Olvasókról és díjakról

Észrevettem ám, hogy a rendszeres olvasók közül már százan jeleztétek ott jobbra, hogy hahó, csibi, itt vagyok, ez vagyok én, helló. Szép kerek szám és jó érzés, köszönöm, egyszer majd jól megkérdezem, kíváncsiságból, miért is olvastok. Nekem egyébként személyesebb így a dolog, hogy név, arc, kép, esetleg adatlap és blog, ha meg akad egy kis időm mazsolázni, érdekes dolgokat találok a rendszeres olvasóknál, legutóbb pl. az egyik kreatív blogon teljesen megvadultam egy állatos falvédőtől, muszáj ilyet csinálnom a gyereknek, nem nőhet fel állatos falvédő nélkül és kész. Az is álljon itt, hogy az elmúlt hónapokban rengeteg díjat kaptam ismerős és ismeretlen bloggerektől, mindenféle kreatív és jó a blogod és tehetség vagy izéket, és szégyen-gyalázat, de nem játszottam, pedig ugye homo ludens vagyok. Bár maguk a díjak általában olyan kis idétlenek, mégis valahogy kedves visszajelzések ezek, főleg az indoklások, miért pont én (a bloggerek is csak emberek, na), egy idő után  azonban elvesztettem a fonalat és lusta voltam hónapokat visszaolvasni azért, hogy az összes ajándékozó blogger nevét megleljem, ez az igazság, meg az is, hogy a bennem rugdosó gyerek rühelli, ha sokat (cirka harminc percet tolerál) ülök egy helyben, ilyenkor direkt érzékeny pontokon talál el, hogy heveredjek már le a kanapéra, én viszont másként nem tudok netezni, se feltett lábakkal, se állva, se fekve, se görnyedve, se mobilvaosan, mert ilyenem nincs, úgyhogy egyelőre annak is örülök, ha  a minidiktátor alvásidejében a saját bejegyzéseimet ki tudom csiholni magamból, ez is csak kisebb-nagyobb megszakításokkal működik, aztán eljön majd A Szomorú Vég, amikor már egyik blogomat sem fogom tudni írni. Szóval, bocs, és világbéke.    

Megint gyerekjáték

"Szádba veszed, de nem eszed. Mi az?", így a gyerekeknek szóló rejtvényfüzet egyik feladványa, a huncut felnőttek pedig felröhögnek, cinkosan összevigyorognak a gyerekek feje felett, akik nem értik a nagy vidámságot, naná, hogy nem értik. (Még.)

Nem lesz olyan könnyű ez a gyerekneveléses dolog, most már biztos.

Kagylók, csigák, kavicsok, azaz nagyon ráértem az elmúlt három órában

... a díszítés hűen tükrözi a művész különös fogékonyságát a természet apró, mások számára szinte láthatatlan csodái iránt. A paneldzsungelből való elvágyódás, a tenger és a napsütötte homok illata végigkíséri a művész életét, az általa használt elemek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a mediterrán térség jellegzetességeivel, pl. a csúcsos elemek az olasz fagylalt mintázatával, a kagylóhéjak közül kikukucskáló apró csigák pedig a görög gyros bőséges töltelékével. 

A művész feljegyzéseiből kiderül, hogy fiatalkora óta szenvedélyesen gyűjtötte a kagylómaradványokat, csigaházakat és kavicsokat, nyaralásai alkalmával lelkesedése órákon át hajtotta az olasz és a görög tengerpartokon, ahol speciális guberáló technikával, guggolva-görnyedve, széllel és hullámokkal dacolva kutatott újabb és újabb kincsek után. Művészi nagyságából fakadó nagyvonalúságában nem ragaszkodott az autentikus leletekhez, az IKEA és a hobbybolt valódi homokszemcsékkel nem borított kavicsait, kagylóit és csigáit egyenrangú díszítőelemként integrálta az alkotás folyamatába.

A 60x40 cm-es mű páratlan a maga nemében, a művész sem előtte, sem utána nem dolgozott ekkora felületen a tenger szín- és formavilágban gazdag ajándékaival. A kortársak, pl. a költöztetők visszaemlékezései szerint a művész egyetlen egyszer sem adta ki kezéből a hosszú évek fáradságos munkájával összegyűjtött szépségeket, a törékeny ritkaságokat saját testével óvta-védte környezetének romboló erőivel szemben. 

Az alkotás kidolgozottsága a művész zseniális fantáziájának és a ragasztópisztoly mesterien érzékeny kezelésének gyümölcse. Első pillantásra feltűnik az a gazdag képzelőerő, amelynek köszönhetően a felhasználhatatlannak vélt kagyló- és csigamaradványok is helyükre kerültek. A művész áldott állapotának visszafogott és megható lenyomata lengi be az alkotás egészét: mint az anya hőn szeretett gyermekét, úgy óvják a nagy kagylók a kicsi csigaházakat...   

