Bernhard Schlink: A felolvasó

Azt hiszem, ott rontottam el, hogy először a filmet néztem meg, ezért a könyvet nem tudtam önmagáért élvezni, nem a fantáziámban keltek életre a szereplők, hanem a film jelenetei pörögtek a szemem előtt. Nagyon erőteljesen hatott rám a film képi világa és hangulata, nem sikerült elvonatkoztatnom a készen kapott szereplőktől sem. (Így jár az, aki nem bírja kivárni a vaterás aukció végét és beleveti magát a filmbe, mea culpa ésatöbbi.) Megfogott a film, Kate Winslet nagy kedvencem lett az utóbbi egy-két évben, biztos örül majd, ha ezt elolvassa itt magáról. Ralph "Szomorú kék szemekkel nézek a világba bele" Fiennes jóval kevesebbet hozott, mint Az elszánt diplomatában, így nekem súlytalannak tűnt, ezzel az erővel bárki lehetett volna a felnőtt Michael Berg, David Kross viszont ügyes.
A felolvasó c. könyvben feltett és boncolgatott kérdések (pl. generációk közötti konfliktus, A Múlt megértése és feldolgozása, az egyén bűne és felelőssége, illetve kollektív felelősség) nem jelentettek újdonságot, német-történelem szakos egyetemistaként rengeteget foglalkoztam a miértekkel és hogyanokkal, nagyon sok szeminárium és előadás épül a zsidó történelemre, a második világháborúra, a Harmadik Birodalom életére, a negyvenöt utáni német irodalomra, sőt, pszichológia szemináriumon is foglalkoztunk a holocausttal. (Soha nem felejtem, hogy egy félig német nő sírva rohant ki a mosdóba, miután lekurvázta Leni Riefenstahlt, teljesen felzaklatta magát.) Ha kutatónak csapok fel, biztos, hogy ezen a területen maradok, mert a tragédiák ellenére hihetetlenül érdekes és tanulságos szelete ez a történelemnek, a mának.
Tetszett Schlink stílusa, az idősíkok váltogatása, egyszerű és mesterkéletlen módon ír súlyos kérdésekről, nem dramatizál. Kicsit zavart, hogy néhány helyen szájbarágósnak éreztem az összefüggések lebontását, itt-ott olyan, mintha már a regényben megmagyaráznák, hogyan kell értelmezni Schlink írását vagy a történteket, az érzéseket, az író itt azt akarja mondani, hogy... és társai, bár lehet, aki nem járatos a történelemben, az élvezi ezeket a részeket is. Merésznek tartom a szerelmi szál két korosztályát, a tizenöt éves fiú és a harmincas nő viszonyáért a való életben sok szülő ragadna konyhakést, szöges bakancsot vagy péklapátot, és azt gondolom, abszolút jogosan. A film után azt reméltem a könyvtől, hogy igazi választ kapok arra a kérdésre, miért nem 'mentette meg' Michael Hannát, holott megtehette volna, vagy hogy Hanna miért hallgatott. Tudom, hogy itt olyan dolgokról szól a történet, mint egyéni tragédia meg büszkeség, meg saját felelősség és döntés, hogyne tudnám, hiszen a másik oldalon pont emiatt izgalmas és összetett a kérdés, az igazságérzetemmel azonban nem fér össze, ha valakit olyan bűnért ítélnek életfogytiglanra, amit nem követett el és itt Hanna írástudatlanságára gondolok, nem a náci őrként való tevékenységre. Nekem nem életszagú, ha valaki azért vállalja az életfogytiglant, mert nem akarja beismerni, hogy analfabéta. Egyéni szocprobléma, tudom.

Egy újabb első

Életem első adventi koszorúja olyan három óra alatt készült el, küzdöttem vele rendesen, jövőre inkább zöld kartonból kivágok egy karikát és ráállítok négy gyertyát, gyorsan megvan és a termések sem gurulnak le róla. Az első gyertya köré még hobbyragasztóval erősítettem a terméseket, cirka tizenöt-húsz percen keresztül szorítottam egyiket-másikat az alaphoz, mire végre megtapadtak. Baromi unalmas volt, az ujjam meg görcsöt kapott, szóval, kezdtem visszasírni a jó öreg technokolt. Ezen a ponton ő, aki férfim javaslatára áttértem a pillanatragasztóra, mert ő tudta, hogy nekünk van ilyenünk is, s lőn, felgyorsult a munka. Kicsit féltem, hogy majd együtt kell aludnom a könyökömre ragadt aranyozott mogyoróval, szerencsére azonban még odabetonozódás előtt le tudtam piszkálni magamról, a híre ellenére nem hat olyan gyorsan ez a cucc. Az ujjbőröm persze nem menekült, durván érdes a pillanatragasztótól, úgyhogy mától szólítsatok csak smirglinek.

A vicces hentes, a lecsós szelet és a gyertyafény

Kézcsókom, sajnos, életlenek a késeim, szervízben vannak, mondta szomorúan a hentes srác, köpcös harmincas, talán még a vállát is megvonta, és amikor már majdnem elkezdtem azon agyalni, hogy jó, ha nem csontozza ki nekem a karajt, valami comb lesz a B-terv, elröhögte magát, hogy csak vicceltem, persze, hogy kicsontozom, kishölgyem, hogyne csontoznám ki, én meg vele röhögtem, mert pompás alakítás volt a részéről, ugyan a fejemben nem állt össze a hentes és az életlen kés meg a szervíz, azért egyből a B-terven kezdtem merengeni, szóval, ügyes hentes srác, gratulálok, játszótárs. Amíg a karajt nyeste, össze-összemosolyogtunk a jól sikerült móka cinkos légkörében, vigyorogva mentem a gyümölcsös standjához, hazafelé is vigyorogtam, meg otthon, a karaj felett.
Kivételesen letértem a pulykával és csirkével szegélyezett táplálkozási ösvényünkről, ő, aki férfimet szándékoztam elbűvölni így péntek este: lecsós szeletet terveztem meg gyertyafényt és bort. Csak úgy, mindenféle alkalom nélkül, mert szeretem, és tudtam, hogy fáradtan fog hazaesni a melóból, hajtós volt az egész hete. Hétköznapi lélek- és gyomorwellness, mert megérdemeljük. A lecsós szelet egyébként nem saját találmány, ő, aki férfim édesanyjánál lakmároztunk belőle valamelyik hétvégén, csodásan főz, úgyhogy fel is hívtam anyósomat, padavanja lennék lecsós szeletben, mert nálunk nincs műsoron a sertéshús, fogalmam sincs, miből kell az ilyesmit csinálni. Tudod, ki is találhattam volna, meg ott a net vagy a vicces hentes, mégis annyira jó érzés volt felhívni ő, aki férfim édesanyját és segítséget kérni tőle, hallani a hangján, hogy örül nekem és a vacsorának.
Az Ünnepi Abrosszal terítettem. A szép, mélybordó anyagot tavaly, karácsony előtt vettem, anyósom varrógéppel beszegte a terítőnek szánt darab széleit és megvarrta az ülőpárnák huzatait is, ültünk nála a konyhában a nagy asztalnál, halkan kattogott a varrógép és a gyerekkoráról mesélt. Meghitt délután volt. Ő, aki férfimnek egy szót sem szóltam a meglepetésről, kuncogva vasaltam a terítőt, elképzeltem, ahogy hazajön, megcsókol az ajtóban vagy az előszobában, lerakja a táskáját, leveszi a kabátját és a cipőjét és újabb csókokat kapok, kezet mos és... belép az étkezőbe, ahol szépen megterített asztal és gyertyafény várja. Remek kis terv, csillogó szemekkel aprítottam a lecsónakvalót, birkóztam a karajjal, pucoltam a krumplit. Jól összeesküdtem önmagammal és alig vártam, hogy ő, aki férfim hazaérjen végre. Kedvenc sárga pólómra absztrakt mintát fröcskölt az olaj, de nem bántam.
Csak azt látta, hogy vigyorgok, a szokásosnál is jobban. Ő, aki férfim hazajött, hallottam a külső zár macskanyávogásszerű hangját, megcsókolt az ajtóban és az előszobában, lerakta a táskáját, levette a kabátját és a cipőjét és újabb csókokat kaptam, kezet mosott és... belépett az étkezőbe, ahol szépen megterített asztal és gyertyafény várta. Egy pillanatra elakadt a szava, hihetetlenül élveztem az örömét és a saját huncutságomat. A lecsós szelet isteni lett, a hús zamatos és omlós, a lecsóm meg elve nagyon klassz. Anyósom azt mondta, ha beleteszem a szívemet, nem lehet baj. Beletettem, hallgattam a mesterre. (Legközelebb a lencsefőzelékbe is belepakolom, hátha sikerül végre.) Ő, aki férfim azóta is folyamatosan emlegeti a vacsorát, a zűrös hét meg eltűnt, ki emlékszik már rá, csak ez az ünnepi péntek este van, az itt és most varázslata. A gyertyafényben magunkra koccintottunk.

Szőlőszemekkel táncoló - egy kevésbé összeszedett, kiba csúnyán beszélős napon

Szőlős gyümölcstorta

- belső monológ, kizárólag acélidegzetűeknek -

Hozzávalók: 4 tojás, 8 dkg cukor, 8 dkg liszt, 60 dkg kétféle színű szőlő, vaníliapuding, zselatin, cukor, tortazselé, kevés vaj
Oké, lássuk csak a bevásárlólistát... Ühhüm, semmit nem felejtettem el, megvan minden, szuper vagyok, egyszerűen szuper vagyok, na. Mosok pár szőlőszemet, csipegetni, egy kis piros, egy kis zöld... Egy ilyen a számba... egy olyan a számba. Hüm, egész finom. Nos, lássunk hozzá. Először is... levegőt beszív... levegőt kif... Picsába, letüdőztem a szőlőszemet! De kínos, itt fogok megfulladni a konyhapulton! Na, már jobb... Könnyet szemből kitöröl, orrot kifúj... Basszus, hová tettem a receptet? Ehhh, megvan. Szépen kimérem a cuccokat, mert előrelátó vagyok, haha.

