zseléizé, ami talán sampon vagy tusfürdő lehet, ha a Lush-ban járok, mindig megbököm, hogy remegjen. (Mindenkinek más a zizije, na.) A cukorradírt nem sokáig kerülgettem, ez várható volt, én is csak szépet és jót mondhatok róla, ráadásul takarékos jószág, a kis gömböc nem egyetlen dörzsölésig él és kizárólag annyi használatos belőle, amennyit felvesz a nedves bőr. Egyedül a lelkesedéssel kell vigyáznom legközelebb, nem mindegy, milyen erősen smirglizem magamat a cukisággalorsággal: Két napja úgy nézek ki, mint akit összekarmolt egy rakás macska, cirka húsz-harminc centis piros karcolások borítják a nyakamat, a karomat és a többi testrészemet. Az egyik kolléganő érdeklődött is, vajh rózsaágyásba estem-é, de mondtam, hogy csak cukorradír.

Az jutott eszembe, hogy ha a következő alkalommal valamivel szisztematikusabban használom a dörzscukrot, ő, aki férfimmel még amőbázhatunk is habtestemen.

Kelj fel és járj...?

A hűtő legtávolabbi sarkába tolt edényben felejtettem némi tésztamaradékot, fedővel bebiztosítva, cirka két héttel ezelőtti lehet a szénhidrátmúmia, már ami látszik belőle, ugyanis egy nagy fehér szőrös izé terpeszkedik a fedő alatt, egészen horrorisztikus, teljesen kitölti az edényt. Úgy tűnik, boszorkánymivoltom ékes bizonyítéka, hogy lelket varázsolok az élettelen dolgokba. Sokáig azért nem nézegettem a nagy fehér szőrös izét, egy rémült pillantás után visszacsaptam rá a fedőt és kiraktam az erkélyre, bár ha szépen megkérem, talán magától is kimászik. Mindenesetre ha az a nagy fehér szőrös izé mégsem lélek, akkor benevezem 'Az év természetfotója' pályázatra, garantáltan enyém a fődíj, már csak valami extravagáns címet kell kitalálnom a fotóhoz, illetve majd ráveszem a nagy fehér szőrös izét, hogy ne mocorogjon.

Hidas György, Raffai Jenő, Vollner Judit: Lelki köldökzsinór. Beszélgetek a kisbabámmal

