És kiderült, hogy nincs azbesztkezem

Én tényleg megpróbáltam összeszedni magam, hogy idén ne legyek ön- éspervagy közveszélyes, merthogy vége a szeleburdiságnak, hiszen anyaság, felelősség, egyebek (meg a horoszkópom írta, hogy kettőezertízben az éberség vezessen utamon), és a hasamat tényleg csak párszor karcoltam meg fallal, kilinccsel, táskával, a tegnap este viszont úgy alakult, hogy megégettem a jobb tenyerem felét és ez nekem nagyon fájt. A mustáros-mézes csirkét akartam megforgatni, a sütőből kivett cserépedény nyelére konyharuhával szándékoztam rámarkolni, ami időközben alattomosan lecsúszott. Nem vettem észre. Valamiért a konyharuha akadt a kezembe, pedig korrekt edényfogó kesztyűm is van, pár hónapja találtam rá, előtte csak tenyeres-talpas menyecskék lapátkacsóira méretezett példányokba futottam bele, ujjhegytől felkarközépig ért mind, nem is tudom, hogy gondolták ezt a gyártók. A sebesülésemet rezzenéstelen arccal viseltem, pár másodpercre hideg víz alá tartottam a vörös foltot, aztán a fogammal kötést téptem a pólómból társalgási stílusban szóltam ő, aki férfimnek (érted, szóltam, olyan rambószerű méltósággal, holott jajgathattam is volna a mustáros-mézes csirke fölött), hogy kutassa fel a neten, mégis mit kell olyankor csinálni, ha valaki este tizenegy után mustáros-mézes csirke sütése közben tenyérileg egy pillanatra hozzátapad a sütőből frissen kivett cserépedény nyeléhez. Többféleképpen égtem már életemben, de így fizikailag még annyira nem, az elmúlt tíz évből nincs hasonló élményem. Ő, aki férfim azzal jött, hogy tizenöt percig tartsam hideg víz alá, ami folyik. Bennem egyből feléledt az elszánt környezetvédő, ilyen drámai pillanatban is első a Föld vízkészlete (mondá csibike, akinek lobogó tekintetét Jeanne d'Arc is megirigyelte volna... meg az égési sérülését, ehhem-ehhem), úgyhogy engedtem vizet a lavórba és lavórban végződő jobb kézzel ücsörögtem tizenöt-húsz percet. Elmerengtem azon, hogy anno vállig begipszelt bal karral használtam kontaktlencsét, húztam harisnyát, fésültem hajat, úgyhogy mit nekem egy kis égés, főleg nyáron, amikor felesleges a harisnya. Az áztatás eredménye az lett, hogy A Lavórkezű Lánynak elfagytak az ujjai és felázott a jobb keze, a foltja viszont továbbra is fájt, ezért feladta a gyors gyógyulásba vetett reményét és elment zuhanyozni. Elalvás előtt arra kértem ő, aki férfimet, lőjön le, hogy ne szenvedjek tovább, de ő inkább bekent Fenistillel, hátha segít valamit alapon. Segített, és tökre örülök, hogy nem lőtt le, pedig addigra már elkészült a csirke, két napra elegendő meleg élelem birtokában nyugodtan lehetett volna kegyetlen. Ebből is látszik, hogy hosszú távra tervez velem.  

A babszemek már az erkélyen vannak

Ez a babszemes dolog valójában a kukacvirággal kezdődött. A babszemnek és a kukacvirágnak nincs túl sok közös pontja, hirtelen nekem is csak egy jut eszembe: az erkélyünkön landolt mindegyik. A kukacvirágot sznob kertészek porcsinrózsának nevezik, és ez az infó teljesen mellékes a sztori szempontjából, csak néhány könnyed billentyűleütéssel jelezni akartam, hogy ilyet is ismerek, bár nem vagyok se sznob, se kertész. Nem tudom, hogyan alakult volna a kukacvirágok sorsa, ha történetesen nem áll üresen a négy darab balkonládánk, így azonban azt vettem észre egy szép napon, hogy valami zöldellik az egyik ládában. Az üres azt jelenti, hogy föld azért volt a ládákban (ősszel kiszedtem az egynyári maradványokat, a virágföldet nem bántottam), épp arra vártak, hogy teleültessem őket színes növényekkel, mert az pl. jó dolog, virágos erkélyen reggelizni - balra a sószóró, jobbra meg a petúniába nyakig belemerült kacsafarkú szender. Az erkély helyzetéből és a felettünk lakók öntözési szokásaiból adódik, hogy a kukacvirágok kizárólag a felső szomszédtól jöhettek. Az elmúlt egy évben a Niagarától kezdve a szórványos cseppekig mindenféle formában jutott víz az erkélyünkre, és szerencsére a Niagara ritkább, úgy látszik, a szülők azért legtöbbször csak lebeszélik a kisgyerekeket a viráglocsolásról. Vízzel együtt növénykezdemények is érkeztek. Eleinte azt hittem, valami gaz tör a felszínre, egy idő után kiderült, hogy a gaz tulajdonképpen bevándorló kukacvirág, és végül úgy alakult, hogy egy-két hónap múlva mind a négy balkonládában fehér, rózsaszín, piros, sárga, narancs kukacvirágok terpeszkedtek. Sorra elfoglalták a balkonládákat, köszönik szépen, jól érzik magukat. Nem bántam a teraszos földművelés lakótelepi verzióját, ő, aki férfim hősiesen polcokat szerelt a betonfalra (nagyon szépen megkértem, nagyon szépen) és azokra pakoltam a balkonládába szánt meténgeket. 

Aztán megérkeztek a babszemek, bennem meg felrémlett, hogy esetleg a felső szomszéd úgy akar ismerkedni, mint a 19. századi Afrika-kutatók, akik olyasféleképpen barátkoztak a vad bennszülött törzsekkel, hogy üveggyöngyöt, vásznat meg ilyesmit pakoltak ki egy jól látható helyre, majd elmentek, tengtek-lengtek, később meg visszaóvatoskodtak a jól látható helyre és észrevették, hogy eltűnt az ajándék, helyette teszem azt vérrel kevert tehéntej figyelt ott valami köcsögben, és nem azért, mert a törzs kretén módon összevérezte a tejet, hanem táplálék gyanánt, ez náluk a mennyei manna kategória. És ez a cserebere addig ment, amíg eléggé felbátorodott néhány masszívabb harcos a törzsből és a köcsög mellett maradt, hogy a főnök tehénszarral tapasztott falú kunyhójába vezesse az idegeneket. Én (vad bennszülött minőségemben) csak egy szélforgót és néhány agyag katicabogarat szúrtam a kukacvirágok közé (meg A Bárányt, de azt nemrég földre kényszerítette az egyik vihar és darabokra tört), viszont úgy tűnik, ennyi elég volt a felső szomszédnak a babszóráshoz, zöld jelzésként értelmezte. Újabb lépés a haverság rögös útján.