Hagyományos módon piskótát keverünk, vagyis a tojássárgáját habosra keverjük a cukorral, apránként hozzáadjuk a lisztet, végül a tojásfehérjék felvert habját.
Jó, de melyik cukor? A '8 dkg cukor' vagy a 'cukor' cukor? Legyen a 8 dkg, mindegy, a gyümölcstorta úgyis édes, nem igaz? Hű, hogy is van? Ilyenkor meg kell mosni a tojást vagy nem? Mi ez itt? Szarmaradék és tollpihe? Megmosom! Egy kis kocc... intás meg egy kicsit nagyobb kocc... intás és már... ki is folyt a kezemből a tojás... Klassz, akkor kezdjük újra. Tojás megmos, óvatosan kocc... int, két ujj tojáshéjba nyom, pohárba... Picsába, hol a poharam? Nem vettem elő? Mindjárt kifolyik a fehérje! Jajj, de jó, itt egy mélytányér, csurogjon ebbe... Mi a fene úszik a tetején? Tojáshéj? Remek. Szépen kicsippentjük... mondom, szépen kicsippentjük... így ni, ez legalább simán megy... Hány tojás is kell? Négy??? Hosszú lesz ez a nap, basszus.... A tojássárgáját habosra keverjük a cukorral... Keverem, keverem, keverem... Ez már habosnak számít? Meddig kell ezt az izét kevergetni? Mondjuk azt, hogy kész. Jöhet a liszt... Hopsza, elfelejtettem, hogy apránként kell hozzáadni. Elbasztam? Mindegy, most már így marad... Összekeverem... Na, fasza, a pólómra kavarintottam egy csomó lisztet... Ezt inkább nem porolom vissza magamról, ennyit még teszek a cucchoz, így ni... Tojásfehérjék felvert habja? No problem, hehe, itt a mixerem... és hol a habverőizéje? Megvan, megvan, megvannnn! Micsoda memória, kérem szépen, micsoda memória, hehe. Belepattintjuk ezeket a bigyókat és szépen rányomjuk a turbót... ó, jajj, nem... legyen inkább a kettes fokozat... így... a csempét és a pultot majd letörlöm, a szemüvegemről lecsorog a trutyi, a pólómnak meg úgyis mindegy... Wow, ez aztán a kőkemény hab! Aki tud, az tud. Győzelmi tánc, hehe, ennek örömére együnk egy kis szőlőt... Ehhh, ezek a kurva magok! Szóval, azt írja a recept, hogy összekeverjük... Habot bele a cuccba és kever, kever, kever... Jé, ennek egész tésztaformája van!

Kivajazott sütőformában megsütjük.
Drága szilikonforma, imádlak-szeretlek, tudod... de ha oda mered égetni a tésztámat, kidoblak a picsába. Szeretném, ha az első közös munkánk jól sülne el, érted a poént, ugye? A hallgatás beleegyezés, remélem, tudod. Nos... Kapsz egy kis vajat... ügyesen elsimogatom rajtad, itt a hajlataidban is, hogy szép cirádás legyen a sütim oldala... Most jön a tészta, vigyázz rá, hallod??? Szóval, kisütjük... Jó, de hány fokon és meddig, basszus? Miért nem lehet odaírni, cseszd meg! Mi vagyok én, őscukrász? Hát recept az ilyen? Nem, ugye, hogy nem... Nem baj, megnézem a neten, biztos akad valami tipp... Naneee, ennyiféle fokon nem is lehet gyümölcstortát sütni! Jó, akkor veszem az átlagot, leszarom, max. a sütő előtt dekkolok és rendületlenül szurkálom a tésztát... Hihetetlen!

A leírás szerint elkészítjük a vaníliapudingot, ha kihűlt, simára keverjük, és kevés, vízzel felfőzött zselatint adunk hozzá.
Na, végre valami sikerélmény! Tádámmm, megvan a puding! Hullámozzunk! Ééés... győzelmi tánc! Baromi jó az illata! Remélem, erre a zselatin fix izére gondoltak, soha az életben nem volt ilyesmi a kezemben. Vajon mennyi lehet a kevés zselatin? Legyen mondjuk... ennyi. A használati utasításban nincs is olyan, hogy víz, hé! Most mi legyen? Víz vagy nem víz? Itt az áll, hogy csak úgy hozzáadták a tejszínhez... Jó, akkor én meg csak úgy hozzáadom a pudinghoz, lesz, ami lesz. A 'cukor' cukor ide kell? Én találjam ki ezt is? Faszom! Miért nem írták bele a receptbe? Mindegy, teszek bele egy kis cukrot... Ennyi macera egy nyamvadt gyümölcstorta miatt, fákkk.

A megsütött tortakarikára kenjük.
Aztaaaa! De gyönyőrű lett a tortakarikám, basszus! Szépséges aranybarna és formás... Na jó, a közepe kicsit púpos, elfelejtettem rátenni a sütőpapírt meg a babszemeket. Nem baj, legalább nem égett bele a papír és a bab... Azért így is szép és púposan is ehető, ez a lényeg... Itt a vaníliás szmötyi... rákanalzom a tortakarikára... Ajjajj, ez lefolyik! A nyamvadt púp ledobja magáról a pudingot, hé! Alárakom gyorsan aaa... az egyik tálcát, arra csorogjon a vaníliás cucc. Oké, vészhelyzet megoldva. Azért annyira nem guszta ez a pudingos tálca... Gyere, torta, átemellek egy tányérra, ez az... Letörölgetem a széledet, íííígggy, mindjárt konszolidáltabban nézel ki, nem úgy, mint akire ráhánytak egy lábas vaníliamasszát. Most annyira ravasz leszek, hogy a púpra csak kevés pudingot teszek, ide az árokba kenek többet, itt legalább megtartja a perem...

Dermedés előtt a szőlőszemeket felrakjuk, színük szerint váltogatva őket.
Jajj, egészben nem férnek fel a szőlőszemek, mindegyik dagadt állat! Bezzeg a képen olyan helyesek a szőlők... meg csillognak... Na nem, tuti nem fogom egyesével fényesre suvickolni őket! Semmi pánik, maradnak fénytelenek, viszont félbevágom a szemeket, legalább megszabadulok a kurva magoktól... Óvatosan belenyomkodjuk őket a vaníliacuccba... ami kiplöttyed két szőlő között, azt letörölgetjük, így ni... Remélem, nem esik le a szőlőréteg... Miért nincs nagyobb pereme a gyümölcstortának? Tisztességes szőlőszemek el sem férnek ezen a hangyafasznyi helyen! Diszkrimináció...

Az utasítás szerint elkészített színtelen tortazselével leöntjük.
Késssz! Jöhet a leöntés... Picsába! Lefolyt a tortáról és beleömlött a mosogatóba! Kurva élet! Onnan ki nem kanalazom, az tuti... Jól van, te kis púpos szemétláda, ha harc, hát legyen harc. Két csomag tortazselét vettem, hehehe, nem menekülsz... Ledobod a zselémet, mi? Úgyis kifogok rajtad... Itt az újabb adag zselé, megvárom, hogy megdermedjen... így... aztán szép óvatosan öntök ide egy kicsit, meg oda egy kicsit... fújom, hogy ne moccanjon, höhö... Ez az, győzelem! A képen is kilógnak a szőlőszemek, szóval, én sem basztam el nagyon... Úgysem a zselé a lényeg, hanem a szőlő, a vanília meg a tészta.

Kihűtjük.
Amíg a zselével tököltem, kihűlt. Lépjünk tovább.

Mandulaforgáccsal díszítjük.
Igen? És mégis, hogy a fenébe? Pillanatragasztó kizárt. Körbenyalom a tortát és egyesével rányomkodom a mandulaszeleteket? Próbáljuk ki a maradék zselét... Felkenem... bele a mandula... lecsúszik mindkettő, remek... Vajon hogy csinálják a cukrászdában? Tuti nem a kész tortát hempergetik bele a mandulába... Mindegy, elegem van, az enyém mandulaforgács nélküli gyümölcstorta lesz. Picsába.

Gyorsítható a készítés készen vásárolt gyümölcstorta alappal és főzés nélkül készíthető pudinggal.
Szarok rá. Legközelebb muffint sütök.

Gyógyírolvas

Kell a C-vitamin, azt mondta a doki, úgyhogy most ezt olvasom, hátha. Soha nem lehet tudni.

Lőttek Fúrtak az ágynyugalomnak

A közvetlen szomszédok már kora hajnalban fúrni kezdtek, olyan fél kilenc körül. Az egyik fúró tompa, fojtott hanggal vág a betonfalba, érzem az agyamban, módszeresen borzolja-cincálja az idegrendszeremet, a másik fúró éles, mély hangon támad, oda-odacsap, néha attól félek, a fogaim elengedik gyökereiket és mindjárt kiesnek a számból. Az ideggyenge harkályra hajazó kalapácsnál jobban zavar, hogy kint lelkesen bontják az aszfaltot. Gyakran mind a négy kínzóeszközt egyszerre nyomják és az nagy szívás. Hálás lennék, ha az a valaki legalább az egyik fúrót elvenné a vudubabám mellől, köszönöm.

Azon merengek, vajh hova költözzek be a kispárnámmal, takarómmal, vödörnyi teámmal, százas zsebkendőmmel.

Summoning of the spirit

(...)

Talán egyszer elmondom, vagy nem. Túl spirituális és bensőséges ahhoz, hogy csak úgy bárki elolvassa. A zenéjét viszont hallgasd meg, ez szól bennem.

Most megyek, pattogtatok egy kis kukoricát, mert nem elég nagy a seggem.

Számokban

A dokinál...

... vártam két és fél órát. (Az első óra után határozottan úgy éreztem, a következő életemben lehallgató készülék szeretnék lenni egy orvosi szobában, hogy végre megtudjam, mi a fenét csinálhat három beteg ember és egy doktornő hatvan percen keresztül.)
... láttam öt álufót. (Kérem szépen, az álufó az olyan, hogy nem zöld, mert teljesen normális beteg embernek álcázza magát, és úgy jön ki a dokitól, hogy nem láttam bemenni - másfél óra alatt.)
... finoman leráztam egy barátkozni vágyó fiatalembert. (Ha épp ráz a hideg és köhögök, nem vagyok társalkodónői kedvemben, mea culpa ésatöbbi.)
... összemosolyogtam négy-öt emberrel. (Két köhögés között, kínomban. Tudod, az teremt valamiféle alkalmi sorsközösséget vadidegen emberek között, hogy a műanyag székeken és a hideg váróteremben együtt gyötrődtök órákon át.)
... hallgattam kilenc várakozó időske emberke poénkáit-sirámkáit. (Beszúrták, megvágták, átömlesztették, összevarrták, kiszedték, megmérték, elütötték és ilyenek. Szerintem az összes váróteremben ott ül A Bennfentes, koros, panaszkodós, keserű és mindent tud a betegellátási procedúra gennyes-fekélyes részleteiről - és kéretlenül meg is osztja a borzadó hallgatósággal. Az aranyos volt, ahogy a hetvenes Laci poénján nevetett a hatvanas Mari, csillogott ott valami a szemekben, nem, nem a csipa, inkább a Laci és a Mari huncutságának, lelki fiatalságának maradéka.)
... kuncogtam egy futkározó kisfiún. (Kétszer is hatalmasat taknyolt a hideg padlón, de nem sírt, csak rögzítette a tényt, hogy oké, padlóra kerültem, aztán némi nézelődés után feltápászkodott és futott tovább. Ezt a hozzáállást megtaníthatná néhány felnőttnek.)
... olvastam hetvenöt oldalt a könyvemből. (Fulghum, pár oldal és befejezem. Már most nagyon tudom ajánlani. Az utolsó egy órában nem olvastam, bambultam magam elé és lelkierővel megpróbáltam felmelegíteni a jégcsappá fagyott lábaimat. Nem sikerült.)
... hat perc alatt megvizsgáltak. (Nyamvadt tizenöt percet sem bírtam kihúzni. Valamit rosszul csinálok.)
... nevesítettek egy darab vakbélgyanút . (Ööö... ezzel a gondolattal még barátkoznom kell.)