M.-től kaptam, aki nekem egy ideje már több, mint legkedvesebb kolléganő, csibésztársam és barátnőkezdeményem lett az elmúlt hónapokban. M., örök hála és köszönet!
Nem is tudom, mit írjak hirtelen a könyvről, rengeteget tudnék mesélni, annyi minden kavarog bennem, de biztos vagyok abban, hogy itt csak egy részét tudom és akarom szavakba önteni. Hiszek abban, hogy a gyerek élete nem a szülőszobán kezdődik, nem a világunkrajövetelének pillanatától fogva lesz értő-érző lény, egyik másodpercről a másikra. Hiszek abban, hogy a gyerek nem a szülők kicsinyített mása, hanem teljesen önálló élet. Hiszek abban, hogy minden ember életében rendkívül fontos szerepet játszik az anyja pocakjában eltöltött kilenc hónap is. Hiszek abban, hogy a várandósság minősége is befolyásolja az ember személyiségét, az anya-gyerek, a gyerek-világ kapcsolatot. Raffaiék könyve ebből a szempontból nem mondott sok újat, az anya-magzat kapcsolatanalízis elméleti háttérének bemutatása inkább rendszerezte és színesítette a már meglévő ismereteimet, a szakkifejezésekkel pedig tudományos keretbe foglalta a megérzéseimet, következtetéseimet. Engem igazán az fogott meg, hogy erről az elméleti kiindulópontról nagyon messzire lehet eljutni: Az anya és a méhében növekvő baba közötti láthatatlan kapocs, a lelki köldökzsinór kialakításához, és ebből a folyamatból az apa sincs kirekesztve. Szóval, tehetek azért, amiben hiszek, ráadásul nagyon sokat. Szerintem a kismamáknak szánt kiadványokban kevés szó esik a születés előtti élet lelki oldaláról, alig valami, a terhesség kapcsán a különböző vizsgálatok rémértékei, a ne stresszelj, táplálkozz egészségesen, ne, ne festesd a hajadat, persze, lehet szexelni és ilyesmi témák dominálnak, ezt annyira nem tartom jó dolognak, az meg egyenesen érthetetlen számomra, hogy a kilenc hónap alatt az apa mint olyan mintha nem is létezne ezen kiadványok szerint, menjen el szülésfelkészítőre a t. apuka, aztán csókolom, ennyi. Meggyőződésem, hogy az apa szerepét nem lenne szabad elbagatellizálni azzal, hogy a pasik csak akkor fogják fel, hogy gyerekük lesz, amikor az anya hasa határozottan nagy vagy amikor már elfolyt a magzatvíz. Miért kell parkolópályára állítani az apát pusztán azért, mert az anya hasában növekszik a gyerek? A születés utáni apaszerepen is lenne mit finomítani.
Raffaiék könyvének második részét nagyon szerettem (és szerethetem továbbra is, mert igen olcsón levadásztam a vaterán), a méhen belüli találkozásokról valló anyák történeteiből válogat, a kapcsolatanalízis gyakorlatáról szól, arról a kőkemény munkáról, amelynek során kiépíthető a lelki köldökzsinór. Az anyák hihetetlenül megkapóan mesélik el, hogyan és miről beszélgettek terhességük alatt a babájukkal, még többet is bírtam volna olvasni.
Nem tudom, eljutok-e valaha Raffai Jenőhöz vagy Hidas Györgyhöz. Ha úgy alakulna, hogy nem, azt sem bánnám, mert ezzel a könyvvel megnyílt számomra egy új, ismeretlen és izgalmas út, amelyen végig akarok menni, és nekem már csak azt kell eldöntenem, hogyan.
M., örök hála és köszönet! Vagy ezt már mondtam?

Sajtszószba fulladt hús

Agyam sütős-főzős zugát mindig is birizgálta a sajtszósz titka, saját jogon azonban képtelen voltam rájönni, hogy a fenébe lesz a darabos füstölt Karavánból lágy, krémes szósz. Arra már a mínusz háromszáztizenkilencésfeles konyhatündérségi szinten rostokolva ráéreztem, hogy vajmi kevés esélyem van a sikerre, ha a darab Karavánt csak úgy egyben beállítom a serpenyő közepére, alágyújtok és türelmesen kivárom, hogy szósszá lényegüljön át. Sült sajtnak isteni, szósznak viszont a legnagyobb jóindulattal sem nevezném, úgyhogy így a mínusz kétszáznegyvenkilencésfeles konyhatündérségi szint körül elérkezettnek láttam az időt a szintugrásra és nagy bátran bepötyögtem a keresőbe, hogy sajtszósz - szószosdjon végre, aminek szószosodnia kell. Nos, majdnem halálos tőrdöfésként ért az információ, hogy a sajtszósz besamel alapon nyugszik, amit utálok, például miatta nem szívlelem a lasagne-t. Csak azért nem haláloztam el, mert leleményes Csibisszeusz módjára jól kitaláltam, hogy hanyagolom a besamelt, mint olyat, távozz tőlem szerecsendió, viszont a tejjel, a vajjal és a liszttel kezdek valamit, egy életem, egy halálom, max. ha pórul járok, majd azt mondom ő, aki férfimnek, hogy eredetileg is zsíroskenyeret terveztem ebédre. A hűtőben akadt némi maradék tejszín, vagányan hozzácsaptam a tejhez és a vajhoz és elkezdtem forralni a cuccost, majd csak úgy érzés szerint szórtam bele lisztet, meg kavargattam szorgosan, nehogy leégjen, aztán amikor a sűrű trutyi önkényesen úgy döntött, hogy elege volt edénykém látótérkorlátozásából és szabadságra vágyik, ergo nagy alattomosan habformában felkúszik az edény falán és vet egy pillantást a főzőlapra és a konyhakőre - elzártam alatta a gázt. A füstölt és a nemfüstölt sajt reszelt állapotban cuppant a habokba, küldtem utánuk sót és metélőhagymát, a póréról nagyvonalúan lemondtam, a holnapi körözöttben a helye. Boszorkányedényem tartalmát jól összekevertem, aztán a meglepett sült hús nyakába zuttyantottam. Így járt. A legszerényebben fogalmazva is baromi jó lett életem első sajtszósza - lágy, krémes, füstös. Egyszerűen nem tudok hibázni az új konyhámban, ez van.