P.S.: Katt a képre, úgy nagyobb. A parafatábla képei önkényesen kiragadott, eredeti részletek a műből, 'keretezésükért' és 'ragasztásukért' a Photoshopnak szeretnék köszönetet mondani. Köszönöm, PS! A fotózásról meg annyit, hogy igyekeztem.

A fény harcosának sem könnyű

Olvastam A fény harcosának kézikönyvében, hogy a fény harcosa pl.

tudja, mi az, amiért érdemes harcolni;

derűvel és kitartással szemléli az életet;

dönti el, mi az, amit megtesz, és mi az, amit semmilyen körülmények között nem tesz meg;

vállalja a saját Személyes Történetét;

sokszor elkeseredik;

nem közömbös az igazságtalansággal szemben;

nem tölt túl sok időt azokkal, akik rosszindulatak vele;

nem felejti el a múltat; 

tudja, hogy nem élhet örökös nyugalomban;

nem hamarkodja el a döntéseit;

és amikor épp azon merengtem, hogy ezek szerint én is a fény harcosa vagyok, klassz, a konyha sötétjében friss fényharcosként hatalmas koppanással lefejeltem a szagelszívót. A puklimat dörzsölgetve gondolatban gyorsan kiegészítettem Coelho sorait azzal a fontos információval, hogy a fény harcosa tudja, mikor kell felkapcsolnia a villanyt.

Babra megy a játék

Mindig tanulok valami újat a csípőig-hasfalig érő generáció tagjaitól. Legfrissebb információim szerint ovis berkekben most a bab a menő, senkinek nem kell már Thomas gőzmozdony, fingerboard vagy bakugan, Pókember is nyugodtan elhúzhat Törökországba szőnyeget csomózni. 

A családi összeröffenés előtt babos ismereteim nagyjából a zöldbabra meg a lóbabra korlátozódtak, kora délután azonban szintet léptem és feltárultak előttem a babuniverzum rejtett titkai, most már azt is tudom, hogy létezik nővér bab, Fu mester bab, hercegnő bab, bárányhimlős bab, country bab, kigyúrt bab, hamburger bab, meg amcsifocis bab. A többi kilencvenet nem sorolom fel, mert kegyetlen vagyok, ha babozni akartok, kattintsatok ide, de csak óvatosan, nagyon brutális, főleg a legón, Barbie babán, kisvasúton, Nagy indiánkönyvön, réten-mezőn szocializálódott felnőtt számára. Egyik bab sem ehető. A nővér babot egészen közelről is megnéztem. Ronda, és nemcsak szerintem, a család férfitagjai határozottan állították, hogy egy ilyen nővér inkább ne ápolja őket. (Az a legkevesebb, hogy hiányzik róla a hosszú comb és a nagy mell.) A gyerekek persze imádják a babokat, mert olyan kis cukik (a taknyos bab annyira nem, viszont a cápa bab egész aranyos, bár én Christiano Ronaldóra is ezt mondom), százat is össze lehet gyűjteni belőlük, mehet a cserebere az ovisok között, meg a játék is, mondjuk például olyasmi, hogy "Tegyél négy babot egy papír közepére (ügyesebbek nyolcat). Folyamatosan rázd a papírt, hogy a babok ütközzenek egymással, míg már csak egy marad fenn a papíron. Ha ketten játszotok, mindkét játékos fogja a papír egyik végét. Tippeljetek vagy fogadjatok rá, melyik bab lesz a győztes!" Ugye, milyen izgalmas. (Nem.)  

Egyik könyedebb rémálmom, hogy a gyerekeimnek ilyen izéket kell majd vennem négy-öt év múlva, mert az oviban mindenkinek ilyen van, ivadékaink pedig egyesével fogják a fejemhez vágni az ódivatú és ciki fakockáikat. Jó buli lesz. (Nem.)

A doboz jó, a doboz szép, a doboz sok

A zokni begombócozását anyukámtól tanultam, hogy azt úgy kell. Pár egyik tagja, pár másik tagja, összepasszint, feltekercsel, gombócosít. Bevallom, ezt a tevékenységet ugyanolyan feleslegesnek tartom, mint mondjuk a törülköző kivasalását, mihelyt lehetett, el is hagytam, és nem vitatom, hogy a gombóczokni szebb látvány, viszont a bugyis-zoknis-harisnyás szekrényemet úgysem mutogatom a vendégeknek, valahogy nem ez a fő attrakció nálunk, én meg előbb-utóbb úgyis előtúrom, amire szükségem van. Bevallom azt is, hogy ő, aki férfim zoknijait sem párosítom-gombócosítom, bár párszor megpróbáltam, hogy rendes, zokingombócozó asszonyka legyek, a fekete kismillió árnyalatában előforduló zoknik láttán azonban feladtam, meg az sem esett túl jól, hogy a párosítást olyan trükkök nehezítették, mint anyagminta és gumírozás-szélesség. Kimosom, kiteregetem, beteszem a szekrénybe. Ennyi legyen elég. A többi egyéni megoldás tárgyát képezi nálunk.