Bónusz: Megtudtam, hogy a következő terhességem garantáltan a veszélyeztetett kategóriába sorolódik majd, a diagnózis egészen konkrétan úgy hangzott, hogy "a maga ritka vércsoportjával és egy vetéléssel a háta mögött nem is lehet más", az első három hónap tuti táppénz, én meg törhetem a fejemet, hogy pótoljuk majd a kieső pénzt, és azt sem tudom, vajh mit fogok csinálni három hónapon keresztül, mert nem vagyok az a láblógázós, otthon lébecolós típus. Az is kiderült, hogy ő, aki férfimmel összeférhetetlenek vagyunk vércsoportilag, a terhességem alatt ellenanyag termelődött a véremben. Anno a nőgyógyászom egyetlen vizsgálatra sem küldött el a három hónap alatt, vérvizsgálatra sem, mert a három hónap még nem igazi terhesség. Klassz, ugye. Ez a dokinő is lelkemre kötötte, hogy mindig hordjam magamnál a vércsoportos papíromat, bennem meg felrémlett a feneketlen táskámban uralkodó káosz, szóval, lehet, mégis tetováltatni fogok, jól látható helyre, talán olyan homloktájt, az a fix.

Most valami jó hírt szeretnék kapni. Valaki?

Csibike, a hős

Fáradtan ébredtem, álmomban egy idősebb német párnak magyaráztam nagy vehemenciával, hogy jut el a városközpontból Vecsésre, majd Monorra, kockás lapra rajzoltam kék tollal, illetve útvonalfirkálás közben minden ékesszólásomat latba vetve védtem a magyarokat, hogy tudnak németül, persze, hogy tudnak, és eddig nem azért nem segített nekik senki, mert bunkók az emberek, hanem mert... félénkek.

Hihetetlen, hogy álmomban és betegen nekem kell megóvnom az ország becsületét.

Felismerés

A hírekben azt mondják, influenzás megbetegedésem van, ami lehetséges, mert tüsszögök, szörcsögök, köhögök, folyik az orrom, rekedt vagyok és néha emelkedik a hőm. A citromos-mézes teából elegem van már, pedig nagyon szép az üveg citromfacsarónk és facsarásnál a citrommagok nem landolnak a szememben. Ő, aki férfim vigyáz rám, például felaprította a hagymát, nekem most alapjáraton is folyik a könnyem, meg ezen a hétvégén nagyon óvatosan csókol, nehogy megfulladjak, mert csak a számon kapok levegőt. Holnap doki, Murphy meg kapja be, lőttek a kiváló egészségi mutatómnak. Ő, aki férfim egyébként elment vadászni az OBI-ba, valami miatt valami cső kell valami nyílásba, körülbelül így tudnám röviden összefoglalni a kiruccanás lényegét. Szerintem hoz nekem kőhatású festéket, terrakottát, mert szeret.

P.S.: Bejegyzésírás közben hívott az egyik nagymamám, hogy felvettem-é az oltást, mert ők felvették. Hát, még nem kerültem sorra a várólistán, mondtam. Sajnálta nagyon, hogy a papa nem tud velem beszélni, mert épp fürdik, ő meg arra gondolt, felhív addig, amíg a papa fürdik. Ennél majd azért kicsit összeszedettebb öreg néni szeretnék lenni.

Tükörtojás másképp

Egészen addig eszembe sem jutott, hogy a tükörtojás a hagyományos dizájn helyett másképp is kinézhetne, amíg meg nem pillantottam a csillag alakú szilikonos sütőformát, természetesen nem hagyhattam ott. Nem untam a szokásos tükörtojáskülalakot, csak úgy éreztem, feltétlenül ki kell próbálnom, annyira idétlen dolog. Nem sikerült a legtökéletesebben, itt-ott a sarokban maradt a tojásfehérje, látod a képen, ezért morcos a csillagom. Legközelebb farokformát veszek, az csücsökmentes, biztos nem ragad bele a cucc.

Függönyvásárlás helyett, avagy mindennek a szex az oka

Félig beteg üzemmódból egyelőre nem váltottam át teljesen beteg üzemmódba, ezért ő, aki férfimmel megbeszéltük, ma végre függönyt veszünk az ablakokra meg karnist, nem állapot, hogy esténként felkapcsolt villanynál nem flangálhatok mezítelenül a lakásban, mert a szembeszomszédok mindent látnak, intim pillanataink kikukucskálásának lehetőségét meg sem említem. Nem a lustaságunk miatt áll a projekt, nézegettünk már karnist és függönyt is, csak valahogy nem bukkantunk az igazira, úgy meg nem költünk pénzt, hogy egyikünknek sem tetszik, de azért vegyük meg, legyen. (A 'mindegy, hogy milyen, csak legyen' hozzáállást kapcsolatosdiban sem tartom egészségesnek.) A függönyözés és a karnisozás előtt piacot terveztünk, le sem írom, mi mindent akartam főzni-sütni a hétvégén, mert még megszakad a szívem a finomabbnál finomabb fogások elmaradása miatt. Persze, szerelmezéssel is jól lehet lakni, ugye, egymásba feledkezve csak úgy suhantak az órák, délután sikerült megérkezni a függönyboltba, nem nyitott ki a kedvünkért, a piacra meg el sem indultunk. Azért nem szomorkodtunk, betértünk a Tacos Locos-ba, utunkba esett. Képzeletbeli bakancslistám mexikói kategóriájában Mexikó és a kaktuszok beszerzése mellett szerepel az Iguana és a Tacos Locos, mint feltétlenül tesztelendő hely, a TL-t Gy. nemrég határozottan ajánlotta, úgyhogy ha már pont arra jártunk, nem mentünk el mellette, pótolni kellett a szerelmezés miatt megcsappant energiát. Szólok, mert rendes csaj vagyok, hogy az étlapokat linkeltem be, szóval, csak a saját felelősségedre kattints. Mexikói csirkehúslevest ettem és csirke flautas-t, mindkettő jólesett, a meleg és a csípős sokat javított félig beteg állapotomon, elfújtam egy adag papírzsepit. A Tacos Locos erős közepes kategória, nem ájultunk el az ízektől és a mennyiségektől, ennek ellenére szívesen lemeóznék még néhány fogást, töröm is a fejemet, melyik barátnőmmel üljünk be oda csevegni. A pincér nagyon kedvesen sertepertélt körülöttünk, törte a magyart, alig értettünk valamit a mondókájából, viszont aranyosan mosolygott, így tettünk mi is és nem osztottuk meg vele azt a tényt, hogy a citromos pite meglehetősen masszív, olyan fojtós, ketten ettünk egyet, ő, aki férfim meg én, alig bírtuk leküzdeni, hihetetlenül tömény volt, emiatt a hazaút egy részére gyaloglást szavaztunk meg, hátha magukhoz térnek meggyötört bélbolyhaink. Séta közben pont egy vízipipás kirakat előtt álltam meg orrot fújni, ami azért lényeges momentum ezen a ködös, hideg, szürke szombaton, mert eszünkbe jutott az egyik korfui étteremben előételként fogyasztott fekete olívabogyó krém. Tudom, nem hangzik túl bizalomgerjesztően, sőt, nem is néz ki túl bizalomgerjesztően, Korfun egy ideg mi sem mertük megkóstolni a kis csészébe tett fekete izét, a kaviár ötletét elvetettük, a tulaj, legyen mondjuk Jorgosz, nem úgy nézett ki, mint aki ingyenkaviárt szolgál fel a ház specialitásaként, ráadásul határozottan úgy éreztük, addig nem kapjuk meg egyik rendelésünket sem, amíg legalább a kenyér csücskét bele nem mártjuk a szénfekete trutyiba és le nem nyeljük. Az Egyszer élünk, miért ne? elvet valljuk magunkénak, ezért először megszagolgattuk a cuccot, nagyjából belőttük, hogy talán olívaizé, amit mindketten utálunk, aztán óvatosan beleharaptunk a vajjal és fekete szmötyivel megkent pirítósba. Nos, mennyei volt, pillanatok alatt elfogyott, Jorgosz meg széles mosollyal hozta ki az ebédünket. A körúti vízipipás bolt épp úgy nézett ki, mint amiben kapható ilyen fekete olívabogyó krém, nosztalgia rulez. A bejárattal szemben hatalmas tortillalapok figyelnek, a nemvízipipás bolti ár töredékéért, ezt az értékes infót jól elraktároztam, meg azt is, hogy nagyon sok egzotikus finomság kapható itt. Rövid keresgélés után megtaláltuk az olívakrémet és nagyon örültünk neki. Mielőtt kipróbáltuk volna, még elugrottunk a szintén nem tervezett OBI-ba, én a kertészeti és a konyhai részlegen éltem ki magam, ő, aki férfim meg a szerszámos-barkácsolós pontokon. Ő, aki férfim türelmesen kivárta, amíg eldöntöm például az adventi koszorúhoz való gyertya színét, ami azért tartott sokáig, mert még soha nem volt adventi koszorúm és nem tudom, milyet akarok, én meg nagy lelki nyugalommal asszisztáltam a csavarhúzókészlet és lombfűrészlap kiválasztásához, nem, ő, aki férfim nem vág lombot, az a kis vékony fűrészizé a távirányítós minihelikoptere javításához kellett. Itthon kicsit csalódottan állapítottuk meg, hogy ez az olívakrém nem az az olívakrém, talán Korfu hiányzik hozzá. Ja, és az OBI-ban vettünk karnist, szóval, a nap végére, sok kitérő után azért csak teljesítettünk valamennyit a függyönyprojektből.

