Most csak így egyszerűen

Minden olvasónak, kommentelőnek boldog új évet kívánok, tartsátok meg jó szokásotokat jövőre is.

Évértékelés és mindenféle egyéb hülyeség majd a reklám után 2010-ben. Pá.

Azonosítatlan zöld izé

Mostanában zöld fény rebben meg az ablakon, cikázik ide-oda egy kicsit, aztán tovatűnik. Nem igazán hiszem, hogy egy zaklatottabb, gyengébb idegrendszerrel megáldott ufóról van szó, aki egyénieskedő hangulatában gabonakörök helyett ablaküvegköröket ró, inkább valamelyik szembeszomszéd (a másik házból) karácsonyi ajándéka lehet. Ő, aki férfim lézerre tippel. Vajh mire jó ez az izé azonkívül, hogy rebbenő zöld fényeket varázsol az ablakunkra?

Nem ittam és nem szívtam, tényleg cikázik és tényleg zöld.

Két koncertet egy csapásra

Először azt hittem, az a sok kis bigyóból álló, tenyérnyi izé valami klassz karácsonyi dísz, de aztán a vasárnap esti Palya Bea koncerten és a kedd esti Mitsoura koncerten is zenéltek vele. Mondjuk, ettől még lehet karácsonyi dísz. Fogalmam sincs, milyen hangszer, mintha apró csengőket fűztek volna egy tömbbe. Lehet rázni, például, de csak finoman, legalábbis vasárnap a Dés András így csinálta, kedden meg a Szalai Péter. Ma hosszú perceket töltöttünk azzal, hogy a neten megpróbáltuk beazonosítani a zenészeknél látott vagy a Trafó koncertajánlóiban megnevezett hangszereket. Kicsit sem vagyok otthon pl. az indiai vagy a bolgár hangszerekben. (Az atomfizikában sem, de erről szerencsére nem esett szó a koncerteken.) A szitár és a cimbalom még ment, ha nehezen is, a tabla simán a dob kategóriába sorolódott nálunk, a gadulkát meg úgy definiáltuk, hogy kisméretű gitár, amin hegedülnek. (Jellemző párbeszédünk ő, aki férfimmel az azonosítás során: Figyelj csak, te felismerted a kobozt? - Miért, volt olyan is?) Mitsouráéknál hevert valami tüskés akármi a színpad elején, nem, nem sün. Úgy tűnt, mintha Szalai Péter és Moldvai Márk nyomkodta volna a tüskéket, vagy lehet, hogy pengette. Csapdának is kiváló eszköz, aki abba belelép, hetekig borogatja a lábát, már ha marad belőle valami. Ennek az egzotikus külsejű hangszernek sem tudjuk a nevét, bár a nyomozást még nem adtuk fel.

A felejthetetlen októberi MüPa koncertélmény után egyértelmű volt számunkra, hogy Palya Beából nem elég, újra hallani és látni akarjuk. Itt már áradoztam róla, úgyhogy nem ismételném magam, csak annyival egészítem ki, hogy hihetetlen, micsoda nő és micsoda művész - csak akkor érted meg, mire gondolok, ha élőben látod-hallod. (A youtube alig ad vissza a varázsából.) A depressziósoknak receptre írnám fel, annyi életöröm sugárzik belőle. A Szefárd koncerten nem egyedül zenélt, Dés András és Bolya Mátyás kísérte, le a kalappal előttük is. Most már egészen biztos vagyok abban, hogy irigylem azokat az embereket, akiknek ennyire vérében van a zene, talán valóban zene folyik az ereikben. Én arra is képtelen vagyok, hogy a bal és a jobb kezembe fogott fakanalakkal más-más ütemben kevergessem a pörköltet és a tésztát, ők meg a világ legtermészetesebb módján játszanak eltérő ütemeket az egyik és a másik kezükkel, ráadásul olyan hangszereken, amelyekről soha nem hallottam. (Lehet, nekik a pörkölt- és tésztakevergetés is megy.) Palya Beáék két órán át zenéltek, nem tudom, hányszor tapsoltuk vissza őket. Az idősebbek és a fiatalabbak arcán is ugyanazt az elragadtatást láttam, mint amit én éreztem.

Kedd este megint a Trafóban ültünk, csak most nem a negyedik sorban, hanem a harmadikban. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha haza sem mentünk volna a Palya Bea koncert után, szinte minden olyan volt, mint vasárnap - a székek sem lettek kényelmesebbek. Ő, aki férfim semmit sem tudott Mitsouráékról (viszont bízott abban, hogy nem akarok rosszat neki, hehe), én is csak annyival voltam tájékozottabb nála, hogy a Besh o drom zenekarral énekelt egy pici, nagyon erős és jellegzetes énekhangú nő és ő a Miczura Mónika. Kíváncsi voltam, milyen élőben. A koncert alatt egyetlen dolog zavart: Valaki, egy ember, akinek a neme számunkra örök rejtély maradt (ezért nem is tudom fasznak vagy picsának titulálni, pedig szeretném), kétpercenként fotózta Mónit, számold ki, ez hány kattintást jelent cirka két óra alatt. Egyéni szocprobléma, ha xy zenehallgatás helyett fotózik, ki miért jár koncertre, ugye, viszont rühelltem, hogy a vaku állandóan az én szemembe villant, nem tudom, hogy csinálta. Szívesen kritikát gyakoroltam volna az orrára, mondjuk, feltolom a fényképezőgépét az agyába vagy ilyesmi. A lényeg persze az, hogy ez a koncert különleges élmény volt, rendkívül egyedi zenét játszik a Mitsoura, élveztük. (Itt belehallgathatsz a legújabb album számaiba. A Pala Late a kedvencem.) Móni más személyiség, mint Palya Bea, nagyon zárkózottnak és gátlásosonak éreztem, nekem kicsit hiányzott a közönséggel való kapcsolat, a zene megélése, persze, ez nem jelent semmit, eszméletlen hangja van, a fiúk is profik, a zeneszámokat kiegészítő animáció meg izgalmas.

Eddig egész jól búcsúztatjuk 2009-et, azt hiszem.

Fiatalodtam tizenkét évet

Mármint a Wii fitnessteszt szerint. Először persze morcogtam kicsit, hogy a fittségem alapján hatvankettő vagyok, de aztán eszembe jutott, tavaly ilyenkor hetvennégyet mutatott a számláló, úgyhogy most örülök, megifjodtam, ha ebben a tempóban haladok, néhány évtized és a fizikai korom beéri az életkoromat - a lehagyás kérdésében azért pesszimista vagyok. A Wii fitnesstesztet egyébként úgy találták ki a japánok, hogy az adott napon csak egyszer lehet próbálkozni, szóval, amikor némileg felpaprikázva épp neki akartam veselkedni az újabb fittkörnek, hogy na majd én megmutatom, nem is vagyok hatvankettő, hülye gép, akkor láttam, hogy egy nap/egy próbálkozás a szabály. Bizonyítási vágytól égve vártam másnapig, de az az átok hatvankettő maradt, nem bírtam lejjebb gyűrni. A mai nap izomláz miatt kimaradt, holnap azért már szeretnék legalább hatvanegyet teljesíteni és csak remélni merem, hogy a délután befalt kókusztekercsek miatt nem esek vissza.
Ami azt illeti, jól átgondoltam ezt az egész Wii fittdolgot és az a helyzet, hogy a valós életem nem készít fel a Wii fitnesstesztre, meglehet, némi változtatás szükséges ahhoz, hogy jobban teljesítsek. Például a bokszot gyakorolhatnám a tahóbb BKV-ellenőrökön. Jegyeket-bérleteket? Bang, egy balos, paff, egy gyomros, aztán szépjónapot. A baseballra meg gyúrhatnék úgy, hogy a munkahelyemen marokra fogom a billentyűzetemet és a folyosó végében felállított kolléganőimnek egyesével átsuhintom a pohárkészletünk becses darabjait - ha kinyitjuk a szárnyasajtókat, még a home run is összejöhet. A bowlingban sokkal eredményesebb lehetnék, ha az üres ásványvizes flakonokat felsorakoztatnám a nappaliban és narancsot gurítanék közéjük, természetesen az erkélyajtó üvegére megpróbálnék vigyázni. Mi van még a fitnesstesztnél? Ja, a tenisz. Talán a vágódeszkát vetném be és az almákat, ő, aki férfimmel elütögetnénk a parkolóban. Remélem, a t. autótulajdonosok felelősen kötöttek biztosítást és belevették az alma- és vágódeszkakárt is. A golfot még nem próbáltam, mert kitelik tőlem, hogy lendületből leverem a tévét vagy a karácsonyfát. Erre majd később találok ki valami edzésmódszert.
Ha nem nézem, hogy a Wii fittcucca a lelkembe tiport, el kell ismernem, hogy örülök ennek az ajándéknak. Az első akciós példányra azért gyűjtögetett A Család (velünk együtt), hogy esős-szeles-latyakos időben is gyerekbarát módon lehessen kifárasztani a combközépig-hasfalig érő generáció tagjait. Ezen tagok egyik legjellemzőbb tulajdonsága, hogy iszonyú sok fölös energiával rendelkeznek és csak nehezen akarnak elfáradni. Az már mellékszál, hogy ha náluk vagyunk, a két ovis fenegyerek nem egyszer összebalhézik azon, melyikük hányszor és mit játsszon a Wii-n velem vagy ő, aki férfimmel. (Most már nálunk is össze lehet veszni ezen, juhhé.) Van kirakós meg autós meg festegetős meg ilyesmi játékuk, de a Wii az abszolút sztár. Megjegyzem, a négyéves ördögfióka rendre lealáz teniszben, nem tudom, miből van a csuklója, talán gumiból, de olyan ászokat szervál, hogy csak úgy tép a labda a levegőben. Tavasz óta pedzegette A Család, hogy Wii-t kapnánk karácsonyra, merthogy úgy látják, baromira élvezzük a játékot, a sok kicsi hozzájárulásból meg pont futná egy újabb akciósra. Eleinte annyira nem dobott fel a Wii tulajdonlásának lehetősége, mert inkább könyvet szerettem volna és színházjegyet, de később rábólintottam és én is alig vártam, hogy megkapjuk. Felnőtteknek is szuper kikapcsolódás, például a családi ebéd után bemutatott csapatbowling remek móka, és ahogy elnézem a minimanók édesanyjának egyre vékonyabb és egyre izmosabb alakját, garantálom, hogy hamarosan nagyon jó barátok leszünk, a Wii meg én.

A sportolás pénztárcakímélő hatásairól, avagy izomlázasan ne menj vásárolni

A Promodban javában dúl a szokásos karácsony utáni akció, gondoltam, benézek az egyikbe, tavaly is kincsekre bukkantam az ötven-hetven százalékkal leértékelt cuccok között. Tehát délelőtt benéztem az egyikbe, ezzel nem is volt semmi gond, klassz ruhákra bukkantam és az árcédulákon egészen barátságos összegek virítottak, ezzel sem volt gond, azzal viszont igen, hogy a pénzköltéses projektem minden kedvező körülmény ellenére megbukott. Hogy miért? Az izomláz miatt. Ilyenem alapjáraton nem szokott lenni, ugye, hiszen a gyógytorna nem az a megerőltetést kívánó, aerobikos-zsírégetős tevékenység, max. az jár fájdalommal, ha a fitballon egyensúlyozva elvéted az irányt és belefejelsz a radiátorba, vagy ha a túlfeszített tornaszalag becsípi az ujjaidat. (Igen, mindkettő saját tapasztalat.) Karácsonyra azonban Wii-t kaptunk A Családtól (később regélek erről is), egészen konkrétan a sportverziót és azóta hármasban éldegélünk: ő, aki férfim, én meg Az Izomláz, aminek a lánykori neve A Kegyetlen, Minden Porcikádba Beletépő Fájdalom, ebben biztos vagyok. Ma odáig fajult a helyzet, hogy a Promodban nem tudtam felnyúlni a kiszemelt, ámde magasban lógó ruhákért - ennyire fájt a karom és a vállam és a hátam és a könyökhajlatom. Két nap alatt hirtelen kismillió izmom született teniszezés, bowlingozás és bokszolás közben, mindegyik szúr és hasogat, illetve akadályozza a szabad vásárlást mozgást, például a ruhákért való nyújtózkodást. Mivel a próbafülkében megejtett vetkőzés-öltözködés is emberfeletti erőfeszítést kívánt tőlem (már-már gyöngyözött a homlokom), cirka egy ruha után hagytam a fenébe a shopping témát. Majd visszatérek - ha elmúlt az izomlázam.