Katt a képre, ha nagyban.

Fogas kérdés

Gyere csak, mutatok valamit, szólt ki mosolygós hangon ő, aki férfim a fürdőszobából, én meg szedtem a kis csirkelábaimat, mert soha nem lehet tudni, ugyebár, mi a mutatás tárgya, kíváncsian belestem az ajtón és láttam, hogy ő, aki férfim ott áll a mosdó előtt egy szál szőrben, bal kezében a fogkeféje, jobbjában a fogkrémünk és vigyorog nagy cinkosan, és vigyorogni kezdtem én is, felrémlett a tegnap este, ezért hívott oda, a vacsoránál arról is beszélgettünk, hogy simán belebuknánk az olyan páros kérdezősdikbe, ahol egészen konkrétan fel kell sorolni a másik kedvenc ezét-azát, az elmúlt években valahogy soha nem tulajdonítottunk jelentőséget annak, hogy pl. ő, aki férfimnek mi a kedvenc könyve, nekem meg mi a kedvenc filmem, mert nekünk ez ebben a formában nem fontos, nem ettől izzó és mély és bensőséges és harmonikus a kapcsolatunk, nem ettől ismerjük egymást zsigeri szinten, aztán szóba került a Zöldkártya c. film is, amiben a hatóságok vizslatása miatt a műházas Andie MacDowellnek és Gérard Depardieu-nek egymás fürdőszobai szokásait is be kell biflázniuk, például, és kiderült, hogy egyáltalán nem tudjuk, hogy mos fogat a másikunk, erre ő, aki férfim ma behívott a fürdőszobába és egy szál szőrben, a mosdó előtt állva a sörte aljára nyomta a fogkrémes tubus száját és húzott egy csíkott a fogkefe fejére, egészen a végéig, csak azért, hogy tudd, vigyorogta. Gondoltam, ha már ő, aki férfim így, akkor én is így és elárulom neki A Fogmosási Szokásomat, nagy lendülettel megragadtam a fogkefémet és a fogkrémünket és épp belemerültem volna a 'na, akkor most demonstrálom, hogy mosok fogat' c. jelenetbe, amikor rádöbbentem, hogy hoppá, ilyen direkten képtelen vagyok bemutatni, ha tudatosan ki akarom kockázni a fogmosás részleteit, gőzöm sincs, a jó kezemben van-é a fogkefém vagy inkább mégsem, meg azon is hiába filóztam, hogy a sörtére fentről lefelé vagy lentről felfelé nyomom-é a csíkot, annyira automata bennem a mozdulat, hogy én sem ismerem A Fogmosási Szokásomat - még saját magam előtt is rejtély vagyok, hahh. Majd egy óvatlan pillanatban jól kifigyelem a fogmosó énemet.