Takarítónő és túlóra, bár lehetne fordítva is, mindegy

Túlóráim állandó szereplője A Takarítónő (ld. még Taksinéni, Takkernéni), hiszen csak munkaidő után lehet kitakarítani a vécéket, kiüríteni a szemeteseket és felmosni a parkettát, ez szabály, tehát valójában én vagyok a betolakodó és úgy kell nekem, ha például péntek este még akkor is bent fénymásolom a jövő heti oktatásra készült anyagokat, amikor A Takarítónő birodalmává válik az épület összes zuga.
Igazából ma nem kellett volna találkoznom A Takarítónővel, mert bulit véstem fel a naptáramba, amit azonnal semmissé tett az a tény, hogy reggel félig betegen ébredtem. (Nem, nem kiabáltam el a rambóságomat, két kolléganő is betegen jött be dolgozni a héten, ki tudja, mi a francért, otthonról is dolgozhattak volna, ráadásul már pandémiás bizottság működik a cégnél, bőszen küldözgeti is a figyelmeztető körleveleket, úgy látszik, hiába, lehet, ezeket a kolléganők spamnek állították be.) Ugrott a buli, oké, elkönyveltem, náthásan-rekedten nem vagyok az a kimondott partyarc, félig betegen azonban nem tudtam itthon maradni, mert a jövő heti, cirka százötven főre szabott oktatást egyetlen ember koordinálja - és az egészen konkrétan én vagyok. Valahogy a nagy horderejű dolgok mindig az utolsó pillanatban derülnek ki, dél körül egyértelművé vált számomra, hogy ma túlóra, buli helyett, félig betegen. Ezt a helyzetet a művelt bantu szívásként definiálja, szerintem abszolút jogosan. Most jut eszembe, exgályahelyen pár kollegina igencsak büszke volt magára, hogy kemény egy-két órát túlórázik, már-már melldöngetésbe fordult a helyzet, hogy bezzeg ők milyen faszán élnek-halnak a cégért, közben meg nem egyszer előfordult, hogy a melóidő vége és a programjuk közötti egy órácskát nem tudták kihasználni, ezért inkább bent rohadtak. A rendszeres négy-öt órányi túlóra miatt simán szívgörcsöt kapnának a kislányok, azt gondolom. Egyébként meg senki ne szánalmaskodjon-mártírkodjon a melóhelyén, ha nem muszáj veszettül, húzzon haza a családjához, a plüssmacijához, vagy menjen moziba, szórakozni, szexelni, csokit enni, vagy kezeltesse a munkamániáját.
Szépen integettem a hazatérő kollégáknak, elköszöntem M.-től is, aki csibésztársam és barátnőkezdeményem és hihetetlenül jókat tudunk beszélgetni túlóra alatt is, majd sokáig egymagamban küzdöttem az anyagrengeteggel, aztán megjelent A Takarítónő. Őt még soha nem láttam, mondta is, hogy új itt, csak beugrott a beteg takarítónők helyett, meg ecsetelte, hogy mennyit kell dolgoznia és hogy fáradt és hogy otthon várják a gyerekek. Rámosolyogtam, hogy megértem, hogyne érteném, pont nekem mondja, pont a túlóra közepén, pont félig beteg állapotban? Igaz, engem nem gyerek várt itthon, hanem ő, aki férfim, ami annyival másabb szitu, hogy ő meg tud masszírozni, például. Nem tudom, hogy van ez A Takarítónőknél, de az az érdekes, mihelyt meglátnak, késztetést éreznek a kommunikációra, amit azzal tudok magyarázni, hogy egyrészt rendkívül barátságos fejem van, másrészt meg egy ladikban evezünk, szívsz te is, szívok én is, szívótársak vagyunk, ez pedig kristálytiszta sorsközösség, legalábbis arra a húsz percre, amíg kitakarítja a vécét, kiüríti a szemetest és felmossa a parkettát. Két dolog zavar, a tiszteletadás és a siránkozás. Olyan, mintha földig hajolna, eltúlzott és esetlen az udvariassága, ami A Takarítónőségből fakad, ilyenkor kellemetlen azt érezni, hogy számára Valaki vagyok pusztán azért, mert pl. nem takarításból élek, és aztán mondja, hogy fáj mindene és korán is kelt és még iksz emelet van hátra és még nem állt meg szusszanni sem, mondja, mondja, mondja azon a panaszos hangon, ami A Takarítónők sajátja, én meg csak nézem, nézem az inas karját, ráncos kezét-arcát, lenőtt haját, szinte fogatlan száját, negyven-ötven közötti lehet, és arra gondolok, nem én kértem, hogy legyen iksz emeletet takarító nő, nem is miattam lett az, de azért megpróbálok megértő, érdeklődő, elismerő arcot vágni, hiszen nem akarom megbántani, ezzel pedig boldoggá teszem, mert a 'kisasszonka', azaz én, szóba állok vele, illetve egészen pontosan hallgatósága vagyok, és az neki jó érzés. Azt hiszem, hétfőn új névjegykártyát fogok kérni, a pozícióm mellé vésetem, hogy "... és lelkisegély szolgálat".

Játszmásdi

Összeakaszkodtam ma az egyik hímnemű kollégával, legyen mondjuk G., azon egyszerű okból kifolyólag, hogy G.-nek hívják. Ez a G. nem közvetlen munkatárs, ami klassz dolog, mert így néhány alkalomra korlátozódó együttmunkálkodásunkból fakadóan csak néha-néha kell elviselnem az 'összecsapom a melót és szarok bele' stílusát. Arra egyébként már rájöttem, hogy passzoljam vissza kedvesen és bájosan mosolyogva azt a feladatot, ami eredendően az övé, de amit kényelmi szempontok miatt rám akar sózni. Egyébként a visszapasszolást már annyira profi szinten űzöm, hogy a második próbálkozását is lazán hárítom, mert ha nem megy így a melótól való megszabadulás, akkor próbálja úgy. G. igazi bratyihuszár, megnyerő modorral és fellépéssel, pénze is van és világfi, és sokat beszél, nagyon sokat, ügyesen leplezve a kevés tartalmat, szóval, önmenedzselésből jeles, tényleg, hihetetlenül politikusan helyezkedik és lavírozik, le a kalappal, valószínűleg a gyomrával sincs semmi baj. Az összeakaszkodás ott lógott a levegőben, ha meg kellett volna neveznem azt a három embert, akivel egy éven belül kiéleződik a helyzet, az egyik G., tuti. Nem volt semmi ketrecharc vagy iszapbirkózás, pusztán emelt hangon véleményt nyilvánítottam G. mai megmozdulásáról, egészen konkrétan bunkónak tituláltam, nem G.-t, hanem a megmozdulást, ebből is látszik, hogy csak csörgedezik némi úrinői vér az ereimben. Igazam volt, és G. nagyot nőtt volna a a szememben, ha elismeri, hogy bocs, pöcs voltam, de nem tette, helyette hisztizni kezdett, én pedig a sóskafőzelék és a koránkelés mellett a hisztis pasikra is háklis vagyok. Tudom, hogy én rontottam el ezt az egészet, már a legelején sem csüngtem "Nagydumás poéngyáros vagyok, imádjatok!" G. szavain, később meg galád módon kitértem ama megtiszteltetés elől, hogy adott esetben helyette dolgozhatok. A géfélékkel nem tudok mit kezdeni, sok a körítés és a látványos performance, engem az ilyen lufiemberek hihetetlenül untatnak, mea culpa ésatöbbi, meg olyan nevetségesnek-szánalmasnak érzem a vergődésüket, ugyanakkor rögtön arra gondolok, vajon mit kompenzál, miért ilyen és hasonlók, nem bírok kibújni a pszichonénis kényszerességemből, ez van, és szívesen megkocogtatnám a vállát, hogy figyelj csak, most játsszuk azt, hogy nem játszol, és kíváncsi lennék, hogy reagálna, milyen G. lenne. Örülök az összeakaszkodásnak, azt kell mondanom, hogy kimondottan jólesett, pedig egész sokáig bírom türelemmel és toleranciával és háromlépéstávolsággal, és még csak nehezemre sem esik, nem vagyok az az ideges típus. Utoljára tanárként villantam össze egy-két kollégával, és az nem tegnap volt.

Szeretem, amikor valaki azt hiszi, hogy ki lehet baszni velem, aztán jól meglepődik, hogy mégsem, jé.

Ha én a galambszürke harisnyám lennék...