Tehát a helyzet az, hogy itt vannak ezek a babszemek és nem tudom, hogy ha kiteszem a kuktát az erkélyre némi zöldséggel és csipetkével, vajon a szomszéd beledobja-e a csülköt, vagy talán úgy véli, kicsit elsietem a barátkozást.         

Még egy kicsit a Balatonról is

Nekem a Balaton azért is a szívem csücske, mert az étlapokon olyan bájos esetlenséggel fordítják németre a magyar kajaneveket, hogy elnéző mosollyal veszem tudomásul a bakikat, pedig alapjáraton nem szeretem az igénytelenséget, hiszen az, amit kiadok a kezeim közül, csak elmond rólam valamit. Én addig gyűrném az agyamat, a német pajtásaimat, a netet és a satöbbit, amíg meg nem találom a létező legjobb megoldást, de ez nálam alkati kérdés, maximalista izémizé. Gőzöm sincs a balatoni étlapok fordításának kulisszatitkairól, viszont úgy előttem van, hogy Pista bácsi és a vendéglátós suli harmadik osztályába járó kisunokája összedugja a fejét a csárda egyik árnyékos padján, mögöttük a naplemente, előttük meg a Halász Előd magyar-német szótár - és fordítanak. Nyilván sokba kerülne, ha az OFFI mondaná meg, hogy is van németül a hideg libamáj zsírjában vagy a ponty halászlé bográcsban (bár ugye az igényesség szempontjából megérné, egyszeri költségnek tippelem, ennek sokszorosa folyik be egy szezon alatt), meg például a németek-osztrákok olyanok, hogy annak is nagyon tudnak örülni, ha valamit összemakogsz tök hibásan és félig magyarul-angolul, halálra dicsérik a nyelvtudásodat, ők aztán igazán nem fogják lecseszni a tulajt, hogy béna a fordítás, hehe. Lehet, ez nálam ilyen pedagógiai dolog, hogy elnéző vagyok, Pista bácsi és a kisunoka megpróbálta, így sikerült, de legalább megpróbálta. A legkedvencebb példám egyébként a kakasherepörkölt lefordítása Hahn mit eigenem Ei megoldással, ami szó szerint azt jelenti, hogy kakas saját tojással, és ez azért vicces (legalábbis nekem és a hozzám hasonlóan alacsony ingerküszöbű, jellemzően német bölcsész éspervagy nyelvtanár egyedeknek), mert a saját tojás egyrészt jelentheti a kakas tojását, másrészt minden további nélkül utalhat arra is, hogy a vendég vagy esetleg a csárdatulaj tojását szervírozzák a kakas mellé. Mindenféleképpen felmerül a kérdés, hogy kinek a tojását pakolják ki a tányérra (és én még vizuális típus is vagyok). Igazi gyöngyszem évekkel ezelőttről.   

Lehetne rosszabb is, nem igaz?

Kritikus lány vagyok, ezért az okos könyvek gyerekvárással kapcsolatos tanácsai közül is csak azokat hagytam beszivárogni az agysejtjeimbe (megfelelő szűrés után), amelyek szerintem valóban hasznosak nekem és a sarjnak. Ebbe a 'valóban hasznos' kategóriába soroltam azt a remek tippet, hogy nézegessek szép dolgokat, mert azoktól a szívem megvidámodik vala, béke és nyugalom költözik a lelkembe, és ezek a kellemes vizuális ingerek szuperkiegyensúlyozottá tesznek mindkettőnket. Az okos könyvek konkrétan művészeti albumokra gondoltak (biztos férfiak írták), én ennyire nem voltam merev, szépdolognézegetés és lelkiegyensúlyozás ürügyén néha betértem ilyen-olyan ruhás, cipős, süteményes, gyöngyös boltba is. Kár, hogy az okos könyvek csupán a nézegetést javasolták, a vásárlást nem, pedig az még többet dobna a belső harmónián - a sikeres gyógyvásárlás bizonyítottan széles mosolyra húzza a női ajkakat. Néha azért elcsábultam, legutóbb a gyöngyboltban, ez lett belőle még a nyaralás előtt (igen, kattintsatok rá):

Nézelődés közben jött a flash, hogy ezek a gyöngyök olyanok, mint Klimt színei A csók című képén (a teás dobozomat akartam belinkelni, de azon valahogy tompábbak a színek), és nem igazán szeretem ezt a feltűnő színvilágot, főleg az aranyat (csibike azt gondolja magáról, hogy ennél visszafogottabb típus), mégis, annyira megfogott a "Jé, ez is én vagyok!" érzés, hogy megvettem a csókgyöngyöket, megfűztem a karkötőt és előfordult már, hogy csuklómra akasztott karkötőben főztem-mosogattam, tök jó volt nézni. (Perverz?) A sarj is biztos rém kiegyensúlyozott lett a tudattól, hogy az anyja ilyen jól megvan az új karkötőjével. Kicsit azért túlöltözöttnek éreztem magam, mintha selyem körömcipőben tengóznék. A középső sor (gondosan kiválogatott) bogyói meg a francia drazséra emlékeztetnek, de inkább vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit.    

Időzíteni tudni kell

Igen, a nyaralásunk második etapja pont erre a hosszú hétvégére esett, és augusztus 20-án csak a fél ország araszolt az M7-esen, igazán semmiség. Harmincöt fok a klímamentes Fehér Paripában (a rádió hiánya kevésbé zavaró a kölcsönkocsiban, társalkodónői minőségemben remekül elszórakoztatom ő, aki férfimet), baleset baleset hátán, a jó tempójú haladás pedig azt jelentette, hogy két-három percnyi lassú gurulás előtt tíz percet álltunk.

