A négy nővér

Cukiság rovatunk mai szereplői: Charlotte, Jane, Blanche és... Sinéad O'Connor.

P.S.: Katt - és egész nagy lesz.

Ijedtség ellen

Álmomban Chilében bicikliztem, valami nem túl széles lebetonozott ösvényen, a hajamba belekapott a szél, a hátamat melengette a nap, a buszokról meg dudáltak, hogy nyugodtan pattanjak fel, elvisznek egy darabon, én azonban rendületlenül tekertem tovább és élveztem a szelet-napsütést - és a biciklizést. Úgy tűnik, ébren rendesen megijedtem ettől a számomra igen szokatlan testmozgástól és a zsírégetés tényétől meg mintha izomlázam is lenne, mert reggelinél a snidlinges ricotta és a rozskenyér mellé hirtelen felindulásból szeltem az egyik kolléganőmtől kapott abált szalonnából is. Álomfejtők, ide!

P.S: Jut eszembe, kedves szalonnaguruk, az abált szalonnát mondják abárolt szalonnának is, ugye?

Megfontolt ajándékvásárlás és egyéb furfangok

A hó és a szabadság kimondottan jót tesz nekem, ma üdén és frissen róttam a boltokat, vadállatbőrbe bújt embertársaimmal szemben rendkívül elnéző voltam, például nem vágtam orrba a lökdösődőket, tolakodókat, elsodrókat, amikor a lábamra tiportak vagy a bordáim közé könyököltek, egyetlen bazdmeget sem morzsoltam el a fogaim között (csak gondolatban) és a kretén megmozdulásokat sem sújtottam gyilkos pillantással. (Jöhetnek a piros pontok.) Már csak a saját készítésű ajándékok vannak hátra, meg ő, aki férfim meglepetését kell összehoznom a jövő héten, aztán átadhatom magam a takarításnak, főzésnek, sütésnek, csomagolásnak, díszítésnek. Ja, ablakot is kellene pucolni. Mondjuk, ha nem lesz kedvem időm, akkor csak azt fényesítem ki a nappaliban, amelyik elé beállítjuk a karácsonyfát, az égők-díszek úgyis elvonják a figyelmet a többiről. (Vagy fenyőerdőt veszünk a nappaliba, garantáltan eltakarja az ablakokat. A függönyünkre még nem sikerült rátalálnuk, ez így karácsony közeledtével igazán pech.) A takarításba is csak módjával akarom belevetni magam, ha nagyon kifáradok a főzésben-sütésben és a csomagolásban, a nappali kivételével bezárom az összes szobaajtót és a "Danger - Chaos inside" vagy a "Danger - Under construction" táblát akasztom a kilincsre. Egyébként nagyon várom már, hogy a család kamaszának és a combig-hasfalig érő generáció tagjainak odaadjuk az ajándékokat, mert direkt olyasmit vettünk, ő, aki férfim meg én, ami nagy örömöt okoz nekik - és amivel mi is nagyon szeretnénk játszani. Most értek abba a korba, amikor jöhetnek a macerásabb legók, a logikai játékok, a társasok. (A kamasznak szánt ördöglakat mellett a dínótojás tetszik a legjobban, ezt az egyik dinóőrült manó kapja: A tojásból ügyesen ki kell vésni a belerejtett, sötétben foszforeszkáló dinót. Jó, nem túl autentikus, de egy nagycsoportos számára kész csoda. Saját magamnak meg hamarosan találok valami enyhítő körülményt.) Persze, azért arra majd vigyázunk, hogy a fa alatt ne tépjük ki azonnal a gyerekek kezéből az ajándékaikat, hadd örüljenek nekik két percet egy kicsit. Szeretném megállni azt is, hogy felbontsam az ajándékcsokikat, nos, nem lesz egyszerű. Ha már a lelkierőnél tartunk, bevallom, kihívásnak érzem még a speciális kókuszgolyógyártást, életem első ilyenje lesz. A bioboltban vettem gluténmentes keksztekercsport (elég vadul hangzik, tudom), az eladó azt állította, igaz, nem túl határozottan, hogy kókuszgolyóhoz is remek. Kudarc esetén bevetem a B-tervet: A vajat eltesszük a pirítóshoz, külön elnyaljuk a baracklekvárt és a kakaóport, a kókuszreszeléket meg a világító dinó alá szórjuk - műhónak.

Ööö... úgy érzem, ég az adventi koszorúm, szóval, itt most pont.

Csirke a hóban

Az megvan, amikor Bridget Jones befüvezve át akarja ölelni Hugh Grant nyakát a tengerparton, de elzuhan, majd némi meglepett röhincsélés után a hátára fordul és kezét-lábát mozgatva angyalkát rajzol a homokba? Na, pont ilyet szeretnék én is. Mármint nem füvezést és nem Hugh Grant ölelgetését, hanem az angyalkát, és nem is homokban, hanem hóban. Merthogy most úgy szakad a hó, hogy hazafelé alig bírtam nyitva tartani a szememet, kismillió hópehely ostromolta az arcomat. Percek alatt hullt bokáig érő puha hó, olyan jó lett volna belefeküdni és angyalkát rajzolni. Persze, előtte levettem volna a hátizsákomat, hogy ne törjem rommá a piacon vett mézes üveget, sanszos, hogy ő, aki férfim nem túl szívesen szedegetne üvegszilánkot a hátamból. Sajnos, itt nincs túl sok hely az angyalos performance számára: Feküdhettem volna a minijátszótérre, a hinta alá, ami azért nem olyan filmjelenetszerű, aztán ott a bokrok alja, tele kutyaszarral, ez sem igazán vonzó. Eldobhattam volna magam az úttesten is, a gond csak az, hogy az arra járó kocsiknak köszönhetően nem csak rajzoltam volna az angyalt - én magam lényegültem volna át angyallá, ott, a hóban.

Megihletett a magmix

csibike: Kitaláltam egy viccet, mondom, jó?
ő, aki férfim: Jó.
csibike: Hogy hívják a félős diót?
ő, aki férfim: ...
csibike: Paradió.
ő, aki férfim: Én is kitaláltam egy viccet.
csibike: Na, mondd.
ő, aki férfim: Hogy hívják a félős kisállatot?
csibike: ...
ő, aki férfim: Parapet.

P.S.: Mi ezen tényleg röhögtünk.

Arról, hogy ebben az évben ez az utolsó munkanapom

Ebben az évben ez az utolsó munkanapom.

Folyt. köv.: Például az, hogy...