A műanyag kajás doboz és műanyag kajás tető összepárosítása sem igazán a szívem csücske, bár itt szerencsére szóba sem jöhet, hogy a mosogatásban kifakul a piros doboztető, ráadásul ezek a dobozok rosszul tűrik a gombóccá hajtogatást. Ennek ellenére a kajás doboz téma azért nem tartozik az egyszerűbbek közé. Például az kínos, amikor a családi összeröffenés végén a háziasszony megkérdezi, hogy dobozt hoztál? Ööö... nem, mondom, és lelki szemeim előtt megjelenik az a nyolcszáznegyvenhárom darab doboz és tető, amit a konyha ilyen-olyan szekrényében és fiókjában süllyesztettem el. Ezek a dobozok gyorsabban szaporodnak, mint a nyulak, basszus. Főleg karácsonykor esélyes a nagyobb mennyiségű műanyag cucc begyűjtése, ugyanis minden nagy zabálás után kapunk valami kis maradékot, és ez tök jó, finom minden és napokig nem kell főzni - a doboz viszont marad és a feledés homálya borul rá. Kínos az is, amikor tizenegyedszer végre nem felejtem el összekészíteni a dobozokat és visszaadni az illetőnek, az illető azonban határozottan közli, hogy a) ez nem az ő doboza, ez nem az ő fedele, b) ez az ő doboza, de nem az ő fedele, c) ez az ő fedele, de nem az ő doboza. Hát, jó. Most őszintén, családban nem mindegy, hogy kék vagy sárga tető, ha tökjó a dobozra? Néha azért van sikerélményem is: Pölö azt nagyon jól tudom, hogy anyutól mindig a négytenyérnyi műanyag dobozban kapom a tiramisut és ahhoz ezüstszürke tető tartozik. Trenírozás kérdése, ugye. Nekem egyébként édesmindegy a doboz is meg a tető is, két kedvenc dobozom van, azt eleve nem adom senkinek, néhányat szappan- és gyertyaolvasztásra használok, a többi azonban úgy éli életét a családi kajakörforgásban, ahogy akarja. A szappanos-gyertyás dobozokat igyekszem nem összekeverni a kajásokkal, azt hiszem, még egyetlen családtagomat sem mérgeztem meg szappanos kókuszgolyóval vagy gyertyazselés fasírttal. Senkit nem noszogatok azért, hogy adja már vissza a dobozaimat, nem is érdekel, kinél melyik van. Nálam nincs becsülete a kajás dobozoknak, ez a helyzet. A tartalomra koncentrálok, nem izgat, miben van, kivéve a kutyakajás konzervdobozt vagy a mosószeres flakont. Felőlem nyugodtan csomagolhatják szalvéta-zacskó kombóba is a buktát, igénytelen állat vagyok. Jó, így nem éppen környezetbarát, meg a táskában összenyomódik és csak lesek, ha belenyúlok és utána a könyökömről is a buktát vakargatom.

Ma délután dobozokat és tetőket keresgéltem, párosítottam. Nagyon untam. Lehet, hogy címkézni fogom az összes bejövő dögöt. Vagy mégis szalvétás csomagolást kérek. Levesnél ez utóbbi azért annyira nem jó megoldás.

Lepkesors

Már vagy tíz perce erőlködik itt az ablak előtt egy lepke, teljesen felizgatta az asztali lámpám fénye, makacsul rohamozza az ablakot, teper egy kicsit, aztán feladja, elvonul erőt gyűjteni, aztán megint teper, aztán megint erőt gyűjt, így megy ez tíz perce, baromi elszánt a kis hülye, pedig sejthetné, hogy bazinagy orgazmus helyett ráég az energiatakarékos izzóra vagy a forró lámpabúrára, ugyanazt a kört futja újra meg újra, nem próbál más szögből áttörni az ablakon, persze nem mintha sikerülne, és valahogy ez annyira emberi, ez az izzadságszagú küzdelem, ez a hiábavaló kínlódás. 

Megmentem a lepke életét: nem nyitom ki az ablakot. Utálni fog érte.