Kapcsolatunk legelején nagyon rövid ideig úgy nézett ki nálunk az utazásszervezés, hogy ő, aki férfimmel egyeztetve hetekkel korábban elterveztem a mikort és a hovát, mert pl. nyaralásnál ilyen tervezős vagyok, szeretem számolni a napokat az indulásig, meg jó ábrándozni, meg az is klassz érzés, hogy van időm mindent előkészíteni, aztán ő, aki férfim valahogy megtagadta a tervezést olyasmi indokkal, hogy a melója miatt napokat is csúszhat a szabikezdés, inkább adjunk esélyt A Véletlennek. Nos, nagy bátran rábólintottam erre a megoldásra, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy 1) ne olyan típusú nyaralásban gondolkozzon, hogy na, holnap indulunk valahová, a start és a cél közötti útvonalat menet közben, a szállást meg ott helyben rögtönözzük, mert akkor nem megyek sehová, zsigerileg alkalmatlan vagyok ilyen mértékű spontaneitásra (bizonyos, azaz általam kijelölt határok között baromi spontán tudok lenni), muszáj tudnom, hol fogok enni, aludni, fürdeni satöbbi, illetve 2) legalább a hónapot lőjük be, hiszen a szabit nekem is ki kell vennem. Természetesen az első ilyen nyaralás előtt vert a víz, akad-e véletlenül olyan út / szállás, ami tetszik nekünk, lesz-e véletlenül elég pénzünk az útra / szállásra és vállalja-e véletlenül valamelyik családtag a mélyhűtött kaják elszállásolását és a viráglocsolást. Nem tudom, ő, aki férfim spanja-é A Véletlennek, mindenesetre az elmúlt években az összes nyaralásunk remekül sikerült, többé szóba sem került, hogy előre szervezzük meg a kiruccanásainkat. Pár nap alatt döntünk és kész, valahogy mindig mázlink van.

Most is az volt, az utolsó pillanatban összejött a szállás Füreden, mi meg örültünk, hogy seggére verünk az üdülési csekk maradékának. A sarj érkezése miatt ő, aki férfim szabadságával nem garázdálkodhatunk, fel sem merült, hogy pár nappal megtoldjuk a nyaralást, így odafelé mi is ott szívtunk az M7-esen. Hazafelé már Füred után állt a sor, úgyhogy ma mindenféle menekülő útvonalon osontunk vissza Budapestre. Hogy ne érezzük magunkat túl komfortosan, itthon cetli várt az ajtónkon: ázik az alattunk lakó, S.O.S. keressük meg a gondnokot. Határozottan úgy éreztem, kicseszés lett volna, ha pár tízezer forintunk elfolyik addig, amíg a töredékösszegből habtestünket áztatjuk a Balcsiban, de szerencsére az élet nem siralomvölgy (vagy ha igen, vannak napsütötte zugai), a szomszéd ázása valójában pár cseppet jelentett és egy csapcserével orvosolható az ügy.         

Ebben a három napban eszméletlenül sokan voltak a Balatonon (nem is értem, miért nem mentek az emberek valami közelebbi vízpartra, ahol nincs M7-es és a strandon nem lóg a szájukba a szomszéd pléd gazdájának lába, hát kellett ez nekik?), konkrétan a Tagore sétányon úgy törtünk utat a tömegben, mindenki tűzijátékot akart nézni és mindenki bort akart kóstolni. A strandon ő, aki férfimmel szomorúan állapítottuk meg, hogy bizony, öregek vagyunk: a víz tök jó volt, csak hideg, tíz percet is eltöltöttünk óvatos sétával (felhúzott vállak, lábujjhegy és halk sziszegés), mire bele mertünk merülni a Balcsiba. Bezzeg a régi szép időkben…! A hekket és a sült kolbászt viszont továbbra is jól bírjuk, úgy tűnik, ezen a téren nem fog rajtunk az idő vasfoga. Egészen könnyen kaptam lángost, nem kellett bizonygatnom ő, aki férfimnek, hogy nem csak a szemem kívánja, hanem az egész testem. (A vattacukortól visszariadtam, pedig a kéknek gyönyörű színe volt, ja, és a kürtőskalácsra rá sem bírtam nézni, holott az agyamban ezerrel dübörgött az infó, hogy finom és szeretem. Szégyen.) Füred egyébként kaja szempontjából semmit sem változott az elmúlt húsz évben, a felújított kulisszák mögött még mindig retro és lehúzás (plusz kispórolás, higítás) az egész, mégis, nélkülük talán nem lenne az igazi a balatoni nyaralás. Egyedül az utcáról beszűrődő zenei élmény borzolta kicsit az idegrendszerünket: Egyik este a Blahán őshonos indiánok hakniztak a szokásos szintetizátoralapú pánsípjukkal, másik este meg valami zsékategóriás mulatós arc dalolt tizenegyig, például lakodalmas stílusban lenyomta a Vuk-ot is („Fürge rókalábak, surranó kis árnyak…”), na, az nagyon durva volt, és senki nem vágta orrba, sajnos. Úgy általában meg romantikáztunk, pihentünk, ettünk-ittunk, szóval, maradtunk volna még.  

A látszat csal, nem látom feketében a világot

Velem óriási mázlija van ő, aki férfimnek, ugyanis a boldogságomhoz például az is elég, ha (némi kunyerálás után) nekem adja a csavarjainak szánt sokrekeszes tároló dobozát (szakmai berkekben talán csavarszekrénynek hívják a cuccot), nem kell gyémánttal, bundával, autóval keresnie a kegyeimet.

Készítettem ezt-azt, így már minden gyöngyöm belefér a dobozba. 

XL-es méretért katt a képre. A lánc Lublin kívánságára született, mivel belehabarodott a fekete bogyókba, én meg szívemen viselem az ilyen szerelmi ügyeket, a két karkötőt pedig levezetésképpen fűztem, hogy elűzzem az agyamban vibráló kismillió fekete bogyót.

Ó, Jostein! Ó, Nick! Ó, Anna!