... nem mentem el a céges disznóvágásra, mert lélekben vega vagyok. Nekem a hús a szépen megpucolt csirke- vagy pulykamellet jelenti, bár az utóbbi időben már karajjal is bírtam dolgozni. Tősgyökeres lakótelepiként egyetlen malacot ismertem, a perselyemet, holmi élő vagy levágott-széttrancsírozandó sertéssel nem futottam össze és nem is akarok. Jó, a hurkát és a kolbászt szeretem, de inkább ne lássam, hogy készül. Lakatlan szigeten éldegélve sem tudnám bántani a malacot vagy a csirkét, táplálékszerzés céljából pláne nem, inkább elnevezem őket mondjuk Lajosnak és Rozinak és beszélek hozzájuk.
... kedvenc főnököm ma szó nélkül megengedte volna, hogy itthon maradjak ő, aki férfimet ápolni. Határidős melók miatt mentem csak be. A főnököm egyébként ufó, tuti, mert olyat is csinál, hogy elismeri a munkámat, megdicsér, figyel a sérvemre, ilyesmi. Ja, az is fontos neki, hogy gondozza az embereiből kovácsolt közösséget.
... jó a fizetés és mindenféle egyéb juttatás. Szerintem a cég is ufó, mert tisztában van az anyagiak motiváló erejével, nem várja el, hogy pl. adott esetben a nagy semmiért áldozzam fel a szabadidőmet/családomat a munka oltárán és még örüljek is ennek a lehetőségnek. Szeretetből képtelen vagyok túlórázni, meaculpa ésatöbbi, meg abból a számlákat sem lehet kifizetni.
... a kolléganőimmel Mikulás-nap (és a többi ünnep) alkalmából nagy röhögések közepette csokikat-sütiket csempészünk egymás asztalára, kedvenc főnököm meg karácsonyi kaktuszt és egyéb meglepetéseket. Mindig van valami apróság. Karácsonyra albumot kapott tőlünk, Egyiptomról, örömében fülig ért a szája.
... itt végre kapok olyan munkát, ami kihívás számomra. Első pillantásra messzire menekülnék tőle. Másodikra is. Aztán a harmadikban megpróbálom megoldani... és sikerül.
... a lányokkal-fiúkkal lelkesen teszteltük az eszméletlenül guszta karácsonyi hidegtálakat. Nem mindegyik bigyóról tudtam, mi az, de finom volt és azóta sem hánytam ki. Melóban is alkalmazzuk a csapatmunkát - és ott sem hányok. Sőt. Fel tudok nézni kollégákra, például a hihetetlen munkabírás és jófejség miatt.
... olyan emberek vesznek körül, akikkel lehet beszélgetni. Nem pletykálni és fikázni, beszélgetni. Nem kell újra és újra gyenge poénokat, lerágott sztorikat hallgatni, tartalma van a csevejnek.

Még sorolhatnám, miért jó a kedvenc munkahelyemen. Tudod, mi az érdekes? Biztos vagyok abban, hogy hiába Kánaán, nem itt fogok megöregedni. Megérzés és a horoszkópom is ezt mondja. Még nem találtam meg a végső helyemet, valahol vár rám valami olyan munka, ami csak az enyém. A hivatásom. Ki nem használt, mélységében meg nem élt erőforrásaim, adottságaim, energiáim vannak. Rengeteg ötlet, vágy, álom kavarog bennem, ki tudja, melyik válik valóra néhány év múlva - vagy melyik szárnyalásom miatt esek pofára. De legalább megpróbálom.

Eszembe jutott...

Tavaly ilyentájt gályahelyi kisfőnök vért izzadva próbált éves értékelésnek csúfolt valamit adni a munkámról és rólam. Volt egy verziója az éves értékelő beszélgetés előtt, mert még nem ismerte az álláspontomat, aztán lett egy verziója az éves értékelő beszélgetés után is, mert nem azt kapta tőlem, amire számított. Az éves értékelőizén nem vettem elő a kedvesebbik énemet, sőt, igen karcosan fogalmaztam, elmondtam, miről mit gondolok és ott szúrtam, ahol nagyon fájt neki - rosszul tűröm, ha hazugságokkal próbálnak betörni, előbújik belőlem a kíméletlen. Feszítettem azt a bizonyos húrt és örömmel pattintottam el. Gondolhatod, ezek után mennyire sikerült személyesre-elfogultra az értékelés második verziója. Nagyon. Maga a "beszélgetés" egyébként rém vicces volt, remekül szórakoztam az időközben nagyfőnökké feltört kisember és a sebtiben utódjává kinevezett hű apródja előadásán. Szánalmasat alakítottak. Azóta megértettem a gyenge produkciót, nehéz helyzetet éltek meg szerencsétlenek, pusztán a kinyomozott régi blogom két-három hisztériás kolleginára gyakorolt hatása miatt olyasmiket kellett állítaniuk, amivel meggyőzően bizonyíthatták a maguk számára, hogy fekete bárány vagyok. Nagyfőnök gyáva és gyenge volt ahhoz, hogy kirúgjon, mondjuk, egy blog miatt vicces lett volna, bár akkor legalább csöppet fel tudok nézni rá, igen. Mondtam neki, hogy rúgjon ki, még vigyorogtam is hozzá - ott helyben nem mert, pedig előbb szabadultam volna. Bevallom, legjobban azt a pillanatot élveztem, amikor előre megfontolt szándékkal úgy tettem, mintha maradni akarnék és eszem ágában sem lenne felmondani. Le kellett volna fotózni azokat a döbbent arcokat, remek jelenet volt. Hazudtam, igen, és nagyon élveztem. Nyár vége óta egyezkedtem már egy céggel, plusz álláskereső oldalakra regisztráltam és önéletrajzokat küldözgettem, mert tudtam, hogy a gályahelyről muszáj lépnem, nem dekkolhatok ott tovább, megfojt az unalmas munka és a közösség hiánya és még sorolhatnám. Fulladtam, levegőre vágytam, elszürkültem - kár, hogy a biztos melótól nehéz megválni, hiába szar. A főnöki komédia után gályahelyi életem legszabadabb pillanatai következtek. Tudod, amikor azt várják tőled, hogy összeroppanj és megalázkodj, te meg szárnyalsz és kivirulsz és jól érzed magad, na, az csúcsszuper érzés. Csak azokat a kollégákat és külsős embereket sajnáltam, akikkel nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki az elmúlt évek során. Nem töröltem semmit a blogomból sem akkor, sem később, nincs titkolnivalóm. Blog, hálás vagyok neked, köszönöm.
Jövő ilyentájt munkahely-munka kapcsán teljesen más fog eszembe jutni, erről nemsokára vések fel ide valamit, csak most muszáj innom egy forrócsokit, az ablakon keresztül besurrant némi hideg.