Focilabdamintás melltartó helyett

Noteszlapozgatás közben az jutott eszembe, hogy ha most szingli lennék, és például egy humoros, intelligens, jóképű és fociőrült pasival randiznék valamelyik kávézóban, a megfelelő pillanatban elővenném a noteszomat, arrébb tolnám a forró csokimat, hogy a noteszt rendesen szétnyithassam az asztalon, és mintegy véletlenül úgy igazgatnám a noteszt, hogy ez a humoros, intelligens, jóképű és fociőrült pasi lássa, piros tollal véstem fel, mikor lesz a BL-döntő és a focivébé, és ha ezután szerelemtől párás szemekkel, rajongva nézne rám és  hitetlenkedve azt hebegné, hogy te... te... te... beírtad... a... noteszbe, akkor én rámosolyognék, finoman megvonnám a vállamat és annyit válaszolnék búgó hangon: ez csak természetes. 

A t. hölgyek és urak csibike "Néha kell egy kis rafinéria!" című rovatát olvashatták.

Itt van az ősz, itt van újra

... és akkor mindjárt megiszom a forró, mézes-citromos málnateámat, bundabugyit veszek a bélelt nadrágom alá, orrhegyig gombolom a garbómra húzott kabátot, őszi csizmába dugom a térdzoknis lábamat, a nyakamra vastag sálat csavarok és elmegyek a piacra - eperért.

Volt itt minden, kérem szépen

Hagyjuk ki a reggeli nagyonprivát szülinapi köszöntés ecsetelését és ugorjunk az időben a publikusabb részekig, egészen odáig, hogy számgyertya vagy sok gyertya, ezen dilemmáztam délelőtt, meg azon is, hogy talán inkább egy hármas és egy nulla számgyertyából, mint harminc, az apró meg csak úgy hanyagul mögé szórva gyertyában, mert ez így vizuálisan nem olyan arculcsapós, mint például a harminchét számgyertyából. Hiába akartam tekintettel lenni ő, aki férfim lelkivilágára és az eufémisztikusabb megoldást választani, a gyertyakérdést eldöntötte az a tény, hogy az egyik boltban csak rózsaszín Barbie-gyertyákát árultak, a másikban semmit. (Egyébként a huszonnégy gyertyához tizenkét szúrókát csomagoltak, még nem jöttem rá, miért, nekem a huszonnégy-huszonnégy lenne logikus, ebből is látszik, hogy üzleti érzékem nulla, baromi béna gyertya- és szúrókaárus lennék.) Nem mertem hazaállítani a rózsaszín rudakkal, sejtettem, hogy ő, aki férfim egyesével dugná fel őket a seggembe, így maradt a számgyertya. A helyzet súlyosságát meggyes tortával enyhítettem, meg az aduásszal, az autószimulátorral.

Bár én magam is egy merő élmény vagyok, néha nem árt extra elkápráztatni a férfiembert, hogy lássa, nagyon nem akármilyen nő mellett éli az életét - hirtelen az a szó jut eszembe, hogy istennő. A Csodák Palotájában van egy autószimulátor, elég komoly darab, kormányos, gázpedálos, spéciüléses meg minden, Forma-1-es autóval is lehet zúzni, úgyhogy jól elvittem oda ő, aki férfimet. Most már száguldott levegőben és földön, a víz még hátravan, de szerintem egy tengeralattjáró-szimulátor veszettül unalmas lehet, azt kihagyom. Az F1-es pilóták barátnőihez hasonlóan én is párás szemekkel néztem a száguldó férfit, ezt a közvetítésekből tanultam, kellően elborzadtam az éles kanyarok láttán, ja, meg fotóztam is. Ő, aki férfim pilóta lehetett előző életében, autót is úgy vezet, mint repülőt: mintha egész életében ezt csinálta volna. Persze nem lepődtem meg, pár év alatt nem egyszer megtapasztaltam, milyen ügyes keze van, háhá. Az autóversenyt sokan nézték, főleg hímneműek, kortól függetlenül mindegyik vágyakozva pislogott a szimulátorra, látni kellett volna azokat a megszállottan izzó tekinteteket, szóval, azt gondolom, a pasik többsége soha nem szabadul matchboxtologató kisfiúénjétől. A Csodák Palotájában bókot is kaptam: A pénztárosnő kinézte belőlem, hogy ekkora pocakkal bevállalom az autószimulátort, és nem azért bók, mert feltételezte, hogy még belefér a seggem az ülésbe, hanem az életszagú rázás, huppanás, kanyarodás, ütközés és miegymás miatt, úgyhogy egész vagány kismamának tűnök, hejj. 