Bár még nincs vége az évnek, ezer százalék, hogy idén A narancsos lány kapja "A Könyv, Amit Hősiesen Végigszenvedtem, De Minek..." díjat. (Helyette egyenként lemoshattam volna a bazinagy szobafikusz leveleit, annak legalább lett volna értelme, mondjuk, nem sok, mert mire végzek a százmillió apró levéllel, az első ötvenezer tuti poros lesz.) Főleg a metrón olvastam, itthon cirka két-három oldalig tudtam koncentrálni. Jó, hagyhattam volna a fenébe, csak az a nagy szívem, az. Adtam egy esélyt Jostein Gaardnernek, holott valahol éreztem, feleslegesen gyötröm magam. Az a bajom a sztorival, mint a legutóbbi, eperlekváros mézzel felturbózott muffinommal: igen klassz dolog állhatna össze az ígéretes összetevőkből (végül is a lábszagú epres méz sem ördögtől való), valami azonban mégsem stimmel és a végeredmény csak apró darabokban, hosszas szünetek közbeiktatásával és némi lelki rákészülés után fogyasztható. Zavaróan egyszerű a történet és a stílus is, és csúnya stilisztikai, nyomdai hibákra bukkan az unatkozó olvasó (a lektor valószínűleg az első öt oldal után bealudt). Azt hiszem, túl komplikált lélek vagyok Gaardner könyvéhez, nekem ez kevés, és azt sem tudom elképzelni, hogy a mai tizenéveseket így, ebben a formában meg lehetne fogni a felvetett kérdésekkel. Hihetetlenül vérszegény. Az egészből egyedül az ragadta meg az agyamat, hogy számos film- és könyvcímben szerepel narancs, és ennek az lehet az oka, hogy a narancsot szinte a világ minden táján ismerik, meg az is, hogy pl. A pomelós lány vagy az Ötnegyed japán szilva vagy A Kumkvatvidék hülyén hangzana. 

A Vájtfülűek brancsát a tengelici lustálkodásra vittem magammal. Nem mondanám, hogy nagyon átgondolt szempontok alapján választottam olvasnivalót, ugyanis siettem, a könyvtár pedig nyári szabadságra készülődött a nyitvatartás utolsó öt percében: berobogtam, néhány másodperc alatt felmértem, hogy az új könyvek szekciót lerabolták szabi előtt, ezen az egy szem Nick Hornby könyvön kívül más nem árválkodik ott, úgyhogy lekaptam és kikölcsönöztem. Ha Gaardner elcseszett muffin, akkor Hornby teasütemény, sajnos, nem Szamos vagy Daubner, hanem (vendégségben kínált  és udvariasságból megkóstolt) Spar saját termék - fogyasztása közben néha-néha kellemes meglepetések érik az embert, de összességében elég száraz a süti és egy idő után a barackos ugyanolyan utóízt hagy a szájban, mint a málnás.

Taszít a sznob és lekezelő, "kizárólag szépirodalmi alapműveket olvasok és a seggemet az Élet és Irodalommal törlöm ki" típusú (mű)irodalmár, ezért Hornby mezei 'olvasónaplójában' nekem pont az az élvezhető, hogy hanyagolja a mesterséges pózokat és nem elemzi orrvérzésig azt az iszonyatos mennyiségű könyvet, amit elolvasott, helyette saját hétköznapjainak sztorijaival, érzéseivel, gondolataival fűszerezi a pozitív vagy negatív olvasmányélményét, az meg hatalmas piros pont, hogy nem tart tapló állatnak azért, hogy ha választanom kellene pölö a Doris Lessing összes és a Harry Potter sorozat között, ez utóbbit vinném magammal egy lakatlan szigetre. (Persze, azzal a tudattal is képes vagyok élni, hogy Hornby tapló állatnak tart.) A szárazság és az egyhangúság abból adódik, hogy Hornby más típusú könyveket kedvel, mint én, kevés a kapcsolódási pont, meg itt a humora sem csillog úgy. Rengeteg a Hornby által bemutatott könyv és ez így egyszerre nagyon sok, nehezen emészthető ennyi információ. Egyébként megnyugodtam, nem vagyok betűfüggő: Nickhez képest alig olvasok valamit, és olyanom is van, hogy önuralom, nem veszek meg minden egyes érdekesnek tűnő könyvet, hanem szépen elsétálok a könyvtárba és beérem azzal, amit ott találok (és közben megpróbálok nem gondolni arra, milyen jó lenne hazavinni és elolvasni azt a rengeteg boltban hagyott könyvet). Apropó, szülinapomra egy Libri vagy Alexandra teljes árukészletét szeretném. Valamelyik milliomos olvasóm esetleg... ?

Hornby könyvdömpingjét Anna Gavaldával akartam meg-megszakítani, hogy szusszanjak kicsit, ez a taktika azonban visszaütött, ugyanis az Együtt lehetnénk az a könyv, ami a hatszázakárhány oldala ellenére letehetetlen. (Nick, sajnálom!) Gavalda zseniális a hangulatteremtésben, a szereplői most is nagyon emberiek és most is nagyon szerethetők, úgyhogy a könyv érzelmileg teljesen megragadott, és ezt foghatnám a hormonálisan determinált állapotomra is, de nincs értelme, Anna jól ír, ez van. Mindig mondtam, hogy van valami szexi a konyhában sürgő-forgó pasiban (az sem baj, ha csak rántottára futja a hozzáértéséből, az a lényeg, hogy kidolgozott hasizomra fröccsenjen a tojás a szíve benne legyen, mert véresen jó a rántotta is), hát még ha remek szakács a drága. Oké, óvatosan az általánosításokkal, pölö Benke Laci bácsi azért nem az a szexi szakács kategória...

A könyv utolsó száz-százötven oldala keltette bennem azt az érzést, hogy az Együtt lehetnénk olyan, mint egy bögre finom, forró, habos kakaó: az ízorgiába belebizsereg a nyelvem, egy merő élvezet az utolsó kortyig, az utolsó korty azonban túl édes a bögre aljára ülepedett cukor miatt. Anna, nyugi, nincs harag, belefért ennyi szirup! Az olyan mondatokért, hogy "És aztán Sébastien fűzni kezdte. Ennek a hülyének csak akkor lett volna nála esélye, ha már reggeltől kedves vele. Erről ismerszik meg a jó fogás: egy olyan fiú, aki akkor is kedves az emberrel, amikor még fel sem merül benne, hogy meg akarja dugni.", mindent megbocsátok. A filmet egyelőre nem merem megnézni, zavar, hogy ha a főhősnő vékony és francia, kizárólag Audrey Tautou jöhet szóba. 

