Történelmi pillanatot élek át, időutazás közben sírok, majd kaktuszt ölelgetek

Tegnap este egyedül mentem moziba, ugyanis szóló állapotban még soha életemben nem moziztam, és úgy éreztem, itt az ideje ennek a tapasztalatnak is, tehát gondolatban írt bakancslistám egyik tétele kipipálva, maradt még olyan cirka... rengeteg, szóval, bele kell húznom halálomig. Nagyon sajnálom, hogy nem az eredetileg tervezett ötye kiruccanás valósult meg, mert ez az jelentené, hogy nem vált le az egyik ö.ty. retinája, nem kellett megműteni és nem azon izgulok néhány napja, lát-e majd rendesen a bal szemével. Pénteken ő, aki férfim egészen sokáig dolgozott, úgyhogy igazán minden adott volt az egyedülmozizáshoz. Érdekes, eddig valahogy kimaradt az életemből, most jutott eszembe, hogy kipróbálhatnám, csak úgy, vajon milyen érzés.
A történelmi tett bevezetése felért egy katarzissal: A mozipénztárban ücsörgő lányka megkérdezte, hogy diákjegyet szeretnék-e, én pedig ezt úgy értelmeztem, hogy harminckét évesen is igazán ránctalan és fiatalosan rózsás-bájos az orczám. Olyasmi lehetőséggel, hogy például az üzletszabályzatban kőbe vésték az idősödő hölgyekkel szembeni feltűnő udvariasságot, nem romboltam a diákjegy keltette illúziómat. Szélesen mosolyogva eltettem a jegyemet és ifjúságom tudatában utamra indultam, nagyjából egy órát kellett így-úgy eltöltenem a kezdésig. Ja, mielőtt zsebre vágtam a jegyet, még egy olyan érzés csapott meg a sorra és a székszámra pillantva, hogy igen, most már nincs visszaút, tényleg egyedül kell moziznom. Megjegyzem, a pénztáros lány azt is megkérdezte, két jegyet kérek-e, szóval, újabb piros pont, hogy kinézte belőlem a párkapcsolatot. Jó, anyámra is gondolhatott, de ezzel inkább nem foglalkoztam.
Az időutazó felesége c. filmet romantikus drámának címkézték, meg a bemutató alapján is sejdítettem pár megkönnyezendő jelentet, legalábbis ha én írnám a sztorit, biztos lenne benne néhány, úgyhogy vettem egy csomag zsepit. Mivel csütörtökön még nem tudtam, hogy pénteken moziba megyek, pattogtattam itthon egy tál kukoricát, így a moziba csak valami kis szolid nassolnivalóval ültem be, pár falat volt az egész, elfogyott a filmbemutatók alatt. Egyetlen egyszer inogtam meg abban az elhatározásomban, hogy egyedül üljek be a filmre: Az egyik növényboltban bimbórengetegtől roskadozó karácsonyi kaktuszra bukkantam, ez az egy szem piros álldogált a sok narancssárga között, egy ideig haboztam, hogy magammal vigyem-é a moziba, magam mellé teszem a székre vagy ilyesmi, de aztán úgy döntöttem, ha valóban az íródott meg a kaktuszkarmában, hogy az enyém legyen, mozi után még ott vár rám, egyedül kell moziba mennem, ezt véstem a bakancslistámra.
Abban reménykedtem, hogy enyém lesz a teljes üres sor, de végül egy csaj pont mellém ült le, nézegettük egymást, én azt találgattam, vajon ő is pusztán egyedül akar mozizni vagy szingli, szerintem ő is ilyesmin merenghetett el pár másodpercre. Egymásra mosolyogtunk, eltüntettük a nasst, kuncogtunk a filmbemutatókon, aztán átadtuk magunkat a romantikus drámának. A film alatt párszor vetett rám hosszabb-rövidebb pillantásokat, gondolom, kíváncsi volt, nekem is folyik-e a könnyem. Folyt. Én nem nézegettem a szomszédomat, egyértelmű volt, mikor veszi le a szemüvegét, törli meg a szemét és teszi vissza a szemüvegét. Az időutazó felesége szép és megható film, abból a közepesnél erősebb kategóriából, de nem egy Ghost, például. Bár szokatlan keretbe ágyazva mutatja be A Sírig És Még Azon Túl Is Tartó Nagy Szerelmet, hétköznapi érzésekről szól a történet, szerelemről, barátságról, szülőségről, halálról, elengedésről. A szívfacsaró jeleneteknél azért könnyeztem, mert eszembe jutott, hogy egyszer el fogom veszíteni azokat az embereket, akiket nagyon szeretek, ez az élet rendje és hiába veszem zokon a halált, a saját halálomat is, nem tehetek ellene semmit. Megnyugtatott a tudat, hogy itthon ő, aki férfim a karjába vesz majd és megcsókol, és miközben az ingnyakába pityergem a könnyeimet, halkan megkérdezi, minek kell nekem ilyen filmeket nézni, és megnyugtat, hogy mi száz évig fogunk élni. Aranyos poénok vannak a filmben, ügyes és bűbájos az Albát játszó kislány, mondjuk, kicsit meredeknek éreztem, hogy az egyébként baromi jó testű és gyönyörű szemű Eric Bana egy szál mellkasban időutazik és folyton ruhát kell lopnia magának, ezt olyan terminátoros megoldásnak vettem és zavart, meg az is, hogy Clare azért vetél el állandóan, mert a magzat is időutazó... Sok tinipár ült körülöttem, jó lett volna tudni, mit gondolnak-éreznek a film után. Az elején még idétlenül röhögcséltek, aztán feltűnően nagy csendben üldögéltek ők is, semmi pisszenést nem lehetett hallani a teremben, csak itt-ott némi szipogást, orrfújást. Mondjuk, első randira nem ajánlanám a filmet, meg családi mozinak sem. Nekem jólesett, így, egymagamban. Kíváncsi vagyok a könyvre.
A mozi után felhívtam ő, aki férfimet, hogy szeretem, szeretem, szeretem, aztán elmentem a virágoshoz, a piros karácsonyi kaktuszom ott várt rám. Hazafelé inkább gyalogoltam a hidegben, miközben a kaktuszt öleltem magamhoz, majd' lefagyott a kezem, de nem vágytam emberek közé, egyedül akartam lenni a felkavart érzéseimmel-gondolataimmal. Útközben Rufus Wainwright és Dido számát dúdolgattam, ez passzolt a hangulatomhoz, viszont ide az egyik filmbeli kedvencemet rakom be, hallgassátok.

A fitballseggű lány

Kezd érlelődni bennem a gyanú, hogy nem a legtökéletesebb módon ülök a fűzöld fitballomon, mert csak akkor tartom egyenesen a hátamat, ha a labdán némileg előrébb helyezem a fenekemet, cirka lecsúszásközeli állapotba, ilyenkor végre megvan a derékszög a térdhajlatomban, meg mintha hamarabb elfáradna a gerincem és a combom, esetleg ez utóbbi feszül is kicsit, de ebben még nem vagyok annyira biztos, szóval, lehet, ideje betérnem egy gyógytornászhoz, hogy csókolom, szeretnék leülni arra a nagy labdára, így ni, és tessék nekem megmondani, vajh délcegen ülök-é rajta, szakmailag korrekt-é a tartásom, vagy inkább olyan, mint amikor az üldözői elől menekülő, véres-verítékes, meglőtt Winnetou félholtan rádől a lovára. Egyébként úgy látszik, fűzöld fitball terén ez az év a nagy felismerések ideje, ugyanis rájöttem arra, hogy ha nem egy szál bugyiban ülnék a labdára, nem cuppanna rá a combomra-fenekemre, ami önmagában nem baj, az fáj irgalmatlanul, amikor ülés végeztével nagy óvatosan felállok és én leszek A Lány, Aki A Fenekén Hordja A Fitballt, és centiről centire haladva megpróbálom leapplikálni magamról a nagy zöld labdát, nehogy feltépje bőrömet-húsomat. Heroikus küzdelem ez, kedves olvasók.