Parfüm: Egy csirke története

Van nekem egy parfümöm, amit tulajdonképpen nem akartam megvenni, és ezt a parfümöt nem úgy nem akartam megvenni, mint például a Lindt narancsos étcsokiját, hogy tulajdonképpen meg akarom venni, hogyne akarnám, mert szeretem, de beindult nyáltermeléssel, a narancsos étcsoki illatával az orromban és a mérleg kijelzőjével lelki szemeim előtt azt mondom a józanabbik énemnek, hogy nem, nem vesszük meg, ugye, mert nagy lesz a seggem és bikini helyett majd zsákban fogok strandolni, a józanabbik énemre azonban ilyenkor nem lehet számítani szerencsére (?), Hülye vagy? Vedd csak meg rögtön, majd letornázod! felkiáltással bűnözésre biztat, holott ő is nagyon jól tudja, hogy a szobabiciklink egy ideje inkább fogasként funkcionál, mintsem sporteszközként, szóval, az a lényeg, hogy ezt a parfümöt tényleg nem akartam megvenni, mert a kosaramba pakolás és a fizetés előtt öt perccel még nem is tudtam, hogy létezik. Hogy mi történt abban az öt percben? Ez:
0. perc: Épp valamelyik Douglasban ténfergek a polcok között, új illatot keresgélek a régi, bevált mellé. Erről az új illatról egészen konkrétan annyi elképzelésem van, hogy legyen más, mint a régi. Így kicsit nehéz dönteni, ja. Ilyenkor hagyom magam befolyásolni, mondjuk, a külcsín által, valami fogjon meg az üvegben, színe, formája, ilyesmi. Alapszabály, hogy drága cuccot próbaként sem fújok magamra, mert mi van akkor, ha megtetszik, ugye. Reménytelen szerelemmel nem fájdítom a szívemet. Alapszabályomat a havi kajapénz vs. drága parfüm viszonyában nyugodtan nevezhetjük életösztönnek is. A pénztárcámhoz szabott ismeretlen illatokat sem kapdosom le meggondolatlanul a polcról, előfordulhat, hogy az illatkompozíció döglött patkány szagát idézi, én meg nem gyilkolom felelőtlenül a szaglósejtjeimet.
1. perc: Megállok egy tömény vaníliás parfümcsoda mellett, önfeledten szagolgatom. Imádom a vaníliát, de nem tudom elképzelni, hogy kizárólag vaníliába burkoljam a korpuszomat, gyümölcs sem szeretek lenni, például. Sütésnél viszont percekig bírom szimatolni a vaníliás cukor zacskóját, annyira finom.
2. perc: Míg én vaníliával tunningolom a szervezetemet, két tinipubertáskamasz zuhan mellém a semmiből. A lány valami irritálóan magas hangon azt csacsogja a srácnak, hogy nézd, ez a kedvenc parfümöm, lekapja a polcról, baszottjó, nyomatékosít verbálisan, és spricc-spricc, már magára is fújt belőle három litert, csak a villanó keskeny üvegcsét látom a szemem sarkából. A fiú udvariasan hümmög, szerintem nem kap levegőt.
3. perc: Én sem. A parfümfelhő agresszíven támad, csípi a szememet, erőteljesen könnyezni kezdek, tüsszögök egyet-kettőt, félvakon papírzsepi után tapogatok a táskámban. A tesztüvegcse visszakerül a polcra, a kamaszok elhúznak mellőlem, csak én maradok ott meg a lassan oszló illatfelhő, hármat lépek oldalra, hátha ezzel a ravasz trükkel becsapom a levegőben úszó nyálkahártyairritátort. Mázlim van, kikerülök a gyilkos hatósugárból. Remélem, a csontomról nem marja le a bőrt.
4. perc: Orrfújás-szemtörlés után újra életképesnek érzem magam. Hirtelen finom illat kúszik az orromba, könnyű, lágy, kellemesen édes. Nézek jobbra, nézek balra, sehol semmi illatpróbálgató egyed, hajlok arra, hogy a kamaszlány által világra segített agresszív illattömb utolsó morzsái értek el hozzám. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez egy és ugyanaz a parfüm.
5. perc: Leemelem a polcról a tesztpéldányt, a csuklómra fújok egy leheletnyit és... várok. Létezik, hogy egészen szolid adagban parfüm, ipari méretekben méreg? Aha, létezik. Pink Sugar, olvasom a címkét és gratulálok a név kiötlőjének, ennél még három pohár bor után is jobb nevet találok, pedig abban az állapotomban már valamivel kevésbé vagyok ötletes. A név miatt ugyan fanyalgok, az illatmorzsa azonban pillanatok alatt meghódít, gyorsan a kosaramba rakok egy nyalókaszínű dobozt és a kasszához sietek.
Igazából nem tudom, milyen illatom van, ha ebből teszek magamra. Nincs benne semmi tömény, nehéz, testes, inkább jókedvű, vidám, bolondos illat. Télre kiváló - nyáron nincs kedvem begerjedt méhecskékkel kergetőzni. Egy pötty ide, egy pötty oda. Ennyi. Nem vagyok az a típus, akinek az illatfelhője előbb fordul be a sarkon, mint ő maga. Á. (nőstény) ma reggel egyszerűen cukorkának mondta, L. (hím) ma délelőtt fahéjnak. Amikor bejöttek a szobámba, rögtön azt kérdezték, mi ez a jó éspervagy finom illat és várakozóan néztek rám. Egye fene, ma jó leszek embertársaimhoz, gondoltam, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzájuk, valószínűleg az én parfümömet érzik, vegyenek szagmintát. Azt érezték, igen. A nap folyamán még sokan keresték fel a szobámat, mindenki másnak érezte azt a két cseppet: Volt olyan, aki karamellaillatot szimatolt a levegőben, volt olyan, aki vaníliát vagy narancsot, J. (hím) meg csokoládét. Megfigyeltem, mindenkinek csillogott a szeme, ahogy a levegőbe szagolt és el is mosolyodtak a karamell, cukorka, narancs, vanília, csokoládé, fahéj beazonosítása után. (A parfümömmel boldoggá teszem a munkatársaimat, hö.) Nem éreztem úgy, hogy kismillió emberkével kellene megszagoltatnom magam, nem vagyok én ibolya, meg ugye nem mindegyik fontos emberrel vagyok pajtásviszonyban, ezért a Jajj, de finom illat van itt nálad!-ra válaszul csak titokzatosan mosolyogtam, legalábbis én titkozatosnak szántam a mosolyomat, de lehet, hogy J., aki csokiillatot érzett a levegőben, inkább undoknak mondta volna és azt hihette, dugdosom előle az eszméletlenül finom illatú csokimat, mert nem akarom megkínálni.

Majd holnap tovább tesztelek, bár az a gyanúm, ez embereken végzett kísérletnek számít, de erről csitt.

Fejszét!

Kedvenc munkahelyemen késő délután azt sikerült belemondanom a telefonba, hogy sürgősen szükségem lenne egy fejszére. G. némi döbbent csend után csak annyit mukkant vissza a vonal másik végén, hogy jó, és lecsapta letette a kagylót, így nem tudtam megosztani vele azt az infót, hogy nyugi, a leendő emeleti karácsonyfánk megfaragásához kell, nem gyilkolni. Remélem, ha holnap összefutunk, azért köszön majd.

"There’s a hero if you look inside your heart..."

A bookline „Kedvezmények Arany Hete” című hírlevelét megnyitás nélkül töröltem a levelezésemből, belesajdult a szívem, igen. (A likvidálás előtt néhány másodpercig az 'erős vagy, csibike, meg tudod tenni' mantrával acéloztam a lelkemet.)

Hihetetlen hatékonysággal őrzöm a fizetésemet így karácsony előtt.

P.S. (19.08): Megkaptam "Az Ön személyes bolti kedvezménye" névre hallgató hírlevelüket is. Villámgyorsan kikukáztam, képzelheted.