Vacsora előtt kipróbáltuk a játékokat a CsP-ben, például kiderült, hogy nagyon szarul áll a kezemben a fegyver és célozni sem tudok (de legalább elláttam a céltábláig), ergo a jövőben nem bankrablásból fogok megélni, a hőtérkép meg érdekes módon a fejemen kívül vörössel jelölte a két cicimet is (ő, aki férfimét nem), pedig nem éreztem, hogy forrna benne a tej, és volt olyan is, hogy sorban álltunk a fapados repülőgéphez és egy kiskölyök be akart előzni és nekem kellett szólni, hogy mi is a repülőre várunk. Biztos azt hitte, nem akarunk játszani, csak vénséges vén aggastyánokként pihenés gyanánt támaszkodunk a modellhez, hogy megigazítsuk a protkóinkat és visszeres lábainkon feljebb húzzuk a zoknit.

Kedvenc éttermünkben vacsoráztunk, ez is nagyon jó volt, hazafelé pedig már bokáig ért a víz a Keletinél, ami egy ilyen nap után annyira nem zavart minket. És még nincs vége, csak itt, a blogban.

Mondd szépen, hogy bútorraktár!

"Pap János zenekutató szerint a 'bútorraktár' szó hangos kimondása és az 'r' hangok kiropogtatása alkalmas útja a düh, harag levezetésének.", írja Bagdy Emőke a Mesterkurzus egyik kötetében, és egy nagyon kicsit sajnálom, hogy most nem vagyok se dühös, se haragos, mert kipróbálnám, hat-e, és ha igen, vajon mitől. Mondogatom fennhangon, hogy bútorraktár... bútoRRaktáR... bútoRRRRaktáRRR, de nem vagyok biztos abban, hogy jól ropogtatok, inkább talán berregek, sőt, berrrrrrregek, aztán azon kapom magam, hogy már az elejét is nyújtom, bÚÚÚtoRRRRaktáRRR, pontosan így. Á, ezt tényleg dühösen kell, így semmi értelme, a sok berregéstől egyre jobban viszket a szájpadlásom. Hirtelen előttem van az a kép, hogy például a nyugdíjas néni gurulós bevásárlókocsija barázdákat vés a lábfejemre (tizenöt kiló kovászolni való uborkát rejt a mobilcekker), nem morgok félhangosan, hogy basszus, néééni, tessék már maga elé nézni, hanem jóízűen elropogtatok néhány bútorraktár-t, hangosan, persze, merthogy oldjuk a feszültséget. Az emberek nem néznének őrültnek, manapság az sem zavar senkit, ha Magdi néni füléből az utcán tépik ki az arany karikát, ehhez képest az én bútorraktáram ártalmatlan, szóra sem érdemes téboly. Bevallom, két dologtól azért tartok: Mi van, ha többliternyi vér gyűlik a fejembe, annyira haragszom, nekem meg pont nem ugrik be a varázsszó, hogy bútorraktár? Vajon hatékony a répa, retek, mogyoró is? Vagy a ráncfelvarrás? A másik, hogy eszembe jut ugyan a bútorraktár, csak nem bírom ki röhögés nélkül. Ott állok dühösen és megvan, hogy bútorraktár kell most ide, hadd csituljon az a harag, de már arra a gondolatra vigyorgok, hogy itt fogok bútorraktárazni, ki tudja, hány bútorraktár-t kell elsorolni a nyugalmi állapothoz, teljesen abszurd a helyzet, kívülről látom magamat, és mire odáig jutok, hogy b..., hangosan röhögök magamon. A düh meg sehol.  

Azt persze nem tudom, hogy a raccsolók feszültsége melyik szótól oldódik. A bútollaktál nem túl valószínű.

Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Mostanában egyre jobban élvezem, hogy néha pusztán olyan szimpla döntési helyzeteket kell megoldanom, mint például a könyvtárban, amikor már csak két könyvet kölcsönözhetek ki, engem azonban három ismeretlen író csigázott fel a könyv címe vagy fülszövege alapján, és választanom kell, mégis, melyik legyen az a kettő. (Abban nincs semmi izgalmas, ha pár nap múlva visszamegyek, hogy tessék, kiolvastam az egyiket, jöhet a másik. Ennyi feszültség azért jár nekem.) Ilyenkor nagyon ravaszul szűkítem a kört,  teszem azt, az első mondattal, mert egy ilyen szimpla döntési helyzetben nem igazán mutat jól az A4-es oldalon levezetett egyenlet. "Azért repültek Angliából Minneapolisba, hogy megnézzenek egy vécét.", így Hornby, és ezzel kiütötte a nemtudomki nemtudommilyenregényét. 