Jelentés a karácsonyfa alól

Nos, az idei karácsony is bővelkedik "Ez jövő karácsonykor is legyen így!" és "Ez jövő karácsonykor inkább ne legyen így!" pillanatokban, utóbbira rögtön írok is egy példát: alig férek ide a géphez, ugyanis köztem és a laptop között feszül A Has, ami sajnos az enyém, tévedés kizárva, többször is lecsekkoltam, nagy és kerek, egy laza dobszólót simán le lehetne vágni rajta. Nem sorolom fel, mi minden került A Hasba dechuszonnégy és dechuszonhat között, jobb ez így mindenkinek, legyen elég annyi, hogy három nap alatt cirka kétheti fejadagomat sikerült beletolnom az orczámba, a részleteket borítsa a feledés jótékony homálya - borzadok én mások helyett is. A mérleg szó pedig mától tabu, magát a szerkezetet jól elrejtettem a cipősszekrény alá. Azt az aprócska részletet azért elárulom, hogy életemben először ettem a vadas marhát áfonyalekvárral és knédlivel (józan voltam), alig hittem el ő, aki férfim családjának, hogy ez a három így együtt nem malackodás, és sejted, ugye, hogy nem a knédli miatt csúszott fel a szemöldököm a homlokom közepéig. A triász nagyon finom egyébként. A gluténmentes kókuszgolyómról ezt már nem lehet elmondani, a spéci keksztekercspor miatt kicsit tömény lett, olyan torokmasszírozósra sikeredett és néha úgy tűnt, mintha homok csikorogna az ember fogai között. A t. családtagok azt állították, hogy borral/pezsgővel kimondottan jól csúszik (remélem, azért nem egészben nyelték le), úgyhogy talán mégsem merítettem ki a családon belüli erőszak fogalmát. Jövőre ezt a mutatványt kihagyom, igen, jól tippeltél.
Dechuszonnégy a mi napunk, ő, aki férfimé és az enyém, ez olyan szent és sérthetetlen dolog, a család összes többi részével a következő két napon ünnepelünk. Az ünnepi tervünk mindig nagyívű, ezt meg azt sütünk-főzünk, a valóságban azonban csak a minimum programig jutunk el, mert állandóan egymásba gabalyodunk - komolyan vesszük a szeretet ünnepét, na. Mivel ez a forgatókönyv annyira klassz, meg is beszéltük, hogy ha gyerekeink lesznek, előző este lepasszoljuk őket a nagyszülőkhöz és csak dechuszonnegyedikén este jöhetnek haza az ünnepi vacsorára meg az ajándékozásra, mi meg továbbra is szokásunk szerint szer készülhetünk a karácsonyra, hehe. Azért van egy olyan gyanúm, hogy ez a pár sor majd az 'Így néz ki, amikor csibike és ő, aki férfije habos-babos, rószaszín álmokat dédelget' címmel fog bevonulni a családi történelembe. Egyébként igyekszünk a lehető legjobban kihasználni a kettesben töltött időt, annak is megvan a maga varázsa, hogy nem kell alkalmazkodni senkihez és semmihez. Nagyon meghitt és bensőséges karácsonyunk volt idén is, meg sokat röhögtünk.
A fánk szép lett, persze csálé, de szép, bár majdnem lemaradt róla a szaloncukor, egyszerűen elfelejtettük, hogy azt is szeretnénk rá. Dechuszonnégy délelőttjén zsákmányoltunk egy doboz meggyes-marcipános csodát, ezt a tételt kipipálhattuk. A díszekkel már nem volt ilyen szerencsénk, a költözésnél elkeveredett az arzenál fele és ez pont a faöltöztetésnél derült ki, így a kevésből alkottunk szépet - jó, ha van egy kreatív nő a háznál. (Itt most magamra gondoltam.) A többi függő-lógó izét majd jövőre előkotrom az ideiglenes raktárnak használt spájz mélyéről - vagy nem. Ööö... fogalmazzunk úgy, hogy időhiány miatt nem készült el a mézeskalács, a töltött káposzta és a forralt bor, kicsit sem bántuk, gondolhatod, a családozásnál pótoltuk a kimaradt ízélményeket, sajátot meg készítünk... valamikor. Jövőre talán össze tudjuk hozni még karácsony előtt, esélyt kap a dolog.
Jut eszembe, a dínótojás személyében hosszú órákig tartó, korosztályfüggetlen játékkal örvendeztettük meg a t. családot: szinte mindenki kapirgált kicsit a dínótojáson (a bal lába és a fél dereka az én régészkedésemnek köszönhető), úgyhogy családi szülésnek is nevezhetjük a kis foszforeszkáló dínóbébi világrajövetelét. Nem volt egyszerű mutatvány, aki kitalálta, annak a far fülét önteném gipszbe, nesze, vakard ki a cuccot a műanyag kaparóbizbasszal. Aztán olyan is volt, hogy a felnőttek kisajátították a gyerekactivity-t és a ragtapaszt, a copfot, a postást meg a homokvárat kellett elmutogatni, például. Közben elfilóztunk azon, hogy lehetne elmutogatni a sárgarépát. Merthogy a répa még oké, de hogy mutogatod el a sárgát? Mi kínai vonalon indultunk el, igen, meaculpa ésatöbbi. Összességében megállapítható, hogy a gyerekjátékokkal a felnőtteknek mondott gyerekek is igen jól el tudják szórakoztatni magukat. Megható pillanat meg az volt, amikor a hetvenöt éves nagymamám kibontotta az ajándékunkat és látta, hogy rejtvényújságokkal leptük meg. Hihetetlen öröm csillogott a szemében, libabőrös lett a karom.
Így a bejegyzés végén még az önuralmamat szeretném fényezni kicsit, úgyhogy elárulom, az anyósomnak megvettem a karácsonyi Andrea Bocelli cédét, mert szereti AB-t. Ahogy én is. De! Bírtam magammal és nem fejtettem le a cédéről a szuperbiztos csomagolást, pedig napokon keresztül evett a fene, hogy meghallgathassam. A karácsonyi listámra már nem véshettem fel és nem is vettem meg magamnak, mert a januári fizetés után terveztem, fájdalomdíj gyanánt, hogy könnyebben visszazökkenjek a mókuskerékbe. Tehát leküzdöttem a gyarló énemet és anyósomnak bontatlanul adtam át az ajándékát. Az Élet meg olyan, hogy előbb-utóbb rámosolyog a hétköznapi hősökre (értsd: rám), szóval, az egyik sógornőm az előzetes ajándékegyeztetések során elfelejtette megemlíteni, hogy ő is egy ilyen cédét szán neki, ott a fa alatt derült ki. És ki kapta a második cédét? Na, ki? Én, naná. (Anyósomnak veszek cserébe mást.) Így jutottam ahhoz a cédéhez, amire még cirka két hetet kellett volna várnom - ha épp nem zuhan be közénk a fűtésszámla, mert akkor többet. Mondjuk, a német nyelvű 'O Tannenbaum' fura Bocelli hangján, nekem egyből a bársonyba csomagolt smirgli jutott eszembe.

Mielőtt...

... elszabadul nálunk a pokol az ünnepi ez meg az, boldog, szép karácsonyt kívánok nektek.

P.S.: Üvegmatrica mindegyik. A szárnyakat megint nem sikerült fehérre fotózni, a színek meg ezerszer szebbek élőben. Ez van. (Most nézem, egészen úgy tűnik, mintha tiszta lenne a hálószobaablakunk.)

Halványzöld karácsony - Levél a Földnek

Kedves Föld!

Meglepődtél, ugye? Tudom, ilyenkor a Jézuskának szoktak írni, a kevésbé konzervatívak meg azért ragadnak tollat, hogy A Húsvéti Nyúlnak címezzék a levelüket. Nos, én neked írok, remélem, levelem jó egészségben talál, és ha olvasod, nem leszel mérges vagy ilyesmi, mert most inkább ne legyen földrengés a négyes-hatos vonalán és cunamit se küldj ide a lakótelepre, kérlek. Helyezkedj el kényelmesen az újrahasznosított melegítőnadrágokból és mackófelsőkből előállított párnákkal kitömött hintaszékedben, ha nyikorog az ősrégi faszerkezet, extraszűz olívaolajjal kenegesd a kritikus helyeket, tudod, a környezetvédelem mindenekelőtt, vedd egyik kezedbe a biopoharadat és szürcsölgesd a fair trade teádat, a másik kezed ügyébe meg készíts borogatást teljes kiőrlésű lisztből sütött mézes süteményt. Megvagy? Igen? Rendben, belevágok a mondandómba.
Azért írok neked, mert szeretném, ha megértenéd, hogy így karácsony táján is megpróbálok odafigyelni a környezettudatosságra, főleg az enyémre, de... van, ami nekem kicsit sok(k). Lelkes és elkötelezett híveid turbófokozatra kapcsoltak az újságokban, zöld karácsony így, zöld karácsony úgy, néhány méregzöld ötletüket olvasva csak pislogok, mint a töltött káposztába esett béka. (Egyébként tudsz arról valamit, hogy az ötletelők valóban zöldek vagy csak megírják az ökotippeket?)
Szóval, a saját készítésű ajándékokkal nincs semmi bajom, szeretek barkácsolni, látod, a cserép angyalkákat is elkészítettem, de gondolj bele, például apunak nem ajándékozhatok angyalkát... Van fogalmad arról, mekkora a tenyere? Úgy lapítaná szét a cserépcsajt, hogy annak mukkanni sem lenne ideje. Apu a sört szereti, nem mintha azt kapna karácsonyra, csak azért írom, hogy tisztában légy az erőviszonyokkal. Sövényvágóra gyűjt vagy mire. Barkácsolhatok neki csokis kekszet, tojáslikőrt vagy narancslekvárt, csak gőzöm sincs, hogy vágja majd ezekkel a sövényt.
A combközépig-hasfalig érő generáció tagjai legóőrültek és abszolút megértem őket, én is imádtam legózni. Te nem? Persze lehetnék annyira kreatív, hogy színesre festett gyufásskatulyákat kapnak tőlem újhullámos legó gyanánt, egyedül attól félek, az összes hajam kihullana, mire markolót vagy tűzoltóautót formáznék belőlük.
Most jut eszembe, egyik sógornőmnek Lush fürdőgolyót vettem, ez jó pont, ugye? Olyan igazi zöld megoldás. Semmi mesterséges illatosító és színező, állatokon sem tesztelték.
Bevallom, nem bírtam magammal és könyveket véstem a karácsonyi kívánságlistámra. Te, voltam tegnap a Libriben és az a helyzet, hogy kevés az újrapapírra nyomtatott könyv. Apropó, nem tudom, hány fa hal meg a környezettudatosságról értekező cikkeket tartalmazó újságok csilivili dizájnja miatt... Lehetne, hogy utánanézel ennek a dolognak? Előre is köszi. Szóval, a könyvek. Azért ezen a terepen ügyesen mozogtam: Fable könyvet vettem ajándékba, mindenki tudja, hogy a kiadó hihetetlenül zöld, semmi hófehér papír vagy ilyesmi. Bár... a kosaramba raktam volna akkor is, ha fehér papírra nyomják, mert Fable, és ha te is olvasnád, tudnád, hogy ez mindent megmagyaráz. Gondolom, ezzel némileg lerontottam a zöldmutatóimat.
Tegnap a piacon két zacskóba csomagolták a halat, ezt hőbörgés nélkül vettem tudomásul, mert nem bírom a halszagot. Szívem szerint kértem volna még egy gázálarcot harmadik zacskót is, de végül annyira hideg volt, hogy a mínuszokban befagyott az orrom és kicsit sem éreztem a halat. Hogy vihettem volna valami dobozt és abba...? Mondjuk, egy cipősdobozt? Hááát, merész. Ja, nem igazán ökomegoldás, tudom, de muszáj olajban kisütnöm a halat, hiába olvastam Stahl magazinjában a sütős megoldást, egy teljesen hétköznapi fasírtnál egyszer már elcsesztem, baromira nem sült meg, pedig be volt kapcsolva a sütő. Az ünnepi kajánál biztosra akarok menni, érted. Évente háromszor-négyszer szoktam olajban sütni, az nem olyan rengeteg, vagy igen?
Most kapaszkodj meg a karfában, légy szíves, ez nagyon durva rész lesz: Hétfőn megvettük a fenyőfát. Nem cserepes és nem bérelhető, viszont szép. Ugye, nem lettél rosszul? Szép, tényleg szép. Kicsit csálé, de szép. Sötétben vettük, mint mindig, hogy a csálé, de szép fenyők is ugyanolyan esélyekkel indulhassanak a fenyőmustrán, mint a délceg példányok. Gyönyörű karácsonyfánk lesz idén is, és tudod, azt szeretjük, ha majdnem január végéig megmarad a feldíszített fa és még húsvétkor is tűleveleket szedegetünk a seggünkből. A gyökeres fenyőt ugyan ki lehetne ültetni az erkélyre, csak azt nem tudom, mit szólna az alsó szomszéd, ha beesne hozzá a fenyő, mert nem bírta el a balkonláda.
Utálni fogsz azért is, mert szeretem a színes karácsonyi égősorunkat, hiába kínai, például olyan romantikus fenyőillatban és szivárványos fényekben szerelmezni. Jó, amíg azt a jellegzetes műzenét produkálta a kis csipogója, addig fájt a fejünk, cirka öt percig haldokoltak az agysejtjeink, ő, aki férfim azonban rálépett szétcsavarozta és elhallgatott. Gyertyát nem teszek a fára, ez nálam elvi kérdés. Biztos értesültél már arról a kínosságról, hogy perpill három fehér gyertya és egy fekete folt díszeleg az adventi koszorúmon. Igen, kiégett. Kérlek, ne akard, hogy a lakásunk is így járjon. Egy kis vidám, zöld hírt azért idecsempészek neked, fájdalmadat enyhítendő: Képzeld, nem szoktam teljes hangerőn énekelni a karácsonyi dalokat, max. dúdolgatok, így legalább nem szennyezem a környezetemet. Határozottan környezetbarát vagyok, mi?
Abban is tudok engedni, hogy a kisebb-nagyobb ajándékokat nem csomagolom be, papírszatyorba rakom, amit aztán jövő karácsonykor visszakapok a megajándkozottól, persze, az én meglepetéseimmel, ami nem zavar, legalább nem a papírhegyek gyűlnek. Ugye, hogy nem vagyok reménytelen eset? Csak ne lenne ilyen kib drága a díszszatyor... Újságpapírba is csomagolhatnék, azt mondod? Mégis mibe? A Media Markt-os vagy az Intersparos szórólapokba? Esetleg a Nők Lapjából kitépett, műfogsorrögzítőt, cellulitiszkrémet vagy felfázás elleni teát hirdető oldalakba?
Megjegyzem, az olyan gonosz ötleteket, mint a magokból és aszalt gyümölcsökből készült szalámi, zokon veszem a híveidtől. Szerinted ő, aki férfim milyen gyorsan száműzne Szibériába, ha meló után ilyesféle szalámit tennék elé vacsorára? Ne, ne válaszolj, azt a sebességet megtippelni sem tudod.