Anya lettél

Igen, anya lettél, látom rajtad, valahogy más az arcod, ismerős-idegen, meséled a fiad születését, én meg hallgatlak és a régi-új vonásaidat nézegetem, szépek az újak, anyavonások, tetszenek nagyon, tudod, megsimogatnám őket, ha nem félnék, hogy ettől a bensőséges mozdulattól kicsordulna a könny a szemünkből, egymást ölelve, mosolyogva hüppögnénk a kórház folyosóján, két felnőttnek mondott nő egy pici baba mellett. Másként csillog a szemed is, igen, rám úgy nézel, ahogy szoktál, huncut-pajkosan, mint legutóbb a fagyizóban, a békésen szuszogó pici babára azonban már az édesanyja tekint.
Én nem tudtam, hogy ilyen parányi egy újszülött. A fényképeken valahogy olyan nagynak látszik minden párnapos emberke és hát nevetve mondod, hogy hurkás-tokás és hogy jó húsban van, mégis hihetetlenül csöpp ember a kisfiad. Csak ámulok, hogy a feje elférne a tenyeremben. Talán meg sem merem érinteni, még fájdalmat okozok neki. Tudod, azért hülyén érezném magam, ha csak az első születésnapja után venném kézbe. Majd nyugtass meg, hogy nem roppan össze a karomban.
Tegnap olyan erővel tört rám az irántad érzett szeretet, hogy beleremegtem: Kitoltad a fiadat a szobából, közel az üvegajtóhoz, hogy rácsodálkozhassunk minden apró rezzenésére, anyaként álltál mellette és ez a kép nagyon megérintett. Anya vagy. Te, A Barátnőm. Néztelek és úgy tűnt, mintha csak nemrég lettünk volna kisiskolások, mintha csak nemrég firkáltunk volna egymás titkos naplójába, mintha csak nemrég készülődtünk volna a farsangi bálra, mintha csak nemrég pusmogtunk volna életünk nagy szerelmeinek hitt kamaszgyerekekről... Hogy is hívták őket? Zoli és Gergő? Pillanatok alatt múltak el a minket összekötő évtizedek, ugye? Boldog vagyok, hogy majd elmesélhetem a kisfiadnak, milyen volt az édesanyja gyerekkorában. A vagányabb részekről egyelőre hallgatok, megígérem.
Péntek óta még nagyobb hangsúlyt kaptak Az Élet valóban fontos dolgai. Péntek óta új fejezetet írunk a közös történetünkben. Péntek óta őrzöm a neked vett napilapokat, hogy eltehesd emlékbe a fiad születésnapján megjelenő híreket. Péntek óta hol magamban, csendesen mosolyogva ünnepelek, hol ujjongva belekiabálom a világba: A Barátnőm anya lett.

Nagyon boldog, szép életet kívánok nektek.

Világjárós szombat

Hullafáradtak vagyunk, ő, aki férfim meg én, ami nem csoda, hiszen egy nap alatt jártuk meg a Budapest-Korfu-London-Budapest távot. Nem, nem igaziból, csak szimuláltuk a repülőutat, sajnos. Történt, hogy ő, aki férfimet idén is élménnyel leptem meg a szülinapján. Persze mellettem minden egyes perc élményszámba megy, szóval, nem kellene különösebben törnöm magam, a jeles napokon azonban szeretem nem hétköznapi ajándékokkal elbűvölni ő, aki férfimet. Így esett, hogy némi netes kutatómunka után rábukkantam a feldobox.hu-ra és kicsi szívem megvidámodott vala az ajándékötletek olvastán. Ő, aki férfim előző életében pilóta lehetett vagy búvár, ez utóbbiról majd később, most csak annyit, hogy ő, aki férfim imád repülni és a repülőknek is nagy barátja, ezért igyekszem olyasmivel meglepni, aminek köze van a repüléshez. (Nem, drogot nem kap.) Volt olyan elvadult és naiv ötletem, hogy például a helikopteres városnézés vagy a Besenyeivel egy kör milyen klassz lenne, ami tényleg tök szuper meg minden, csak aranyárban mérik, most már ezt is tudom. Úgyhogy maradt a szimulátor, nagy sikert arattam ezzel is.
A HighFly egészen a világ végén található, bár lehet, hogy egy kicsit még messzebb is, kihalt gyártelep, süvítő szél és ilyesmi, pont az a terep, ahol a filmekben autós üldözés és lövöldözés zaljik, vagy magányos nő menekül valami elmebeteg elől. Kis tévelygés után ügyesen betaláltunk a szimulátor központba, örömmel láttam, hogy sehol egy utcai harc, sehol egy pszichopata, nagyon is kedves srác fogadott minket, lehengerlő stílussal és humorral. Ő, aki férfim pillanatok alatt vérbeli pilótává vedlett át, nem kis büszkeséggel láttam, hogy a fiú információi nyomán úgy kezelte a kismillió világító bizbaszt, mintha itthon is állandóan ilyeneket kapcsolgatna. Ami engem illet, rögtön az első infónál elvesztettem a fonalat, ez cirka az ülésmagasság beállítása volt, ezért inkább a fényképező légiutaskísérő szerepét öltöttem magamra, ebben szerintem nagyot domborítottam.
Ő, aki férfim először budapesti városnézésre indult, egyik hídnak sem ment neki, meg a Dunába sem zuhant bele, a fiú meg is lepődött, milyen profin vezeti a Boeinget, már csak a Besenyei-féle flikkflakkok hiányoztak. Aztán elrepültünk Korfura, hogy megnézzük azt a hidat, ahol nyáron a sok nyomi turistával együtt ücsörögtünk a tenger közepén és a le- és felszálló repülőket lestük baromi közelről, közvetlenül a fejünk fölött zúgtak el, szinte úgy tűnt, megérintjük őket, félelmetes-izgalmas volt. Nagyon vigyorogtunk a pilótafülkében, amikor feltűnt Pontikonissi, az Egér-sziget, ahová romantikusan áthajóztunk. Ő, aki férfim ügyesen landolt a leszállópályán, ez az egyik legnehezebb terep repülős berkekben, ezért ő, aki férfimen kívül ide csak az igazán profi pilóták repülhetnek. A fényképező légiutaskísérő szerepe mellett magamra vállaltam az éljenző-tapsoló utas szerepét is, hálás közönség vagyok, na.
A szimulátoros srác a végén éjszakai londoni városnézésre invitált minket, ő, aki férfim ezt az akadályt is jól vette, nem ment neki sem a Big Ben-nek, sem a Towernek, Ferihegyen meg úgy tette le a gépet, mintha egész életében Boeinget vezetett volna. Jó érzés tudni, hogy ha egyszer Boeinggel kell menekülnünk valahová, számíthatok rá.
Repülés után kicsit visszajöttünk a világvégéről, hogy cápákat nézegessünk a Tropicariumban, ha már úgyis arra jártunk. (Ez persze erős túlzás, de ha már úgyis épp világgá mentünk, belefért.) Ő, aki férfimtől kaptam fehérhasú zöldbékás gumicukrot és füstölőt meg bergamott illóolajat, mert ezek nélkülözhetetlen kellékei a cápanézősdinek, legalábbis szerintem, a tudományos megalapozáson még dolgozom. A Tropicarium érdekes hely, van egyfajta hangulata és tényleg ott úsznak a cápák tőlem tíz centire vagy ötre, nem tudom, mennyire vastag az üveg. Ő, aki férfim itt is nagyon lelkesedett, szóval, nem zárom ki, hogy valami búvárvénája is van, talán Búvár Kund az egyik őse . Csótányokat meg pókokat meg ilyesmi gusztustalan izéket is láttunk, de ha lehet, beszéljünk inkább az elefántokról, azok aranyosak. Mivel álmos vagyok, itt most átváltok képes blogba, jöjjön néhány tropicariumos pillanat, a hangulat kedvéért, az egyik képen épp zaklatok egy fehér valamit:



Összességében jó kis nap volt a szombati és már tudom is, mit kérek karácsonyra: egy pár új lábat, mert a mostanit tövig jártam.