Hornby nagyon jól ír, bár elismerem, hogy ezt nem az első mondatából szűrtem le. Olvasás közben gyakran mosolyogtam vagy röhögcséltem, például olyasmin, hogy "Néha Annie szerette volna, ha Duncan jobb humorérzékkel van megáldva - vagy ha legalább felfogja, hogy van, amikor viccből mondanak neki valamit. Abban már nem is reménykedett, hogy valaha is ő maga fog valami vicceset mondani." vagy azon, hogy "Éppenséggel nem Duncan külsejével volt probléma. Nehezebb volt elképzelni, hogy egy nő egy estén át beszélget Duncannel, és utána még mindig le akar feküdni vele.", és lehet, hogy ezek a kiragadott mondatok itt és most annyira nem ütnek - a regényben nem lehet fapofával átsiklani felettük. Hornby remek humorba csomagolja az élet legfájdalmasabb dolgait is (pl. elvesztegetett évek, évtizedek, kiüresedett emberi kapcsolatok, újrakezdés kínjai), a hétköznapi emberek kisebb-nagyobb drámáiról érzékenyen és könnyedén ír, és ezek ettől lesznek igazán fajsúlyosak. Bárki lehet Annie, Duncan, Tucker, Jackson és még sorolhatnám, akár te is lehetsz az, aki elcseszett tizenöt évet az életéből egy kihűlt kapcsolatban, aki nem tud mit kezdeni az életével, aki negyvenesként még élni szeretne, aki fél az öregedéstől, aki hamis álmokat dédelget, aki rossz pályát választott, aki szülőként megbukott, aki válaszokat szeretne kapni. Nick Hornby nem mellékel megoldókulcsot, inkább abban segít, hogy egy kicsit nevetni tudjunk önmagunkon és a bénázásainkon.

A fanatikus zenerajongó alakja zseniális, el is gondolkodtam azon, rajongtam-e valaha ennyire megszállottan valakiért. Az MR2-Petőfin néha hallom Chris Isaak egyik számát, erről jutott eszembe, hogy tiniként minden kazettáját megvettem (ez még a paleolitikumban volt) és a német Bravo újságra csak azért áldoztam a zsebpénzemből, hogy lefordítsam a róla megjelent cikket. Néha tinikamaszpubertás világfájdalomban bámultam őt a falon, pontosabban a poszterét, a Wicked game miatt pedig utáltam a nagyontopmodell Helena Christensent, ott hancúroztak a tengerparton, Helena kis semmiben és lepattogzott körömlakkban mászott Chris karjaiba, és bár fejben rém romantikus történetet írtam arról, hogy a híres amerikai énekes Magyarországon koncertezve beleszeret a lakótelepi rút kiskacsába, sejtettem, hogy ez az út annyira nem járható. Ahogy az ilyen elvont szerelmi (?) érzésekre jellemző, fel sem merült bennem, hogy C. I. az apám lehetne és pedofíliáért kapna az arcába némi sörétet, elsősorban aputól, nesze neked wicked game. Arra soha nem gyűjtöttem, hogy Amerikába repüljek, hátha szörfözés közben kis hableányként felbukkanhatok előtte a tengerben, vagy hogy egy németországi koncerten az első sorból hallgassam és véremet, hajcsomóimat, körmeimet adjam a küzdőtérre dobott trikójáért folytatott harcban. Idáig jutottam a rajongásban, ez még azért nem a vérrajongó kategória, ugye?

Lomtalanítás közben

Derékig ér a szemét az akácfák alatt, szakadt bőröndök, darabokra tört tányérok, sánta karosszékek, megunt ruhák, félszemű plüssmackók, döglött tévék között, édes akácillatban ülnek Az Őrzők, a járdaszegély mellett vigyázzák a kincseket. A házak előtt minden évben ugyanannyi a szemét, ugyanannyi, nem tudom, honnan ez a rengeteg ócska és rossz. Mindig csak egy kevés lomot dobnak ki az emberek? Mindig csak az egyik szobában felgyűlt szemetet hajítják a ház elé? Ötletem sincs.

Megaszánalom I.

Tegnap belenéztem a Megasztár válogatóba, vajon van-e lejjebb. Van.

P.S.: Tessék, egy kis Sarah McLachlan. A lágy intro után jön a dögös rész. 2 in 1 ragtapasz. 