Nos, kedves Föld, látod, nem sikerül túl zöldre az idei karácsonyom, biztos ráncolod is a homlokodat, mire eljutsz ide, a levelem végére, hacsak nem tépted apró fecnikre már a karácsonyfás-égős résznél. Remélem, azért észreveszed az igyekezetet is, szóval, próbálok zölden élni, csak van, amivel karácsonykor nem tudok/akarok azonosulni, ez a helyzet. Ha haragszol, ne tedd, majd az év többi napján kiengesztellek.

Halványzöld híved,

cs.

Másról

Eredetileg arról akartam írni, hogy nem hittem volna, milyen csúcsteljesítményekre vagyok képes hajnalok hajnalán (nem, nem szexuális jellegű bejegyzést terveztem), de most inkább visszakúszok az ágyba, hátha kiheverem a hajnali kelés okozta sokkot, talán majd egyszer megrázó képekkel szemléltetem az otthon-piac és a piac-otthon távon elszenvedett fagyhalálomat, beszámolok a halról, hősies küzdelmem tárgyáról, a piaci eladókkal megejtett pajtáskodásra is kitérek ('Aranyoskám, kiskezitcsókolom!', így ők), beleveszem azt is, hogy életem első s.k. töltött káposztájára való ráhangolódásként messziől szemeztem a savanyított káposztalevelekkel, és esetleg boncolgatom a kedves-álmos mosolyom és a vastag zoknikra kapott árengedmény közötti lehetséges összefüggést, meg a kolbászokat is megemlítem. Majd, egyszer.

Süteményillatra szeretnék ébredni, egy bögre fűszeres forralt borral a kezemben.

A négy nővér

Cukiság rovatunk mai szereplői: Charlotte, Jane, Blanche és... Sinéad O'Connor.

P.S.: Katt - és egész nagy lesz.

Ijedtség ellen

Álmomban Chilében bicikliztem, valami nem túl széles lebetonozott ösvényen, a hajamba belekapott a szél, a hátamat melengette a nap, a buszokról meg dudáltak, hogy nyugodtan pattanjak fel, elvisznek egy darabon, én azonban rendületlenül tekertem tovább és élveztem a szelet-napsütést - és a biciklizést. Úgy tűnik, ébren rendesen megijedtem ettől a számomra igen szokatlan testmozgástól és a zsírégetés tényétől meg mintha izomlázam is lenne, mert reggelinél a snidlinges ricotta és a rozskenyér mellé hirtelen felindulásból szeltem az egyik kolléganőmtől kapott abált szalonnából is. Álomfejtők, ide!

P.S: Jut eszembe, kedves szalonnaguruk, az abált szalonnát mondják abárolt szalonnának is, ugye?

Megfontolt ajándékvásárlás és egyéb furfangok

A hó és a szabadság kimondottan jót tesz nekem, ma üdén és frissen róttam a boltokat, vadállatbőrbe bújt embertársaimmal szemben rendkívül elnéző voltam, például nem vágtam orrba a lökdösődőket, tolakodókat, elsodrókat, amikor a lábamra tiportak vagy a bordáim közé könyököltek, egyetlen bazdmeget sem morzsoltam el a fogaim között (csak gondolatban) és a kretén megmozdulásokat sem sújtottam gyilkos pillantással. (Jöhetnek a piros pontok.) Már csak a saját készítésű ajándékok vannak hátra, meg ő, aki férfim meglepetését kell összehoznom a jövő héten, aztán átadhatom magam a takarításnak, főzésnek, sütésnek, csomagolásnak, díszítésnek. Ja, ablakot is kellene pucolni. Mondjuk, ha nem lesz kedvem időm, akkor csak azt fényesítem ki a nappaliban, amelyik elé beállítjuk a karácsonyfát, az égők-díszek úgyis elvonják a figyelmet a többiről. (Vagy fenyőerdőt veszünk a nappaliba, garantáltan eltakarja az ablakokat. A függönyünkre még nem sikerült rátalálnuk, ez így karácsony közeledtével igazán pech.) A takarításba is csak módjával akarom belevetni magam, ha nagyon kifáradok a főzésben-sütésben és a csomagolásban, a nappali kivételével bezárom az összes szobaajtót és a "Danger - Chaos inside" vagy a "Danger - Under construction" táblát akasztom a kilincsre. Egyébként nagyon várom már, hogy a család kamaszának és a combig-hasfalig érő generáció tagjainak odaadjuk az ajándékokat, mert direkt olyasmit vettünk, ő, aki férfim meg én, ami nagy örömöt okoz nekik - és amivel mi is nagyon szeretnénk játszani. Most értek abba a korba, amikor jöhetnek a macerásabb legók, a logikai játékok, a társasok. (A kamasznak szánt ördöglakat mellett a dínótojás tetszik a legjobban, ezt az egyik dinóőrült manó kapja: A tojásból ügyesen ki kell vésni a belerejtett, sötétben foszforeszkáló dinót. Jó, nem túl autentikus, de egy nagycsoportos számára kész csoda. Saját magamnak meg hamarosan találok valami enyhítő körülményt.) Persze, azért arra majd vigyázunk, hogy a fa alatt ne tépjük ki azonnal a gyerekek kezéből az ajándékaikat, hadd örüljenek nekik két percet egy kicsit. Szeretném megállni azt is, hogy felbontsam az ajándékcsokikat, nos, nem lesz egyszerű. Ha már a lelkierőnél tartunk, bevallom, kihívásnak érzem még a speciális kókuszgolyógyártást, életem első ilyenje lesz. A bioboltban vettem gluténmentes keksztekercsport (elég vadul hangzik, tudom), az eladó azt állította, igaz, nem túl határozottan, hogy kókuszgolyóhoz is remek. Kudarc esetén bevetem a B-tervet: A vajat eltesszük a pirítóshoz, külön elnyaljuk a baracklekvárt és a kakaóport, a kókuszreszeléket meg a világító dinó alá szórjuk - műhónak.

Ööö... úgy érzem, ég az adventi koszorúm, szóval, itt most pont.

Csirke a hóban

Az megvan, amikor Bridget Jones befüvezve át akarja ölelni Hugh Grant nyakát a tengerparton, de elzuhan, majd némi meglepett röhincsélés után a hátára fordul és kezét-lábát mozgatva angyalkát rajzol a homokba? Na, pont ilyet szeretnék én is. Mármint nem füvezést és nem Hugh Grant ölelgetését, hanem az angyalkát, és nem is homokban, hanem hóban. Merthogy most úgy szakad a hó, hogy hazafelé alig bírtam nyitva tartani a szememet, kismillió hópehely ostromolta az arcomat. Percek alatt hullt bokáig érő puha hó, olyan jó lett volna belefeküdni és angyalkát rajzolni. Persze, előtte levettem volna a hátizsákomat, hogy ne törjem rommá a piacon vett mézes üveget, sanszos, hogy ő, aki férfim nem túl szívesen szedegetne üvegszilánkot a hátamból. Sajnos, itt nincs túl sok hely az angyalos performance számára: Feküdhettem volna a minijátszótérre, a hinta alá, ami azért nem olyan filmjelenetszerű, aztán ott a bokrok alja, tele kutyaszarral, ez sem igazán vonzó. Eldobhattam volna magam az úttesten is, a gond csak az, hogy az arra járó kocsiknak köszönhetően nem csak rajzoltam volna az angyalt - én magam lényegültem volna át angyallá, ott, a hóban.

Megihletett a magmix

csibike: Kitaláltam egy viccet, mondom, jó?
ő, aki férfim: Jó.
csibike: Hogy hívják a félős diót?
ő, aki férfim: ...
csibike: Paradió.
ő, aki férfim: Én is kitaláltam egy viccet.
csibike: Na, mondd.
ő, aki férfim: Hogy hívják a félős kisállatot?
csibike: ...
ő, aki férfim: Parapet.

P.S.: Mi ezen tényleg röhögtünk.

Arról, hogy ebben az évben ez az utolsó munkanapom

Ebben az évben ez az utolsó munkanapom.

Folyt. köv.: Például az, hogy...

... nem mentem el a céges disznóvágásra, mert lélekben vega vagyok. Nekem a hús a szépen megpucolt csirke- vagy pulykamellet jelenti, bár az utóbbi időben már karajjal is bírtam dolgozni. Tősgyökeres lakótelepiként egyetlen malacot ismertem, a perselyemet, holmi élő vagy levágott-széttrancsírozandó sertéssel nem futottam össze és nem is akarok. Jó, a hurkát és a kolbászt szeretem, de inkább ne lássam, hogy készül. Lakatlan szigeten éldegélve sem tudnám bántani a malacot vagy a csirkét, táplálékszerzés céljából pláne nem, inkább elnevezem őket mondjuk Lajosnak és Rozinak és beszélek hozzájuk.
... kedvenc főnököm ma szó nélkül megengedte volna, hogy itthon maradjak ő, aki férfimet ápolni. Határidős melók miatt mentem csak be. A főnököm egyébként ufó, tuti, mert olyat is csinál, hogy elismeri a munkámat, megdicsér, figyel a sérvemre, ilyesmi. Ja, az is fontos neki, hogy gondozza az embereiből kovácsolt közösséget.
... jó a fizetés és mindenféle egyéb juttatás. Szerintem a cég is ufó, mert tisztában van az anyagiak motiváló erejével, nem várja el, hogy pl. adott esetben a nagy semmiért áldozzam fel a szabadidőmet/családomat a munka oltárán és még örüljek is ennek a lehetőségnek. Szeretetből képtelen vagyok túlórázni, meaculpa ésatöbbi, meg abból a számlákat sem lehet kifizetni.
... a kolléganőimmel Mikulás-nap (és a többi ünnep) alkalmából nagy röhögések közepette csokikat-sütiket csempészünk egymás asztalára, kedvenc főnököm meg karácsonyi kaktuszt és egyéb meglepetéseket. Mindig van valami apróság. Karácsonyra albumot kapott tőlünk, Egyiptomról, örömében fülig ért a szája.
... itt végre kapok olyan munkát, ami kihívás számomra. Első pillantásra messzire menekülnék tőle. Másodikra is. Aztán a harmadikban megpróbálom megoldani... és sikerül.
... a lányokkal-fiúkkal lelkesen teszteltük az eszméletlenül guszta karácsonyi hidegtálakat. Nem mindegyik bigyóról tudtam, mi az, de finom volt és azóta sem hánytam ki. Melóban is alkalmazzuk a csapatmunkát - és ott sem hányok. Sőt. Fel tudok nézni kollégákra, például a hihetetlen munkabírás és jófejség miatt.
... olyan emberek vesznek körül, akikkel lehet beszélgetni. Nem pletykálni és fikázni, beszélgetni. Nem kell újra és újra gyenge poénokat, lerágott sztorikat hallgatni, tartalma van a csevejnek.

Még sorolhatnám, miért jó a kedvenc munkahelyemen. Tudod, mi az érdekes? Biztos vagyok abban, hogy hiába Kánaán, nem itt fogok megöregedni. Megérzés és a horoszkópom is ezt mondja. Még nem találtam meg a végső helyemet, valahol vár rám valami olyan munka, ami csak az enyém. A hivatásom. Ki nem használt, mélységében meg nem élt erőforrásaim, adottságaim, energiáim vannak. Rengeteg ötlet, vágy, álom kavarog bennem, ki tudja, melyik válik valóra néhány év múlva - vagy melyik szárnyalásom miatt esek pofára. De legalább megpróbálom.

Eszembe jutott...