Ha én a galambszürke harisnyám lennék, az a szép, tisztaszürke, elegáns harisnya, örülnék, hogy kellek valakinek, hogy a csokoládébarna hajú nő habozás nélkül engem választ és vigyorogva kifizet és hazavisz, habozás nélkül, mondom, mert annak a kis seszínűnek balra tőlem esélye sem volt, kár belé az anyag, hát szürke az ilyen, a mögöttem lógó szürkeség meg már feketébe hajlott, borzalmas, ilyet meg ki vesz, senki, vagy fekete, vagy szürke, na ugye, bár amikor a csokoládéhajú vágyódó pillantást vetett a lilára és a zöldre, összeszorult a gyomrom, de csak az a vágyódó pillantás volt, meg az ujjai hegyével végigsimította a pirost, pár másodperc az egész, helyettük engem választott és ahogy csillogó szemekkel leakasztott a többiek közül, leírhatatlanul jó érzés kúszott a zsigereimbe, minden porcikám boldog volt, a nyolcvankilenc százalék poliamid, a tíz százalék elasztán és az egy százalék pamut is, valami varázslatos dolog történik velem, ez lüktetett a poliamidelasztánpamut szálaimban.
Ha én a galambszürke harisnyám lennék, türelmetlenül várnám sorsom beteljesülését, azt az egyetlen pillanatot, amelyben kiderül, mi végre születtem széles e világra, mondom, türelmetlenül várnám, izgatottan, dobogó szívvel, mert a gyár és a gép és a csomagolás és a harisnyabolt bárkivel megtörténhet, sablonsztori, ehhh, semmi, a végállomás, a megérkezés, na, az a minden, egy olyan szürke, kockás szoknya, például, ami a csokoládéhajú csípőjén ring és lágyan verdesi a térdét, mindig is ilyennek képzeltem a harisnyamennyországot.
Ha én a galambszürke harisnyám lennék, hálát adnék a harisnyák nagyistenének, hogy a csokoládéhajú ringó csípőjéről leomló szürke, kockás szoknya alá vezérelt, mondom, hálát adnék, mert azok a formák és hajlatok, az a frissen szőrtelenített láb, ó, istenem, rátapadok, mintha az életem múlna rajta, körülölelem, magamba zárom, az alsószoknya halkan suhog körülöttem, lágy szellő cirógat így, puhán simít végig nyolcvankilenc százalék poliamid, tíz százalék elasztán és egy százalék pamut porcikámon, és azt is szeretem, ahogy a reggeli készülődés közben az erős férfikéz vándorútra indul a kacéran meglebbenő szürke, kockás szoknya alatt, belesimulok a tenyerébe és két bőr közé zárva forrni kezd a vérem, biztos a pamut tehet róla, biztos.
Ha én a galambszürke harisnyám lennék, zokognék a gyönyörtől, hogy A Bordó Cipőbe bújhatok, harmincnyolcas és pántos, mondom, zokognék a gyönyörtől, mert az valami csodaszép cipellő, a csokoládéhajú is első pillantásra beleszeretett és a cipőboltban hitetlenkedve nézegette a harmincnyolcasba bújtatott harminckilences lábát, nem törte, nem vágta, csak körbefogta finoman, és nekem is van helyem A Bordó Cipőben, elférek, szinte észrevétlenül óvom azokat a harminckilences lábujjakat, a rövidre vágott, mostanában festetlen körmöket, kényelmesen elnyújtózva melengetem azt a sokat megélt sarkat.
Ha én a galambszürke harisnyám lennék, nem lyukadnék ki a második alkalommal egy szerdai napon munka közben, valamikor fél egy és fél hat között, mondom, nem lyukadnék ki, soha nem lyukadnék ki, mert az árulás lenne a csokoládéhajúval szemben, aki hitt bennem és számított rám, ó, hogy hitt bennem, és árulás lenne önmagammal szemben is, mert végre itt vagyok ebben a mennyországnál is mennyországabb mennyországban, bebizonyítanám a csokoládéhajúnak, hogy tényleg megérem az ezerháromszázkilencven pénzt, nem szaladnának szerteszét a poliamidelasztánpamut szemeim, és nem kellene tehetetlenül nézem a a tátongó lyukat, a kikandikáló jobb nagylábujjat, A Bordó Cipővel megszakadt bensőséges kapcsolatom ékes bizonyítékát.

Ma inkább mégsem kapirgálom le a sorsjegyemet, szépen félreteszem. Talán holnap jobb napom lesz.

Pech

Gyógytornász nénim annyira profi, hogy mindenki nála akar pl. papucs orrán pamutbojttá és ilyen-olyan nonfiguratív elemmé hajtogatódni, ebben az évben már nem is tud időt szakítani rám, minden perce foglalt decharmincegyig. Most van az, hogy teljesen egyedül kell meggyógyulnom, mert máshoz nem megyek. Az oké, hogy szeretem a kihívásokat, a pszichológiai tesztek is alátámasztják eme perverziómat, de azért ez kicsit nagyobbacska falatnak tűnik. Mondjuk, innen szép nyerni, ugye.

Vajh fogok-é még az idén fájdalom nélkül aludni? Kedves Hölgyeim és Uraim, tegyék meg tétjeiket.

Fordításból... hányas is?

Például ezt a bejegyzést így fordítja a google:

Well, show me your feet, Hamuzoknika, "she said, and the man who knelt in front of me in the cold and the cold konyhakőre cold legs pulled konyhakőnél also hunted socks in the closet, just because the dinner ügyködtem and szakadhattam the hearth, no matter how cold barefoot. Very romantic moment, and surprising, but it can simultaneously raise the left leg zoknibabújtatáshoz wooden spoon and ending with the right hand pot kavargatni to not fall into the dinner.

Szerintem vicces, de ez nem jelent semmit, én a pacalt is megeszem.

Háegyenegy és én

"Küldd tovább ezt az e-mailt az ismerőseidnek. Soha nem tudhatod, ki veszi figyelembe - és marad miatta életben." Ilyen és ehhez hasonló bájos hangvételű körméleket kapok mostanában, tele mindegyik iszonyú sok okossággal éspervagy filmre kívánkozó összeesküvéselmélettel. Persze, ez még mindig jobb, mintha azzal fenyegetne a küldözgetnivaló, hogy ha nem passzolom tovább, soha a büdös életben nem szerelmezhetek többet, mert átok száll reám. (Megszakítottam azt a láncot is, naná, és azóta is vígan szerelmezek, sőt.) A háegyenegy miatt képtelen vagyok pánikolni, egészen konkrétan unom a faszságokat és a H1N1 körül kialakult-kialakított hisztériát, a félinfókból felépült ködöt és a demagóg szólamokat. Nálunk ingyenes az oltás, cégérdek, hö, fontos ember vagyok, ebből is látszik, de nem ezért szúratom meg magam. Rengeteget olvastam az utóbbi hetekben, hogy jól dönthessek, és az olvasottak alapján számomra az oltás a logikus lépés, holott én tényleg csak vészhelyzetben nyúlok gyógyszerhez, ha már nagyon szenvedek, azzal szoktam bepróbálkozni ő, aki férfimnél, hogy lőjön le, de erre valamiért nem hajlandó, pedig már van mosogatógépünk is. Idén eddig cirka két vagy három fejfájáscsillapítót sikerült beszednem, mert gyűlölöm, ha a fejszaggatás miatt semmit sem tudok csinálni, ennyi, a derék- és gerincfájdalmaimat viszont bogyók nélkül tűrtem, például, annak ellenére, hogy nem keveset sírtam kínomban. Általában novemberre szoktam lebetegedni, és decemberben az ünnepekre, a karácsonyfa alatt mindig fújom az orromat, szilveszterkor meg lázas vagyok. Egyelőre elég jó a betegségi mutatóm, ha továbbra is ilyen klasszul megy minden, elmondhatom magamról, hogy 2009-ben pár napig tartó köhögést, orrfolyást, torokpirosságot leszámítva nem voltam beteg. Ja, a valódi nevem Rambo, igen, ezek alapján kitalálhattad.

P.S.: Csak akkor küldözgess nekem körmélt, ha állatot/gyereket/csokoládéboltot kell menteni, gyönyörű képeket lehet nézegetni, buliról van szó, esetleg szuper viccről, vagy pölö ez a széptestű, zseniális kézilabdás fiú, Nikola Karabatic éhezik és a vacsorájára kell pénz.

Üzenet a szappanon

Amikor a Nagy Nyaralás 2 keretében kikötöttünk Paxos szigetén, ő, aki férfim meg én, és még vagy hatvan másik turista, első utunk a gyrososhoz vezetett, mert ugyan szép és jó dolog a kultúra, szeretem is, persze, viszont létezik olyan, hogy prioritás és nekünk korgó gyomorral igazán tökmindegy, hány éves a főtéren álló templom és milyen stílusban épült, éhesen vak és süket vagyok mindenféle művészetre, ráadásul az a templom például nem fog összeomlani abban a tizenöt percben, amíg megesszük a gyrost, szóval, még rá is érünk művelődni. Szerintem ezzel az ősember is így lehetett, előbb elejtette a mamutot, bezabált belőle családostul és csak azután vitte hátra a barlang mögé az ősasszonyt, hogy kézakézben megmutassa neki a bokron nyíló szép kis virágokat meg a naplementét.

Gaiosban egyébként nincs sok klasszik látnivaló, a városka hangulata azonban leírhatatlan, azok a színek, illatok, hangok pillanatok alatt kisimítják a hétköznapi mókuskerekezésbe belefáradt ember homlokráncait, átmossák az agyát és a lelkét, és elégedett, így-kerek-a-világ mosolyra húzzák a száját. Imádom a görög szigeteket, mert ott valahogy más ritmusra lüktet a szívem és nem pusztán azért, mert nyaralunk, hanem mert náluk mindig az az érzésem, hogy hazajöttem, sziasztok, és a titok nyitja több a görög sziget, a tenger és napfény tényénél, ennyivel nem lehet elintézni ezt a végre, itthon vagyok érzést, ebben biztos vagyok, a megoldásra azonban még nem jöttem rá, majd egyszer, talán.
Ő, aki férfimmel szép kényelmesen elindultunk valamerre a napfényben és a tengerillatban, kezünkben a kétkezes gyros-szal, megálltunk minden fűszeres pultnál, szappanos-illatos bódénál, virágos erkélynél, ékszeres boltocskánál, és rácsodálkoztunk és gyönyörködtünk és fényképeztünk és nevettünk, nem győztem megérinteni, megszagolni, befogadni. Ő, aki férfim tiszteletben tartja, hogy így élem meg a világot, hogy így is meg kell élnem a világot, érzékszervekkel, úgyhogy még a szemöldökét sem vonta össze, amikor már az ötödik szappanoshoz tértem be szagolgatni-gyönyörködni. Gaiosban csak egyetlen szappant vettem, hihetetlen önuralomról tettem tanúbizonyságot, ugye, és ezt az olívás finomságot egészen sokáig nem bontottam ki itthon, mert néha szoktam olyat csinálni, hogy a nemhétköznapi jó dolgot tartalékolom és csak akkor veszem elő, amikor úgy érzem, na, most itt az ideje, és ilyenkor még több örömöm telik benne, a megfelelő pillanat ad egy kis pluszt az élménynek.
Az egyik gusztustalan, nagyonesős napig fent nevezett olívás szappan felbontatlanul hevert a fürdőszobában, életünk vizesblokkban játszódó eseményeit a keskeny radiátor tetejéről követte figyelemmel, amit a nemfűtési szezonban előszeretettel használok polcnak. Eme gusztustalan, nagyonesős nap estéjén, dögfáradtan hazaesve a melóból éreztem úgy, hogy ebben a sötét, szürke időben kimondottan szükségem van a nyári illatok-színek felidézésre. Felbontottam az olívás szappant, beszívtam az illatát és egyből jobb kedvem lett. Jólesett hozzáérni, elég volt csak ránéznem A Nyaraláskor Vett Szappanra és elmosolyodtam, zuhanyzás közben meg azt képzeltem, hogy valami csodaszappan, mert puhább bőrt varázsolt és tiszta, mély illatba burkolt. Tudtam, hogy krikszkrakszok borítják az olívás szappan felszínét, éreztem az ujjaimmal az egyenetlen felületet, el is könyveltem díszkarcolásnak, csak pár nappal a felbontás után tűnt fel, hogy a krikszkraksz tulajdonképpen valami szöveg, másként esett rá a fény, ezért vettem észre. Felnevettem és megmutattam ő, aki férfimnek az archaikusnak szánt betűkkel felvésett üzenetet: "Aphrodite cares for your beauty". Hű, ez volt az első gondolatom, a második meg az, hogy szuper, akkor nekem innentől fogva nem kell többé, a harmadik meg az, hogy köszönöm, drága Aphi, köszönöm, és remélem, továbbra sem bánod, hogy így nagy boldogan leaphizlak, és még annyit szeretnék mondani, hogy örülök és baromi jó csaj vagy, bírlak!