P.S.1: A HighFly-t és a Tropicariumot ajánlom nagyon. (Ingyenreklám, igen, de nem fogok megsértődni, ha valahogy meghálálják. Ööö... köszönöm, cápát azért nem kérek a fürdőkádba.)
P.S.2: Katt a képekre, ha nagyban és el akarod olvasni a megjegyzéseket is. (Mindegyikre firkáltam fent-lent. Na jó, az egyikre nem.)
P.S.3: A blogspot képszerkesztője szar.

Más dimenziók

Ma délután volt egy pillanat, amikor nyúltam a telefonért, hogy felhívjam A Barátnőmet, mesélni akartam neki valamit, de aztán félúton megtorpant a kezem, mert eszembe jutott, hogy ja, nem tudom felhívni, épp szül. Az Én Barátnőm. Szöszögtem tovább a melómon, közben meg azon vigyorogtam, mennyire hihetetlenül más hangsúlyt kapnak így az olyan dolgok, hogy például reggel majdnem fellökött egy idétlen tini, hogy a hidegfront éspervagy hó miatt le akar szakadni a könyököm, hogy végre péntek van és még sorolhatnám. Mindez jelentéktelenné vált, mert A Barátnőm hamarosan életet ad a kisfiának.

Az előző bejegyzés margójára

"... diós-sütőtökös Massa ..."

A hétvége legkellemesebb csalódása

Az fogott meg, hogy a recept alapján masszívnak és iszonyú perverznek tűnt, én meg szeretem az ilyen kihívásokat, mármint ha sütiről van szó, például egy masszív és iszonyú perverz grizzlymedve azért nem hoz lázba. Mondjuk, nem sok hiányzott, hogy a diós sütőtöktorta is pánikszerű menekülést váltson ki belőlem, több ponton is fel akartam adni, de aztán Lajos Mari néni huncut mosolya meggyőzött, hogy érdemes folytatnom. Talán. (A Nők Lapjában mindig ott a sütő-főző mesterember vagy mesterembernő képe a recept közelében, ami remek húzás, személyes lesz tőle a dolog és úgy tűnik, mintha A Mester/Mesternő biztatóan mosolyogna kétbalkezes próbálkozásaim közepette. Remélem, nem azt gondolja magában, hogy úgysem fog sikerülni, te, mínusz százhetvennyolcadik szintű konyhatündér, te.)
Fel is jegyzem a diós sütőtöktorta fedőnevű csirkétpróbáló küldetés kritikus pontjait, hogy legyen hová visszalapoznom a következő nekifeszülésnél:
1. Nem volt itthon elég tojás. Csak kettő. Az elég tojás meg három lett volna. Az az igazság, hogy annyira megörültünk a vasárnapi tojáskrémes reggelinek, hogy lendületből megfőztünk iksz tojást és csak órákkal később derült ki, hogy iksz mínusz egyet kellett volna a lábasba dobálni. Persze, leledzett itthon két tojás, de azok ő, aki férfimben végződtek, akit holmi tojásokért sem bántalmazok, így ő elment a boltba tojásért, mert hős, én meg addig a lecsóhozvalókat aprítottam morgolódva.
2. A sütőtökkel mindig meggyűlik a bajom, hihetetlenül nehezen adja meg magát. Nem tudom, más hogy van a tök feldarabolásával, nekem nem működik, esetleg motoros fűrésszel hatékony lennék, a kis konyhakésem azonban majd' belepusztul az erőlködésbe. Vasárnap egyből ő, aki férfimet hívtam segítségül és ha már benne volt a tökölésben, megkértem, hogy reszelje is le. Szerintem ha majd egyszer már nem szeret, azt onnan fogom tudni, hogy az ilyen tökreszelős kérésemre határozott nemmel reagál és hozzám vágja a tököt meg a reszelőt. Lajos Mari szerint gyíkcsíkformátumúra kell gyalulni a tököt, ezért ő, aki férfim hagyta a kislyukú reszelőt a fenébe és a galuskaszaggatót vetette be, eltanulva leleményes asszonyától (értsd: tőlem), hogy a konyhai eszközök multifunkcionálisak, azaz semmi sem az, aminek látszik és minden használható olyasmire, amire az ember vásárláskor még nem is gondolt. Megjegyzem, jó, hogy nem forgalmazzuk a reszelt sütőtököt, így nem kell ráírni a zacskójára, hogy nyomokban ő, aki férfim jobb hüvelykujjának bőrdarabjait tartalmazhatja.
3. Szolidaritásom jeléül én a citromhéjreszelésnél adtam a véremet, szintén a jobb hüvelykujjból.
4. Kérem szépen, a diós-sütőtökös massza valami bődületesen nehéz, rengeteg anyag van benne, ezért két kevergetés között meg kellett állnom szuszogni és kart pihentetni. Levert a víz, mire összekevertem a mindent a mindennel.
5. Az illatos torta szimatolgatásánál elkövettem azt a hibát, hogy a porcukorral borított részt sikerült megszagolgatnom, ergo felszippantottam némi porcukrot, szerintem látszott a technikámon, hogy soha az életben nem drogoztam. Örülök, hogy nem trüffelgolyókkal díszítettem a torta tetejét, egy olyasféle golyó nehezen fért volna el az orrlyukamban.
A diós sütőtöktorta legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nagyon finom és még annál is finomabb. Vittem be kedvenc munkahelyemre, vagánykodni, meg azért is, mert ipari mennyiségű lett, fogyjon csak mert elmondhatatlanul klassz fej vagyok. Jól megleptem M.-et, csibésztársamat és barátnőkezdeményemet is: A doboznyi torta mellé kapott még kóstolót a zseniális vasárnapi lecsós szeletemből, ugyanis lecsóból épp bevezető-alapozó kurzust tartok neki. (A fullextrás lecsóverziót majd nyáron mutatom meg M.-nek, nem akartam függővé tenni - télen drága a paradicsom.) Nagyon meghatódott, láttam rajta.

P.S.: Nők Lapja, 48. szám. Csányi Sándor somolyog az elején. A fehér cukor felét önhatalmúan barnára cseréltem, legközelebb mind a 400 g barna lesz. Ez a kis helyes zikkurat a sütim, csak szólok, ha esetleg nem tudnád beazonosítani.

Hoppá!

Azt hiszem, ha a Kaméleon c. filmhez hasonlóan a takarító egy-egy ünneplés után átmazsolázza a munkahelyi szemetesvödrömet, nem túl hízelgő következtetésre jut az üres pezsgősüvegek és a csokifondü maradéka láttán. (Bepiál a csaj, aztán összeszarja a szemetest???)