Tavaly ilyentájt gályahelyi kisfőnök vért izzadva próbált éves értékelésnek csúfolt valamit adni a munkámról és rólam. Volt egy verziója az éves értékelő beszélgetés előtt, mert még nem ismerte az álláspontomat, aztán lett egy verziója az éves értékelő beszélgetés után is, mert nem azt kapta tőlem, amire számított. Az éves értékelőizén nem vettem elő a kedvesebbik énemet, sőt, igen karcosan fogalmaztam, elmondtam, miről mit gondolok és ott szúrtam, ahol nagyon fájt neki - rosszul tűröm, ha hazugságokkal próbálnak betörni, előbújik belőlem a kíméletlen. Feszítettem azt a bizonyos húrt és örömmel pattintottam el. Gondolhatod, ezek után mennyire sikerült személyesre-elfogultra az értékelés második verziója. Nagyon. Maga a "beszélgetés" egyébként rém vicces volt, remekül szórakoztam az időközben nagyfőnökké feltört kisember és a sebtiben utódjává kinevezett hű apródja előadásán. Szánalmasat alakítottak. Azóta megértettem a gyenge produkciót, nehéz helyzetet éltek meg szerencsétlenek, pusztán a kinyomozott régi blogom két-három hisztériás kolleginára gyakorolt hatása miatt olyasmiket kellett állítaniuk, amivel meggyőzően bizonyíthatták a maguk számára, hogy fekete bárány vagyok. Nagyfőnök gyáva és gyenge volt ahhoz, hogy kirúgjon, mondjuk, egy blog miatt vicces lett volna, bár akkor legalább csöppet fel tudok nézni rá, igen. Mondtam neki, hogy rúgjon ki, még vigyorogtam is hozzá - ott helyben nem mert, pedig előbb szabadultam volna. Bevallom, legjobban azt a pillanatot élveztem, amikor előre megfontolt szándékkal úgy tettem, mintha maradni akarnék és eszem ágában sem lenne felmondani. Le kellett volna fotózni azokat a döbbent arcokat, remek jelenet volt. Hazudtam, igen, és nagyon élveztem. Nyár vége óta egyezkedtem már egy céggel, plusz álláskereső oldalakra regisztráltam és önéletrajzokat küldözgettem, mert tudtam, hogy a gályahelyről muszáj lépnem, nem dekkolhatok ott tovább, megfojt az unalmas munka és a közösség hiánya és még sorolhatnám. Fulladtam, levegőre vágytam, elszürkültem - kár, hogy a biztos melótól nehéz megválni, hiába szar. A főnöki komédia után gályahelyi életem legszabadabb pillanatai következtek. Tudod, amikor azt várják tőled, hogy összeroppanj és megalázkodj, te meg szárnyalsz és kivirulsz és jól érzed magad, na, az csúcsszuper érzés. Csak azokat a kollégákat és külsős embereket sajnáltam, akikkel nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki az elmúlt évek során. Nem töröltem semmit a blogomból sem akkor, sem később, nincs titkolnivalóm. Blog, hálás vagyok neked, köszönöm.
Jövő ilyentájt munkahely-munka kapcsán teljesen más fog eszembe jutni, erről nemsokára vések fel ide valamit, csak most muszáj innom egy forrócsokit, az ablakon keresztül besurrant némi hideg.

Parfüm: Egy csirke története

Van nekem egy parfümöm, amit tulajdonképpen nem akartam megvenni, és ezt a parfümöt nem úgy nem akartam megvenni, mint például a Lindt narancsos étcsokiját, hogy tulajdonképpen meg akarom venni, hogyne akarnám, mert szeretem, de beindult nyáltermeléssel, a narancsos étcsoki illatával az orromban és a mérleg kijelzőjével lelki szemeim előtt azt mondom a józanabbik énemnek, hogy nem, nem vesszük meg, ugye, mert nagy lesz a seggem és bikini helyett majd zsákban fogok strandolni, a józanabbik énemre azonban ilyenkor nem lehet számítani szerencsére (?), Hülye vagy? Vedd csak meg rögtön, majd letornázod! felkiáltással bűnözésre biztat, holott ő is nagyon jól tudja, hogy a szobabiciklink egy ideje inkább fogasként funkcionál, mintsem sporteszközként, szóval, az a lényeg, hogy ezt a parfümöt tényleg nem akartam megvenni, mert a kosaramba pakolás és a fizetés előtt öt perccel még nem is tudtam, hogy létezik. Hogy mi történt abban az öt percben? Ez:
0. perc: Épp valamelyik Douglasban ténfergek a polcok között, új illatot keresgélek a régi, bevált mellé. Erről az új illatról egészen konkrétan annyi elképzelésem van, hogy legyen más, mint a régi. Így kicsit nehéz dönteni, ja. Ilyenkor hagyom magam befolyásolni, mondjuk, a külcsín által, valami fogjon meg az üvegben, színe, formája, ilyesmi. Alapszabály, hogy drága cuccot próbaként sem fújok magamra, mert mi van akkor, ha megtetszik, ugye. Reménytelen szerelemmel nem fájdítom a szívemet. Alapszabályomat a havi kajapénz vs. drága parfüm viszonyában nyugodtan nevezhetjük életösztönnek is. A pénztárcámhoz szabott ismeretlen illatokat sem kapdosom le meggondolatlanul a polcról, előfordulhat, hogy az illatkompozíció döglött patkány szagát idézi, én meg nem gyilkolom felelőtlenül a szaglósejtjeimet.
1. perc: Megállok egy tömény vaníliás parfümcsoda mellett, önfeledten szagolgatom. Imádom a vaníliát, de nem tudom elképzelni, hogy kizárólag vaníliába burkoljam a korpuszomat, gyümölcs sem szeretek lenni, például. Sütésnél viszont percekig bírom szimatolni a vaníliás cukor zacskóját, annyira finom.
2. perc: Míg én vaníliával tunningolom a szervezetemet, két tinipubertáskamasz zuhan mellém a semmiből. A lány valami irritálóan magas hangon azt csacsogja a srácnak, hogy nézd, ez a kedvenc parfümöm, lekapja a polcról, baszottjó, nyomatékosít verbálisan, és spricc-spricc, már magára is fújt belőle három litert, csak a villanó keskeny üvegcsét látom a szemem sarkából. A fiú udvariasan hümmög, szerintem nem kap levegőt.
3. perc: Én sem. A parfümfelhő agresszíven támad, csípi a szememet, erőteljesen könnyezni kezdek, tüsszögök egyet-kettőt, félvakon papírzsepi után tapogatok a táskámban. A tesztüvegcse visszakerül a polcra, a kamaszok elhúznak mellőlem, csak én maradok ott meg a lassan oszló illatfelhő, hármat lépek oldalra, hátha ezzel a ravasz trükkel becsapom a levegőben úszó nyálkahártyairritátort. Mázlim van, kikerülök a gyilkos hatósugárból. Remélem, a csontomról nem marja le a bőrt.
4. perc: Orrfújás-szemtörlés után újra életképesnek érzem magam. Hirtelen finom illat kúszik az orromba, könnyű, lágy, kellemesen édes. Nézek jobbra, nézek balra, sehol semmi illatpróbálgató egyed, hajlok arra, hogy a kamaszlány által világra segített agresszív illattömb utolsó morzsái értek el hozzám. Képtelen vagyok elhinni, hogy ez egy és ugyanaz a parfüm.
5. perc: Leemelem a polcról a tesztpéldányt, a csuklómra fújok egy leheletnyit és... várok. Létezik, hogy egészen szolid adagban parfüm, ipari méretekben méreg? Aha, létezik. Pink Sugar, olvasom a címkét és gratulálok a név kiötlőjének, ennél még három pohár bor után is jobb nevet találok, pedig abban az állapotomban már valamivel kevésbé vagyok ötletes. A név miatt ugyan fanyalgok, az illatmorzsa azonban pillanatok alatt meghódít, gyorsan a kosaramba rakok egy nyalókaszínű dobozt és a kasszához sietek.
Igazából nem tudom, milyen illatom van, ha ebből teszek magamra. Nincs benne semmi tömény, nehéz, testes, inkább jókedvű, vidám, bolondos illat. Télre kiváló - nyáron nincs kedvem begerjedt méhecskékkel kergetőzni. Egy pötty ide, egy pötty oda. Ennyi. Nem vagyok az a típus, akinek az illatfelhője előbb fordul be a sarkon, mint ő maga. Á. (nőstény) ma reggel egyszerűen cukorkának mondta, L. (hím) ma délelőtt fahéjnak. Amikor bejöttek a szobámba, rögtön azt kérdezték, mi ez a jó éspervagy finom illat és várakozóan néztek rám. Egye fene, ma jó leszek embertársaimhoz, gondoltam, ezért kicsit közelebb hajoltam hozzájuk, valószínűleg az én parfümömet érzik, vegyenek szagmintát. Azt érezték, igen. A nap folyamán még sokan keresték fel a szobámat, mindenki másnak érezte azt a két cseppet: Volt olyan, aki karamellaillatot szimatolt a levegőben, volt olyan, aki vaníliát vagy narancsot, J. (hím) meg csokoládét. Megfigyeltem, mindenkinek csillogott a szeme, ahogy a levegőbe szagolt és el is mosolyodtak a karamell, cukorka, narancs, vanília, csokoládé, fahéj beazonosítása után. (A parfümömmel boldoggá teszem a munkatársaimat, hö.) Nem éreztem úgy, hogy kismillió emberkével kellene megszagoltatnom magam, nem vagyok én ibolya, meg ugye nem mindegyik fontos emberrel vagyok pajtásviszonyban, ezért a Jajj, de finom illat van itt nálad!-ra válaszul csak titokzatosan mosolyogtam, legalábbis én titkozatosnak szántam a mosolyomat, de lehet, hogy J., aki csokiillatot érzett a levegőben, inkább undoknak mondta volna és azt hihette, dugdosom előle az eszméletlenül finom illatú csokimat, mert nem akarom megkínálni.

Majd holnap tovább tesztelek, bár az a gyanúm, ez embereken végzett kísérletnek számít, de erről csitt.

Fejszét!

Kedvenc munkahelyemen késő délután azt sikerült belemondanom a telefonba, hogy sürgősen szükségem lenne egy fejszére. G. némi döbbent csend után csak annyit mukkant vissza a vonal másik végén, hogy jó, és lecsapta letette a kagylót, így nem tudtam megosztani vele azt az infót, hogy nyugi, a leendő emeleti karácsonyfánk megfaragásához kell, nem gyilkolni. Remélem, ha holnap összefutunk, azért köszön majd.

"There’s a hero if you look inside your heart..."

A bookline „Kedvezmények Arany Hete” című hírlevelét megnyitás nélkül töröltem a levelezésemből, belesajdult a szívem, igen. (A likvidálás előtt néhány másodpercig az 'erős vagy, csibike, meg tudod tenni' mantrával acéloztam a lelkemet.)

Hihetetlen hatékonysággal őrzöm a fizetésemet így karácsony előtt.

P.S. (19.08): Megkaptam "Az Ön személyes bolti kedvezménye" névre hallgató hírlevelüket is. Villámgyorsan kikukáztam, képzelheted.

Anya lettél

Igen, anya lettél, látom rajtad, valahogy más az arcod, ismerős-idegen, meséled a fiad születését, én meg hallgatlak és a régi-új vonásaidat nézegetem, szépek az újak, anyavonások, tetszenek nagyon, tudod, megsimogatnám őket, ha nem félnék, hogy ettől a bensőséges mozdulattól kicsordulna a könny a szemünkből, egymást ölelve, mosolyogva hüppögnénk a kórház folyosóján, két felnőttnek mondott nő egy pici baba mellett. Másként csillog a szemed is, igen, rám úgy nézel, ahogy szoktál, huncut-pajkosan, mint legutóbb a fagyizóban, a békésen szuszogó pici babára azonban már az édesanyja tekint.
Én nem tudtam, hogy ilyen parányi egy újszülött. A fényképeken valahogy olyan nagynak látszik minden párnapos emberke és hát nevetve mondod, hogy hurkás-tokás és hogy jó húsban van, mégis hihetetlenül csöpp ember a kisfiad. Csak ámulok, hogy a feje elférne a tenyeremben. Talán meg sem merem érinteni, még fájdalmat okozok neki. Tudod, azért hülyén érezném magam, ha csak az első születésnapja után venném kézbe. Majd nyugtass meg, hogy nem roppan össze a karomban.
Tegnap olyan erővel tört rám az irántad érzett szeretet, hogy beleremegtem: Kitoltad a fiadat a szobából, közel az üvegajtóhoz, hogy rácsodálkozhassunk minden apró rezzenésére, anyaként álltál mellette és ez a kép nagyon megérintett. Anya vagy. Te, A Barátnőm. Néztelek és úgy tűnt, mintha csak nemrég lettünk volna kisiskolások, mintha csak nemrég firkáltunk volna egymás titkos naplójába, mintha csak nemrég készülődtünk volna a farsangi bálra, mintha csak nemrég pusmogtunk volna életünk nagy szerelmeinek hitt kamaszgyerekekről... Hogy is hívták őket? Zoli és Gergő? Pillanatok alatt múltak el a minket összekötő évtizedek, ugye? Boldog vagyok, hogy majd elmesélhetem a kisfiadnak, milyen volt az édesanyja gyerekkorában. A vagányabb részekről egyelőre hallgatok, megígérem.
Péntek óta még nagyobb hangsúlyt kaptak Az Élet valóban fontos dolgai. Péntek óta új fejezetet írunk a közös történetünkben. Péntek óta őrzöm a neked vett napilapokat, hogy eltehesd emlékbe a fiad születésnapján megjelenő híreket. Péntek óta hol magamban, csendesen mosolyogva ünnepelek, hol ujjongva belekiabálom a világba: A Barátnőm anya lett.