Szexuálzene

A Boban & Marko Markovic koncerthez azért még annyit hozzátennék nemzárójelben, hogy fejfájás ide vagy oda, a majd' három óra alatt szinte folyamatosan a szexre gondoltam, próbáltam minél tágabbra nyitni a pórusaimat, hogy minden egyes hangot magamba szippanthassak, és nem tudtam elszakadni attól az érzéstől, hogy ez a zene tulajdonképpen az életörömről, az érzékiségről, a boldogságról, a játékosságról, az önfeledtségről, a test és a lélek szabadságáról szól, arról a jó értelemben vett féktelenségről és gátlástalanságról, amikor az ember utat enged a szenvedélyének és feloldódik benne, katartizál - és mindez a szexnek, a jó szexnek is sajátja. A Marko Markovic például simán veszélyes az apácákra: Nem azért dobnák el a szüzességi fogadalmukat, mert olyan eszméletlenül jó pasi, nem az, vagy mert hihetetlenül erőteljes kisugárzása van, vagy mert jó ütemben rázza a csípőjét, egyszerűen kiáll a színpadra és játszik és játszik és játszik és az embernek önkéntelenül az jut eszébe, hogy hű, kérem szépen, ez a zene kimeríti a szexuális izgatás fogalmát, kibont a megfeszülésből, levágja a görcsköteleket, felkorbácsolja a vért, előcsalogatja a legősibb ösztönöket. Hagyd a kontrollt, engedd el a tudatosságot, dobd le a 'minden körülmények között viselkednem kell, mert jajj, mi lesz, ha elengedem magam' maskarát, hallgass valahová belülre - és élvezd.

Gy. is volt a koncerten, rögtön azt kérdezte, hogy te, csibi, neked is a szex jutott eszedbe a zenéről? Jót röhögtünk azon, mennyire egy húron pendülünk és nem azért, mert szexuálisan kiéhezettek vagy túlfűtöttek vagyunk. Persze, észrevettük azt is, milyen tisztelettel és milyen összhangban játszott együtt apa és fia, mennyire jól érezte magát az egész zenekar, meg irigykedtünk azokra, akik ilyen szinten képesek beleolvadni a zenébe, de hát a szexuális bizsergés mindent überelt, na.

Tűz esetén...

T.: Elolvasod a tűzriadó tervét?

csibike: Nem, köszi, én majd csak egyszerűen kirohanok az épületből és meg sem állok hazáig.

Csűrtek-csavartak

Egészen határozottan az a véleményem, hogy Murphy jobban teszi, ha messzire elkerül, sőt, nagyon messzire. Ha szuicid hajlamainak engedelmeskedve mégis a közelembe merészkedik, engedek vérállati ösztöneimnek és lenyomom a torkán a gőzvasalómat, a falitükrömet és a szomszéd befőttes üvegeit, kisdobos becsszó, a ruhaszárító kötelet meg vagy negyvenszer átfűzöm az orrlyukán, az fix. Van nekem az a gyógytornász nénim, aki pici és öreg és megerőltetés nélkül origamizik nála kétszer nagyobb és háromszor nehezebb férfiemberekkel is, még csak ki sem pirul közben, és két éve helyrerakta a gerincsérvemet. Ja, meg imádnivaló és nagyon profi, dugig van a határidőnaplója, cirka egy hónapja várom, hogy bejuthassak hozzá, mindent úgy alakítottam, hogy ma még véletlenül se jöjjön közbe semmi és a kezei közé kerülhessek végre. Murphy viszont kretén, szívesen hozza rám a szívbajt: Kedvenc munkahelyem természetesen pont ma ment át őrültek házába, egyszerre kellett nyolcfélét csinálnom, a nagy semmiből bukkantak elő határidős feladatok, ezeket csak én tudtam megoldani, naná, ki más, perpill rá sem bírok nézni több német szövegre, mentem volna inkább kertésznek, basszus, elcsacsognék a széllel és a gilisztákkal, ölelgetném a fákat és gyantáznám a kaktuszokat. Délután nagyon úgy tűnt, hogy nem jutok el a gyógytornász nénimhez, de elővettem a hidegvéremet, plusz a vészhelyzetekre tartogatott turbófokozatomat és csontra elkészültem mindennel, csontra, még a hosszú órák megfeszített munkáját tartalmazó, rosszul elmentett Excelemet is sikerült megtalálnom. Elégedetten és jókedvűen battyogtam el a dokimhoz, aki fizikai állapotomat látván cirka úgy sommázta a véleményét, hogy "Ejha, a mindenit!" és "Ó, szegénykém...", aztán kezelésbe vett. Szerintem egy elefántcombcsont nem roppan akkorát, mint az én meggyötört porcikám, nagyjából a harmadiknál hagytam abba a nyílt törések roppanások-kattanások számolását, mert miközben csuparánc dokinénim papírhajót, papucs orrán pamutbojtot és egyéb huncutságokat hajtogatott belőlem, főleg a nonfiguratív elemek domináltak, én inkább arra koncentráltam, nehogy bepisiljek a fájdalomtól. Kínzatásom közepette ezerszer megfogadtam, hogy legközelebb óvom a csípőmet és a derekamat, pl. nem megyek neki semminek a boltban, főleg nem polcból orvul kiálló fémrúdnak - eme performance-om miatt kificamodott a csípőm és begyulladt, meg szolidaritásból vele gyulladt a gerincsérvem is. Dokinéni nem fukarkodott a gyógymágiával, a csűrésen-csavaráson-hajtogatáson kívül gyulladáscsökkentőt szúrt a fenekembe, masszírozott kézzel, géppel, bevetette az elektromos tappancsokat is, mutatott tornagyakorlatokat. Kb. öt-hat hétre tippeli a teljes gyógyulást, megkérdeztem, utána hastáncolhatok, juhhé. Azt is mondta, hogy jöhet a gyerek, nyugi, bírni fogom. Szóval, köszönöm, sokkal jobban vagyok.