Főleg a fűtésszerelő lábujjairól

Végre megemelkedett a hőmérséklet a dolgozó- éspervagy gyerekszobában, ugyanis járt nálunk a fűtésszerelő, csak olyan másfél órát vártunk rá, ami határozottan kevés például a szobafestő és gányoló egyhetes csúszásához képest, vagy megemlíthetném a konyhabútoros több hónapot felölelő késését is, meg ugye akadt olyan villanyszerelő, aki el sem jött, szóval, egész jó tempóban érkezett a fűtésszerelő, csak kicsit morogtunk, ő, aki férfim meg én, de legalább volt időm elmerengeni azon a sarkalatos kérdésen, hogy levetessem-é a t. szerelővel a cirka negyvenhármasnak tippelt bakancsát, vagy engedjem be sárosan-vizesen a parkettára, arra a teljesen új parkettára, amire én még vészhelyzetben sem mernék pisilni, nehogy felpúposodjon. Végül csak egyetlen érvet tudtam felhozni a minimum negyvenhármasok lábonhagyása mellett, nevezetesen azt, hogy az ilyen szerelőmókusnak munkavédelmi szempontok miatt tuti éjjel-nappal hordania kell a koszos, ámde szuperbiztosra vasalt bakancsát, nehogy ráessen a mezítelen bütykére-tyúkszemére egy radiátor vagy ilyesmi, ha ügyeletes, talán még abban is alszik, ő, aki férfim is azt tippelte, hogy nem fogják levenni pusztán azért, mert előző nap suvickoltam tisztára a járófelületeket, a többes szám lehetőségétől egyből levert a víz, na, nem, négy, minimum negyvenhármas durva túlzás lenne a frissen takarított parkettán, még Murphytől is. Szerencsére másfél óra múlva csak egy szem fűtésszerelő csoszogott be a lakásunkba, rögtön a lábára néztem... és majdnem felröhögtem. Olyan ötven-hatvan között lehetett, a kockás inghez és a sötétkék nadrághoz ősz hajat, alkoholtól hevített orczát, gyöngyöző homlokot és borvirágos orrot viselt, a mezítlábán meg papucsot, azt a tépőzáras, elöl nyitott, szétcsoszogott fajtát, vastag, húsos lábujjai majdnem a földre lógtak ki a papucsból, sárgálló karomként próbáltak kapaszkodót találni a nagy semmiben, nevetséges volt és kicsit olyan abszurd, és már egyáltalán nem akartam, hogy a fűtésszerelő bármit is levegyen a lábáról, nesze neked munkavédelem, az. Nagyobbacska kalapáccsal a kezében mosolyogva tipegett egyik szobából a másikba, kiderült, valami pöcköt kellett volna ütögetni a fűtőtest tekerőbigyóján belül, nem a csövet, ahogy mi tettük nagy lelkesen, a szerelő elnéző tanárként jóindulatúan mosolygott a butácska nebulók (ezek voltunk mi, ő, aki férfim meg én) ügyetlen próbálkozásán, helyettünk is megütögette az összes pöcköt, tisztességgel, úgyhogy hála néki, lakásunk már-már forró égövi jellegzetességeket mutat, ergo a jövőben már nem két zokniban és három pulóverben írom a bejegyzéseket, juhhé.

P.S.: Egy másodpercre felrémlett bennem, hogy belemondom a borvirágos orrtól uralt arcába, hogy én meg azt tudom, hogy van németül a kalapács, de aztán nem szóltam semmit, minek, nincs értelme, meg azért is, mert még mindig ott volt a kezében a Hammer.

Személyiségzavaros a fikuszom

Az előbb azt próbáltam megértetni hőn szeretett fikuszommal, hogy óriási tévedésben van, ő még véletlenül sem lombhullató fa, úgyhogy igen gyorsan kapkodja vissza magára a padlóra dobált sokmaréknyi sárga levelet, ami minden kétséget kizáróan az övé, hiába tagadja, és zöldítse is ki őket. Szigorúságom nem hatotta meg, csakazértis alapon elpöttyintett még két sárga levélkét. Dackorszakát éli, úgy látom.

(Még fikuszcsemeteként vettem, albérletem első növénye volt, az eltelt évek alatt szépen megnőtt, most nyáron pedig rengeteg zöld levéllel köszöntötte az új lakásunkat, és emlékszem arra is, hogy anno a fikuszvásárlásnál nagyon kerülgetett a kertészet biztonsági őre, nem lehetett nem észrevenni, kétpercenként sétált el mellettem és folyamatosan bámult, zavarba is jöttem és attól féltem, megszólít és nagyon örültem, hogy nem tette, a nyakigláb, ötvenkilós, hónaljig felhúzott nadrágos, fehér zoknis, fekete cipős srácnak csak annyit tudtam volna mondani, hogy 'kedves tőled, hogy rám gondoltál, de nem, köszönöm.')

Nem vagyok hálátlan, tényleg nem, csak...

Örülök a plusz egy órának, hogyne örülnék, annyi minden fér hatvan percbe, legyen szó akár szerelmezésről, akár olvasásról, akár főzésről, akár barkácsolásról, akár takarításról, akár bambulásról-molyolásról ésatöbbi, csak maga a jajj, de jó, nyertünk egy órát c. örülés nálam cirka két-három napig tart, gyorsan elmossa az a szomorú tény, hogy mostantól hosszú hónapokon át sötétben érek haza kedvenc munkahelyemről, jó, ha például délben végzek vagy épp itthon dolgozom, akkor nem, de gyakran igen és ez nem tesz jót a mediterrán lelkületemnek, ráadásul valaki szó nélkül lenyúlta azt a színpompás, sárgás-narancsos-vöröses-rozsdabarnás őszt, ami még vigasztalhatott volna, utálok ilyen hirtelen nyárból télbe váltani, perpill csak megtévesztésből pislákol a nap, a dolgozó- éspervagy gyerekszobában pedig hiába tekergetjük a tekerőbigyót és kocogtatjuk a csöveket, marhára nem akar működni a fűtőtest, max. a szomszéd kap szájhabzásos idegrohamot eklektikus harkálykodásunktól. Ja, hogy teljes legyen a dráma: A boltban már sorakoznak a mikulások és a szaloncukrok és a karácsonyi díszbe erőszakolt fenyőféleségek. A Fenyő Miki persze nem. (Uhhh, de szar poén, bocs.)