Nagyon boldog, szép életet kívánok nektek.

Világjárós szombat

Hullafáradtak vagyunk, ő, aki férfim meg én, ami nem csoda, hiszen egy nap alatt jártuk meg a Budapest-Korfu-London-Budapest távot. Nem, nem igaziból, csak szimuláltuk a repülőutat, sajnos. Történt, hogy ő, aki férfimet idén is élménnyel leptem meg a szülinapján. Persze mellettem minden egyes perc élményszámba megy, szóval, nem kellene különösebben törnöm magam, a jeles napokon azonban szeretem nem hétköznapi ajándékokkal elbűvölni ő, aki férfimet. Így esett, hogy némi netes kutatómunka után rábukkantam a feldobox.hu-ra és kicsi szívem megvidámodott vala az ajándékötletek olvastán. Ő, aki férfim előző életében pilóta lehetett vagy búvár, ez utóbbiról majd később, most csak annyit, hogy ő, aki férfim imád repülni és a repülőknek is nagy barátja, ezért igyekszem olyasmivel meglepni, aminek köze van a repüléshez. (Nem, drogot nem kap.) Volt olyan elvadult és naiv ötletem, hogy például a helikopteres városnézés vagy a Besenyeivel egy kör milyen klassz lenne, ami tényleg tök szuper meg minden, csak aranyárban mérik, most már ezt is tudom. Úgyhogy maradt a szimulátor, nagy sikert arattam ezzel is.
A HighFly egészen a világ végén található, bár lehet, hogy egy kicsit még messzebb is, kihalt gyártelep, süvítő szél és ilyesmi, pont az a terep, ahol a filmekben autós üldözés és lövöldözés zaljik, vagy magányos nő menekül valami elmebeteg elől. Kis tévelygés után ügyesen betaláltunk a szimulátor központba, örömmel láttam, hogy sehol egy utcai harc, sehol egy pszichopata, nagyon is kedves srác fogadott minket, lehengerlő stílussal és humorral. Ő, aki férfim pillanatok alatt vérbeli pilótává vedlett át, nem kis büszkeséggel láttam, hogy a fiú információi nyomán úgy kezelte a kismillió világító bizbaszt, mintha itthon is állandóan ilyeneket kapcsolgatna. Ami engem illet, rögtön az első infónál elvesztettem a fonalat, ez cirka az ülésmagasság beállítása volt, ezért inkább a fényképező légiutaskísérő szerepét öltöttem magamra, ebben szerintem nagyot domborítottam.
Ő, aki férfim először budapesti városnézésre indult, egyik hídnak sem ment neki, meg a Dunába sem zuhant bele, a fiú meg is lepődött, milyen profin vezeti a Boeinget, már csak a Besenyei-féle flikkflakkok hiányoztak. Aztán elrepültünk Korfura, hogy megnézzük azt a hidat, ahol nyáron a sok nyomi turistával együtt ücsörögtünk a tenger közepén és a le- és felszálló repülőket lestük baromi közelről, közvetlenül a fejünk fölött zúgtak el, szinte úgy tűnt, megérintjük őket, félelmetes-izgalmas volt. Nagyon vigyorogtunk a pilótafülkében, amikor feltűnt Pontikonissi, az Egér-sziget, ahová romantikusan áthajóztunk. Ő, aki férfim ügyesen landolt a leszállópályán, ez az egyik legnehezebb terep repülős berkekben, ezért ő, aki férfimen kívül ide csak az igazán profi pilóták repülhetnek. A fényképező légiutaskísérő szerepe mellett magamra vállaltam az éljenző-tapsoló utas szerepét is, hálás közönség vagyok, na.
A szimulátoros srác a végén éjszakai londoni városnézésre invitált minket, ő, aki férfim ezt az akadályt is jól vette, nem ment neki sem a Big Ben-nek, sem a Towernek, Ferihegyen meg úgy tette le a gépet, mintha egész életében Boeinget vezetett volna. Jó érzés tudni, hogy ha egyszer Boeinggel kell menekülnünk valahová, számíthatok rá.
Repülés után kicsit visszajöttünk a világvégéről, hogy cápákat nézegessünk a Tropicariumban, ha már úgyis arra jártunk. (Ez persze erős túlzás, de ha már úgyis épp világgá mentünk, belefért.) Ő, aki férfimtől kaptam fehérhasú zöldbékás gumicukrot és füstölőt meg bergamott illóolajat, mert ezek nélkülözhetetlen kellékei a cápanézősdinek, legalábbis szerintem, a tudományos megalapozáson még dolgozom. A Tropicarium érdekes hely, van egyfajta hangulata és tényleg ott úsznak a cápák tőlem tíz centire vagy ötre, nem tudom, mennyire vastag az üveg. Ő, aki férfim itt is nagyon lelkesedett, szóval, nem zárom ki, hogy valami búvárvénája is van, talán Búvár Kund az egyik őse . Csótányokat meg pókokat meg ilyesmi gusztustalan izéket is láttunk, de ha lehet, beszéljünk inkább az elefántokról, azok aranyosak. Mivel álmos vagyok, itt most átváltok képes blogba, jöjjön néhány tropicariumos pillanat, a hangulat kedvéért, az egyik képen épp zaklatok egy fehér valamit:



Összességében jó kis nap volt a szombati és már tudom is, mit kérek karácsonyra: egy pár új lábat, mert a mostanit tövig jártam.

P.S.1: A HighFly-t és a Tropicariumot ajánlom nagyon. (Ingyenreklám, igen, de nem fogok megsértődni, ha valahogy meghálálják. Ööö... köszönöm, cápát azért nem kérek a fürdőkádba.)
P.S.2: Katt a képekre, ha nagyban és el akarod olvasni a megjegyzéseket is. (Mindegyikre firkáltam fent-lent. Na jó, az egyikre nem.)
P.S.3: A blogspot képszerkesztője szar.

Más dimenziók

Ma délután volt egy pillanat, amikor nyúltam a telefonért, hogy felhívjam A Barátnőmet, mesélni akartam neki valamit, de aztán félúton megtorpant a kezem, mert eszembe jutott, hogy ja, nem tudom felhívni, épp szül. Az Én Barátnőm. Szöszögtem tovább a melómon, közben meg azon vigyorogtam, mennyire hihetetlenül más hangsúlyt kapnak így az olyan dolgok, hogy például reggel majdnem fellökött egy idétlen tini, hogy a hidegfront éspervagy hó miatt le akar szakadni a könyököm, hogy végre péntek van és még sorolhatnám. Mindez jelentéktelenné vált, mert A Barátnőm hamarosan életet ad a kisfiának.

Az előző bejegyzés margójára

"... diós-sütőtökös Massa ..."

A hétvége legkellemesebb csalódása

Az fogott meg, hogy a recept alapján masszívnak és iszonyú perverznek tűnt, én meg szeretem az ilyen kihívásokat, mármint ha sütiről van szó, például egy masszív és iszonyú perverz grizzlymedve azért nem hoz lázba. Mondjuk, nem sok hiányzott, hogy a diós sütőtöktorta is pánikszerű menekülést váltson ki belőlem, több ponton is fel akartam adni, de aztán Lajos Mari néni huncut mosolya meggyőzött, hogy érdemes folytatnom. Talán. (A Nők Lapjában mindig ott a sütő-főző mesterember vagy mesterembernő képe a recept közelében, ami remek húzás, személyes lesz tőle a dolog és úgy tűnik, mintha A Mester/Mesternő biztatóan mosolyogna kétbalkezes próbálkozásaim közepette. Remélem, nem azt gondolja magában, hogy úgysem fog sikerülni, te, mínusz százhetvennyolcadik szintű konyhatündér, te.)
Fel is jegyzem a diós sütőtöktorta fedőnevű csirkétpróbáló küldetés kritikus pontjait, hogy legyen hová visszalapoznom a következő nekifeszülésnél:
1. Nem volt itthon elég tojás. Csak kettő. Az elég tojás meg három lett volna. Az az igazság, hogy annyira megörültünk a vasárnapi tojáskrémes reggelinek, hogy lendületből megfőztünk iksz tojást és csak órákkal később derült ki, hogy iksz mínusz egyet kellett volna a lábasba dobálni. Persze, leledzett itthon két tojás, de azok ő, aki férfimben végződtek, akit holmi tojásokért sem bántalmazok, így ő elment a boltba tojásért, mert hős, én meg addig a lecsóhozvalókat aprítottam morgolódva.
2. A sütőtökkel mindig meggyűlik a bajom, hihetetlenül nehezen adja meg magát. Nem tudom, más hogy van a tök feldarabolásával, nekem nem működik, esetleg motoros fűrésszel hatékony lennék, a kis konyhakésem azonban majd' belepusztul az erőlködésbe. Vasárnap egyből ő, aki férfimet hívtam segítségül és ha már benne volt a tökölésben, megkértem, hogy reszelje is le. Szerintem ha majd egyszer már nem szeret, azt onnan fogom tudni, hogy az ilyen tökreszelős kérésemre határozott nemmel reagál és hozzám vágja a tököt meg a reszelőt. Lajos Mari szerint gyíkcsíkformátumúra kell gyalulni a tököt, ezért ő, aki férfim hagyta a kislyukú reszelőt a fenébe és a galuskaszaggatót vetette be, eltanulva leleményes asszonyától (értsd: tőlem), hogy a konyhai eszközök multifunkcionálisak, azaz semmi sem az, aminek látszik és minden használható olyasmire, amire az ember vásárláskor még nem is gondolt. Megjegyzem, jó, hogy nem forgalmazzuk a reszelt sütőtököt, így nem kell ráírni a zacskójára, hogy nyomokban ő, aki férfim jobb hüvelykujjának bőrdarabjait tartalmazhatja.
3. Szolidaritásom jeléül én a citromhéjreszelésnél adtam a véremet, szintén a jobb hüvelykujjból.
4. Kérem szépen, a diós-sütőtökös massza valami bődületesen nehéz, rengeteg anyag van benne, ezért két kevergetés között meg kellett állnom szuszogni és kart pihentetni. Levert a víz, mire összekevertem a mindent a mindennel.
5. Az illatos torta szimatolgatásánál elkövettem azt a hibát, hogy a porcukorral borított részt sikerült megszagolgatnom, ergo felszippantottam némi porcukrot, szerintem látszott a technikámon, hogy soha az életben nem drogoztam. Örülök, hogy nem trüffelgolyókkal díszítettem a torta tetejét, egy olyasféle golyó nehezen fért volna el az orrlyukamban.
A diós sütőtöktorta legjellemzőbb tulajdonsága, hogy nagyon finom és még annál is finomabb. Vittem be kedvenc munkahelyemre, vagánykodni, meg azért is, mert ipari mennyiségű lett, fogyjon csak mert elmondhatatlanul klassz fej vagyok. Jól megleptem M.-et, csibésztársamat és barátnőkezdeményemet is: A doboznyi torta mellé kapott még kóstolót a zseniális vasárnapi lecsós szeletemből, ugyanis lecsóból épp bevezető-alapozó kurzust tartok neki. (A fullextrás lecsóverziót majd nyáron mutatom meg M.-nek, nem akartam függővé tenni - télen drága a paradicsom.) Nagyon meghatódott, láttam rajta.

P.S.: Nők Lapja, 48. szám. Csányi Sándor somolyog az elején. A fehér cukor felét önhatalmúan barnára cseréltem, legközelebb mind a 400 g barna lesz. Ez a kis helyes zikkurat a sütim, csak szólok, ha esetleg nem tudnád beazonosítani.

Hoppá!

Azt hiszem, ha a Kaméleon c. filmhez hasonlóan a takarító egy-egy ünneplés után átmazsolázza a munkahelyi szemetesvödrömet, nem túl hízelgő következtetésre jut az üres pezsgősüvegek és a csokifondü maradéka láttán. (Bepiál a csaj, aztán összeszarja a szemetest???)