Vajon...?

A horoszkópom szerint egészen kedvezően alakul az anyagi helyzetem, olyannyira, hogy némi többletkiadást is megengedhetek magamnak, ráadásul szerencsém is lehet, hiszen nagyon kedvező áron tudok hozzájutni valami olyan termékhez, amelyre a háztartásomban már igen nagy szükségem volt. Az a gyanúm, hogy a horoszkóp a Bourjois szempillaspirálra gondol, bár még vacillálok, meglehet, inkább a szájfényről van szó.

Egy nehéz nap méltó befejezése...

...a tejbegríz és a szex, vagy ő, aki férfim nyelvén szólva, darakása, amit én nem szeretek, mert olyan kemény, durva, koppanó hangzása van, a tejbegríz dallamosabb, kedvesebb szó. Ha jól összeszámolom, évente cirka egyszer eszünk tejbegrízt, ezért meg kell adni a módját, a szertartásom most sem maradhatott el: Miután az alant somolygó sztártejbegrízt biztosítottam arról, hogy tündöklése csak egy fotó erejéig tartott, parányi vajdarabkákat dobáltam bele az arcába, a szemét és a száját ipari mennyiségű kakaóporral tettem felismerhetetlenné, aztán szépen elkezdtem kanalazni a széléről, gyönyörű koncentrikus köröket leírva, biztos körző voltam előző életemben, csak türelmetlen óvodások vágnak bele in medias res, na meg ő, aki férfim, aki jól összekutyulta a fahéjjal és a féltve őrzött fahéjas forró csoki porommal (!) megszórt darakásáját és csak utána állt rá a gabonakörökre darakásakörökre, oda is súgtam neki, hogy tejbegrízbarbár, de azért szeretem.

A végjátékban némi tejszínt locsoltam a már-már kész tejbegrízhez, szerintem lágyabb lett, így már alkalmatlan a betonozásra. A tippet a tévépaprikás magazinnak köszönöm - köszi!