Cím? Narancsos-mandulás, csak így, nagyon kreatívan

Zsófinál leltem a narancsos mandulatorta receptet, gondolom, beállítás miatt nem lehet linkelni magát a bejegyzést (vagy én vagyok béna), nálam az adott poszt címére kattintva működik a dolog, szóval, úgy az oldal alján, a csőben sült padlizsán és a parmezános burgonyakrémleves között bújik meg a főszereplő. Valami egyszerű, finom és jó illatú sütire vágytam, ami feldobja az itthondolgozós-torokfájós napomat, ez a szolid narancsos-mandulás torta meg pont ilyen. Magán a recepten nem változtattam semmit, mert mínusz kétszáznegyvenháromésfeles szinten megrekedt konyhatündérként első nekifutásra nem szoktam elővenni az egyéni ötleteimet, majd legközelebb már vagányabb leszek és szórok rá szeletelt mandulát, vagy ilyesmi. A lebonyolításnál viszont adódott némi ez meg az, például nincs darálóm, ezért a piacon elővettem a létező legszebb nézésemet és megkértem az eladónénit, hogy legyen olyan aranyos és daráljon nekem mandulát, és a nyomaték kedvéért azt is odamosolyogtam neki, hogy a tortám függ tőle, bízván abban, hogy rögtön megérzi a darált mandula jelentőségét. S lőn, megérezte és darált és szerintem örült is, hogy ekkora jót cselekedett egy elfeküdt nyakú, piros orrú, kissé rekedt hangú csirkével. Nem alkalmaztam a 'lassanként beleszitálom a lisztet' c. munkafolyamatot, mert megszokásból rögtön a masszába zuttyantottam a kimért lisztet, a szita meg szemrehányóan nézett. Egy meglepett 'Ó...!' hallatása után erőst reméltem, hogy eme barbár cselekedetem nem tesz kárt a tortában, legközelebb kipróbálom a szitálós részt is, hátha valami pluszt ad a rázogatás, egyébként a paleolitikumba vesző gyerekkoromban, a homokozóban szitáltam utoljára. Azt tudtam, hogy birtokolok egy, azaz egy citromfacsarót, mint kiderült, a pontos helyével nem voltam tisztában, azóta sem találtam meg, így a héjreszelés után puszta izomerővel (úgy, mint az állatok) préseltem ki a narancsból a levét, ja, meg félvakon, mert a második nyomásra sikerült belespriccelnem pár decit a bal szemembe. Szegény narancs, leírhatatlanul nézett ki az akció után, nekem a könyökömön folyt végig a narancslé, de nagyon büszke voltam, mert a masszába is jutott. Megjegyzem, mellizomgyakorlatnak kiváló a pusztakezes narancsfacsarás, cirka kétkilónyi narancstól már biztos betonkemény lesz az ember mellyehúsa. A húsz centi átmérőjű tortaforma miatt nem izgattam magam, nincs olyanom, az egyre mandulásabban-narancsosabban illatozó massza állaga és mennyisége láttán úgy döntöttem, jó lesz ide a szilikonos őzgerinc. Elsütögettem egy darabig a 'tortát', lefedve nehezen akart szilárd formára váltani, nem győztem tűpróbázni, tiszta vuducsirkének éreztem magam a szurkálás közepette. A süti nagyon finom lett, pillanatok alatt karácsonyi illatfelhőt varázsolt a konyhába. Egyetlen bánatom a bal mutatóujjbegyem leégetése és így a gyöngyfűzés ideiglenes hanyagolása mellett, hogy az őzgerincformával már másodszor járok úgy, hogy a süti teteje cirka egy-fél centi vastagságban olyan, mintha oda nem jutott volna anyag, eleve világosabb színű, mint maga a tészta, meg az állaga is más, de nem nyers. Sütőbűbájokban jártas olvasóimnak biztos van valami ötletük, előre is köszönöm a brainstormingot.

P.S.: Szeretném felhívni a búvárok figyelmét arra, hogy a mellékelt képen nem egy ismeretlen moszat vagy tengeri szivacs látható, hanem a falatokba rendezett mandulás-narancsos uzsonnám.

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán. Az örök élet itala

Gyanítom, A Vörös Oroszlán az a típusú könyv, amelynek velős mondanivalója hangulatomtól-élettapasztalatomtól függően változik majd az évek során, minden olvasásnál mást ad nekem. Lehet, be kell szereznem saját használatra, ki tudja, mikor támad kedvem újra levenni a polcról.
Hihetetlen sodrása van a könyvnek, bár érdekes módon engem nem a történet vitt magával, hanem a nyelvezet. Gyönyörű. Ha nem lennék már régóta szerelmes az anyanyelvembe, most belehabarodnék. Legyen szó bármilyen irodalmi műről, egyik általam beszélt nyelven sem találom olyan varázslatosnak, mint magyarul. Rég olvastam ilyen szépen egybefűzött magyar mondatokat és szavakat, előfordult, hogy néhány sort csak a szavak kedvéért vettem át újra. Néha megálltam olvasás közben, ízlelgettem a hangzást, boncolgattam a jelentést vagy épp elmerültem a szemem előtt kibontakozó képsorozatban. Szepes Mária csodálatosan ír, bámulom azt az óriási tudást, amire A Vörös Oroszlán épül. A spirituális összetevők is lenyűgözőek és meggyőzőek, ennek ellenére nem csatlakozom az életüket kizárólag ezoterikus alapokra helyezők táborához. Az ezotériával úgy vagyok, mint minden mással, kicsipegetem belőle azt, amivel egyet tudok érteni értelmi és érzelmi síkon is, ez adott esetben hol több, hol kevesebb, a csipegetés tárgyától függ. Ugyan nem áll távol tőlem a spiritualitás, sőt, az utolsó, a főszereplő tökéletesedésről-megvilágosodásról szóló részt azonban vontatottnak, töménynek éreztem a többihez képest, nem kötött le, néha untam is és vártam, mikor lesz már vége, holott maga a sztori rendkívül eredeti, az újjászületések láncolatának életre keltése brilliáns. A Vörös Oroszlán igen érzékeny mű, meg okos is, szeretem az olyan könyveket, ahol például ilyesmi mondatba futok bele, hogy "Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.", vagy olyasfélébe, hogy "Fontos vizsgák előtt mindig át kell lapozni az előző tananyagot, nincs-e valahol hézag az ismeretben.", ilyenkor mindig azt érzem, hogy ezt én is pont így gondolom, csak még nem fogalmaztam meg és klassz, hogy ezt valaki megtette helyettem, nekem meg pusztán annyi a dolgom, hogy egyetértően bólogatva rávágjam, basszus, milyen igaza van. Ha egyszer nagyon sok időm lesz, nyitok egy Excelt... vagy nem is, veszek egy nagyon szép naplószerűséget, valami gyönyörű rajzolattal a borítóján, semmi csík, semmi rács, csak a szégyentelenül magakellető üres lapok, és leülök a könyvespolcom elé és egyesével ölembe veszem azokat a könyveimet, amelyeknél behajtottam néhány oldal sarkát és kiírom az imígyen megjelölt fontos gondolatokat. Ühhü, fontos gondolat - lapcsücsökhajtás. Könyvrongálás? Lehet. Ha könyvtári a könyv, azért visszaadás előtt kihajtogatom. A sajátomban nem, ott még aláhúzni, felkiáltójelezni és firkálni is szoktam, persze, csak módjával és finoman.