Anyóskérdések

Az a vicc megvan, hogy 'Doktor úr, nemsokára ott lesz az anyósom a kutyával, legyen szíves, adjon be neki egy olyan injekciót, amitől kimúlik! - Rendben, uram, de haza fog találni a kutya?' Kevés viccet tudok, mindig elfelejtem őket, ergo hálás közönség vagyok, még nevetek is, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valamelyik megbeszélésen az agyam teljesen érthető okokból elkalandozott a meeting tárgyától és egészen belefeledkezett abba az aha-élménybe, hogy az anyósviccek szinte kivétel nélkül a pasi és az anyós konfliktusáról szólnak, holott a valóságban legtöbbször a nő (feleség, barátnő sötöbö) és az anyós közötti viszony legendásan rossz, és a pasi-anyós kapcsolat érzelmi háttere legtöbbször nélkülözi azokat az indulatokat, amelyek a nő-anyós szembenállást gyűlölködőre, áskálódóra, aljaskodóra színezik. Ez utóbbi viszony hihetetlenül el tud fajulni, ami nem csoda, hiszen nőkről van szó. (Egyébként ha szívesen megtapasztalnád a női és a férfi harcmodor közötti különbséget, csak nézz meg egy-egy kézilabdameccset.)
Exanyósom nem volt éppen cukipofa, anno az esküvő utáni napon négyszemközt azt mondta merev arccal, hogy elvettem tőle a fiát. Bang! Nem viccelt, láttam a szemében, hogy komolyan gondolta. Mit lehet mondani az ilyesféle halálos ítéletre? Ha jól rémlik, valahogy megpróbáltam mosolyogni és elütni a megjegyzés élét, nyilván nem sikerült. Kezdettől fogva gyűlölt és én kis naivan nem értettem, miért, hiszen nem csináltam semmit, meg biztos van nálam rosszabb barátnő/meny-alternatíva is, gondoltam reménykedve. Csak a tönkrement házassággal a hátam mögött, évekkel később állt össze a kép, hogy egész egyszerűen én voltam A Másik Nő, aki a fiával - legalábbis eleinte - lángoló gyerekszerelembe bonyolódott. Az ő fiával, az ő kicsi fiával. Van olyan anya, aki számára ez bűn és soha nem bocsát meg A Másik Nőnek, a vetélytársnak. Kaptam tőle hideget-meleget, főleg a hátam mögött, karácsonyra meg egy doboz gémkapcsot vagy kettőt, válltöméses nagymamapulcsit, sajtreszelőt, például, széles mosoly kíséretében. Hű, hogy forrt bennem a düh, elég megalázó helyzet volt. Amíg értelmét láttam, elkeseredetten küzdöttem ellene, mert azt hittem, van miért, meg nem vagyok az a behódoló-hízelgő típus, aztán vége lett a harcnak a házassággal együtt. Nem emiatt, de ez is szerepet játszott benne. Hiába hisztiztem, sírtam, üvöltöttem, az exem nem állt ki mellettem, kevés volt ehhez, de az sem számított volna, ha igen, mert az anyjának örökre A Másik Nő maradok, aki elvette tőle a fiát. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elváltam, soha nem bántam meg, csak fájt egy ideig. Ő, aki férfim édesanyja nem tartja bűnnek, hogy szeretem a fiát. Őszintén örül nekem, szeret engem és ezt látom-érzem rajta, én pedig boldog vagyok, hogy ő az anyósom. Jó kis nagymama lesz, az biztos.
Szerintem a fiús anyából akkor lesz normális anyós, ha el tudja fogadni, hogy a fia nem a tulajdona, pusztán a fia, akinek joga van beleszeretni A Másik Nőbe és saját, önálló családot alapítani vele. A komoly kapcsolat persze azzal jár, hogy az anya elveszíti A Kizárólagos Nő helyzetét, A Fiú és A Másik Nő összeköltözik, sőt, adott esetben tőle távol költözik össze és a saját életüket élik. Ez így van rendjén, nemde? (Meggyőződésem, hogy az az egészséges, ha a pár nem lakik együtt egyikük szüleivel sem, akármilyen jó a kapcsolat közöttük.) Egyáltalán nem számít, hogy a t. anya szerint A Másik Nő elég jó-e a fiának vagy sem, mert ebbe nincs beleszólása és felesleges azzal cseszegetnie a fiát, hogy a Böbe segge nagy, a Böbe nem főz minden este, hát csupa csont és bőr leszel, Pistikém, meg a Böbe festi a körmét és miért csak kozmetikus, és biztos a Böbe miatt nem ebédeltek nálunk minden áldott vasárnap, ugye, Pistikém, és a gyerekek azért neveletlenek, mert a Böbe nem tud fegyelmet tartani, bezzeg én jól odacsapnék annak a szemtelen kölöknek. Nincs könnyű helyzetben az a férfi, aki az egyik oldalról az anyja, a másik oldalról meg a nője sirámait hallgatja. A férfi genetikailag képtelen megoldani ezt a konfliktust, természetétől fogva rühelli az ilyen szituációkat, nincs otthon az ilyesfajta női játszmákban. (Hajlok arra, hogy az após és a vő, ergo két férfi között pont emiatt nincs hatalmas háború. Tudod, a kézilabdameccs.) Ha a nőjét választja, elveszíti az anyját, ha az anyját választja, elveszíti a nőjét, úgyhogy gyakran inkább homokba dugja a fejét, hátha magától megoldódik a helyzet.
Azt gondolom, az anyának rugalmasabbnak kellene lennie, mert többek között ő jelenti azt a családot, amely optimális esetben gond nélkül befogadja az új családtagot, A Másik Nőt. Nem fúr, nem hőbörög, nem gyűlölködik. A jó anya - egyebek mellett - bölcs: Nem szól bele a gyereke magánéletébe, hagyja, hogy élje a saját életét és elkövesse a maga hibáit. Tudomásul veszi, hogy a fia már nem gyerek többé, aki az anyja útmutatására-pátyolgatására szorul. Támogató-szerető bázist nyújt és nem dumál bele abba, hogy kit választ az a gyerek, akit ő hozott világra. Elengedi, méghozzá méltósággal, és elfogadja, hogy a gyereke már nem csak az ő fia, hanem valakinek a párja. A Másik Nő akkor könnyítheti meg a saját helyzetét, ha kicsit politikusabban kezeli a makrancos anyóst, nem hagyja magát, de nem is lép rögtön hadiösvényre. A Fiú meg legyen férfi, szálljon ki a 'mama kicsi fia' szerepből és próbáljon közvetíteni a családi béke érdekében.
Ha ő, aki férfim édesanyja utálatos dög lenne, a mai fejemmel nem bonyolódnék meddő harcba, inkább megpróbálnék beszélni vele, akar a fene évtizedeken át küzdeni, tiszta energiapocsékolás. Tudom, van olyan anyós, aki semmiféle szép szóra nem hallgat, de az már emberi defekt kategória, az ostobaságot meg soha nem szabad komolyan venni, ugye.

A klónozásról

Ő, aki férfim szerint jó ötlet a klónozása, például ha kettő lenne belőle, akkor egyszerre lehetnék kiskifli és nagykifli. Még további érveket is mondott, de azokat nem írom le, mert belepirulok, inkább nagyon ügyesen arra terelem a szót, hogy elefántot hozott a Mikulás és belefért a csizmámba, képzeld.

A tuti Hello Kitty hűtőmágnest meg nézd meg holnap, ma döglődik a blogol, szokása.

Tükröm, tükröm...

Parányi ebédlőnk falán lóg egy több részből álló tükör, optikailag sokat dob a helyiségen. Zavart, hogy a natúr fakeret egybeolvad a lambériával és így homogén, már-már unalmas felületet nézegettem mindennap, meg amúgy is nehezen viselem a sima, eseménytelen felületeket, úgyhogy fogtam a terrakotta-őzbarna dekorgumimat, téglalapokat szeltem belőle és okkersárgával különböző motívumokat mázoltam rájuk, épp azt, ami eszembe jutott, majd ragasztókockával a tükör keretére illesztettem őket. Első körben csak az egyik részt dekoráltam ki, hogy ő, aki férfim szokja a látványt, de tetszik neki, így holnap folyt.köv. a tükör teljes hosszában. Előnye ennek a megoldásnak, hogy ha megunom ezt a szín- és mintavilágot, bámikor leszedhetem a fáról anélkül, hogy megsérülne. Egyelőre jó ránézni, remekül passzol a padló és az ajtókeret színéhez, és csak azért ferde, mert oldalról fotóztam, hogy ne lógjak bele, elvonva ezzel a figyelmet az alkotásomról. A dekorgumit egyébként igen kedvelem, masszív anyag, mindenféle idétlenséget lehet belőle kreálni, pölö ilyen Hello Kitty hűtőmágnest, amiből egy példányt anno az egyik szerencsétlen exgályahelyi kolléganőnek adtam, mert nagy a szívem és akkor még nem tudtam, hogy szarkeverő-szimatoló spiné, azt hiszem, valamelyik hisztérikus pillanatában ki is kukázta szegény cicalányt, de bánja a fene, a másik deformált fejű rózsaszín-fehér izé viszont kint dekkol a hűtőnkön, mert vicces, és azt tervezem, hogy ha egyszer ő, aki férfim nem néz oda, kismillió HK mágnessel borítom be a hűtőt, lesz ám ott nagy röhögés.

Mindjárt karácsony

Tegnap bevallottam Gy.-nek és K.-nak, hogy bennem már pislákol a karácsonyi hangulat és ez nem a háegyenegy elleni oltás mellékhatása, ugyanis már a múlt héten összeeszkábáltam életem első adventi koszorúját, most éreztem úgy, hogy szeretnék, mindenféle vallási körítés nélkül, pusztán a barkácsolás és a látvány öröméért, meg az egyik kósza narancsból sündisznót dizájnoltam kismillió szegfűszeggel, hogy klasszikus téli illat lengje be a lakást, és néhány aprócska ajándékot is vettem ennek-annak, szóval, nekem nagyon úgy tűnik, hogy várom a karácsonyt. Nem tudom, miért, csak az a megmagyarázhatatlan bizonyosság van bennem, hogy idén még jobb lesz, mint az elmúlt években. Valahogy nem zavar, hogy beindult a karácsonyi őrület és felajzott, ideges, egymás sarkát taposó embertömeg lepi el a boltokat, hogy minden sarkon feldíszített fákba botlok, hogy idétlenül nyerítő tinik teli torokból üvöltik, hogy last Christmas, I gave you my heart, but the very next day, you gave it away, kegyetlen, naná. Persze a nagy várakozásba belerondíthat az a tény, hogy még soha nem csináltam mézeskalácsot, töltött káposztát és mákos gubát, idén viszont szeretnék, meg ki tudja, lesz-e térdig érő hó, nyakamban-számban landoló hógolyók, ilyesmi. A költözésnél baromira vigyáztam a tavaly karácsonyra készített üvegmatrica angyalaimra, nehogy elszakadjanak vagy összenyomódjanak, de ha kell, újrafestem őket, mert nekem fontos minden ilyen kis ünnepi bizbasz, a gyertyafény, a narancsillat, a forralt bor, a karácsonyi terítő, a díszek, a sütemények. Gyerekkoromban mindig volt valami veszekedés karácsonykor, mint a legtöbb családban, én meg annyira szerettem volna, hogy ha majd nagy leszek, valóban ünnep legyen a karácsony, olyan nagyon jó dolog, sőt, maga a december is, izgatott készülődéssel, játékkal, nevetéssel, csokival-sütivel. Él bennem az a kép is, ahogy a gyerekekkel összemaszatoljuk egymást mézeskalácsozás közben, ő, aki férfim meg ott panírozza mögöttünk a harcsát, mert ahhoz akkor sem nyúlok, ha fegyverrel kényszerítenek, és nagyokat nevetünk, és hamisan énekeljük a karácsonyi dalokat, meg sütjük a gesztenyét és a tököt, és nincs semmi idegeskedés, kapkodás, egymásnak feszülés, a gyerekek ablakhoz nyomott orral bámulják a hóesést, társasozunk, mókázunk, kacagunk a fa alatt és nagyon jó együtt lenni. Ehhez az álmomhoz már csak a gyerekek hiányoznak, úgyhogy arra a karácsonyi kívánságlistára, amit Thia passzolt tovább nekem, a gyerekeket vésem fel első helyen és zárójelben azt is odaírom, hogy a darabszám helyett az egészség a fontos, ja, és a borsószemnyi gyerekkezdeményt a kívánság teljesítésének veszem, mert eléggé rugalmas vagyok. Az idei karácsonyra jól tudna esni még az álomházunk, egy mexikói út, Merlétől a 'Francia história' sorozat, meg az is, ha Bublé és Bocelli koncertet adna itt a lakótelepen, mondjuk, az egyik 25-én, a másik 26-án (ez két kívánságnak számít, ugye?), aztán kaphatnék egy olyan állásajánlatot, ami gyerekes, kommunikációs, idegennyelves, könyves, kreatívos, és még azt is szeretném, hogy műtét nélkül gyógyuljon mindaz, aminek gyógyulnia kell, és a kilencedik kívánságom legyen mondjuk egy csomó szép gyöngy, a tizedik meg a kóstolói félállás valamelyik csokoládézóban. Igazából az első kívánságot leszámítva tudok élni mindegyik nélkül, úgyhogy nekem elég a gyerek is, nincsenek nagy igényeim.

A karácsonyi listás labdát Elfnek, Csillagviharnak, kisrumpfnak, Mefinek, zöldnek, Marlennek, winstonnak, Majmókának, Babkának, Csigamaminak, Csaposnak gurítom tovább, meg mindenki másnak, aki szívesen megírná a maga listáját.