Csakazértsenem

Az albérletben egyébként folyamatosan basztatott a házmesternő vagy gondnok vagy közös képviselő vagy hogyarákbahíjjákazilyet, de nem is a címke a lényeg, meg nem is az, hogy dagadt volt és alkoholista, hatvan körül vagy a pia szabdalta ráncosra a képét, se kutyája, se macskája, és ugyanabban a virágmintás otthonkában tengette életét, hanem az, hogy már az odaköltözésem napján kiszúrt magának, az izmos srácok javában hurcolták fel az ágyamat, ő meg beszólt a maga őrmester stílusában, hogy majd takarítsunk fel a folyosón. Anyád. Eszembe sem jutott, hogyha kupit csinálok költözés közben, ne takarítsam el költözés után. Egyedül költöztem be a kis lakásba - vérszemet kapott a férfiember hiányától. Mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy kétajtós szekrény alkatom lenne, mindig négy-öt évvel fiatalabbnak néznek (huszonnyolc voltam), meg olyan rendes kislánynak tűnök, ezért Az Őrmester már a harmadik nap úgy érezte, itt az ideje a fenyítésnek. Épp főzőcskéztem, amikor beszólt a nyitott konyhaablakon, hogy vajon odabent is ilyen disznóól van-e nálam, mint az ajtóm előtt és hogy bírok ilyen mocsokban élni és a párkányomat is takarítsam le. Mivaaan? Akkoriban még nem voltam öreg és terhes, így elküldtem a picsába és rávágtam a konyhaablakot. Csak kicsit rezgett az üveg. Az Őrmester nagyjából két darab porszemet és egy szöszt nevezett disznóólnak - költözés után mindent kitakarítottam kívül-belül. Arra nem voltam képes, hogy három nap alatt szeméthegyet halmozzak az ajtóm elé, ami előtt egy héttel később a következő látvány fogadott: lábtörlőm a falnak támasztva, jelezvén, hogy takarítsak fel alatta. Ezen a ponton ástam ki a csatabárdot és a következő durván két évben soha többé nem takarítottam se a lábtörlő alatt, se a párkányon, se az ablakrácson. Csakazértsenem, holott szeretem a tisztaságot. Allergiás vagyok arra, ha valaki ilyen stílusban próbál betörni és nem volt kedvem a gyere, beszéljük meg, mi a gondod körhöz és az sem érdekelt, hogy magányos, piál és egyetlen öröme mások csesztetése. Élveztem a tudatot, hogy Az Őrmester vérnyomása az egekbe szökött és lilára színezte a fejét, ahányszor csak elsündörgött az ajtóm előtt. Egy idő után már a lábtörlőt sem pakoltam vissza a helyére. Természetesen nem köszöngettünk egymásnak, ha bármit odafröcsögött nekem, kiröhögtem és mentem a dolgomra. Aztán volt olyan, hogy nem bírta tovább, elszakadt nála a cérna és egy évvel később elkapott a liftben. Beszálltam, utánam nyomakodott és elállta az ajtót. Ott azért kicsit meglegyintett a pánik, hogy simán megverhet, sokkal kisebb vagyok nála, sehol senki. Megfogta a karomat és épp rákezdett volna a hülyeségére, amikor félrelöktem és kitéptem magam a liftből. Nem rohantam el, hanem azt üvöltöttem az arcába, hogy ha még egyszer hozzám mersz érni vagy szólni, megöllek! Ezt még kétszer elismételtem egyre magasabb frekvencián, hogy rögzüljön az agyában. Többé nem baszogatott.   

Ez a sztori azért jutott eszembe, mert a héten belebotlottam egy kisebb kaliberű őrmesterbe. Sparos pénztárosnak álcázta magát. Buta szemek, pengevékonyra szorított száj, pattogó stílus. A bevásárlókocsiból a szalagra rámoltam a cuccokat, a kocsiban csak a piacon vett eper, banán, paradicsom és tej maradt. Teljesen gyanútlan voltam. A nő azzal kezdte, hogy emeljem meg a zacskókat. A pocakom miatt alig tudok áthajolni a bevásárlókocsin hosszában, de valahogy csak megkaparintottam a két szatyor fülét és áthúztam őket a kocsi másik végébe, hogy lássa a nő, nincs alatta semmi, nem akartam se tévét, se krokodilos úszógumit lopni, minden a szalagon figyel. Hosszan nézte a szatyrok helyét, aztán rátért a mondandójára: Felmatricáztattam a biztonsági őrökkel a szatyrokat? Nem? És miért nem? Meredten nézett, mintha egyesre feleltem volna kitudjamiből. Manapság már öreg vagyok és terhes, ezért nem küldtem el a picsába, hanem elővettem a kedvesebbik mosolyomat, hátha lazítok a görcsein, emlékeztettem magam arra, hogyha nekem is egész nap, egész évben, egész további életemben vonalkódokat kellene húzgálni ebben a borzalmas köpenyben, biztos az én szám is lefelé görbülne és marnék, mint a hipó. Nem hatottam rá, továbbra is úgy bámult, mint valami piti kis tolvajra, aki azért nem matricáztatja fel a piacos szatyrait, hogy például banánt lophasson a Spar gyümölcsös pultjáról, és akkor ott a kasszánál éreztem, hogy feltör bennem ez a jellegzetes csakazértsenem érzés és elárasztja a zsigereimet és az arcomról leolvad a mosolyom és úgy nézek a nőre, hogy a végén nagyon szépen köszön el tőlem, még egy mentegetőző félmondatot is kiprésel magából, hogy csak azért mondom ezt a matricát, mert jobb a békesség. Baszki! Most? Most, miután tíz másodperc alatt kocsi után kötöttelek, megnyúztalak, kerékbe törtelek és felnégyeltelek a nézésemmel? Mi lett volna, ha eleve azzal kezded, hogy elnézést, csak azért szólok, hogy, és mellébiggyesztesz egy mosolyt? És akkor én azt játszom, hogy megköszönöm, mennyire segítőkész vagy, talán azt is mondom, hogy ó, nagyon kedves tőled, mosolygok rád, és van egy jó pillanatod neked is, meg nekem is, mert két ember normálisan tudott viselkedni. Elfelejtettem a matricát, de lehet, hogy nem is akartam, mert minek, ha más még soha nem kötött belém emiatt, és minek, ha épp előtted csengetek ki nyolcezer forintot? Mit lopok el a szatyraimban? Banánt, kétszáz forintért? És mit segít a matrica, ha magát a szatyrot nem ragasztja le a biztonsági őr? Ki mondja meg, hogy a beledobott túró rudit nem a piacon vettem? Simán megebédelnék bármelyik Sparban vagy Tescóban vagy Lidlben, ha akarnék, senki nem venné észre, mit tömtem magamba a cég kontójára. Nyilván legközelebb sem fogom felmatricáztatni a szatyraimat. Nyilván. Nyilván. Nyilván.    