Katt a képre, ha nagyban, tudjátok.

Hamuzoknika

Na, mutasd a lábad, Hamuzoknika, mondta ő, aki férfim és letérdelt elém a hideg konyhakőre és a hideg konyhakőnél is hidegebb lábaimra húzta a szekrényben levadászott zoknit, mert épp a vacsorán ügyködtem és nem szakadhattam el a tűzhelytől, bármennyire is fáztam mezítlábasan. Nagyon romantikus pillanat volt, és meglepő, de úgy tudok egyszerre bal lábat zoknibabújtatáshoz felemelni és fakanálban végződő jobb kézzel lábasban kavargatni, hogy nem borulok bele a vacsorába.

Most akkor mi van?

Megbontottam az utolsó hatosfogatot, a Visegrádi maradt a végére, két korty után tűnt fel, hogy ez a Visegrádi ásványvíz nem az a Visegrádi ásványvíz, amit inni szoktunk, mintha megromlott-megposhadt volna, kedvenc munkahelyemen pont ilyen íze és szaga van a csapvíznek, hánytatásra kiváló, hanyagolom is és a teljesen tiszta ballonosból töltögetem a bögrémet. A rányomott dátum szerint még nagyjából egy évig jó a víz, ergo fogyasztható lenne, ha a szervezetem nem tiltakozna veszettül, főleg az orrom és a nyelőcsövem. Meginni nem fogom ezt a hatszor másfél liter Visegrádit, az tuti, ha jól rémlik, a szobanövényzet nem tolerálja az ásványvizet, úgyhogy nincs jobb ötletem, felhasználom a vécében, végül is, illatosítónk van, a csatornarendszert meg remélhetőleg nem marja szét, bár az ilyen brutálvíztől minden kitelik.

Amikor a csirke nem bír a kacsával

Eredetileg kacsa szerepelt a receptben, kacsamell meleg gyümölcsökkel. Először az igen gusztusos kép fogott meg, rögtön össze is gyűlt a nyál a számban, ami arra vezethető vissza, hogy valószínűleg rosszul szocializálódtam az iskolai menzán, ugyanis imádom a sült hús/meleg gyümölcs párost, ne, ne is mondd, mennyire perverz, ez van, már megtanultam együtt élni ezzel a defektemmel, emelt fővel viselem. A szemkontakt kialakítása után mazsolázni kezdtem a hozzávalók között és egészen fellelkesültem, nem is olyan nagy kunszt ez a kacsamell meleg gyümölcsökkel, gondoltam magamban, tulajdonképpen két fontos dolog kell hozzá: kacsamell és gyümölcs, a többi kis ez meg az sem igazán durva, némi cukor, némi rozé és némi vaj. A recept nehézségi fokozata cirka olyasmi lehet, hogy "kétbalkéz konyhatündéreknek is bátran ajánljuk, hadd legyen sikerélménye a kis nyominak", szóval, határozottan megszólítva éreztem magam, el is kezdtem melengetni a kebelemben azt a tervet, hogy kacsahúsrajongó ő, aki férfim elé ilyen vacsorát pakolok az asztalra, a gyümölcsös párosítással nincs gondja, perverz ő is, illik hozzám. Az elmúlt harminckét évben csak és kizárólag akkor volt egész szárnyas a kezemben, amikor a combközépig-hasfalig érő generáció habfürdőző tagjainak dobáltam be a kád szélén gubbasztó sárga műanyag kacsákat, vagy amikor pelyheskoromban a húsvéti csokicsibét nyomorgattam, vagy épp ajándékba kapott szárnyas plüssállatokkal dekoráltam a könyvespolcomat, ezért eldöntöttem, hogy egész kacsával véletlenül sem kezdek, ráadásul tősgyökeres lakótelepi vagyok, panelbennszülött, még soha nem kellett megküzdenem a húsért, képtelen lennék hozzáérni élő kacsához vagy holthoz, a tollfosztáshoz és a belezéshez nagyjából annyi tehetségem van, mint a háegyenegynek a röfögéshez, talán ha az életem múlna rajta, rávenném magam a tollakkal és a zsigerekkel való konfrontálódásra, egyébként meg teljesen jó nekem a hentes által zacskóba csomagolt, megpucolt, letisztogatott kacsamelldarabka is. Persze a nevezett kacsamelldarabkával sem volt még dolgom, nem sült állapotban nem is láttam ilyet, úgy véltem azonban, nem okoz különösebb problémát kérni egyet a hentestől és kezdeni vele valamit. Ha eleve sülten adná, jobb lenne, de nem vagyok telhetetlen, beérem a nyers változattal is. Ezen a ponton olvastam tovább a receptet, leírták szépen, hogy "Amikor kiválasztjuk a piacon a kacsát, ügyeljünk arra, hogy a melle élénkvöröses színű legyen mindenhol. Az öreg jószágokat onnan ismerjük fel, hogy a külső felületük megsötétedett, beszürkült. A bőrös oldalán ne legyenek tokok, tollmaradványok, ez a nem megfelelő feldolgozásra utalhat. A bőre se csillogjon a kiolvadt zsírtól, mert akkor valószínűleg túl meleg helyen tárolták." Mi vaaan? Szürke? Tok? Csillog? Was? Valahogy nem láttam magam előtt azt a képet, hogy az Otthon magazin novemberi számával a kezemben lecövekelek a húspult előtt és árgus szemekkel vizslatni kezdem a kirámolt kacsamelleket, centiről centire, kedvenc tollammal meg egymás után pipálom ki a felsorolt kritériumokat. Szerintem soha az életben nem fogok kacsamellet venni, vagy maximum úgy, hogy valakit elviszek magammal a piacra, mutassa meg, melyik a jó hús, aztán hazacipelem kacsahússal együtt, hogy az irdalást is demonstrálja, legalább nem kell rákeresnem a neten. Mivel ilyen kihívásokra nem voltam felkészülve a természet elkorcsosult lakótelepi gyermekeként, hagytam a fenébe a kacsás verziót és levettem a mélyhűtőből a pulykamellet, ebben legalább van gyakorlatom. A kudarcot némileg enyhítette a gyümölcsvonal: A rozé eszméletlen zamatot adott az almának, a körtének és a szőlőnek, csak úgy szívták magukba a nedűt, és a narancslétrükk is igen jól sült el, szóval, a meleg gyümölcs rész tényleg klasszul sikerült. Van élet kacsa nélkül is, na.

Tökös este

Ez egy olyan before/after kép, valami költő meg is énekelhetné a bátor kistök heroikus küzdelmét a nagy és éles konyhakéssel, igen nehezen adta meg magát a dög, pedig szerintem a mézes hempergés kimondott tökkánaán, ennél jobb dolog nem is történhet vele. Igen, méz fodrozódik ott a szélén, tavaly tanultam a Nők Lapjából, nyugi, nem az orrom csöppent el vagy ilyesmi. Ő, aki férfim idén sem szereti a sült tököt, viszont másfajta tökös hempergésre több kiváló ötlete is támadt, ezért most nem írom le, hogy nagy szívfájdalmamra nem áll jól nekem az ilyen melegnarancs színben játszó garbó, meg azt sem, hogy ő, aki férfim szerint ez a szín nem is melegnarancs, hanem öreglánynarancs, szóval, mindezt majd máskor írom le, most rohanok tökölni, ádijosz, pajtások.

Beauty and the Beast

Néha az az érzésem, hogy a legtöbb szépségszalonban dolgozik egy nagyon kövér, lenőtt-zsíros hajú, pattanásos arcú nő, aki a cigiszünetét pont a Szépségszalon tábla alatt tartja.

Ilyet is álmodtam

Csak egy képre emlékszem, ültem a nagy zöld közepén, valami réten, magas fűszálak között, kellemesen elbágyasztottak a napsugarak, a levegőnek meg bódító természetillata volt, a lágy öl miatt, gondolom én így ébren, szinte vakított az ilyen-kék-nincs-is ég, és kutyák hevertek mellettem, lustán-elégedetten, barna és arany szőrüket lágy szellő borzolta... Azt éreztem álmomban, hogy jó nekem és kerek a világ, persze, azért nagyon remélem, valahol a közelben ott volt ő, aki férfim is, mondjuk, a gyerekeinkkel épp a kutyakaját aprította a rét melletti házunkban.