Tea, csoki és fákkk

Eszem ágában sem volt csokit venni, kisdobos becsszó, a gyümölcsteákon akadt meg a szemem, egészen konkrétan ezen a Twinings teán, mezei élelmiszerboltban nem is láttam ilyet, szinte megszólítottak a gurulós áfonya- és málnaszemek, a piros meg idén a gyengém, mint tudjuk, úgyhogy nagyjából egy másodpercnyi habozás után (Á, nem veszem meg... De, igen!) az enyém lett. Csokira addig nem gondoltam, amíg meg nem láttam a málnás étcsokit, egyenesen Angliából, és már gyűlt is a nyál a számban, magammal kellett vinnem. Ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy nem halhatok meg úgy, hogy nem kóstolom meg a málnás étcsokit, például, mondjuk, így vagyok a mexikói piramisokkal is, persze nem megkóstolás, hanem bebarangolás szempontjából, ez viszont némileg drágább biznisz, mint a málnás csoki, lehet, mégis úgy halok meg, hogy Mexikó kimarad az életemből, legalábbis a mostaniból.
A szőke, erős negyvenes eladóspinének feltűnően sokáig tartott a tea és a csoki megtalálása, bár cirka öt lépés választotta el a kirakatba tett cuccoktól, már kezdtem azt hinni, most szüreteli a málnát. Nagy megkönnyebbülésemre azért csak előbukkant, széles mosollyal ajnározta a teát, képzelje el, nálunk az egész család ezt issza és imádják, közben zacskóba pakolta a csokival együtt, majd a pultra számolta a visszajárót. Az új szerzeményeimet rejtő papírzacskót lóbálva épp elköszöntem volna a szirupos hölgyeménytől, hogy végre megszagolgassam őket, a csokoládéval meg egyéb terveim is voltak, fent nevezett hölgy azonban arra kért, várjak egy kicsit, meglepetést kapok és úgy mosolygott hozzá, mintha valami eszméletlenül finom és egzotikus jutalomfalatot akarna adni. Wow, kerekedett kistányérnyira a szemem, ez aztán a nagyvonalúság, ez igen, ilyen a jó üzletpolitika. Nos, a zacskómba dobott müzliszelet nem tűnt sem eszméletlenül finomnak, sem egzotikusnak, annyi baj legyen, biztattam magam, végül is Woody Allen sem az a kimondott Adonisz, aztán micsoda sikerei vannak a nőknél. Indulni akartam, a szőke spiné azonban a pulton áthajolva, cinkosra-összeesküvőre halkított hangon odasúgta nekem, hogy egy hete lejárt a csoki szavatossága, de azért meg lehet enni, csak hivatalosan nem adhatom el senkinek, megbüntetnének érte, talán még kacsintott is, aztán felszívódott. Úgy ledöbbentem, hogy még egy halovány Bazd meg...! sem jött ki a számon, ilyennincsilyennincsilyennincs, visszhangzott a fejemben, és mivel a spiné még mindig eltűnt állapotban leledzett, lassú léptekkel a metróhoz indultam, nem akartam megvárni a saját felocsúdásomat, jobb, ha nem jön elő belőlem a vércsirke. Az ütött ki, hogy a spiné tálalása alapján nekem baromira örülnöm kellene annak, hogy lejárt szavatosságú csokit kapok ajándékba. Jó, néha éhes szemekkel nézek bele a világba, de azért rosszabb pillanataimban sem címkézném magam csövesnek külcsín-szagminta alapján, ráadásul hagytam nála némi pénzmagot csokira és teára, egyik sem a Tesco saját terméke. Ráadásul nem vagyok az a harácsoló, önző típus, meg nem hiszek abban, hogy bármi is jár nekem, kérni sem tudok igazán. Ha kapok valamit, örülök és ennyi. Bántónak és megalázónak éreztem a spiné megmozdulását, én spec nem szoktam gombot dobni a vak zenész kalapjába.
A metróban előszedtem a csokit, gondolván, leszarom a helyzetet, történt, ami történt, jöjjön a jótékony málnaillat, felbontottam a papírt, hogy kiéhezett szaglósejtjeim végre elalélhassanak a málnaillattól... Hát, kérem szépen, málnaillatból egy szippanatnyit sem tartalmazott a csoki, meg málnaízt sem, ugyanis a papírról szépen leolvastam, hogy a kezemben tartott példány bizony gyümölcsös-mandulás étcsoki, ami ugyan hemzseg az ilyen-olyan fairtrade összetevőktől, málna viszont pont nincs benne. Fákkk. Nem véletlenül beszélt sokat az eladóspiné, terelte a figyelmet, sikeresen, a teásdoboz is direkt takarta a csokit a bepakolásnál, ez van, lúzer a csirke. Valahogy nem merült fel bennem, hogy ha málnás csokit kérek, akkor nem málnás csoki kerül a szatyromba, ilyesmi genyaságot eddig nem éltem meg, mea culpa ésatöbbi. Nem vittem vissza, mert már ettem belőle, ehhh.
A csoki szerencsére nagyon finom, olyan illata van, hogy még a liftbe beszálló vadidegen, morcos néni szívét is meglágyítja, megkínáltam, mert kicsit ellenségesen köszönt az idős néni, meg ne csak én egyek belőle a páremeletnyi közös utazás alatt, de nem kért, viszont mosolyogva elmesélte, hogy az unokáinak gyakran vesz csokit, bár egyiknek sincs ilyen jó illata, mint az enyémnek. A búcsúzásnál barátságosan mosolygott, még integetett is.

Kedves Olvasó, Ön megenné-e a lejárt szavatosságú müzliszeletet? Ja, két hete járt le, az egy hét erős szépítés volt a spiné részéről. (Én kidobtam.)

... and the winner is...

... Meryl Streep! Ez a nő egyszerűen zseniális, újra és újra levesz a lábamról, a Julie & Julia - Két nő, egy recept meg hihetetlenül aranyos film, tele vicces, bájos és megható jelenetekkel a főzésről-sütésről, a szakácskönyvekről, az önmegvalósításról, a szerelemről, a boldogságról, ja, meg a blogolásról, bizony. Streep lubickol a szerepében, és hát az a hanghordozás olyan, de olyan gyilkos, hogy az ember csirkéjének a hátán égnek mered az összes pihe, de nem lehet nem imádni. Úgy hiányzott a lelkemnek ez a történet, még most is vigyorgok. Nagyjából két-három hete jutott eszembe, hogy talán beiratkozhatnék egy főzőtanfolyamra, izgalmas kaland lenne, aztán elbizonytalanodtam, vajh való-é nekem az ilyen úri huncutság, nekem, akinek például a főzeléke magasról veri a legspécibb betonkeverő teljesítményét is és aki az általa feltalált sárgaborsófőzeléktéglából szándékozik meggazdagodni, viszont a másik oldalon meg ott van a blogomban is fülön csíphető gasztrovéna, a nyáron tapasztalt főzős-sütős elvonási tüneteket már meg sem említem. A Julie & Julia most megint eszembe juttatta a főzőtanfolyamot, ráadásul olyan ez a film, hogy utána legszívesebben kötényt ragadnál és bevennéd magad a konyhába, aztán A Férfi elé tennéd az ételt és csak falatoznátok a szépen megterített asztalnál, előbb a mennyei fogásokat kóstolnátok végig, utána meg egymást. Aki eddig kizárólag szexre használta a konyhát, az a film hatására garantáltan átértékeli a funkcióját. Julie és Julia finomabbnál finomabb francia ételeket varázsolt a vásznon, az éhségközpontomban azóta is folyamatosan riadóztatnak. Pokoli jó érzés lehet, ha valaki ennyire tud főzni és sütni, illetve ha ennyire kiteljesedhet abban, amit szeret. Mondjuk, az evésben hihetetlenül otthon vagyok, azt nem kell megtanulnom. Ezt a filmet nem gasztrobloggereknek is nagyon ajánlom. Jóétvágy!

P.S.: Ő, aki férfimtől moziszéket kértem karácsonyra, egyetlen porcikám sem fájt benne, pedig két órán keresztül meg sem moccantam. Julie piros táskáját is szeretném - szerelem első látásra.

Hát... ööö... izé... nem!

ő, aki férfim: Láttam valahol a Csodacsibe dévédét, pont jó lenne neked.

csibike: De az egy fiúcsibéről szól!

ő, aki férfim: És??? Nem vagy kíváncsi a testvéredre?

Ez a pillanat is eljött

Legálisan gyűjtjük a mosatlant. A mosogatógépben. Áldassék a feltaláló neve, ámen.

P.S.: Biztos nő volt, tutibiztos.

Megint gyöngy

Igazából nem is az a lényeg, hogy végre sikerült virágmintás bogyót fűznöm (ha én nem én lennék, irigyelném magam a problémáimért, hahh), hanem az a nagyon zöld fülembevaló színváltós gyöngyből (és szerelőpálcikából, akasztóból, tetejére biggyesztett izéből), sötétben mély mohazöld, világosban meg üveggolyózöld - hosszú percekig tudok gyönyörködni benne. Nem ezért mentem a gyöngyboltba, a gyöngyöket és a gyöngyös hozzávalókat nézegetve vágott homlokon az aha-élmény, hogy ilyet csinálhatnék. Nos, csináltam. Katt, ha nagyban, ésatöbbi.

P.S.: Perpill nem találom a neten a virágmintás bogyó spanyol nyelvű leírását, de ha meglelem, idevésem a linket. Egyébként olyan 10-12 mm-es bogyókról szól a történet, szóval, egyik sem az a kimondott medicinlabda.