Női táska

Mióta nagyobb táskával járok-kelek a városban (nem, nem a szemem alatt hordom, a vállamon), evidens, hogy állandóan nehéz, hiszen a nagyobb táskába pl. vastagabb könyv fér, erre varázslatos női logikám igába hajtása nélkül is rájöttem, pusztán tapasztalati úton – a Vörös Oroszlán gyűrődés-szuszakolás nélkül eltűnt benne. Az utóbbi két-három napban azonban az evidencia határozottan súlyossá vált, szokatlan vehemenciával húzta a vállamat-hátamat, úgyhogy kíváncsiságtól hajtva alámerültem táskám legmélyebb bugyraiba, egy kiéhezett aranyásó megszállottságával túrtam egyre mélyebbre és mélyebbre, vajh mi a fene nehéz ennyire. Nos, ne firtassuk, mi mindent vagyok képes magammal hordani szórakozottságból/lustaságból/feledékenységből (a helyes válasz aláhúzandó), egy kiszuperált harci tankot is simán, legyen elég annyi, hogy néhány napig másfél kiló krumplival a vállamon flangáltam és baromira nem tűnt fel. Lassan visszasírom azt a napot, amikor a metrónál a ’A bérletét legyen szíves…!’ felszólításra teljesen véletlenül csak egy halkonzervet húztam elő a táskámból.

Bubamaráztunk

Mazo jellemmel vertek áldottak meg az égiek, úgyhogy végül hármasban mentünk a Boban & Marko Markovic Orkestar koncertjére - ő, aki férfim, én meg a kegyetlen halántékszaggatással feltupírozott fejfájásom. Gondoltam, majd elmúlik magától, ha meg nem, ásványvíz és csokoládé lapul a táskámban, illetve ő, aki férfim masszírozhatja a nyakamat a koncert alatt is. A MüPában kaptam perecet, hátha csak az éhségtől olyan a fejem, mintha éles késsel nyiszatolná az agyamat egy barbár hentes, meg rácsodálkoztam az öntisztító vécére is, sajnos egyik sem mulasztotta el a fejfájást. A koncert első tíz-tizenöt percében megtapasztalhattam, hogy a barbár hentes nyiszatolásánál van rosszabb is, egészen konkrétan az, amikor az összes trombita és dob és általam nem ismert egyéb fúvós hangszer max. hangerőre kapcsol - és szünet nélkül remegteti védtelen, cudarul megkínzott agysejtjeimet. (Mondjuk, inkább ez, mint egy fejemen áttipegő orrszarvúcsorda.) A csoki, a víz és a masszázs végül eltompította a fejfájást, ebből is látszik, milyen jó vagyok alternatív gyógymódokból. A koncert alatt újfent megállapítottam, hogy mediterrán jellegű véremben valószínűleg gond nélkül kimutatható a midichlorian balkáni vonal is, imádom Bobanék zenéjét. Ha meghallom, legszívesebben felpattannék és táncolnék és táncolnék és táncolnék… Mivel mostanában gondjaim vannak a felpattanással és a táncolással, nem zavart, hogy ülnöm kellett és ezáltal visszafogott tombolásra kényszerültem a Bubamara, az Ederlezi, a Kalashnikov és a többi kedvencem alatt, a nyugdíjas módi is szórakoztatott, a mellettem ülő hatvan-hatvanöt körüli bácsival együtt ráztuk a fejünket a vadabb ritmusokra, és nagyon tudtam örülni annak, hogy a koncert végére nem fájdult meg a derekamhátamlábam. A srácok majd’ három órán át zenéltek, szívvel-lélekkel és humorral, igazi örömzenét kaptunk. Szerencsére a közönség nem az a sznob fajta volt, zsibbadtra tapsoltuk a tenyerünket, énekeltünk is, igaz, zsé kategóriás kórusunk hamisan szólt, nem leszünk Celine Dion előzenekara, na és. Marko egyébként simán lejátszotta az apját, úgy sejtem, trombitával a kezében született, az a srác zseni, maga a megtestesült zene, hihetetlenül tehetséges, ha például csak tizedennyire értenék a gasztronómiához, sok-sok Michelin csillaggal kitüntetett éttermem lenne Párizsban, még a homlokom közepére is kapnék egyet. A legkisebb dobos szintén elvarázsolt, szenzációs dolgokat mutatott, én spec eleve arra képtelen lennék, hogy a jobb és a bal kezemmel egyszerre más-más ütemet verjek, ráadásul szemmel követhetetlenül gyorsan. Abban meg van valami megkapó báj, amikor százkilós fúvós mackók táncszerű mozdulatokra vetemednek. A koncert után napokig csengett a fülem és vattaszerű puhaságon szűrődtek át hozzám a külvilág zajai. Most már nem bánom, hogy nem jutottam el az Emiliana Torrini koncertre – nem bírtam volna hallójárattal.