Játékfegyveresdi

Családunk térdig-combközépig combközépig-hasfalig érő egyik tagjának seriffpisztolyt vettünk névnapjára, ő, aki férfim meg én, pontosabban két ezüst seriffpisztolyból, egy barna seriffövből és egy ezüst seriffcsillagból álló seriffszettet, az egész annyira vagány és olyan gyönyörűen csillog, hogy még Clint Eastwood szeme is bepárásodna az örömtől. A fegyverkezés ötlete nem saját kútfőből fakadt, gondolván, hopp, az elmúlt hat évben nem került játékfegyver a gyerekszobába, nosza, vegyünk ilyet, itt az ideje, nem, a t. névnapos kisfiú anyukája súgta meg a játékboltban, hogy bár nem szereti a játékfegyvereket, nemsokárahatéves majd' eleped egy 'igazi' játékfegyverért és ha nagyonnagyonnagy örömöt szeretnénk neki szerezni, ezzel lepjük meg és rámutatott a minden jövendőbeli seriff álmát megtestesítő szettre. Nos, mi sem szeretjük a játékfegyvereket, némi hezitálás után azonban mégis megvettük a határozottan játékfegyvernek tűnő tárgyakat, erősen koncentrálva nemsokárahatéves csillogó szemeire és borítékolható örömére, meg arra, hogy lövedék ne tartozzon a pisztolyokhoz, olyan tapadós bigyó sem, azért nekünk fontos az emberszem, az ajtóüveg, a macskafenék, a kutyaorr és hasonló.
A seriffszett természetesen telitalálat volt, nemsokárahatéves egyből seriffé lényegült át és lemészárolta néhány családtagját, ez nem olyan jellegzetes seriffmegmozdulás, oké, én spec csak azért úsztam meg a képzeletbeli golyót, mert épp a levesemhez hajoltam és így elsüvített a fülem mellett. Az ajándék két gyenge pontját azért rögtön kiszúrtuk: Márnégyévesmúlt hamar megkapta az egyik ezüstpisztolyt és felbátorodva bátyja nagylelkűségén, magának követelte az övet és a csillagot is. Szerintem jó pont, hogy a pisztolypörgetéssel próbálkozó serifftestvér csak annyit mondott, hogy nem, ezt én kaptam, ugye, anya, és nem lőtte le a műsírással operáló seriffhelyettest, például. Elkámpicsorodott kisseriff azért nem maradt öv nélkül, apukája beáldozta egyik sajátját, szinte olyan barna volt, mint a szettbéli példány, ugyan kicsit lifegett márnégyévesmúlt vékony derekán, viszont legalább már ő is olyan seriffesként nézett ki. A csodaszép ezüstcsillagra persze esélye sem lehetett egy darabig, csak azután kapta meg, hogy nemsokárahatévesnél elmúlt az újdonság varázsa, szóval, cirka húsz perc múlva, a fiútestvérek farkastörvényei kegyetlenek, na. Az ajándék másik gyenge pontjaként a hangját definiáltuk, elég csúnyán kattog, nagymama- és nagypapafül számára nem az az Andrea Bocelli-féle dallamkör.
Igazából azon agyalgatok, hogy eddig annyira fix elvként élt bennem a Játékfegyvert? Én? Soha! vonulat és most mégis, és azt sem tudnám állítani, hogy biztosan letöröm annak a kezét, aki majd a mi fiúnknak ajándékoz ugyanilyen seriffpisztolyt. Jó, óvodába ne vigye be, meg ne legyen töltényes, és ne úgy kergesse a szomszéd kisfiút, hogy megöllek, te rohadék, de lehet, pusztán fegyversége okán túlmisztifikáltam az egész játékpisztolyosdit, hiszen ha például megnézem a gyerekeknek készült rajzfilmek többségét, sokkal durvább lények, jelenetek, mondatok vésődnek az agytekervényekbe. Azt gondolom, hogy nem a játék határozza meg a gyereket, ha agresszív, ezt felerősítheti benne, persze, azonban nem attól lesz valakiből sorozatgyilkos pszichopata, hogy kisfiúkorában a nagypapája fapisztolyt faragott neki és azzal hajkurászta a megrettent galambokat. A tiltás meg általában mindennél jobban megédesíti a tiltott tárgyat, ugye.
Magánseriffjeink esetében a vártnál kevésbé zavart, hogy a két miniseriff majdnem a komplett családját lelőtte, mert egyrészt mi mást lehetne csinálni egy játékpisztollyal, a virágültetés nem túl sanszos, bár a gyermeki fantázia határtalan, másrészt meg olyan családban nevelkednek, ahol szeretet van és elfogadás és harmónia, ahol a gyerek kiteljesedhet és valódi gyerek lehet, ahol rendes embert szeretnének nevelni a gyerekből, ahol értékek és szabályok élnek, ahol mindenkinek örömet okoz a közös étkezés és közös játszás és még sorolhatnám, harmadrészt a lövöldözés mögött nem bújt meg gyűlölet, harag, agresszió. Ha jól rémlik, Vekerdy egyik könyvében olvastam, hogy ha az állatkertben a szülő gusztustalannak találja az egeret falatozó kígyót, akkor az a saját magánügye, a jelenetre és így a világra rácsodálkozó gyerekbe nem túl szerencsés beleprogramozni ezt a gusztustalanság érzetet a fújj, ne nézz oda, menjünk innen révén, mert a gyereket pl. az a tény érdekli, hogy miért pont az egeret eszi meg a kígyó és kíváncsi a hogyanra is. A játékpisztollyal én is így vagyok valahogy, tudom, maga a fegyver, mint olyan, mire képes nemjátékból és ezért volt némi ellenérzésem, olyasmit tudtam volna csak mondani a törpeseriffeknek, hogy a családot nem szabad lelőni, jó, de akkor mit lőjek, tehették volna fel a teljesen logikus kérdést. Ha seriff1 és seriff2 egymással játszik otthon, biztos, hogy a) egymást lövik vagy b) a szüleiket... aztán leülnek kirakózni, társasozni, építőkockázni ésatöbbi. A pisztoly csak egy játék a többi közül, ráadásul nem is a legizgalmasabb, ezt a családi összeröffön is tapasztaltam.
Megjegyzem, ő, aki férfim párévesen az ujjait töltötte csőre és úgy lőtt a szomszéd nénire, én meg az egyik óvodai farsangra öltöztem anno cowgirlnek cowboynak és többször is meglőttem az egyik erőszakos hódolomat, aki húzgálta a hajamat és a hintáról is lelökött. Remélem, a gyerekünk majd nem tölténnyel a kezében születik.

Augusztusban történt V.

Elolvastam az utolsó két Harry Potter kötetet, megint, mert csak kevéssé rémlett, mennyi mindent hagytak ki a filmekből, és mert jólesett. Ha rajongó vértini lennék, valószínűleg I love Piton feliratokkal dekorálnám a földrajzkönyvemet, például.

Fondü fondü hátán

Egyébként kedvenc munkahelyemen is mindent megteszünk a jó hangulat érdekében, például csütörtökön névnapozás címszó alatt csokifondüztünk, körbeültük a szépen megterített asztalt, körte-, alma- és banándarabkákat mártogattunk az olvadt csokoládéba és forralt bort ittunk, pénteken meg sajtfondü keretében köszöntöttük a szülinapost, volt ott szőlő, mártogatnivaló sós rágcsálnivaló, pezsgő, torta, valamint móka és kacagás. Az a baj, hogy szeretek enni és mindkét fondü mennyei, úgyhogy lassan új állás után kell néznem, mondjuk, szumóbirkózónak megyek vagy ilyesmi. A harcos szellem már megvan, szerintem elég kecsesen szórom a sót, a háj meg alakul.

Azt hiszem, karácsonyra veszélyességi pótlékot fogok kérni kedvenc munkahelyemtől. Vagy fitnessbérletet.

November rain Sweet november

Megvisel ez a szürke, szottyos, hideg idő, olyan vigasztalan és egyhangú, a héten mélypontra is süllyedtem hangulatilag, ő, aki férfimet folyamatosan azzal nyúztam, hogy csúnya vagyok és öreg és ráncos, ja, meg kövér is és kripli, ő, aki férfim azonban vigyorogva csak annyit mondott, hogy ha hisztizni akarok, csináljam rendesen, a szájbiggyesztésem nem az igazi, hol marad a tányértörés és az sem ér, ha már a panaszáradat elején elröhögöm magam. Megpróbáltam rávilágítani arra a tényre, hogy baromi súlyos a helyzetem, látod, nem elég a csúnyaságom, öregségem, ráncosságom, kövérségem, kripliségem, már tisztességes hisztire sem futja az erőmből, de nem sikerült, sohasem sikerül, mert röhögnöm kell, úgy néz rám, olyan csúfondárosan-szemtelenül, hogy már azt is nevetve mondom, hogy ne röhögtess, depizni akarok, és közben fülig ér a szám, ő, aki férfim pedig magához húz, megcsókol és lükének titulál. Mivel a szürke, szottyos, hideg idő ellen nem küzdhetek hisztivel, nonstop pedig nem lehet szerelmezni, másik fegyvernemhez nyúltam: Új hajszínt szavaztam meg magamnak és vettem egy szoknyát. Ez utóbbit ő, aki férfim választotta nekem, lila és rövid, miután belebújtam, örvendezve megállapítottam, hogy jé, jó lábak lógnak ki a szoknyából és ezek minden bizonnyal az enyémek, oda is vittem őket ő, aki férfimnek, hogy nézze meg, persze nem kézben, ott billegtettem magam előtte, ő meg kijelentette, hogy eddig is jók voltak, csak valamiért nem hittem el neki. Az új hajszínem meg csokoládé, nem is lehetne más, ugye, olyan árnyalatú, mint a hetven-nyolcvan százalékos étcsoki, bár az enyémben mélyvörös tincsek is vannak, ezek eredete még vitatott, lehet, a nyári szőke-vörös melírmaradványaim hatása. Ebéd előtt anyu úgy mázolta-pacsmagolta a hajamat, mint tíz-tizenkét évvel ezelőtt otthon, a fürdőszobában, apu és ő, aki férfim meg fapofával poénkodott a rovásomra, anyu véletlenül be is festette a fülemet, mert annyira nevettem, hogy az ecset megcsúszott a fejemen. (Lejött. Mármint a festék, nem a fülem.) Most még olyan súlyos tevékenységek várnak rám, mint borozás és csokievés, aztán sállállá. És még csak fél három van.

Nem is olyan szar ez a novemberi időjárás.

Úgy segítenék...

Julia Cameron: Segítő szavak

Szeretném fogni a szavakat,
és hűsítő vizes ruhákká hajtogatva őket,
a szavakat a homlokodra simítani.
A csuklódat is borogatnám velük.
Jól van, jól van... mondanák szavaim,
vagy bölcsebben is nyugtatgathatnának.
Megkérném őket, mormolgassák:
Tente, baba... meg csicsijja, bubújja...
Kérném, ringassanak éjszaka-hosszat.
Szeretném fogni a szavakat,
és mikor láz emésztő tüze éget,
mikor a tűz már szinte elemészt,
hűs balzsamokként kenegetni velük.
Szeretném fogni a szavakat,
és javasként gyógyítani velük más,
szavak ütötte, nevüksincs fájó sebeid...

P.S.: Sok olyan bejegyzést olvastam ma este, ami megérintett. Ha félsz, ha magányos vagy, ha aggódsz, ha válaszokat keresel, ha sírsz, ha beteg vagy, ha kétségbeestél, ha megbántottak, ha szomorú vagy, ha elveszítettél valakit... Neked.

Beköszönt a kaktuszom

Növényparkom legifjabb lakója úgy döntött, tojik arra, hogy ő egészen konkrétan karácsonyi kaktusz, már most megmutatja magát és kész. Ímé.

Kínok kínja folyt. köv.

Igen, megint bevertem a csípőmet, a lábadozó, még érzékeny csípőmet, a változatosság kedvéért a buszon, leszállás közben a jéghideg korlátba, olyan két héttel ezelőtt még előfordult, hogy nem a vastag télikabátomat hordtam, pedig tompíthatott volna, és most újra fájok derék- és csípőtájt, lassan így. Valahol mélyen legbelül abban reménykedtem, hogy a csípőm ezt a korlátosdit nem igazán veszi ütésnek, az ütésecske kategóriába sorolja és nem foglalkozik vele, nagyvonalúan legyint egyet, ehhh, szóra sem érdemes és inkább a gyógyulásra koncentrál. Picsbe.