Fantasztikus sportteljesítményekre vagyok képes

Azt gyorsan hozzáteszem, hogy álmomban. A múlt héten futottam, de nem ám valami kis gagyi, százméteres  aszfaltcsíkon, hanem erdőben, hegynek fel, dögmelegben, fűszálakba kapaszkodva, az álombéli kamera még az aranybarna vádlimon kirajzolódó csodálatos izomjátékra is ráközelített, ahogy ott jó hegyi kecske módjára szökelltem egyik kavicsról a másikra. Bírtam a tempót (nem győztem csodálni magamat álmomban, hogy ilyen klassz a kondim), sőt, én nyargaltam az élen és úgy nézett ki, megnyerem a versenyt (lehet, látens Ironwoman vagyok, nagyon durva), viszont a korábbi bajnok, egy öreg fószer, aki sánta volt és úgy futott (bár azt már álmomban is furcsának találtam, hogy futás közben nem sántikál), állandóan le akart lökni az ösvényről, bele a susnyásba. Persze felháborodtam, mert most mit van úgy oda, ha én nyerek, meg hiába öreg és sánta, azért kretén ne legyen már. Meg amúgy is tériszonyom van, pont ne hegyoldalon lökdössön. Végül ő futott be elsőként a célba, mert azt hazudta nekem, hogy balra kell kanyarodni, amit tapasztalatlan versenyzőként simán elhittem, sehol egy felirat, sehol egy jelzés, ő meg lelépett jobbra. Aztán valahogy elkeveredtem a célig és egyből megóvtam az egészet az öreg faszi miatt. Az óvás eredményére még várnom kell, mert azóta nem tértem vissza ebbe az álomba. 

Ma megint összetörve ébredtem, sokat kivett belőlem a kézilabdameccs. Álmomban terhesen játszottam, ebben a mostani nagyon terhes állapotomban, és ez senkit nem zavart, olyan félpályáról csak úgy szórtam a gólokat, hála a laza csuklómnak. Valaki azért igazán rászólhatott volna az álombéli edzőre, hogy kismamát nem illik sprinteltetni, meg szerintem az is gáz, hogy nekem kellett labdáért hajolgatnom. Itt is volt valami konfliktus, talán az edző macája nem szimpatizált velem, de miután kiszívhatta az edző nyakát, lenyugodott és elfogadta, hogy én irányítom a csapatot.

Fogalmam sincs, mint akar üzenni a tudatalattim ezekkel az álmokkal, mindenesetre az öreg és sánta (és csaló) fószert így blogon keresztül is szeretném megnyugtatni, hogy többé nem lát egy versenyen sem, ugyanis utálok ennyit futni. Nekem az olyasféle könnyed sporttevékenység való, mint például az úszó EB nézése.

Több cím is eszembe jutott

Volt olyan egyetemi német órám, ahol rengeteget vitáztunk a csoporttársakkal, egy-egy téma kapcsán érveket és ellenérveket gyűjtöttünk attól függően, hogy pro vagy kontra oldalra kerültünk, aztán a csoportvezető moderálása mellett egymásnak esett a két tábor, a vita hevében gátlások és félelmek nélkül kommunikáltunk, szépen nőtt a szókincs, formálódott a csapatmunka, és később tanárként is egyik kedvenc feladattípusom maradt ez az érveléses dolog, a diákok nagyon élvezték. A kiindulópont mindig egy nagyon provokatív mondat, amitől az emberben már zubog is fel a helyeslés vagy tiltakozás, például olyan, mint az Elle egyik számában: "Tökéletességre törekvő, sikerorientált világunknak a beteg, sérült gyermekekre nincs szüksége, ezért a szülők többsége megválik gyermekétől." Megválik, azaz elveteti. Az egyetemen valahogy evidens volt, hogy a vitafórumon előkerül az abortusz, hogyne kerülne elő, míg világ a világ, ráadásul húsz-huszonöt közötti lányoknak és fiúknak már releváns lehet a téma, megfogalmazódhat bennük érv-ellenérv.

A mondat azért is fogott meg, mert nem értek vele egyet. Szerintem az abortusz kérdése rendkívül összetett és nincs egyetlen igazság, bárhogy is törekszik rá x és y meg z, helyette az adott gyereket váró nő van és az adott döntési helyzet, ezért kismillió okkal magyarázható, ki miért veteti el a gyerekét. Az más kérdés, milyen általánosítás születik akár egy cikkíró szakember, akár egy politikus agyában. Mindig is tudtam magamról, hogy nem szeretnék pl. mentálisan sérült gyereket, és nem azért, mert az egészséges, ép gyerek a tökéletesség és a siker szimbóluma a mai világban. Nem érdekel, hogy a világ mit vár el tőlem, nem vagyok a csorda tagja és megvan a saját véleményem arról is, mikor voltam/vagyok/leszek sikeres önmagam szemében, tökéletes meg soha nem akartam lenni, az unalmas. Elgondolkodom azon, mi az, amit szeretnék, amit bírok, amire képes vagyok, ami jó nekem, amit el tudok fogadni satöbbi, nem várom és nem kérem, hogy a világ gondolkodjon és döntsön helyettem. Egyszerűen nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy szeretetben felneveljek egy sérült gyereket, és nem hiszem, hogy pusztán emiatt szar ember lennék. Félnék attól, ki fog róla gondoskodni, ha meghalok, bántják-e, megalázzák-e, emberszámba veszik-e, ha otthonba kerül a halálom után (és milyen otthonba, te jó ég), és attól is félnék, hogy itt Magyarországon nem védhetem meg egy olyan világtól, amelyben nincs meg a sérült gyerekek megfelelő fejlesztéséhez szükséges intézményrendszer, mert ez valahogy nem fontos, ez sem fontos ebben az országban. Nem vigasztalna az az ezoterikus felfogás, hogy azok kapnak beteg babát az égiektől, akik méltóak rá, és mivel hívő sem vagyok, nem jelentene megnyugvást, hogy Isten akarta így, fogadjam el. 

Tudom, hogy vannak olyan anyák, akik a terhesség alatt minél kevesebb vizsgálaton vesznek részt, mert mindegy nekik, egészséges lesz-e gyerek vagy sem - megtartják. Bátor döntés, képtelen lennék rá, és remélem, soha nem is kerülök abba a pokoli helyzetbe, hogy döntenem kelljen, mert hiába mondanám, hogy nem, az a 'nem' olyan, hogy fájdalom, kín, szenvedés, bűntudat, önmarcangolás lenne mögötte, ezekkel pedig együtt kell élni. Az összes vizsgálatra elmegyek, mert minél többször szeretném hallani, hogy minden rendben a gyerekkel. Persze Az Élet azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt létezik olyan vizsgálat (egy bizonyos kor felett erősen ajánlják), amely a baba egészségét hivatott megállapítani, ugyanakkor némi vetélési kockázattal jár, másrészt a vizsgálatok tévedhetnek is: Előfordul, hogy az egészségesnek mondott magzat betegen születik, a betegséget jelző vizsgálati eredmények pedig tévesek. Ha az anya nem fogadja el a sérült gyerek születésének lehetőségét, vajon létezik-e ilyen tudás birtokában minden pillanatában boldog és felhőtlen babavárás?