Anyóskérdések

Az a vicc megvan, hogy 'Doktor úr, nemsokára ott lesz az anyósom a kutyával, legyen szíves, adjon be neki egy olyan injekciót, amitől kimúlik! - Rendben, uram, de haza fog találni a kutya?' Kevés viccet tudok, mindig elfelejtem őket, ergo hálás közönség vagyok, még nevetek is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valamelyik megbeszélésen az agyam teljesen érthető okokból elkalandozott a meeting tárgyától és egészen belefeledkezett abba az aha-élménybe, hogy az anyósviccek szinte kivétel nélkül a pasi és az anyós konfliktusáról szólnak, holott a valóságban legtöbbször a nő (feleség, barátnő sötöbö) és az anyós közötti viszony legendásan rossz, és a pasi-anyós kapcsolat érzelmi háttere legtöbbször nélkülözi azokat az indulatokat, amelyek a nő-anyós szembenállást gyűlölködőre, áskálódóra, aljaskodóra színezik. Ez utóbbi viszony hihetetlenül el tud fajulni, ami nem csoda, hiszen nőkről van szó. (Egyébként ha szívesen megtapasztalnád a női és a férfi harcmodor közötti különbséget, csak nézz meg egy-egy kézilabdameccset.)
Exanyósom nem volt éppen cukipofa, anno az esküvő utáni napon négyszemközt azt mondta merev arccal, hogy elvettem tőle a fiát. Bang! Nem viccelt, láttam a szemében, hogy komolyan gondolta. Mit lehet mondani az ilyesféle halálos ítéletre? Ha jól rémlik, valahogy megpróbáltam mosolyogni és elütni a megjegyzés élét, nyilván nem sikerült. Kezdettől fogva gyűlölt és én kis naivan nem értettem, miért, hiszen nem csináltam semmit, meg biztos van nálam rosszabb barátnő/meny-alternatíva is, gondoltam reménykedve. Csak a tönkrement házassággal a hátam mögött, évekkel később állt össze a kép, hogy egész egyszerűen én voltam A Másik Nő, aki a fiával - legalábbis eleinte - lángoló gyerekszerelembe bonyolódott. Az ő fiával, az ő kicsi fiával. Van olyan anya, aki számára ez bűn és soha nem bocsát meg A Másik Nőnek, a vetélytársnak. Kaptam tőle hideget-meleget, főleg a hátam mögött, karácsonyra meg egy doboz gémkapcsot vagy kettőt, válltöméses nagymamapulcsit, sajtreszelőt, például, széles mosoly kíséretében. Hű, hogy forrt bennem a düh, elég megalázó helyzet volt. Amíg értelmét láttam, elkeseredetten küzdöttem ellene, mert azt hittem, van miért, meg nem vagyok az a behódoló-hízelgő típus, aztán vége lett a harcnak a házassággal együtt. Nem emiatt, de ez is szerepet játszott benne. Hiába hisztiztem, sírtam, üvöltöttem, az exem nem állt ki mellettem, kevés volt ehhez, de az sem számított volna, ha igen, mert az anyjának örökre A Másik Nő maradok, aki elvette tőle a fiát. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elváltam, soha nem bántam meg, csak fájt egy ideig. Ő, aki férfim édesanyja nem tartja bűnnek, hogy szeretem a fiát. Őszintén örül nekem, szeret engem és ezt látom-érzem rajta, én pedig boldog vagyok, hogy ő az anyósom. Jó kis nagymama lesz, az biztos.
Szerintem a fiús anyából akkor lesz normális anyós, ha el tudja fogadni, hogy a fia nem a tulajdona, pusztán a fia, akinek joga van beleszeretni A Másik Nőbe és saját, önálló családot alapítani vele. A komoly kapcsolat persze azzal jár, hogy az anya elveszíti A Kizárólagos Nő helyzetét, A Fiú és A Másik Nő összeköltözik, sőt, adott esetben tőle távol költözik össze és a saját életüket élik. Ez így van rendjén, nemde? (Meggyőződésem, hogy az az egészséges, ha a pár nem lakik együtt egyikük szüleivel sem, akármilyen jó a kapcsolat közöttük.) Egyáltalán nem számít, hogy a t. anya szerint A Másik Nő elég jó-e a fiának vagy sem, mert ebbe nincs beleszólása és felesleges azzal cseszegetnie a fiát, hogy a Böbe segge nagy, a Böbe nem főz minden este, hát csupa csont és bőr leszel, Pistikém, meg a Böbe festi a körmét és miért csak kozmetikus, és biztos a Böbe miatt nem ebédeltek nálunk minden áldott vasárnap, ugye, Pistikém, és a gyerekek azért neveletlenek, mert a Böbe nem tud fegyelmet tartani, bezzeg én jól odacsapnék annak a szemtelen kölöknek. Nincs könnyű helyzetben az a férfi, aki az egyik oldalról az anyja, a másik oldalról meg a nője sirámait hallgatja. A férfi genetikailag képtelen megoldani ezt a konfliktust, természetétől fogva rühelli az ilyen szituációkat, nincs otthon az ilyesfajta női játszmákban. (Hajlok arra, hogy az após és a vő, ergo két férfi között pont emiatt nincs hatalmas háború. Tudod, a kézilabdameccs.) Ha a nőjét választja, elveszíti az anyját, ha az anyját választja, elveszíti a nőjét, úgyhogy gyakran inkább homokba dugja a fejét, hátha magától megoldódik a helyzet.
Azt gondolom, az anyának rugalmasabbnak kellene lennie, mert többek között ő jelenti azt a családot, amely optimális esetben gond nélkül befogadja az új családtagot, A Másik Nőt. Nem fúr, nem hőbörög, nem gyűlölködik. A jó anya - egyebek mellett - bölcs: Nem szól bele a gyereke magánéletébe, hagyja, hogy élje a saját életét és elkövesse a maga hibáit. Tudomásul veszi, hogy a fia már nem gyerek többé, aki az anyja útmutatására-pátyolgatására szorul. Támogató-szerető bázist nyújt és nem dumál bele abba, hogy kit választ az a gyerek, akit ő hozott világra. Elengedi, méghozzá méltósággal, és elfogadja, hogy a gyereke már nem csak az ő fia, hanem valakinek a párja. A Másik Nő akkor könnyítheti meg a saját helyzetét, ha kicsit politikusabban kezeli a makrancos anyóst, nem hagyja magát, de nem is lép rögtön hadiösvényre. A Fiú meg legyen férfi, szálljon ki a 'mama kicsi fia' szerepből és próbáljon közvetíteni a családi béke érdekében.
Ha ő, aki férfim édesanyja utálatos dög lenne, a mai fejemmel nem bonyolódnék meddő harcba, inkább megpróbálnék beszélni vele, akar a fene évtizedeken át küzdeni, tiszta energiapocsékolás. Tudom, van olyan anyós, aki semmiféle szép szóra nem hallgat, de az már emberi defekt kategória, az ostobaságot meg soha nem szabad komolyan venni, ugye.

A klónozásról

Ő, aki férfim szerint jó ötlet a klónozása, például ha kettő lenne belőle, akkor egyszerre lehetnék kiskifli és nagykifli. Még további érveket is mondott, de azokat nem írom le, mert belepirulok, inkább nagyon ügyesen arra terelem a szót, hogy elefántot hozott a Mikulás és belefért a csizmámba, képzeld.

A tuti Hello Kitty hűtőmágnest meg nézd meg holnap, ma döglődik a blogol, szokása.

Tükröm, tükröm...