Katartizáltunk, aztán szöktünk

Szerdán annyira fáradtak voltunk, ő, aki férfim meg én, hogy a melóból hazaesve egyáltalán nem akaródzott kimoccannunk otthonról, a koncertjegyeket fikszírozva még azon is elmerengtem, vajh miért szeretem Palya Beát, lehet, hiba volt felvésni a szülinapi kívánságlistámra, főleg úgy, hogy egy fárasztó munkanap után el is kell menni a koncertre, nem lehet sem lemondani, sem áttetetni, ugye, meg ott volt a bolgár Eva Quartet, igazi sötét ló kategória, ő, aki férfimnek el sem mertem mondani, hogy a youtube-on cirka egy percet bírtam meghallgatni az egyik produkciójukból és közben nagyon reméltem, pont a legrosszabb alakításukhoz volt szerencsém és ennél jobbak lesznek élőben. (Optimista lelkülettel áldottak meg az égiek, na.) Fáradtságomra való tekintettel pont annyi sminket tettem a szemem alatti bőröndökre, hogy éjfél körül ne kelljen sokat tökölnöm a lemosással, visszafogott puccba vágtam magam, lélekerősítő-életmentő narancsos étcsokit pakoltam a szütyőmbe, meg vizet, aztán go.
A villamoson egy szexualitással kapcsolatos cikket veséztünk ki ő, aki férfimmel, ez valamennyire felrázott minket a punnyadásból, senki nem mondhatja, hogy nem oldjuk meg kreatívan a válságos helyzeteket. A koncert előtt tovább javult az éberségi mutatóm, ugyanis az egyik ajtónálló némileg feltornázta az adrenalinszintemet: Mivel a jobb oldalra szólt a jegyünk, határozottan megtagadta a bal oldali belépést. Ezzel abban az esetben semmi bajom nincs, ha már mindenki elfoglalta a helyét és harminc embert felállítva kellene átsorolnunk a másik oldalra, aktuálisan azonban teljesen üres volt a színpad előtti néhány sor, ott senkit nem zavarva átsétálhattunk volna. Eme tényre rá is mutattam a hős ellenajtónállónak, a pöcsfej azonban ragaszkodott a kerülőhöz, a miértet nem tudtam meg. Az ilyen emberekből soha nem lesz játszótárs, ugye, Fulghum? Biztos bennem van a hiba, de rühellem, ha valaki foggal-körömmel kapaszkodik egy adott szabályba és képtelen rugalmasan kezelni, ha úgy adódik a helyzet, akkor is, ha nem logikus, amit tesz, akkor is, ha senkinek nem lesz belőle baja estébé. Persze, nem kerültünk, egy ajtónállóval arrébb próbálkoztunk csakazértis alapon, fene a renitens vérünket, és láss csodát, ott gond nélkül beengedtek, cöcc.
Egyébként a miért szeretem Palya Beát kérdés pillanatok alatt megválaszolódott. Mert katarzist okoz. Amikor csodaszép hangján felcsendült az Elment a madárka, könny gyűlt a szemembe, annyira megfogta a lelkemet. Megfogta és nem eresztette. Leírhatatlan élményt éltem át úgy, hogy csak Bea volt a színpadon és a hangja, semmi más, semmi zenekar, semmi show, csak a piros ruhába bújt ízig-vérig nő, aki úgy énekel, hogy a teremben egy pisszenés sem hallatszik, áhítat van és az az érzés, hogy itt most valami csoda történik, zseniális és mágikus hangja bekúszik a terem legsötétebb zugába is, belemászik az ember lelkébe és csordultig tölti boldogsággal. Bea hol szenvedélyes, hol szerelmes, hol pajzán, hol bohóc, hol szomorú, hol huncut, hol ironikus, a daloktól függően. Hihetetlenül természetes, élvezi az éneklést, lubickol benne, közben csillog a szeme és nevet és látni rajta, hogy adni akar. Árad belőle a zene, játszik a hangjával és velünk, bevon minket is, zenekar leszünk, ütemre dobogunk, tapsolunk, csettintünk, dúdolunk, az ujja köré csavar minket. Őt hallgatva úgy képzelem, hogy szép és jó ember, nem lehet más. Muszáj élőben is átélni, így, pusztán a hangját, cédén ennyire nem üt át a varázsa. Ő, aki férfimet is elbűvölte, pedig erőteljes férfilelkülete van, ennek ellenére hatott rá. Tudom, hogy sokan nem szeretik, amit Palya Bea csinál, lenézően népzenének bélyegzik, a Hej, Dunáról fúj a szél c. örökzöld énekórai nyenyerészésével azonosítják, holott nem erről szól a művészete. Bea, csók a homlokodra, köszönöm!
A szünetet önfeledt csokoládézással töltöttük. Igazából egyikünk sem vágyott a második részre, annyira kerek dolgot kaptunk Beától, de arra gondoltunk, biztos valami ütős performance jön, lendületes, jó hangulatú, ami leviszi a hajunkat a fejünkről, mondjuk, Boban Markovicékhoz hasonló kaliberű. Már az Eva Quartet bevonulása után elfogott az érzés, hogy itt minden lesz, csak lendület, jó hangulat, hajletépés nem. Nem kétlem, hogy a négy hölgy igen képzett hangilag és a vájtfülűek tudják értékelni a produkciójukat, de most pont nem rájuk volt szükség. Palya Bea eszméletlenül magasra tette azt a bizonyos lécet, ők meg esélytelenek voltak. A négy karót nyelt, mesterkélt és távolságtartó dáma olyasmi zenét kínált, mint a történelmi filmekben a koronázási jelenetnél felzúgó templomi kórus, ezt valaki biztos szereti, mi nem tartozunk közéjük. A MüPa közönségéből többen is így érezhettek, az egyes dalok után olyan tíz-húsz ember hagyta el pánikszerűen a termet. Egy dal, egy adag menekülő ember, ez volt a sorminta. Kínos, igen, a bolgár hölgyeknek, azt gondolom. Hallgattam őket és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kúszott fel a gerincemen, feszült lettem a teremben zúgó durva hangoktól, mintha megerőszakolnák a Palya Beától kapott élményt, tudtam, képtelen vagyok maradni. Ő, aki férfim hasonmód szenvedett, úgyhogy egymásra néztünk a harmadik dal után és leléptünk, ráadásul ez nem is igazán dal volt, egy bolgár ipse nyekergette a kecskedudáját, ami annyira szarul esett a hallójáratomnak és az agyamnak, hogy legszívesebben beleböktem volna egy százas szöget, nem az ipsébe, a dudába, szóval, megpróbáltuk, ennyit bírtunk, jelentem alássan. Szerintem a folyosóra kirobbanva a mi arcunkon is hasonló megkönnyebbülést láttak az ajtónállók, mint a többiekén. Életemben először jöttem el így koncertről, fene gondolta, hogy ennyire mellényúlnak a szervezők. Amíg pisiltünk, újabb adag ember hagyta el a termet, feltűnően sokan grasszáltak a folyosókon.
Hazafelé perecet majszoltunk és kéz a kézben sétáltunk a Duna-parton és csókolóztunk és néha Palya Beát dúdoltunk hamisan és ez megint nagyon jó volt.

Kicsi vagyok

Ja, az előző bejegyzés kapcsán említődjön meg egy dialógus:

csibike: ... és képzeld, mondtam az eladónak, hogy középvastag, fekete harisnyát szeretnék, valami jó minőségűt, de nem magamnak, hanem egy nálam úgy fél fejjel magasabb hölgyeménynek, erre képes volt megkérdezni, hogy ezek szerint egy 173-175 centis nőről beszélünk? Pislogtam kettőt, mert szerintem nem nézek ki 160 centinek, ha meg a 170 centimhez adok cirka 15 centit, az bölcsészéknél is 185... Vagy mekkora egy fél fej? Ilyen kicsinek tűnök? De én nem is vagyok töpörtyű!

ő, aki férfim: Pedig de... az vagy, amit megeszel - töpörtyű.