A közös pont legyen mondjuk az autó

Az OBI parkolójában olyan gyöngyszemet sodort a fülembe a szél, hogy mondtam a fiamnak, nehogymá' egy rádió miatt csukják le, az lófasz, nem éri meg ilyen balhéba keveredni, a tízmilliárd, az igen, az jó buli, és igazából nem is kellett nagyon erőlködnie a szélnek, mert ott álltam három méterre a fiatos és a skodás apától, mindkettő az a konszolidált típus, aki hétvégén is inget húz a farmerhez, a szandálból zoknis lábujjak kandikálnak ki, tiszta kocsi, elfogadható méretű sörhas, rövidre nyírt haj őszes halántékkal, úgyhogy nem éppen Don Corleone és Don Barzini vesézte ki a "Hogyan neveljük Az Életre fiúutódunkat?" c. témát, és hát a Fiat és a Skoda sem az az echte gengszterjárgány.    

A másik autós pillanatkép meg az, hogy olvasnék az erkélyen, de képtelen vagyok belefeledkezni a narancsos lányról szóló történetbe, mert az erősen középkorú xy takarítja a kocsiját, métereken át kígyózó hosszabbítóra kötött porszívó, felmosóvödörben kihurcolt flóraszeptes víz, kiskefe és miegymás, és persze, simogassa-vakargassa órákig az autót, csinálja, ha szereti, meg nem is kell érte fizetni, mint a kocsimosóban, csak inkább olyan zenét bömböltessen a nyitott kocsiban, ami élvezhető a sokadik emelet erkélyén (és lakásában) is, például jót, ne mulatóst és ne recsegő rádióból, hogy megtudhassam végre, ki a rák az a narancsos lány. Lehetne Nickelback, az nagyon jó, a világosszürke pólóban gitározó Ryant meg anno elfogadtam volna az egyik magányos szülinapomra, pengesse egy kicsit a húrjaimat.

Egy újabb első és az is kiderül, hogy nem én leszek Az Év Üzletasszonya

A szombati jó kapcsán meg azon kezdtem merengeni, hogy tudom magamról, nem vagyok az a kőkemény, profitorientált üzletasszony típus, például az első magánórámnál (tizeniksz évvel ezelőtt, jajj) annak örültem, hogy segíthetek R.-nek használni a német nyelvet, maga a díjazás perifériára szorult (holott rengeteget készültem minden órára és nincs üresjárat, nálam mindenki megdolgozott a nyelvvizsgáért, felvételiért), úgyhogy mondtam egy összeget, R. azonban közölte velem, ennyiért nem jön hozzám, kérjem legalább a kétszeresét-háromszorosát. Szinte lecseszett, én meg feszengtem, hogy jó, legyen, ha annyira akarod, és ebben a dologban, hogy mennyit ér az elvégzett munkám, mit kell elkérni azért a melóért, amibe tudást és időt feccölök, ma sem vagyok túl jó, és ez nem olyan könnyű kérdés, plusz megvan bennem is az a női defekt, hogy forintosítva eleve kevesebbre értékelem az adott munkámat, mint egy pasi, aki szemrebbenés nélkül jóval többet kérne el ugyanazért a teljesítményért. (Jó, vannak kivételek, biztos.) Nyilván nem fizethetem ki köszönömmel se a villanyt, se a gázt, tejet, kenyeret sem adnak pusziért, és az elmúlt években meg kellett tanulnom, mennyit ér a munkám, különben csak kihasználásról beszélünk, meg fejvadászok is nyüstöltek azzal, hogy iksz munkáért ennyit és ennyit kell kérnem egy állásinterjún, mert egyrészt a tudásom, a képességeim és a tapasztalataim miatt a 'kiváló munkaerő' címke ragasztható a homlokom közepére (ők fényeztek ennyire, mondjuk, jól is esett), másrészt egy cég sem vesz komolyan, ha alulértékelem a teljesítményemet és nem becsülöm meg egy bizonyos összeggel, illetve röhög a markában, hogy szuper, ingyenrabszolga, jöhet!, és azt is mondták, ha vagyok olyan hülye, hogy a maximalizmusom miatt ezer százalékot teszek le az asztalra, de alig kérek érte valamit, akkor úgy kell nekem, megérdemlem. Igazából kellene egy menedzser, aki letárgyalja helyettem az összegeket, többet keresnék, az biztos, bár elég furán venné ki magát, ha valamikor a távoli jövőben úgy mennék állásinterjúra pl. egy másik multihoz, hogy xy vagyok, ő meg a menedzserem, az anyagiakat vele tessék megbeszélni, az én lelkem érzékeny ilyesmihez.

A hivatalos munka egy dolog, viszont a magántanítás vagy az ékszerkészítés nekem nem meló, színtiszta öröm, minden esetleges nyűglődés ellenére is, mert nincsenek játszmák és mások által felállított (ostoba) korlátok és mert segítek, kitalálok, alkotok, adok, megoldok, leküzdök és közben lubickolok a flow-ban, és itt van az, hogy nem bírok kibújni a bőrőmből, a másik mosolya, elégedettsége, sikere sokkal többet ér, mint a pénz, amit meg muszáj elkérni és elfogadni, mert minden forintnak megvan a maga helye. És a szombatban nem az volt a legjobb, hogy eladtam az első Türkiz Szemétládát, hanem wf öröme, hogy élőben sokkal szebb a medál, hogy egyből a nyakába akasztotta, hogy megírta mélben, mennyire tetszik neki. Meghatódtam, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó érzés lesz, és a boltolás után ő, aki férfimet azzal zaklattam egy ideig, hogy láttad, úgy örült, de úgy!, ő, aki férfimnek pedig tizedszer is el kellett mondania, hogy igen, wf tényleg úgy örült, tényleg úgy, én meg boldogan vigyorogtam. A sokadik nyelvvizsga miatt is úgy tudok lelkendezni, mintha az lenne az első, amit valamelyik tanítványom letett, és ez így lesz az ékszerekkel is, érzem, és szombaton megint tudatosult bennem, hogy hiányzik a tanítás, meg az is, hogy ez a gyöngyös dolog micsoda klassz örömforrás, és ha mindezt kivetítem a melóra, teljesen igazuk volt a fejvadászoknak, nekem tényleg olyan munka való, ahol kommunikálhatok, kreatív lehetek, önállóan működhetek, folyamatosan fejlődhetek és taníthatok-tanulhatok, szóval, hétvégén megvolt a flash és nagyon remélem, hogy tovább tudok menni a saját utamon.            