P.S.: A koncert után azon merengtem, vajh aki ennyire szépen bánik a hangszerével és ilyen csodás dolgokat csihol ki belőle, rájött-é már arra, hogy valójában a nője is hangszer, és ha igen, bánik-é úgy vele, mint az élettelen hangszerével.

Matthew és a koncertdizájn

Ezúton szeretnék köszönetet mondani kedvenc istennőmnek, Aphroditének, ha te nem vagy, drága Aphi, remélem, nem bánod, hogy így nagy boldogan leaphizlak, szóval, ha te nem vagy, drága Aphi, kedden nem estem volna szerelembe egy Bourjois orczapirosítóval (a Halle Berry parfümmel ugyan megvárhattad volna az októberi fizetést, azért nem haragszom, tényleg nem, majd érzéki illatfelhőbe burkolózva majszolom a vajaskenyeret). Alig landolt a kosaram alján a pirosító, rögtön mellettem termett az agitátorbőrbe bújt sminkes, gondolom, árgus szemekkel leste a Bourjois pult körül ólálkodókat, és bűbájosan mosolyogva megdicsérte az ízlésemet, majd még mindig bűbájosan mosolyogva közölte velem, hogy ha megveszem a kosaramba tett B. terméket, ajándéksminket kapok. Nagyon tudok örülni a váratlan jutalomfalat(ok)nak, amúgy is megvettem volna a cuccot, úgyhogy szépen időpontot egyeztettünk. Mivel hihetetlenül bátor és vakmerő vagyok, jól kitaláltam, hogy a ma esti koncert előtt ejtsük meg a sminkelést - ha esetleg rosszabbul festene ki engem, mint saját magát, nyugodtan hazasettenkedhetek a bokrok mögött, lemoshatom az ajándékarcomat és marad időm egy új felmázolására.
A műtét sminkelés jó hangulatban zajlott, a legelején kétszer szívinfarktusközeli állapotba kerültem, a továbbiakban azonban már zökkenőmentesen szépültem. Először akkor vert le a víz, amikor alapozás után arra kért a sminkes lány, hogy nézzem meg magam a tükörben, így is tettem és majdnem eldobtam a tükröt, mert a bal vállam felett egy pasi bámult baromi közelről, napbarnított és jóképű, de abból a nyálasabb fajtából. Mielőtt borogatás után tapogatóztam volna, jobban belenéztem a tükörbe és azt láttam, hogy a bizalomgerjesztően mosolygó faszi egészen konkrétan Matthew McConaughey és tényleg engem bámul - a mögöttem felállított poszterről. Jó, hát nem kérek tőle autógrammot, na. Másodszor azért akart leállni a szívem, mert a sminkes lány fekete ceruzával kezdte kihúzkodni a szememet, az meg nekem csak igen ritkán áll jól. Most ezen ritka pillanatok egyikéhez volt szerencsém. Lélekben felkészültem arra, hogy a sminkes lány megállás nélkül a Bourjois-t fogja ajnározni, szerencsére ezen a vonalon visszafogta magát, viszont nagyon kedvesen válaszolt a vakolásban való járatlanságomról árulkodó kérdéseimre, egész sok mindent megtudtam a sminkelés fehér foltjairól, pl. a satírozásról-maszatolásról, például, meg hogy miért oda ecsetelte fel az alapozót, ahová és ilyenek. Ő, aki férfimnél nagy sikert arattam kipingált orczámmal, bár ő reggelente is gyönyörűnek lát, smink nélkül, álomillatúan, párnagyűrt arccal.