A hentesnői lélekről

Valamelyik nap vettem töpörtyűt, ami egy másik lakótelepi nyelvjárásban tepertő vagy ilyesmi, szóval, valamelyik nap vettem töpörtyűt, olyan tízdekányit, mert évente kétszer-háromszor nagyon jól tud esni lilahagymával és friss, puha kenyérrel, meg azért is, mert amíg a húsos nő elmolyolt a pulykamellfilém méretre szabásával, addig volt időm szemrevételezni a látótávolságomon belül eső árukat, a töpörtyű pont ebbe a kategóriába tartozott, például. A húsos nő egyébként nem térfogatilag az, címkéjét teljesen logikus módon azért kapta tőlünk, mert a piacon nála vesszük a húst, ami a mi szótárunkban egyértelműen a szárnyas, rajta kívül van még a halas és a disznós fickó, ez utóbbira nagyjából évi egy látogatás jut. Ami a töpörtyűt illeti, válogatós vagyok, a nagy bumszli darabokat nem kedvelem, a sötétebb barnára pirult, kemény, ropogós apróságokat szeretem (hű, ez kicsit olyan, mintha az alacsony olasz macsókról beszélnék), ezeknek van egy olyan jellegzetes íze, amit évente kétszer-háromszor érezniük kell az ízlelőbimbóimnak, mert így kerek a világ. Mivel a húsos nő lassan dolgozott, a szemembe ugró töpörtyű láttán agyam azt a kívánságot formáltatta a számmal, hogy kérnék egy tízdekát a töpörtyűből, abból a ropogósabb részéből, ha lehet, és aranyosan néztem-mosolyogtam hozzá. Egy pillanatra úgy tűnt, a húsos nő lendületből orrba vág a félig becsomagolt pulykamellfilével, de aztán erőt vett magán és némileg emelt-megbántott hangon közölte velem, hogy ne sértegess, kisanyám, mindjárt kapsz egy hentesbárdot a hátad közepébe mindegyik az, kóstolja csak meg, és már nyújtott is felém két darabot, egy kicsit meg egy nagyot, közben éreztem, hogy a húsos nő presztízskérdést csinál a libatöpörtyűből, az ő libatöpörtyűjéből, kiásta a hentesbárdot, és ha már szöges bakanccsal gyalogoltam a lelkébe, a nagyot kell választanom. Ó, nagyon kedves, köszönöm, fogadtam el legbűbájosabb mosolyommal a felkínált falatot, mintha semmit sem sejtenék a lelkében dúló érzelmi viharról, itt a húsosnői hozzáértés tiportatott sárba, kérem szépen. A töpörtyű finom volt és zamatos, ropogott a fogam alatt, kellemes utóízt hagyott a számban, úgyhogy nem esett nehezemre elismerő szavakkal cirógatni a hentesnői egót. Hja, nem csak a csúnya fiúknak van szíve.

P.S.: Ha valaki birtokol bevált töpörtyűkrémkészítős receptet, legyen olyan aranyos, ossza meg velem. Köszi! (Ezt a darabos kiszerelést nem lehet kenyérre kenni, valami más megoldásra tippelek.)

Volt egy szivárványszínű szélforgóm

A szivárványszínű szélforgóm a mélybe vetette magát az erkélyről. A lehetséges okokat még kutatja egyszemélyes vizsgálóbizottságom. Reggel a korláton áthajolván láttam szivárványlani ott lenn valahol, csak munkába menet elfelejtettem kitérőt tenni a rózsabokrok közé, délután meg már nem volt miért konkurenciát teremtenem a cukorradíros karcolásaimnak: Valaki magával vitte a szivárványszínű szélforgómat. Bár sajnálom nagyon, légy vele boldog, kedves Valaki, neked is forogjon vidáman a nyári napsütésben. Azért viszont kimondottan haragszom, hogy valami vérszomszéd vérgalamb vagy vérveréb letépte a virágládát őrző hungarocell madaram fél hasfalát és az egyik szárnyát, szinte nincs is jobb oldala szegénynek. Hát madár az ilyen hungarocellzabáló?

Help

csibike: Uhhh, nem kellett volna tiramisut reggeliznem, lehet, hányni fogok.

ő, aki férfim: Nem baj, majd fogom a hajadat.

A lét elviselhető rendetlensége

Ma korábban eljöttem kedvenc munkahelyemről, hogy a felugrunk egy kicsit előtt legyen időm rendszerű állapotba rázni a lakást. Nem túl gyakran csinálok ilyesmit, mármint csak azért nem tészem le előbb a munkalantot, hogy hazarohanjak takarítani, viszont most hétvégén nem akadt rá egyetlen szabad órácskám sem, már nem rémlik pontosan, mit is csináltam, de biztos fontosabb volt a porszívónál. Reggel még azt a tervet dédelgettem magamban, hogy gyöngyöt veszek a fantáziámban körvonalazódó nyakláncokhoz, délelőtt azonban lelki szemeimmel végigpásztáztam otthonunk helyiségeit, és mivel volt ott minden, szanaszét, egymáshegyénhátán és keresztülkasul is, ezért két fordítás között eldöntöttem, hogy majd holnap gyöngyözök, ma némi rendet kreálok. Mondjuk, A Rend nálam igen tág fogalom, persze, rendszeresen takarítok és ilyesmi, én, a két kezemmel, szeretem a tisztaság illatát-érzését, de ha nem sokszemélyes buliról vagy ünnepről van szó, simán belefér például, hogy felugrás esetén a festékeket és az ecseteket nem pakolom el az asztalomról, néhány mosatlan is maradhat a mosogatóban, meg a könyveket sem törölgetem át egyesével, mert úgy vagyok ezzel, hogy ha valaki benéz hozzám, akár barát, akár családtag, ne az legyen a legfontosabb dolga, hogy a porcicáimat szemrevételezi, például. Soha nem értettem A Baromi Nagy Rend elvárását. Rossz ember vagyok, ha nincs ilyenem? Bélyeget kapok a homlokom közepére? Meg tudnám oldani, de nem látom értelmét. Minek pakoljam el az éjjeliszekrényről a könyveimet, ha olvasom őket? Csak azért, hogy a vendégeim elmondhassák, lám, csibikénél éber szemeink megállapították A Baromi Nagy Rend jelenlétét, még egy kósza könyv sem csúfítja el az összképet? Meggyőződésem, hogy a mosogatóban leledző bögrék ténye nem rombolja személyiségem varázsát, max. abban az esetben, ha mosogatásra kényszerítem a gyanútlan vendéget. Amíg t. vendég tiszta tányérból eszi a chilis sült csirkeszárnyakat és tiszta pohárból borozgat és tiszta kanapén ülve cseveg és tiszta vécébe pisil és hasonlók, addig rendről beszélünk, szerintem. Az is teljesen magától értetődő számomra, hogy a gyerekes családnál játékok dzsungelén kell átverekednem magam a nappali egyik sarkából a másikba, ha beleáll egy Pókember vagy egy legódarab a talpamba, hősiesen kioperálom és kész. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akiknél a nap huszonnégy órájában hibátlan rend uralkodik a lakásban, az a fegyelmezett, jajj, nehogy szem előtt maradjon ez meg az, vigyázzban sorakoznak a könyvek és az újságok, a szőnyeg rojtjai szigorú párhuzamosban futnak, minden a helyén és még sorolhatnám. Az ilyesmi távol áll tőlem, meg is hagyom a rend éber őreinek, részemről a rendes rendetlenségre szavazok, képtelen vagyok sterilizálni az otthonomat, inkább élek benne, mea culpa ésatöbbi.

Vigyorgó nő megosztaná... Ímé!