Ez azért már fáj

Valójában teljesen másról akartam írni, merthogy unom a saját gasztroszerencsétlenkedésemet és pl. szombaton sokkal jobb dolog történt velem, délután azonban eszembe jutott, hogy nemsokára lejár a pár dekányi kakaóporom és a két tojásom szavatossága. (Dráma a konyhában.) Kidobni nem akartam egyiket sem, oké, legyen muffin, gondoltam rendkívül kreatívan, csak lekvárom nem volt hozzá, de ennél a ténynél nem ragadtam le, nagyvonalúan legyintettem, ugyanis az elmúlt öt napban eperlekváros kenyeret reggeliztem, és ha valaki, hát én igazán nem lepődtem meg azon, hogy elfogyott az a kisüveg lekvár. Anyósomtól kaptam egyszer egy üveg földieperrel dúsított mézet (valószínűleg abból indult ki, hogy mindkettőt szeretem, ami igaz is, de külön-külön), rögtön félretettem, mert van annyira bizarr kinézete, mint az átlátszó fejű halnak (csak a lekvárnak pl. nincs szeme), ma viszont úgy döntöttem, ebből a cuccosból teszek a muffinba, és itt jön a fájó pont: Ha ezt az epres mézet bátran megkóstolom és belerakom a tésztába annak ellenére, hogy 1) felbontás után rögtön megcsapott az üvegből áradó erőteljes lábszag (eleve ilyen, nem romlott vagy ilyesmi) és 2) olyan brutálisan masszív, hogy akár megvadult mazsorettként is lóbálhatom a fakanalat, nem esik le róla, nem az a legkevesebb, hogy jól sikerül a tészta? Mondjuk, jutalomként. Csalódtam Az Univerzumban, az a helyzet. 

A hölgy egy kissé...

Nem mondhatom, hogy mindenféle szemétláda, pszichopata és elbénázott clafoutis után megnyugodtak itthon a kedélyek, ugyanis beköltözött hozzánk A Fenevad. Jó, csak nyolccentis fenevad és alig öt percig időzött nálunk, de akkor is, jobban örültem volna egy pillangónak. A barna üveg sokat tompít a fenevadságán (nagyban is kérheted, katt rá):

Üveg nélkül vágódott be a hálószobába, a kis barna tálkát ő, aki férfim borította rá, hogy mindenféle nyomorgatás nélkül visszadobhassa az éjszakába. Az üveget nem hajította utána. Én csak a koppanást hallottam és nagyon reméltem, hogy nem King Kong zuhant be a sokadik emeletre. Nem rajongok az ilyen koppanásokért, mindig arról szól a történet, hogy valami élőlény berepülő pilótásat játszik a haverjaival, rám a frászt hozza, ő, aki férfim azonban lelkesen nézegeti a természet gyermekét és mindent megtesz annak érdekében, hogy az ámokalient élve juttassa ki a lakásunkból. Három méterről is hallottam a koppanást, úgyhogy nagyon bölcsen az elkerülő magatartásra szavaztam, aztán majdnem bátrabb lettem, amikor meghallottam ő, aki férfim nevetését. Miután megosztotta velem azt az infót, hogy a pohárba nem fér bele a koppanó izé, valami nagyobb kell a befogásához, maradtam a seggemen, fedezékben. Nem szeretem, ha valami kicsi, kintről jön, nemaranyos és elbújik előlem a szekrény alá. (Ha még szőrös is, garantált az undor.) Nem vagyok entomológus alkat, na. Ő, aki férfimben becsülöm, hogy nem gyilkolja le ezeket a repülő dolgokat, ebből a szempontból nagyon buddhista, ha rajtam és a női hisztériás beütésemen múlik, simán rádobom a fenevadra az Ókori keleti történeti chrestomathiát, Plutarkhosztól a Párhuzamos életrajzok első kötetét és a Phonetik und Phonologie des Deutschen c. jegyzetemet, jó vastag mind, talán nem éli túl a bombázást, bár lehet, kicsit túlbiztosítom magam. (Sikoltozni viszont nem szoktam, nem is tudok, a csendben rettegők táborát erősítem, max. ő, aki férfimnek kiabálok, hogy jöjjön gyorsan, mentsen meg - már ha otthon van.) Ezeket ott tárolom az ágyam mellett, és nem azért, mert ilyesmivel ringatom álomba az elmémet, azok az egyetmi idők elmúltak - az éjjeli lámpámat polcoltam alá velük, amíg találok egy megfelelő méretű kisszekrényt az ágy mellé. Mielőtt még valaki a szívéhez kapna, hogy könyveket hajigálok ide-oda, hadd nyugtassam meg az érzékeny lelkét, hogy a fentiek nem igazi könyvek, pusztán újrapapírra fénymásolt és saját kézzel lefűzött jegyzetek. Soha nem tudnék olyan vadállat lenni, hogy pl. a Régimódi történet borítóját kenjem össze ilyen-olyan dögök testnedveivel. A vérengzéstől egyedül az tart vissza, ha a falra telepszik valami betolakodó: sárga falon elvből nem mázolok szét semmit, inkább elviselem, hogy negyvennyolc szúnyog (megszámoltam) ott kéjeleg az étkező falain, rágerjedve a levendulás-citromos levegőre. Levendula és citrom illóolajjal próbáltunk szúnyogot űzni, hátha nem bírják ezt a kombinációt. Nos, imádják, méghozzá annyira, hogy csípni is elfelejtenek a nagy bódulatban. Szipus szúnyogok.   

"Valaki mondja meg, miért ilyen..."