Piacra járni jó

Szeretem azokat a reggeleket is, amikor egyedül járom a zsongó piacot, kint csípős, hideg a levegő, kócos és álomillatú hajamat arcomba fújja a szél, a piacon színek és illatok és hangok kavalkádja fogad. Mialatt ő, aki férfim alszik, finom falatokat válogatok a hétvégére és hihetetlenül huncutnak érzem magam. Egy kicsi narancs, mandarin, körte, alma, némi dió, mák, mandula. Hétköznapi kincsek. Ráérősen válogatok, amit lehet, megfogok, megszagolok. Jólesik, örömöt okoz, és mindig valami ősi érzés sajdul meg bennem, jó lenne egy saját diófa, meg őszibarack- és meggyfa, és cseresznye és alma, szőlőlugas, paradicsompalánták, érett, mélybordó szemektől roskadozó málnabokor, illatos virágokkal teli kert. Télen hóember az ablak alatt, nyáron délutáni szunya a fák árnyékában kiterített pokrócon. Milyen jó lenne... A piacon vettem kovászos uborkát is, négy darabot, kóstolónak. Az illata fűszeres-füstös, talán egy leheletnyi fokhagymát érzek rajta, a többi megfejthetetlen titok. Szagolgatom a mélyzöld kovászos uborkát és mosolygok. Mennyei az íze, ropog a fogam alatt. A vicces hentes fiú meg nem bír magával, bámul és poénkodik, ha meglát, a zöldséges bácsi pedig aranyoskámnak szólít, és képzeld, a Csarnokban olyan tejet lehet kapni, ami tejízű és fölösödik, bámulatos, gyerekkoromban láttam ilyet utoljára. A füstölt sajtjuk maga a tökély, tényleg. A lángosost és a sültkolbászost elkerültem, vasakarattal, bármennyire is csábított az illatuk, karácsony előtti diétán vagyok úgy nagyjából mától, kell a hely a töltött káposztának, a rántott harcsának, a mákos bejglinek és a kókusztekercsnek.

H1N1 és csodavárás

Egyébként tegnap mentem először dolgozni, rögtön a háegyenegy elleni oltással indítottam a reggelt, éhgyomorra, és kedvenc munkahelyem iránti elkötelezettségem jeléül a bal karomba kértem a döfést, hogy bénulás-halál esetén a jobb kacsómmal azért utolsó leheletemig tologathassam az egeret, meg böködjem a billentyűzetet, meg firkáljak és ilyesmi, bal kézzel képtelen vagyok egerezni és írni. Eddig mellékhatásnak se híre, se hamva, hacsak azt nem veszem annak, hogy tegnap reggel két bókot is kaptam, az oltás óta meg egyet sem, mármint idegen pasiktól. Mondjuk, az elmúlt két napban egészen határozottan úgy nézett ki, hogy szimpla megfázásban fogok elpusztulni, ugyanis a mosdóban jéghideg víz folyt a csapból, nem győztem melengetni a lilás kacsóimat. Itt jegyezném meg, milyen érdekes egyes kollégák lélektana: A mosdót cirka harminc nő használja ezen az emeleten és senkinek nem jutott eszébe bejelenteni a hibát. Ha hideg folyik a meleg helyett, hát hideg folyik a meleg helyett, gondolja a sok kisbirka, ez van, majd jön valami csoda és újra lesz meleg víz. Nos, én, alias csoda, megeresztettem egy telefont a karbantartóknak, megnézték-megszerelték, s lőn, beindult a melegvíztermelés. Wow. Biztos azért nem vállalta magára senki, mert hihetetlen erőfeszítést és koncentrációt igényelt a feladat megoldása. Ja, a nyolcadik hónapban leledző barátosném is beoltatta magát háegyenegy ellen, él és virul, a baba is.

Vagy mégsem

Egészen tizenöt perccel ezelőttig meggyőződésem volt, hogy az engem nem ismerő emberek felé hitelesen mutatom a komoly-határozott felnőtt nő orczámat, tizenöt perccel ezelőtt azonban egy tíz-tizenkét év körüli kislány a legnagyobb természetességgel lesziázott a lift előtt, engem, az anyjakorabelit, és azt is mondta, hogy nem, nem, menj csak nyugodtan, nem a liftre várok. Semmi csókolom, semmi tessékcsakmenni. A liftben a lehetséges okokon töprengtem: 1) nem vagyok elég hiteles a felnőtt nő szerepében, 2) a kislány olvassa a blogomat, 3) a gyerekek csalhatatlan ösztönnel megérzik a másikban rejtező rokonlelket, 4) elárult a szemem csillogása, 5) még mindig baromi jó a szemránckrémem. Egyelőre passz.

Olyan régóta vágytam rá...

... és most az enyém, igen, az enyém. Antonius és Kleopátra. Hétszázhuszonhat oldal, némi jegyzet és térképek. Arany betűk a fehér, keményfedelű borítón, meg Kleopátra mezítelen bal melle. 890 gramm tömény élmény Szántó Judit kiváló fordításában. A konyhai mérleg ugyan néha 888 grammnak mérte, de rászóltam, hogy ne szívasson ennyi várakozás után, így engedélyt kért a korrigálásra és a 890 grammot véglegesítette. Cirka egy éve lehetett tudni, hogy Colleen McCullough megírta a brilliáns Róma-sorozat utolsó kötetét és az Antonius és Kleopátra már csak fordításra vár, illetve fordítják. Ez volt a legutolsó infó. Most meg itt hever mellettem az asztalon, nagyon dagi, egészen jó betűmérettel, azaz kellően kicsi, szóval, jó sokáig lehet olvasni. Teljesen véletlenül lett az enyém, mármint direkt vettem meg, de a Libribe véletlenül mentem be, kisdobos becsszó, előtte kétszáz méterrel jutott csak eszembe, hogy te, csibi, tulajdonképpen közelebbről is megnézhetnéd azt az Anna Gavalda regényt, ami két hete birizgálja a fantáziádat. Ha könyvesboltról van szó, nem kell sokáig győzködnöm magam, úgyhogy lendületesen betértem és az újdonságok között keresgélni kezdtem a Gavalda könyvet, aztán megálltam orrot fújni és ahogy a zsebembe nyúltam, a biztonság kedvéért lepillantottam, hogy mégse a tictacos dobozba vagy az ötszázasba fújjam az orromat nagy elvarázsoltságomban és akkor megláttam A Könyvet, egyszerre vigyorogtam és hitetlenkedtem, ilyennn niiiinnnncs, lüktetett az agyamban, nem hiszem el, hogy végre itt van. Rögtön megkaparintottam egyet, a hónom alá csaptam - Kevin Costnernél is bádigárdabb bádigárd módjára védve azt, ami az enyém. Aztán felrémlett, hogy ja, orrot akarok fújni és nincs több szabad kezem, ezért a kis dagadékot óvatosan visszaraktam a könyvkupac tetejére, közel a térdemhez, állítva, ebből mindenki láthatta, hogy az az én példányom és bár az orromat fújom, minden idegszálammal a könyvre koncentrálok, és ha valaki pont az én könyvemet akarja elorozni, megküzdök érte. (Próbáltad már elvenni a kutyától a csontját? Ne is próbáld. Morog és a kezed után kap. Nos, csirkében ugyanez a reakció várható könyvnél... meg csokinál és lecsónál, például.) A könyvet fülig érő szájjal vittem a pénztároshoz, aki nem tudta, minek örülök ennyire, ennek ellenére kihasználta eufórikus állapotomat: lenyomott egy rövid reklámblokkot a törzsvásárlói kártyáról. Kedvesen mosolyogva meghallgattam, mert látszott rajta, hogy annyira el akarja mondani, aztán az igehirdetés végén kezébe nyomtam a törzsvásárlói kártyámat és megköszöntem az infót. Ezzel a kötettel teljes a Róma-sorozatom, juhhé, összesen három évet töltöttem azzal, hogy levadásszam a hiányzó első két kötetet, jártam az antikváriumokat és a könyvesboltokat, Colleen McCullough nevét annyiszor pötyögtem be a különböző keresőmezőkbe, hogy ma már hibátlanul le tudom írni. Három év... Nem adtam fel, soha. Most képzelj ide valami diadalmas zenét - győzelemittasan vigyorgok. Óje.

P.S.: Nem tudom, melyik kedvenc istenem mosolygott rám, de nagyon szépen köszönöm. (Aphi, te voltál?)

Bernhard Schlink: A felolvasó

Azt hiszem, ott rontottam el, hogy először a filmet néztem meg, ezért a könyvet nem tudtam önmagáért élvezni, nem a fantáziámban keltek életre a szereplők, hanem a film jelenetei pörögtek a szemem előtt. Nagyon erőteljesen hatott rám a film képi világa és hangulata, nem sikerült elvonatkoztatnom a készen kapott szereplőktől sem. (Így jár az, aki nem bírja kivárni a vaterás aukció végét és beleveti magát a filmbe, mea culpa ésatöbbi.) Megfogott a film, Kate Winslet nagy kedvencem lett az utóbbi egy-két évben, biztos örül majd, ha ezt elolvassa itt magáról. Ralph "Szomorú kék szemekkel nézek a világba bele" Fiennes jóval kevesebbet hozott, mint Az elszánt diplomatában, így nekem súlytalannak tűnt, ezzel az erővel bárki lehetett volna a felnőtt Michael Berg, David Kross viszont ügyes.
A felolvasó c. könyvben feltett és boncolgatott kérdések (pl. generációk közötti konfliktus, A Múlt megértése és feldolgozása, az egyén bűne és felelőssége, illetve kollektív felelősség) nem jelentettek újdonságot, német-történelem szakos egyetemistaként rengeteget foglalkoztam a miértekkel és hogyanokkal, nagyon sok szeminárium és előadás épül a zsidó történelemre, a második világháborúra, a Harmadik Birodalom életére, a negyvenöt utáni német irodalomra, sőt, pszichológia szemináriumon is foglalkoztunk a holocausttal. (Soha nem felejtem, hogy egy félig német nő sírva rohant ki a mosdóba, miután lekurvázta Leni Riefenstahlt, teljesen felzaklatta magát.) Ha kutatónak csapok fel, biztos, hogy ezen a területen maradok, mert a tragédiák ellenére hihetetlenül érdekes és tanulságos szelete ez a történelemnek, a mának.
Tetszett Schlink stílusa, az idősíkok váltogatása, egyszerű és mesterkéletlen módon ír súlyos kérdésekről, nem dramatizál. Kicsit zavart, hogy néhány helyen szájbarágósnak éreztem az összefüggések lebontását, itt-ott olyan, mintha már a regényben megmagyaráznák, hogyan kell értelmezni Schlink írását vagy a történteket, az érzéseket, az író itt azt akarja mondani, hogy... és társai, bár lehet, aki nem járatos a történelemben, az élvezi ezeket a részeket is. Merésznek tartom a szerelmi szál két korosztályát, a tizenöt éves fiú és a harmincas nő viszonyáért a való életben sok szülő ragadna konyhakést, szöges bakancsot vagy péklapátot, és azt gondolom, abszolút jogosan. A film után azt reméltem a könyvtől, hogy igazi választ kapok arra a kérdésre, miért nem 'mentette meg' Michael Hannát, holott megtehette volna, vagy hogy Hanna miért hallgatott. Tudom, hogy itt olyan dolgokról szól a történet, mint egyéni tragédia meg büszkeség, meg saját felelősség és döntés, hogyne tudnám, hiszen a másik oldalon pont emiatt izgalmas és összetett a kérdés, az igazságérzetemmel azonban nem fér össze, ha valakit olyan bűnért ítélnek életfogytiglanra, amit nem követett el és itt Hanna írástudatlanságára gondolok, nem a náci őrként való tevékenységre. Nekem nem életszagú, ha valaki azért vállalja az életfogytiglant, mert nem akarja beismerni, hogy analfabéta. Egyéni szocprobléma, tudom.

Egy újabb első

Életem első adventi koszorúja olyan három óra alatt készült el, küzdöttem vele rendesen, jövőre inkább zöld kartonból kivágok egy karikát és ráállítok négy gyertyát, gyorsan megvan és a termések sem gurulnak le róla. Az első gyertya köré még hobbyragasztóval erősítettem a terméseket, cirka tizenöt-húsz percen keresztül szorítottam egyiket-másikat az alaphoz, mire végre megtapadtak. Baromi unalmas volt, az ujjam meg görcsöt kapott, szóval, kezdtem visszasírni a jó öreg technokolt. Ezen a ponton ő, aki férfim javaslatára áttértem a pillanatragasztóra, mert ő tudta, hogy nekünk van ilyenünk is, s lőn, felgyorsult a munka. Kicsit féltem, hogy majd együtt kell aludnom a könyökömre ragadt aranyozott mogyoróval, szerencsére azonban még odabetonozódás előtt le tudtam piszkálni magamról, a híre ellenére nem hat olyan gyorsan ez a cucc. Az ujjbőröm persze nem menekült, durván érdes a pillanatragasztótól, úgyhogy mától szólítsatok csak smirglinek.