"(...) A játszótárs olyan valaki, aki elég jó fej ahhoz, hogy képes legyen elfogadni egy meglepetésszerű kihívást, sőt felhívást, hogy fejest ugorjon a képzelet egy gyors játszmájába. Akiben megvan a csintalankodni vágyás, a pajkosság. A játszótárs egyben Nagy Kacagó. És az is biztos, hogy lehetetlen külsőre felismerni.
Egy példával megvilágítva: egy buszvezető sofőregyenruhában a városi busz ajtajában áll és az esőt bámulja. Ahogy elmegyek mellette, odaszólok neki:
- Na ide hallgasson. Következő: én fizetem a benzint. Maga meg elvisz Kaliforniába, Santa Monicába a tengerhez.
Szeme se rebben:
- Oké, akkor éjfélkot itt. Addigra végzek, reggelig senkinek se tűnik fel, ha a busszal együtt felszívódok. Hozok húst, megsütjük parázson.
Mosolyog.
Játszótárs.

***

Vagy nézzék ezt a hölgyet, már televásárolt egy egész bevásárlókocsit mindenféle vackokkal, most itt állunk egymás mellett a sajtospultnál az élelmiszerüzletben. Megszólítom:
- A hölgy kosarában lévő áru jobban a kedvemre való, mint amit nekem sikerült összeválogatnom. Benne van a cserében? Odaadom az enyémet, viszem a magáét. Otthon aztán meglátjuk, jó vásárt csináltunk -e.
Elmosolyodik. Gyors pillantást vet a kocsimra.
- Megdumált - mondja.
Kocsit cserélünk, és folytatjuk utunkat.
Később aztán megvár a pénztárnál. Ő is tudja, én is: nem gondoltuk komolyan. De az a pár pillanatnyi bolondéria kicsit csavart a leugrom a boltba pár dologért kifejezésen. Ez a hölgy jól ismeri az efféle játékokat.
Játszótárs.

***

Másfelől viszont: Van egy szabóműhely a Queen Anne Avenue-n. A kirakatban tábla: Átalakítás és kisebb javítások férfiak és nők részére. A nő kint ácsorog az ajtóban. Megállok egy pillanatra.
- Átalakítana? Néhány kisebb javítás is rám férne - mondom.
Óvatosan végigmér. Bemegy a boltba. Becsukja az ajtót.
Nem az a játszótársfajta.

***

(...) Íme egy bájos nő, egy piaci virágárusstandon dolgozik nem messze a házamtól. Ő az, aki Bocikámnak nevezett még hálaadás napja előtt, azóta se láttam. Megszólítom:
- Még mindig az a Bocikám-forma vagyok magának? - kérdezem.
Rám néz a ravasz szemével.
- Uram, nálunk üzletpolitika, hogy az alkalmazottak nem barátkozhatnak az ügyfelekkel.
- Annyi baj legyen - válaszolom.
Hát akkor már nem játékos játszótárs. Erre ahogy hátat fordítok neki, teszek pár lépést, suttogva utánam szól:
- Jó volt látni, Boci.
Jelenleg titkos játszótárs státuszban."

/Robert Fulghum: Mi a csuda?/

Azt hiszem, szintet ugrottam

Elszántságomat híven jelzi az a tény, hogy eme félig profilból megörökített bogyót ékes spanyol nyelven írt minta alapján készítettem el. Nem, nem tudok spanyolul, ennek ellenére kiszótáraztam és lefordítottam. Nagyjából ilyen az, amikor nagyon akarok valamit.

Katt a képre, ha nagyban.

Lie to me, mondá csibike a mérlegnek

Ezen a héten sikerült túlzásba vinni az orális örömöket, egészen pontosan az orális örömök kajarészét, a többinél nincs olyan, hogy túlzás, hehe. A hét első napján az egyik kisfőnök 'terülj, terülj, asztalkám'-mal lepte meg a kollektívát, csak úgy alapon, mondjuk, annyira nem volt nagyon meglepetés, mert I. igen rendesen előre szólt, hogy hétfőn ne hozzunk ebédet, illetve ne menjünk ki ebédelni, így pénteken azzal a boldogító tudattal kezdtük meg a hétvégét, hogy hétfőn töltött káposzta és tarja lesz a menü, összegyűlünk mindannyian és közös falatozást rendezünk. S lőn. Az összetolt asztalokra fehér abrosz került és puha kenyér, két tenyeremben nem fért el egy szelete, a tarja és a káposzta mellett jól fogyott a lesütött zsírral megkent kenyér is, kovászos uborkával mennyei volt. (Falatozás közben eszembe jutott, hogy a gályahelyen exgályafőnököm képtelen volt három év alatt közösséggé szervezni a csoport tíz emberét, nem mintha valaha is alkalmas lett volna rá, a munka emberi, csapatépítős-összetartós oldalát hanyagolta, kedvenc munkahelyemen meg csak az egységünkben többen vagyunk, mint a gályahely összes (!) embere, mégis működik a dolog. Hol itt gyűlünk össze, hol ott, és eszünk és iszunk és beszélgetünk és röhögünk. Hja, ennyi múlik a főnökök személyiségén.) I. azt mondta, cirka a századik tekercs káposzta után hagyta abba a számolást, szerintem én már húsznál besokallnék és egy életre megutálnám a káposztát. Decemberre disznóvágást tervezünk, hát, ha így folytatom a céges táplálkozást (nálunk mindig akad egy kis szülinapi torta, egy kis hoztam be a hétvégi sütiből, egy kis zsíroskenyér és egyéb finomság alkalommal, alkalom nélkül), csirkét is simán lehet, vágósúlyba érek, az fix. A hétfői összeröfföt péntekig heverte a gyomrom, amikor is ő, aki férfimmel hirtelen ötlettől vezérelve betértünk Az Éttermünkbe és gyertyafényes vacsora keretében megünnepeltük, hogy vége a hétnek, meg hogy elkészült a konyhánk villanyos része, most már tudok sütni, juhhé. Még nem unjuk a harcsahalászlevet, pedig ebben az évben nem kértünk mást levest. Jó, ha minden héten-hónapban Az Éttermünkben ennénk, talán átnyergelnénk más levesre, de így örök sléger. Péntektől vasárnapig nem tudtam olyan nagyot szusszanni, ezért a családi összeröffön csak óvatosan csipegettem, a lecsózást és a tiramisuzást amúgy sem szabad elkapkodni, ez régi bantu közmondás, vagy nem. Sanszos, jövő héten gyógynövényes tea lesz a reggelim, ebédem, vacsorám, gátat kell szabni a terebélyesedésnek, na.

A t. hölgyek és urak csibike "Hogyan növesszünk téli hájat?" c. rovatát olvashatták, köszönjük a figyelmet.

Férfias játékok

A játékboltban mintegy tizenöt percen át törtök a fejünket négyéves unokaöcsém leendő ajándékán, ő, aki férfim meg én. Eredetileg bábfigurákban konkretizáltuk a meglepetést, a bábos állványnál azonban pillanatok alatt romba dőlt a tervünk, ugyanis hiányoztak az olyan alapbábok, mint a kutya, macska, malac, kacsa és társaik, valami zilált elefánt-, zebra- és kenguruféléből állt a választék, például ez utóbbinak volt erszénye meg az erszényében kiskenguruja, de szürrealista módon az erszény nem alkotta szerves részét, hanem tőle teljesen külön létezett, szóval, adott esetben a bal kézre szépen felhúzzuk az anyakengurut, a jobb kézre meg az erszényből leskelődő kengurukezdeményt és indulhat a szerepjáték. Nem bűvölt el a többi 'Ez vajon mi a fene lehet?' bábfigura sem, plusz nem értettem, miért mérik aranyárban, a minőségük abszolút nem indokolja. Miután fájó szívvel lemondtunk a bábos vonalról, kitaláltuk, hogy legyen tizenkét darabos kirakó, azokból a nagy kockákból többféle képet is össze lehet állítani, klassz, a kirakó témáját illetően azonban már érveket-ellenérveket ütköztettünk. Én az állatos kirakóra szavaztam, mert olyan aranyos volt rajta a nagytehén-kistehén és a nagyló-kisló csendélet, ő, aki férfim viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy most nem nekem veszünk ajándékot, hanem az unokaöcsémnek és a kisfiúknak nem aranyos játék kell, hanem férfias, ezért inkább legyen a dinós vagy az ezermesteres. Hiába vetettem fel, hogy a dinók teljesen idétlenül néznek ki a képeken, az ezermesternél meg hihetetlenül bugyuta az egyik élőre rajzolt jármű, ő, aki férfimet nem hatotta meg az érvelésem, az állatos kirakó kazalnyi kiscsirkéje sem, így unokaöcsémnek végül férfias kockákat vettünk. Egyébként a macsókirakó egyik képén nő ül a traktor vezetőfülkéjében, remélem, vér a véremből felnövekvén sem felejti el, hogy a lányoknak nem csak a konyhában a helyük, persze, azt azért majd idejében pontosítjuk, hogy ez még véletlenül sem azt jelenti, hogy a nő dolgozik a konyhában és a traktoron is, a férfi meg kirakózik vagy ilyesmi. Az általam választott autós csomagolópapírral ő, aki férfim egyetértett, úgyhogy gyorsan lezártuk az ajándékvásárlást. Ami a kirakót illeti, mondhatom, telitalálat volt: Öcsém és nagymamám elmélyült összmunkában megpróbálta rekonstruálni az ezermestert és a traktoros csajt - huncut szemű unokaöcsém inkább velem birkózott, ez az igazán fiúknak való játék.