Ő, aki férfim vacsora után megcsókolta tíz ujjamat. A kezemen. Meglepődtem, mert ugyan szokott ilyesmit csinálni, csak nem egy cukkinis kaja után. De ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy vettem három dagi, jóképű cukkinit a piacon, elsősorban magamnak, megtölteni ezzel-azzal, aztán kisütni, megenni. Gyors, könnyű, laktató. Ő, aki férfimnél megérdeklődtem, vacsora gyanánt érez-e magában hajlandóságot némi töltött cukkinire (ha nem, egyen pirítóst), amiben nem a tölteléken van a hangsúly, hanem a cukkinin. A cukkinidominancia nálam határozottan azt jelenti, hogy se rántott karajt, se csülköt, se csirkepaprikást nem csempészek mellé, kizárólag darált pulykahús jöhet szóba, módjával, mert azért mégse három kiló darált hús között vadásszunk kósza cukkinidarabkákra. Ő, aki férfim elképzelhetőnek tartotta, hogy ilyen zöldséges izét juttat a szervezetébe, úgyhogy nagyvonalúan azt mondta, majd meglátjuk. Nem próbáltam álcázni a cukkiniket, ahogy a képen is látszik, a vacsora nagyon durván zöldségesre sikerült (hímnemű olvasók csak óvatosan kattintsanak, hús nincs a fotón, de tényleg). A nagyobbik tepsimben egymásnak eresztettem a pirított-fűszerezett darált húst, a leforrázott, majd feldarabolt cukkiniket, a főtt rizst és a tejfölt, jól összekevertem a cuccot, majd némi sütés után rászórtam a reszelt sajtot, ami tök rendesen olvadt és pirult a sütő melegében. Ennyi, semmi extra. Ja, és lebuktam, tudom, ez nem is töltött cukkini. Az az igazság, hogy nem éreztem magamban a mindent elsöprő cukkinibelsőkapirgálhatnékot, azért választottam a dobáljunk-mindent-egybe megoldást, ami végül elvezetett az ujjcsókolgatáshoz. Ennyire jól sikerült a táp, az egyértelműen zöldséges táp. A férfilélek és az ő rejtélyei, igen.

A piros meg úgy jön ide, hogy a nyári Stahl magazinban szerepel a cseresznyés clafoutis, és úgy döntöttem, szintet ugrok: egy ilyen habkönnyű, gyümölcsös csoda után ő, aki férfim biztos megcsókolja mind a húsz ujjamat. Még akkor is, ha meggyes, nem cseresznyés. Az lenne ám az elismerés! Ami a sütőformákat illeti, a konyhám rendkívül hátrányos helyzetű, pl. ilyen nagyon szép kerámia bizbaszom sincs, pedig csorog érte a nyálam, mert a piros tényleg pofás és biztos szuper clafoutis készül benne - nem úgy, mint az én ütött-kopott, mindenféle sütihez használt egyentepsimben. Cseszett felpuffadni a tészta, pedig gyakran bekukucskáltam a sütő ablakán, hogy érezze, szívemen viselem a felpuffadását. Az eredményt nem nevezném a gyümölcsös piték Claudia Schifferének, ehető és ezzel felsoroltam az összes pozitív tulajdonságát. Bár próbálok küzdeni a paranoiám ellen, azt hiszem, egy ideig hanyagolom a Stahl-recepteket, kizárt, hogy mondjuk vaj és vaj, tej és tej, fakanál és fakanál között ekkora különbség legyen. 

P.S.: Milyen vicces lenne már, ha egy szakácskönyvben azzal minősítenék az ételeket, hogy elfogyasztásuk után hány ujját csókolja meg a férfi a nőnek...              

A hétfő reggeli pszichopata, azaz hogyan kössünk bele egy terhes nőbe

Ha csak annyit mond, hogy basszam meg a kurva anyámat, talán szó nélkül hagyom. Á, nem, ez nem igaz, vetettem egy pillantást lelkem sötétebb bugyraiba, ott terpeszkedik az agresszív énem, szemtelenül vigyorog,  pofájáról lesír a bizonyosság, hogy nem, nem hagytam volna szó nélkül ezt sem. Hiába süt a nap, hiába csörögnek vidáman a púderszínű fülembevaló kövei, hiába az eperlekváros-forrócsokis reggeli, van olyan, amire muszáj reagálni. A faszi balról közeledik, jön át a zebrán, ismerős vagyok-e a környéken, veti oda nekem mintegy mellékesen, közben nem néz rám, harminc-negyven közé saccolom, sápadt, farmeres-pólós girnyó, negyven centivel magasabb nálam, kezében térképet szorongat, zaklatottan kapkodja a fejét jobbra-balra, hol a térképet fürkészi, hol a távolba réved, talán utcanevet keres a buszmegállók között. Átfut az agyamon, hogy egy-két utcát ismerek, a buszok közül cirka egyet, szóval, nem túl pozitív a mérleg, sajnos, nem, mondom az igazságnak megfelelően és már bukna ki a számon, hogy de azért mondja, mit keres, hátha, a faszi azonban nem vár, elindul, majd két lépés után visszafordul, hogy basszam meg a kurva anyámat a gyerekemmel együtt. A szája nem habzik, a szeme viszont zavaros. Igen, a gyerek, ezt azért nem kellett volna, faszikám, erre ugrok, nincs mese, nem mérlegelek, hogy bajom eshet, másodpercek alatt tör fel bennem az agresszió, teljesen ösztönösen tolul a számra kettő darab igen trágár mondat, a faszi hátrafordul és vicsorog, nem vesz levegőt, úgy ontja rám a többi kedvességét, nekem meg hirtelen kattan az agyam, érzelmi sávot vált, hogy te jó ég, ez de szerencsétlen, agresszió jobbra el, annyira sajnállak, kiáltom utána, és röhögni kezdek, magamon, igen, magamon, hogy hülye picsa vagyok, az agressziómat legyőzi a sajnálat és a hitetlenkedés, mert abszurd a helyzet, kétségtelenül az, és ahogy megyek tovább, vigyorogva belengetem neki a jobb kezem középső ujját, csak úgy, amiheztartásvégett, és mivel még mindig néz és szövegel, aranyosan búcsút intek felé, pá, pöcsfej, aztán nevetve dobok neki egy puszit. Óriási szerencse, hogy terhesen sem hordok magamnál pitbullt, dobócsillagot, konyhakést, jobb, ha soha nem tudjuk meg, mire lennék képes agresszív ködben, és az is klassz, hogy a gyerek még nincs kint, vajon mivel nyugtatnám meg hirtelen felindulásomban, nincs semmi baj, kicsim, a bácsi egy faszfej?  

  

Ez meg itt egy jó szám a RATM-től, fuck you, I won't do what you tell me, ma ez a kedvenc mondatom belőle.