A vicces hentes, a lecsós szelet és a gyertyafény

Kézcsókom, sajnos, életlenek a késeim, szervízben vannak, mondta szomorúan a hentes srác, köpcös harmincas, talán még a vállát is megvonta, és amikor már majdnem elkezdtem azon agyalni, hogy jó, ha nem csontozza ki nekem a karajt, valami comb lesz a B-terv, elröhögte magát, hogy csak vicceltem, persze, hogy kicsontozom, kishölgyem, hogyne csontoznám ki, én meg vele röhögtem, mert pompás alakítás volt a részéről, ugyan a fejemben nem állt össze a hentes és az életlen kés meg a szervíz, azért egyből a B-terven kezdtem merengeni, szóval, ügyes hentes srác, gratulálok, játszótárs. Amíg a karajt nyeste, össze-összemosolyogtunk a jól sikerült móka cinkos légkörében, vigyorogva mentem a gyümölcsös standjához, hazafelé is vigyorogtam, meg otthon, a karaj felett.
Kivételesen letértem a pulykával és csirkével szegélyezett táplálkozási ösvényünkről, ő, aki férfimet szándékoztam elbűvölni így péntek este: lecsós szeletet terveztem meg gyertyafényt és bort. Csak úgy, mindenféle alkalom nélkül, mert szeretem, és tudtam, hogy fáradtan fog hazaesni a melóból, hajtós volt az egész hete. Hétköznapi lélek- és gyomorwellness, mert megérdemeljük. A lecsós szelet egyébként nem saját találmány, ő, aki férfim édesanyjánál lakmároztunk belőle valamelyik hétvégén, csodásan főz, úgyhogy fel is hívtam anyósomat, padavanja lennék lecsós szeletben, mert nálunk nincs műsoron a sertéshús, fogalmam sincs, miből kell az ilyesmit csinálni. Tudod, ki is találhattam volna, meg ott a net vagy a vicces hentes, mégis annyira jó érzés volt felhívni ő, aki férfim édesanyját és segítséget kérni tőle, hallani a hangján, hogy örül nekem és a vacsorának.
Az Ünnepi Abrosszal terítettem. A szép, mélybordó anyagot tavaly, karácsony előtt vettem, anyósom varrógéppel beszegte a terítőnek szánt darab széleit és megvarrta az ülőpárnák huzatait is, ültünk nála a konyhában a nagy asztalnál, halkan kattogott a varrógép és a gyerekkoráról mesélt. Meghitt délután volt. Ő, aki férfimnek egy szót sem szóltam a meglepetésről, kuncogva vasaltam a terítőt, elképzeltem, ahogy hazajön, megcsókol az ajtóban vagy az előszobában, lerakja a táskáját, leveszi a kabátját és a cipőjét és újabb csókokat kapok, kezet mos és... belép az étkezőbe, ahol szépen megterített asztal és gyertyafény várja. Remek kis terv, csillogó szemekkel aprítottam a lecsónakvalót, birkóztam a karajjal, pucoltam a krumplit. Jól összeesküdtem önmagammal és alig vártam, hogy ő, aki férfim hazaérjen végre. Kedvenc sárga pólómra absztrakt mintát fröcskölt az olaj, de nem bántam.
Csak azt látta, hogy vigyorgok, a szokásosnál is jobban. Ő, aki férfim hazajött, hallottam a külső zár macskanyávogásszerű hangját, megcsókolt az ajtóban és az előszobában, lerakta a táskáját, levette a kabátját és a cipőjét és újabb csókokat kaptam, kezet mosott és... belépett az étkezőbe, ahol szépen megterített asztal és gyertyafény várta. Egy pillanatra elakadt a szava, hihetetlenül élveztem az örömét és a saját huncutságomat. A lecsós szelet isteni lett, a hús zamatos és omlós, a lecsóm meg elve nagyon klassz. Anyósom azt mondta, ha beleteszem a szívemet, nem lehet baj. Beletettem, hallgattam a mesterre. (Legközelebb a lencsefőzelékbe is belepakolom, hátha sikerül végre.) Ő, aki férfim azóta is folyamatosan emlegeti a vacsorát, a zűrös hét meg eltűnt, ki emlékszik már rá, csak ez az ünnepi péntek este van, az itt és most varázslata. A gyertyafényben magunkra koccintottunk.

Szőlőszemekkel táncoló - egy kevésbé összeszedett, kiba csúnyán beszélős napon

Szőlős gyümölcstorta

- belső monológ, kizárólag acélidegzetűeknek -

Hozzávalók: 4 tojás, 8 dkg cukor, 8 dkg liszt, 60 dkg kétféle színű szőlő, vaníliapuding, zselatin, cukor, tortazselé, kevés vaj
Oké, lássuk csak a bevásárlólistát... Ühhüm, semmit nem felejtettem el, megvan minden, szuper vagyok, egyszerűen szuper vagyok, na. Mosok pár szőlőszemet, csipegetni, egy kis piros, egy kis zöld... Egy ilyen a számba... egy olyan a számba. Hüm, egész finom. Nos, lássunk hozzá. Először is... levegőt beszív... levegőt kif... Picsába, letüdőztem a szőlőszemet! De kínos, itt fogok megfulladni a konyhapulton! Na, már jobb... Könnyet szemből kitöröl, orrot kifúj... Basszus, hová tettem a receptet? Ehhh, megvan. Szépen kimérem a cuccokat, mert előrelátó vagyok, haha.

Hagyományos módon piskótát keverünk, vagyis a tojássárgáját habosra keverjük a cukorral, apránként hozzáadjuk a lisztet, végül a tojásfehérjék felvert habját.
Jó, de melyik cukor? A '8 dkg cukor' vagy a 'cukor' cukor? Legyen a 8 dkg, mindegy, a gyümölcstorta úgyis édes, nem igaz? Hű, hogy is van? Ilyenkor meg kell mosni a tojást vagy nem? Mi ez itt? Szarmaradék és tollpihe? Megmosom! Egy kis kocc... intás meg egy kicsit nagyobb kocc... intás és már... ki is folyt a kezemből a tojás... Klassz, akkor kezdjük újra. Tojás megmos, óvatosan kocc... int, két ujj tojáshéjba nyom, pohárba... Picsába, hol a poharam? Nem vettem elő? Mindjárt kifolyik a fehérje! Jajj, de jó, itt egy mélytányér, csurogjon ebbe... Mi a fene úszik a tetején? Tojáshéj? Remek. Szépen kicsippentjük... mondom, szépen kicsippentjük... így ni, ez legalább simán megy... Hány tojás is kell? Négy??? Hosszú lesz ez a nap, basszus.... A tojássárgáját habosra keverjük a cukorral... Keverem, keverem, keverem... Ez már habosnak számít? Meddig kell ezt az izét kevergetni? Mondjuk azt, hogy kész. Jöhet a liszt... Hopsza, elfelejtettem, hogy apránként kell hozzáadni. Elbasztam? Mindegy, most már így marad... Összekeverem... Na, fasza, a pólómra kavarintottam egy csomó lisztet... Ezt inkább nem porolom vissza magamról, ennyit még teszek a cucchoz, így ni... Tojásfehérjék felvert habja? No problem, hehe, itt a mixerem... és hol a habverőizéje? Megvan, megvan, megvannnn! Micsoda memória, kérem szépen, micsoda memória, hehe. Belepattintjuk ezeket a bigyókat és szépen rányomjuk a turbót... ó, jajj, nem... legyen inkább a kettes fokozat... így... a csempét és a pultot majd letörlöm, a szemüvegemről lecsorog a trutyi, a pólómnak meg úgyis mindegy... Wow, ez aztán a kőkemény hab! Aki tud, az tud. Győzelmi tánc, hehe, ennek örömére együnk egy kis szőlőt... Ehhh, ezek a kurva magok! Szóval, azt írja a recept, hogy összekeverjük... Habot bele a cuccba és kever, kever, kever... Jé, ennek egész tésztaformája van!

Kivajazott sütőformában megsütjük.
Drága szilikonforma, imádlak-szeretlek, tudod... de ha oda mered égetni a tésztámat, kidoblak a picsába. Szeretném, ha az első közös munkánk jól sülne el, érted a poént, ugye? A hallgatás beleegyezés, remélem, tudod. Nos... Kapsz egy kis vajat... ügyesen elsimogatom rajtad, itt a hajlataidban is, hogy szép cirádás legyen a sütim oldala... Most jön a tészta, vigyázz rá, hallod??? Szóval, kisütjük... Jó, de hány fokon és meddig, basszus? Miért nem lehet odaírni, cseszd meg! Mi vagyok én, őscukrász? Hát recept az ilyen? Nem, ugye, hogy nem... Nem baj, megnézem a neten, biztos akad valami tipp... Naneee, ennyiféle fokon nem is lehet gyümölcstortát sütni! Jó, akkor veszem az átlagot, leszarom, max. a sütő előtt dekkolok és rendületlenül szurkálom a tésztát... Hihetetlen!

A leírás szerint elkészítjük a vaníliapudingot, ha kihűlt, simára keverjük, és kevés, vízzel felfőzött zselatint adunk hozzá.
Na, végre valami sikerélmény! Tádámmm, megvan a puding! Hullámozzunk! Ééés... győzelmi tánc! Baromi jó az illata! Remélem, erre a zselatin fix izére gondoltak, soha az életben nem volt ilyesmi a kezemben. Vajon mennyi lehet a kevés zselatin? Legyen mondjuk... ennyi. A használati utasításban nincs is olyan, hogy víz, hé! Most mi legyen? Víz vagy nem víz? Itt az áll, hogy csak úgy hozzáadták a tejszínhez... Jó, akkor én meg csak úgy hozzáadom a pudinghoz, lesz, ami lesz. A 'cukor' cukor ide kell? Én találjam ki ezt is? Faszom! Miért nem írták bele a receptbe? Mindegy, teszek bele egy kis cukrot... Ennyi macera egy nyamvadt gyümölcstorta miatt, fákkk.

A megsütött tortakarikára kenjük.
Aztaaaa! De gyönyőrű lett a tortakarikám, basszus! Szépséges aranybarna és formás... Na jó, a közepe kicsit púpos, elfelejtettem rátenni a sütőpapírt meg a babszemeket. Nem baj, legalább nem égett bele a papír és a bab... Azért így is szép és púposan is ehető, ez a lényeg... Itt a vaníliás szmötyi... rákanalzom a tortakarikára... Ajjajj, ez lefolyik! A nyamvadt púp ledobja magáról a pudingot, hé! Alárakom gyorsan aaa... az egyik tálcát, arra csorogjon a vaníliás cucc. Oké, vészhelyzet megoldva. Azért annyira nem guszta ez a pudingos tálca... Gyere, torta, átemellek egy tányérra, ez az... Letörölgetem a széledet, íííígggy, mindjárt konszolidáltabban nézel ki, nem úgy, mint akire ráhánytak egy lábas vaníliamasszát. Most annyira ravasz leszek, hogy a púpra csak kevés pudingot teszek, ide az árokba kenek többet, itt legalább megtartja a perem...

Dermedés előtt a szőlőszemeket felrakjuk, színük szerint váltogatva őket.
Jajj, egészben nem férnek fel a szőlőszemek, mindegyik dagadt állat! Bezzeg a képen olyan helyesek a szőlők... meg csillognak... Na nem, tuti nem fogom egyesével fényesre suvickolni őket! Semmi pánik, maradnak fénytelenek, viszont félbevágom a szemeket, legalább megszabadulok a kurva magoktól... Óvatosan belenyomkodjuk őket a vaníliacuccba... ami kiplöttyed két szőlő között, azt letörölgetjük, így ni... Remélem, nem esik le a szőlőréteg... Miért nincs nagyobb pereme a gyümölcstortának? Tisztességes szőlőszemek el sem férnek ezen a hangyafasznyi helyen! Diszkrimináció...

Az utasítás szerint elkészített színtelen tortazselével leöntjük.
Késssz! Jöhet a leöntés... Picsába! Lefolyt a tortáról és beleömlött a mosogatóba! Kurva élet! Onnan ki nem kanalazom, az tuti... Jól van, te kis púpos szemétláda, ha harc, hát legyen harc. Két csomag tortazselét vettem, hehehe, nem menekülsz... Ledobod a zselémet, mi? Úgyis kifogok rajtad... Itt az újabb adag zselé, megvárom, hogy megdermedjen... így... aztán szép óvatosan öntök ide egy kicsit, meg oda egy kicsit... fújom, hogy ne moccanjon, höhö... Ez az, győzelem! A képen is kilógnak a szőlőszemek, szóval, én sem basztam el nagyon... Úgysem a zselé a lényeg, hanem a szőlő, a vanília meg a tészta.

Kihűtjük.
Amíg a zselével tököltem, kihűlt. Lépjünk tovább.

Mandulaforgáccsal díszítjük.
Igen? És mégis, hogy a fenébe? Pillanatragasztó kizárt. Körbenyalom a tortát és egyesével rányomkodom a mandulaszeleteket? Próbáljuk ki a maradék zselét... Felkenem... bele a mandula... lecsúszik mindkettő, remek... Vajon hogy csinálják a cukrászdában? Tuti nem a kész tortát hempergetik bele a mandulába... Mindegy, elegem van, az enyém mandulaforgács nélküli gyümölcstorta lesz. Picsába.

Gyorsítható a készítés készen vásárolt gyümölcstorta alappal és főzés nélkül készíthető pudinggal.
Szarok rá. Legközelebb muffint sütök.