P.S.: ... és csimpaszkodj bele a nagynénéd nyakába, ahogy az enyémbe szoktál, és ugorj rá a hátára, és csavard ki a karját és kösd össze a hátán, imígyen szólott öcsém a fiához.

T... mint türkiz fülembevaló

A nyomi bogyó eléggé elvette a kedvem a fagolyó begyöngyözésétől, ezért úgy döntöttem, beragasztózom a faizét és egyesével a ragacsba nyomkodom a gyöngyöket erre a hétvégére elég ennyi kudarc, belőlem sem most lesz gyöngytyúk, egyelőre jegelem a fagolyós projektet, majd valahogy csak rájövök a megoldásra, inkább áttérek a kristálygömbre, persze, nem a jövőbelátós-hókuszpókuszos műszerre, hanem erre a gömbre. Nem tűnt bonyolultnak, sikerélményre szomjas lelkem megvidámodott vala a minta láttán, azért meg örök hála és köszönet, hogy van olyan gyöngyguru, aki megosztja tudását széles e világgal és közben gondol a teljesen kezdő csirkére is - képeket biggyesztvén a szöveges instrukciók mellé. Nyár óta a türkizért is rajongok, úgyhogy előbányásztam féltve őrzött swarovski gyöngyeimet, a damilra operáltam a tűt és olvasni-fűzni kezdtem. Lendületem egészen a második lépésig tartott, ezen a ponton panaszos hangon ő, ki férfimet és a térlátását hívtam segítségül, mert bölcsésznő fejemben sehogy sem akart összeállni a gyöngyalakzat, nem láttam a köröket, nem tudtam hova szúrjak hátulról és nem értettem, mi lóg ki honnan. Ő, aki férfim egy pillanat alatt átlátta a mintát, részleteiben és egészében is, úgyhogy szépen leült mellém, odadugta a fejét az enyémhez és magyarról bölcsészre fordította nekem a lépéseket, szólt, hogy ne ott bökjek, hanem itt, meg olyan is volt, hogy át akarta venni a fűzést, gondolom, már vacsorázni szeretett volna, de aztán úgy néztem rá, hogy megértette, az életem múlik ezen a baromi egyszerű gömbön, ez olyan, mintha Kimi Raikkönen képtelen lenne beindítani egy Trabantot. Amíg ő, aki férfim a szerelőpálcikát faragta-hajtogatta, nagy merészen belevágtam a második gyöngybogyóba. Vele már határozottan jól haladtam, csak a sokadik lépésnél vesztettem el a damilt fonalat. Ha marad gyöngyöm, kiderülhetett volna, vajh meg tudom-é fűzni egyedül a harmadikat. Egyébként nem nehéz, csak térlátás legyen hozzá, vagy egy térlátó férfi.

Nyomi bogyó

Az utóbbi három órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam rájönni a bekásázott fagolyó titkára. Ha a gyógytornászom megtudja, biztos hátba vág egy jégcsákánnyal, mert pont tilos a görnyedés és a lábhajtogatás, ráadásul három órán át nem keltem fel a székemről, semmi nyújtás, semmi séta, semmi torna, néha pislogni is elfelejtettem, annyira koncentráltam a gyöngyökre. Mióta megszerelte a csípőmet, kevésbé vigyázok magamra és ez baj, igen, sajnos, makacs jószág vagyok, amíg nem oldom meg a problémát, addig nem igazán tudok másra figyelni, pl. a pisilésre is sajnálom az időt, inkább tengerészcsomóba gyűröm a lábaimat. Régóta szeretnék ilyen bogyókból összeeszkábált fülembevalót és nyakambavalót, úgyhogy bemelegítésként angol és német mintákat bogarásztam, meg a youtube-ot nézegettem, de nem boldogultam, egyik sem igazi segítség a magamfajta amatőr számára, ezért a hatodik-hetedik újrakezdésnél hagytam a fenébe a netes tippeket és csak úgy érzésre elkezdtem bekásázni a fagolyómat. Gőzöm sincs, hogy csináltam, itt befűztem a damilt, ott meg kihúztam a damilt, viszont az ad poci módszerhez képest egész pofás lett a bogyóm, bár nem teljesen gömb, itt-ott kidudorodik. Majd hétvégén finomítok az eljáráson, lehet, még egy magyar mintát is találok. Egyébként rengeteg gyöngy fér erre a kis dögre, nem is gondoltam volna, az meg nagyon vicces, hogy a kép alapján a fekete szeder ikertesója lehetne, holott valójában a lila különböző árnyalataiban pompázik. Színváltós nyomi bogyó, szia.

Katt a képre az L-es mérethez.

A Tiltott Rengetegről

A vállamat húzta a táska, a kabátom alá befújt a hideg szél, az orrom pirosra fagyott, a hajamat szemerkélő eső tapasztotta a fejemre, kezdett sötétedni, majdnem elcsúsztam egy falevélen, még csak csütörtök van, szóval, több súlyos okom is volt arra, hogy betérjek a Csokoládézóba, ami mellett majdnem elsiettem, mert nem emlékeztem rá évekkel ezelőttről, nem véletlenül, tavasszal települt oda. Az egykori albérletem közelében leledző turkálóba igyekeztem, amikor megpillantottam a Csokoládézót, épp nagyon fáztam és épp gratuláltam magamnak, hogy nem vagyok normális, hihetetlen, hogy pont ebben a félszibériai időben támad kedvem sétálgatni. A táskás, szeles, fagyos, esős, sötétedős, faleveles, csütörtökös okokat nagyjából három-négy másodpercig mérlegelve arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyek, be kell mennem. (Gondolom, ha nincs rá egyetlen szem súlyos okom sem, akkor meg azért nézek be, mert csak csokoládé.) Átfagyott helyzetemen forró, finom, illatos, habos cappuccinóval szerettem volna segíteni, a meseszép papírba csomagolt csokik azonban eltérítettek eredeti szándékomtól, rengeteg finomság és ritkaság sorakozik a polcokon, úgyhogy inkább a csokicsodákat böngészgettem. (Ha majd egyszer nagyon jó leszek, biztos kapok innen valami szépet.) Nagy nehezen kiválasztottam egy tasak Niederegger marcipános forrócsokit, aztán kitéptem magam a boltból, mielőtt visszafordíthatatlan események kiváltója leszek. Meg nosztalgiából vettem egy ilyen állatábécés csokit, a paleolitikum homályába vesző gyerekkoromban gyűjtöttem a betűket, meg a várakat, olyan csoki is van itt, bezony.

A marcipános forrócsokit nemrég lemeóztam, erőteljes marcipános zamata és illata van, isteni. A következő a banános lesz... vagy a mandulás... vagy a narancsos.