Parányi ebédlőnk falán lóg egy több részből álló tükör, optikailag sokat dob a helyiségen. Zavart, hogy a natúr fakeret egybeolvad a lambériával és így homogén, már-már unalmas felületet nézegettem mindennap, meg amúgy is nehezen viselem a sima, eseménytelen felületeket, úgyhogy fogtam a terrakotta-őzbarna dekorgumimat, téglalapokat szeltem belőle és okkersárgával különböző motívumokat mázoltam rájuk, épp azt, ami eszembe jutott, majd ragasztókockával a tükör keretére illesztettem őket. Első körben csak az egyik részt dekoráltam ki, hogy ő, aki férfim szokja a látványt, de tetszik neki, így holnap folyt.köv. a tükör teljes hosszában. Előnye ennek a megoldásnak, hogy ha megunom ezt a szín- és mintavilágot, bámikor leszedhetem a fáról anélkül, hogy megsérülne. Egyelőre jó ránézni, remekül passzol a padló és az ajtókeret színéhez, és csak azért ferde, mert oldalról fotóztam, hogy ne lógjak bele, elvonva ezzel a figyelmet az alkotásomról. A dekorgumit egyébként igen kedvelem, masszív anyag, mindenféle idétlenséget lehet belőle kreálni, pölö ilyen Hello Kitty hűtőmágnest, amiből egy példányt anno az egyik szerencsétlen exgályahelyi kolléganőnek adtam, mert nagy a szívem és akkor még nem tudtam, hogy szarkeverő-szimatoló spiné, azt hiszem, valamelyik hisztérikus pillanatában ki is kukázta szegény cicalányt, de bánja a fene, a másik deformált fejű rózsaszín-fehér izé viszont kint dekkol a hűtőnkön, mert vicces, és azt tervezem, hogy ha egyszer ő, aki férfim nem néz oda, kismillió HK mágnessel borítom be a hűtőt, lesz ám ott nagy röhögés.

Mindjárt karácsony

Tegnap bevallottam Gy.-nek és K.-nak, hogy bennem már pislákol a karácsonyi hangulat és ez nem a háegyenegy elleni oltás mellékhatása, ugyanis már a múlt héten összeeszkábáltam életem első adventi koszorúját, most éreztem úgy, hogy szeretnék, mindenféle vallási körítés nélkül, pusztán a barkácsolás és a látvány öröméért, meg az egyik kósza narancsból sündisznót dizájnoltam kismillió szegfűszeggel, hogy klasszikus téli illat lengje be a lakást, és néhány aprócska ajándékot is vettem ennek-annak, szóval, nekem nagyon úgy tűnik, hogy várom a karácsonyt. Nem tudom, miért, csak az a megmagyarázhatatlan bizonyosság van bennem, hogy idén még jobb lesz, mint az elmúlt években. Valahogy nem zavar, hogy beindult a karácsonyi őrület és felajzott, ideges, egymás sarkát taposó embertömeg lepi el a boltokat, hogy minden sarkon feldíszített fákba botlok, hogy idétlenül nyerítő tinik teli torokból üvöltik, hogy last Christmas, I gave you my heart, but the very next day, you gave it away, kegyetlen, naná. Persze a nagy várakozásba belerondíthat az a tény, hogy még soha nem csináltam mézeskalácsot, töltött káposztát és mákos gubát, idén viszont szeretnék, meg ki tudja, lesz-e térdig érő hó, nyakamban-számban landoló hógolyók, ilyesmi. A költözésnél baromira vigyáztam a tavaly karácsonyra készített üvegmatrica angyalaimra, nehogy elszakadjanak vagy összenyomódjanak, de ha kell, újrafestem őket, mert nekem fontos minden ilyen kis ünnepi bizbasz, a gyertyafény, a narancsillat, a forralt bor, a karácsonyi terítő, a díszek, a sütemények. Gyerekkoromban mindig volt valami veszekedés karácsonykor, mint a legtöbb családban, én meg annyira szerettem volna, hogy ha majd nagy leszek, valóban ünnep legyen a karácsony, olyan nagyon jó dolog, sőt, maga a december is, izgatott készülődéssel, játékkal, nevetéssel, csokival-sütivel. Él bennem az a kép is, ahogy a gyerekekkel összemaszatoljuk egymást mézeskalácsozás közben, ő, aki férfim meg ott panírozza mögöttünk a harcsát, mert ahhoz akkor sem nyúlok, ha fegyverrel kényszerítenek, és nagyokat nevetünk, és hamisan énekeljük a karácsonyi dalokat, meg sütjük a gesztenyét és a tököt, és nincs semmi idegeskedés, kapkodás, egymásnak feszülés, a gyerekek ablakhoz nyomott orral bámulják a hóesést, társasozunk, mókázunk, kacagunk a fa alatt és nagyon jó együtt lenni. Ehhez az álmomhoz már csak a gyerekek hiányoznak, úgyhogy arra a karácsonyi kívánságlistára, amit Thia passzolt tovább nekem, a gyerekeket vésem fel első helyen és zárójelben azt is odaírom, hogy a darabszám helyett az egészség a fontos, ja, és a borsószemnyi gyerekkezdeményt a kívánság teljesítésének veszem, mert eléggé rugalmas vagyok. Az idei karácsonyra jól tudna esni még az álomházunk, egy mexikói út, Merlétől a 'Francia história' sorozat, meg az is, ha Bublé és Bocelli koncertet adna itt a lakótelepen, mondjuk, az egyik 25-én, a másik 26-án (ez két kívánságnak számít, ugye?), aztán kaphatnék egy olyan állásajánlatot, ami gyerekes, kommunikációs, idegennyelves, könyves, kreatívos, és még azt is szeretném, hogy műtét nélkül gyógyuljon mindaz, aminek gyógyulnia kell, és a kilencedik kívánságom legyen mondjuk egy csomó szép gyöngy, a tizedik meg a kóstolói félállás valamelyik csokoládézóban. Igazából az első kívánságot leszámítva tudok élni mindegyik nélkül, úgyhogy nekem elég a gyerek is, nincsenek nagy igényeim.

A karácsonyi listás labdát Elfnek, Csillagviharnak, kisrumpfnak, Mefinek, zöldnek, Marlennek, winstonnak, Majmókának, Babkának, Csigamaminak, Csaposnak gurítom tovább, meg mindenki másnak, aki szívesen megírná a maga listáját.

Piacra járni jó

Szeretem azokat a reggeleket is, amikor egyedül járom a zsongó piacot, kint csípős, hideg a levegő, kócos és álomillatú hajamat arcomba fújja a szél, a piacon színek és illatok és hangok kavalkádja fogad. Mialatt ő, aki férfim alszik, finom falatokat válogatok a hétvégére és hihetetlenül huncutnak érzem magam. Egy kicsi narancs, mandarin, körte, alma, némi dió, mák, mandula. Hétköznapi kincsek. Ráérősen válogatok, amit lehet, megfogok, megszagolok. Jólesik, örömöt okoz, és mindig valami ősi érzés sajdul meg bennem, jó lenne egy saját diófa, meg őszibarack- és meggyfa, és cseresznye és alma, szőlőlugas, paradicsompalánták, érett, mélybordó szemektől roskadozó málnabokor, illatos virágokkal teli kert. Télen hóember az ablak alatt, nyáron délutáni szunya a fák árnyékában kiterített pokrócon. Milyen jó lenne... A piacon vettem kovászos uborkát is, négy darabot, kóstolónak. Az illata fűszeres-füstös, talán egy leheletnyi fokhagymát érzek rajta, a többi megfejthetetlen titok. Szagolgatom a mélyzöld kovászos uborkát és mosolygok. Mennyei az íze, ropog a fogam alatt. A vicces hentes fiú meg nem bír magával, bámul és poénkodik, ha meglát, a zöldséges bácsi pedig aranyoskámnak szólít, és képzeld, a Csarnokban olyan tejet lehet kapni, ami tejízű és fölösödik, bámulatos, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára. A füstölt sajtjuk maga a tökély, tényleg. A lángosost és a sültkolbászost elkerültem, vasakarattal, bármennyire is csábított az illatuk, karácsony előtti diétán vagyok úgy nagyjából mától, kell a hely a töltött káposztának, a rántott harcsának, a mákos bejglinek és a kókusztekercsnek.