Villanyszerelőre várva... fenem a péklapátomat

A villanyos ember azt mondta ő, aki férfimnek a telefonban, hogy mi ebből élünk, én meg elhittem, hogy ez azt jelenti, mindenféleképpen jönni fog, mert hát ebből él, és vártam reggel kilenc és tíz között... aztán tíz után... aztán tizenegy előtt még mindig... aztán negyed tizenkettő körül nem vette fel a telefont. Azóta sem jelentkezett. Nagyon szeretném tudni, hogy lehet élni a semmiből.

Úgy tippelem, jövő tavaszra csak összejön a sütő beüzemelése. Egyébként nem tudom, minek izgulok, húsvétkor is lehet karácsonyfa- és hóemberfigurás mézeskalácsot sütni, éljen az extravagancia.

Az úgy volt, hogy két tojásfejű beszabadult a konyhába...

Ímé, életem első krumplistésztája. Pirított hagymás-szalonnás alapra dobtam a krumplit, mert szeretem az ilyen huncutságokat. Majdnem olyan jól sikerült, mint az apai nagymamámé - gyerekkorom óta őrzöm magamban az ízét. Kovászos uborkával ettük kint a telken, a nagymamám nyaranta a szőlőlugas alatt terített, amikor beleharaptunk, nagyot roppant a kövér uborka, a leve meg végigcsorgott az állunkon. Harminckét évig nem jött rám a krumplistésztacsinálhatnék. Érdekes dolgok ezek.

A fotó megfáradt krumplinyomómnak állít örök emléket, respect, te kis tojásfejű, te.

P.S. (14:32): Hümmm, finom langyosan is.
P.S. (15:01): Hidegen sem rossz.
P.S. (15:42): Nem kellene megennem egy egész lábos krumplistésztát... Jó, akkor csak a megpirult szalonnadarabkákat csipegetem ki.
P.S. (15:48): Valaki szóljon rám, hogy ne lopkodjak tovább! Hé, valaki!

Találós kérdés

Ha Az Élet személy lenne és ott állhatnék vele szemtől szemben, megkérdezném tőle halkan, alig remegő hangon, nem vádlón, csak magyarázatot remélve, hogy miért... miért pont a gyereket... szóval... a munkahely, a lakás és a gyerek közül miért pont a gyereket vetted el tőlem, Élet, miért? A másik kettőt habozás nélkül odadobtam volna érte.

Tudom, rengeteget kell még tanulnom magamról és a világról, de értettem volna egy kicsit kevésbé kegyetlen leckéből is.

Különbség

Van olyan ember, aki önfeledten gyönyörködik egy majd' félmillió forintos kávéfőzőgépben és vagyok én, aki az ugye, milyen szép?-nél diplomatikusan hümmögök egyet arany középút gyanánt 'minek rondítsak bele más örömébe' alapon, a szorosan egymás után következő nem lenne jó neked is egy?-nél és a kérd meg a férjedet , hogy vegyen neked!-nél viszont már határozottan fogalmazok, bár még mindig nagyon aranyosan mosolygok: az ára jobb lenne, tudod, ebből a zsák pénzből befejezhetnénk a lakást, nyaralnánk egyet, ha ügyesek vagyunk, talán megmarad pár forint. Helytelenítő szájhúzás a reakciója, hja, minden évben Kenyában telel néhány napot-hetet, neki annyi a kávéfőző, mint nekem az Alexandra akciós könyvei, kicsit lesajnálóan néz, nem, nem is igazán a lesajnál a jó szó, inkább azt mondom, úgy néz rám, hogy látom rajta, el sem tudja képzelni, miért fosztanám meg magam gondolkodás nélkül egy majd' félmillió forintos kávéfőzőgép látványától és miért választanám helyette azt a mocsatos pénzt, pfujjj. A férjemet már ki sem javítom, felesleges, hiába mondom el többször, hogy nem, nem a férjem, mindenki, aki látott már minket együtt, akár régi barát, akár új kolléga, a házas címkét ragasztja ránk, ő, aki férfimre és rám. Csak tudnám, hogy ez jót vagy rosszat jelent.