Szeretném, ha varázskezű dokinőm hétfőn felvenné a telefont, és azt is szeretném, ha egy héten belül bejuthatnék hozzá, mondjuk, kedden.

Egy kis pánik

Vékony hajfestős kesztyűben súroltam a fürdőszoba falát, hogy a tisztítószer ne marja szét a kezemet, és volt egy pillanat, amikor félig szívinfarktust kaptam, mert a kesztyűn sötét körmök sejlettek át, az enyémek, undorodva-megdöbbenve közelebb is hajoltam a kesztyűs kezemhez, szinte észre sem vettem, hogy homlokkal csapódtam az akkor már hófehér csempébe, és egy nagyon hosszú percig azt hittem, rohad a kezem, bepenészedett a kesztyűben vagy valami hasonló szörnyűség történt a fürdőszobasikálás első tíz percében, de aztán még a kesztyű letépése előtt eszembe jutott, hogy két nappal korábban lilára pingáltam az összes körmömet, és ez a heavenly szín sötétlik a kesztyű alatt.

P.S.: Legközelebb a kezemet emelem a szemem elé, nyöszörögte csibike kisdudoros homlokát tapogatva.

Álmoskönyv

Álmodtam, egészen konkrétan A Könyvemről, ami úgy az enyém, hogy én írtam, mintha író lennék vagy ilyesmi, és álmomban kinyitottam, beszívtam a papír illatát, még friss volt, teljesen új, emlékszem, mosolyogva vettem a kezembe és boldogsággal simítottam végig rajta, éreztem a saját örömömet és a könyv súlyát, és az első mondata úgy hangzik, hogy "Az óvodában tulipán volt a jelem és zöld iskolába jártam.", géppel írt kecses fekete betűk a vajszínű papíron, felettük középen egy római egyes, talán első fejezet vagy történet, ki tudja. Ő, aki férfim úgy véli, ha éjszakánként egy mondatot olvasok a könyvemből, néhány évtized alatt be is fejezem a regényt, ami szerintem azért annyira nem rossz, igaz, nem egy Fejős Éva tempó, de kinek a mennyiség, kinek a minőség, ugye. Tudnám folytatni Az Első Mondatot, többféleképpen is, reggel annyi minden kavargott a fejemben. Olyan jó lenne, ha ma éjszaka elolvashatnám a másodikat.

Egyébként már nem akarok író lenni, mert minden boldog-boldogtalan blogger ilyesmit dédelget a fejében, úgyhogy én inkább kiválok a tömegből vagy majd nembloggerként vágok bele A Műbe. Ja, az óvodában tényleg tulipán volt a jelem és tényleg zöld iskolába jártam.

Egy darabka múlt

Jött velem szemben, egyből felismertem, igazán kiváló az arcmemóriám, már messziről láttam, hogy M. az, szinte semmit nem változott az elmúlt tíz évben, és ahogy rám nézett, rögtön megcsillant szemében az aha-élmény, szóval, lehet, én sem módosultam nagyon. Persze mondhatnám azt, hogy az exkézilabdások messziről kiszagolják egymást, még a zsúfolt bevásárlóközpontban is, nos, nem ez a való, úgyhogy elmarad a nosztalgiás meghatottságtól kibuggyanó könnycsepp elmorzsolása a szemem sarkában, majd máskor. M.-mel éveken át dobáltuk együtt a bőrt, mindig ott játszott mellettem jobbkettőben, az ifiben és a felnőttben is, az ifit szerettem a legjobban, irányítottam a csapatomat és megállíthatatlanok voltunk a bajnokságban, az öltözőben meg röhögtünk, csajos hülyeségeken, és a meccs után, hazafelé is, igazi jó kis csapat voltunk, imádtunk játszani, akkoriban a kézilabda volt az életünk-mindenünk. M.-mel közös történetünk-játékunk a költözésemmel szakadt meg, nagyon messzire repültem a családi fészekből, elhagytam megboldogult gyerekkorom és ifjúságom színterét, menyasszonyként, abba kellett hagynom a kézilabdát, muszájból, sokáig a tévében sem néztem a meccseket, annyira fájt a hiánya, még véletlenül sem mentem a lányok felé, ezt a sebet inkább nem akartam kapirgálni, és ma délután a mesélj, mi van veled c. kérdésre hirtelen nem is tudtam, mi A Válasz. M. épp ment valahová és én is épp mentem valahová, hogyan foglaljam össze öt percben az elmúlt tíz évemet? Annyi minden történt velem, költöztem, meghalt a kutyám, férjhez mentem, elvesztettem a nagypapámat, egyetemre jártam és tanítottam, költöztem, tanítottam és egyetemre jártam, tesóm megnősült és unokaöcsém született, elváltam, gerincsérvet kaptam, pedig nem kértem, majdnem lebénultam, költöztem, tanítottam, programasszisztenskedtem, tanítottam, költöztem ő, aki férfimhez, akivel száz évig fogunk élni, babát vártam, kedvenc munkahelyemre találtam, elvetéltem, költöztem ő, aki férfimmel és boldogan élünk, míg meg nem halunk, szóval, még a címszavak sem férnek bele pár percbe, úgyhogy végül csak annyit mondtam, hogy jól vagyok, köszönöm, és nem, nekem még nincs gyerekem, de majd lesz, és veled mi van, mesélj, de főleg a jó kis csapatunkról beszélgettünk, például V. abbahagyta, I. gyereket szült, R. meg gyereket vár és ilyenek. Azt M. sem tudta, hogy él-e még az edzőnk, Ötvösbá' már akkor nyugdíjas volt, amikor elkezdtünk lejárni hozzá. Furcsa, de most szinte az orromban érzem a vaksz illatát, folyton vakszoltunk a kezünket, nehogy kicsússzon belőle a labda, a szememből kikapart kontaktlencsémet simán visszatettem vakszos kézzel, előtte meg szemüveg nélkül is el tudtam kapni a labdát, játszottam törött könyökkel és érzéketlenre fújt bokával, térddel, rúgtak-csíptek-löktek-ütöttek, mentem monoklival suliba, visszapofáztam bíróknak és edzőknek, volt egy dagadt csaj, aki nagyon utált és azt mondta, csak azért vagyok én az irányító, mert egyetemre járok, estem el salakpályán és küzdöttünk esőben, szegény lyukas labdám megvan valahol a szekrény mélyén, meg a térdvédőm is, rémlenek srácok, akik járni akartak velem, meg edzés-meccs után hazakísérni, utáltam nagyon, ha edzés előtt körbe kellett futni a háztömböt és magamban cöccögtem a futásom ritmusát, hogy bírjam azt a sok száz métert, aztán amikor még nagyon kicsi kézilabdás voltam, anyu eljött az első meccseim egyikére és kiabált egy olyat, hogy lőjj már, te béna tyúk és utána egyáltalán nem akartam, hogy a családból bárki is kijöjjön a meccseimre, meg emlékszem D.-re, az egyik reménytelen ifjúkori szerelmemre, három ilyen ifjúkori szerelmet is fel tudok mutatni, beállós volt a fiúknál és reménytelenül is nagyon tudtam szeretni és később az egyetemi könyvtárban összetalálkoztunk, csak szikrázgatott közöttünk a levegő, de nem lobbant fel a láng, az iwiwen hosszú évek után bejelölt, hogy ismer, gratuláltam a két szép gyerekéhez, M. vezetékneve viszont nem jut eszembe, hiába gyűröm az emlékezetemet. Tíz évig kézilabdáztam, valami nevesebb edző nagyon jó játékost akart belőlem faragni, de nem mentem hozzá, inkább maradtam pusztán jó játékos a jó kis csapatomnál, ahol egy mindenkiért és mindenki egyért, és olyan érdekes, ha kézilabdameccset nézek, úgy érzem, csak be kellene sétálnom a pályára és megcsinálnám azt a cselt és bedobnám azt a gólt, harcolnék-küzdenék a csapatomért és a győzelemért, mint valamikor nagyon régen, zsigereimbe ivódott ez a játék és ott is marad örökre.

Beugrott M. vezetékneve, néhány óra után, de beugrott. Minden jót, Kisfüzi!

Merengés a kiflicsücsök fölött

Kornspitz kiflit is lehet kapni a pékségben, este hat után még mindig ropogós, még mindig ropogós valamennyire, legalább az illúzió megvan, érted, reggel meleg, ott sütik helyben, egész jól megéri az árát, gondoltam én, és vettem, ha épp kornspitzkifliehetnék támadt rám, aztán egy idő után feltűnt, jé, kevesebb szalámit tudok rápakolni, A Kiflim cirka feleakkorára zsugorodott össze, ennek ellenére továbbra is kornspitz kifliként árulják és ugyanannyiért, mint korábban. Feltételezem, nem arról van szó, hogy mire a pékségbe érek, meló előtt vagy meló után, elfogy a drágább kornspitz maxi, nekem meg csak a régi kornspitzáron kínált kornspitz mini jut, nyilván a kornspitz kifli nem is azért lett kisebb a pékségben, mert a hímtag működési elvét vallja magáénak és hidegben összemegy, és az is logikai zsákutca, hogy pl. novemberben hamarabb elszivárognak belőle a tésztájába dolgozott ropogósító, magosító és kiflisítő anyagok és ezért töpped felére.

Kedves vásárló, mit nekünk gazdasági válság, szarunk rá, nézz ide, szarunk rá, még mindig ugyanannyi a kornspitz kifli, látod, kedves vásárló, az áraink semmit sem változtak, nem bizony, kedves vásárló, szarunk a gazdasági válságra, tényleg, szarunk bele.

Ha majd egyszer nem lesz gazdasági válság, a kornspitz kifli is visszacombosodik, ugye? Hogyne, csibike, hát hogyne, tessék, itt a kényszerkabátkád, bújj csak bele.

Mostan színes bogyókról álmodom...

Gondolom, már mindenki tövig rágta a lábkörmét is nagy izgalmában, vajh sikerült-é megfűznöm végre a vágyott bogyót. Nos, jelentem, sikerült, igaz, a fogyasztás még nem megy tökéletesen, ezért azt találtam ki, hogy egyelőre összefűzöm a két félbogyót, majd valamikor rájövök arra is, hogy csinálják a profik, bár így sem mondja meg senki, hogy őbogyóságaik nem egy lendülettel készültek, és igen, ott a tökéletes szederbogyó, ugyanolyan színváltós gyöngyből, mint mögötte az a szivárványos.

P.S.: Itt találtam az ékes franciasággal írt mintát, merci beaucoup.