H1N1 és csodavárás

Egyébként tegnap mentem először dolgozni, rögtön a háegyenegy elleni oltással indítottam a reggelt, éhgyomorra, és kedvenc munkahelyem iránti elkötelezettségem jeléül a bal karomba kértem a döfést, hogy bénulás-halál esetén a jobb kacsómmal azért utolsó leheletemig tologathassam az egeret, meg böködjem a billentyűzetet, meg firkáljak és ilyesmi, bal kézzel képtelen vagyok egerezni és írni. Eddig mellékhatásnak se híre, se hamva, hacsak azt nem veszem annak, hogy tegnap reggel két bókot is kaptam, az oltás óta meg egyet sem, mármint idegen pasiktól. Mondjuk, az elmúlt két napban egészen határozottan úgy nézett ki, hogy szimpla megfázásban fogok elpusztulni, ugyanis a mosdóban jéghideg víz folyt a csapból, nem győztem melengetni a lilás kacsóimat. Itt jegyezném meg, milyen érdekes egyes kollégák lélektana: A mosdót cirka harminc nő használja ezen az emeleten és senkinek nem jutott eszébe bejelenteni a hibát. Ha hideg folyik a meleg helyett, hát hideg folyik a meleg helyett, gondolja a sok kisbirka, ez van, majd jön valami csoda és újra lesz meleg víz. Nos, én, alias csoda, megeresztettem egy telefont a karbantartóknak, megnézték-megszerelték, s lőn, beindult a melegvíztermelés. Wow. Biztos azért nem vállalta magára senki, mert hihetetlen erőfeszítést és koncentrációt igényelt a feladat megoldása. Ja, a nyolcadik hónapban leledző barátosném is beoltatta magát háegyenegy ellen, él és virul, a baba is.

Vagy mégsem

Egészen tizenöt perccel ezelőttig meggyőződésem volt, hogy az engem nem ismerő emberek felé hitelesen mutatom a komoly-határozott felnőtt nő orczámat, tizenöt perccel ezelőtt azonban egy tíz-tizenkét év körüli kislány a legnagyobb természetességgel lesziázott a lift előtt, engem, az anyjakorabelit, és azt is mondta, hogy nem, nem, menj csak nyugodtan, nem a liftre várok. Semmi csókolom, semmi tessékcsakmenni. A liftben a lehetséges okokon töprengtem: 1) nem vagyok elég hiteles a felnőtt nő szerepében, 2) a kislány olvassa a blogomat, 3) a gyerekek csalhatatlan ösztönnel megérzik a másikban rejtező rokonlelket, 4) elárult a szemem csillogása, 5) még mindig baromi jó a szemránckrémem. Egyelőre passz.

Olyan régóta vágytam rá...

... és most az enyém, igen, az enyém. Antonius és Kleopátra. Hétszázhuszonhat oldal, némi jegyzet és térképek. Arany betűk a fehér, keményfedelű borítón, meg Kleopátra mezítelen bal melle. 890 gramm tömény élmény Szántó Judit kiváló fordításában. A konyhai mérleg ugyan néha 888 grammnak mérte, de rászóltam, hogy ne szívasson ennyi várakozás után, így engedélyt kért a korrigálásra és a 890 grammot véglegesítette. Cirka egy éve lehetett tudni, hogy Colleen McCullough megírta a brilliáns Róma-sorozat utolsó kötetét és az Antonius és Kleopátra már csak fordításra vár, illetve fordítják. Ez volt a legutolsó infó. Most meg itt hever mellettem az asztalon, nagyon dagi, egészen jó betűmérettel, azaz kellően kicsi, szóval, jó sokáig lehet olvasni. Teljesen véletlenül lett az enyém, mármint direkt vettem meg, de a Libribe véletlenül mentem be, kisdobos becsszó, előtte kétszáz méterrel jutott csak eszembe, hogy te, csibi, tulajdonképpen közelebbről is megnézhetnéd azt az Anna Gavalda regényt, ami két hete birizgálja a fantáziádat. Ha könyvesboltról van szó, nem kell sokáig győzködnöm magam, úgyhogy lendületesen betértem és az újdonságok között keresgélni kezdtem a Gavalda könyvet, aztán megálltam orrot fújni és ahogy a zsebembe nyúltam, a biztonság kedvéért lepillantottam, hogy mégse a tictacos dobozba vagy az ötszázasba fújjam az orromat nagy elvarázsoltságomban és akkor megláttam A Könyvet, egyszerre vigyorogtam és hitetlenkedtem, ilyennn niiiinnnncs, lüktetett az agyamban, nem hiszem el, hogy végre itt van. Rögtön megkaparintottam egyet, a hónom alá csaptam - Kevin Costnernél is bádigárdabb bádigárd módjára védve azt, ami az enyém. Aztán felrémlett, hogy ja, orrot akarok fújni és nincs több szabad kezem, ezért a kis dagadékot óvatosan visszaraktam a könyvkupac tetejére, közel a térdemhez, állítva, ebből mindenki láthatta, hogy az az én példányom és bár az orromat fújom, minden idegszálammal a könyvre koncentrálok, és ha valaki pont az én könyvemet akarja elorozni, megküzdök érte. (Próbáltad már elvenni a kutyától a csontját? Ne is próbáld. Morog és a kezed után kap. Nos, csirkében ugyanez a reakció várható könyvnél... meg csokinál és lecsónál, például.) A könyvet fülig érő szájjal vittem a pénztároshoz, aki nem tudta, minek örülök ennyire, ennek ellenére kihasználta eufórikus állapotomat: lenyomott egy rövid reklámblokkot a törzsvásárlói kártyáról. Kedvesen mosolyogva meghallgattam, mert látszott rajta, hogy annyira el akarja mondani, aztán az igehirdetés végén kezébe nyomtam a törzsvásárlói kártyámat és megköszöntem az infót. Ezzel a kötettel teljes a Róma-sorozatom, juhhé, összesen három évet töltöttem azzal, hogy levadásszam a hiányzó első két kötetet, jártam az antikváriumokat és a könyvesboltokat, Colleen McCullough nevét annyiszor pötyögtem be a különböző keresőmezőkbe, hogy ma már hibátlanul le tudom írni. Három év... Nem adtam fel, soha. Most képzelj ide valami diadalmas zenét - győzelemittasan vigyorgok. Óje.

P.S.: Nem tudom, melyik kedvenc istenem mosolygott rám, de nagyon szépen köszönöm. (Aphi, te voltál?)