Nem azt mondom, hogy ez a tulajdonságom olyan hű, de jó és hasznos, csak azt, hogy utálom, ha feleslegesen baszogatnak - és ellenállok, csakazértis. Mosolyogva, jókedvűen.

Majdnem kicsináltam az 'u' betűt

Ő, aki férfim jól viseli a barkácsolós hobbimat is, pölö nem zavarja, ha az étkezőasztalon terítem szét a száradó műveimet és emiatt este a kanapén, tálcáról kell ennie, meg az sem, hogy szabad prédának nézem az üres tükör-, fal- vagy ablakfelületet és előbb-utóbb alkotok rá valamit, és az sem, ha a nappaliban napokig kerülgeti a barkácscuccaimat, mert épp bőszen keresgélek a számos dobozom egyikében. A héten aztán adódott egy pillanat, amikor azt hittem, vége az idillnek, ugyanis elromlott a laptop 'u' betűje. A laptop jó kis cucc, ő, aki férfimé, viszont én használom. Rám merte bízni, pedig munkaeszköze, ebből is látszik, mennyire szeret. Az 'u'-t egy-két napig alig vagy egyáltalán nem lehetett lenyomni, de inkább egyáltalán nem, egészen úgy tűnt, hogy haldoklik, lélekben már felkészültem arra, hogy a bejegyzéseimben hanyagolnom kell az utálom, szuper, bunkó és egyéb 'u' betűs szavakat, vagy ő, aki férfim gépén írom / javítom a szöveget. Egyik este épp próbálgattam az 'u'-t, amikor valami fémes csillant meg a billentyű alatt. Pisszenni sem mertem, mert mintha a szerelőpálcika egy darabja lett volna az a valami fémes. (A szerelőpálcika szóhoz kapcsoljátok egy vastagabb tű képét lelki szemeitek előtt - vagy keressetek rá a neten.) Ha megdöntöttem a laptopot, kigurult az 'u' alól és gond nélkül le lehetett nyomni az 'u'-t, ha visszaengedtem, újra becsúszott és megint nem moccant a billentyű. Megoldódott a rejtély. Gondolom, épp valamelyik fülembevalóhoz vagy nyaklánchoz szabdaltam a szerelőpálcikákat és az egyik lecsippentett darab ide ugrott be. Nem tudtam kibányászni a dögöt, úgyhogy bevallottam ő, aki férfimnek, én gyilkoltam meg majdnem az 'u' betűt. A férfiak kütyüérzékenyek, ezért a vallomás után rögtön felajánlottam a legjobb körömvágó ollómat, hogy lássa, mennyire fontos nekem a laptop makkegészsége, sőt, kilátásba helyeztem az egész manikűrkészletem feláldozását, ami azért egy nőnél elég nagy szó, lássuk be. Az ollóval sikerült kiszedni a szerelőpálcikát, ő, aki férfim csak kicsit csóválta a fejét, mert inkább röhögött a bénázásomon, én meg azóta szerelőpálcikavagdosás előtt mindig lehajtom a laptop tetejét.       

(Azért milyen jól tudok célozni, nem? Pont az 'u' alá röppent az a darab, pont alá. Zseni vagyok!)

A stresszkezelésről

A délelőtt folyamán itt-ott begyűjtött ipari mennyiségű stresszt úgy oldottam fel, hogy elrohantam a védőnőmhöz szívhangot hallgatni (nem az övét, a gyerekét), megettem félkilónyi epret és megalkottam ezt a nagyon nyári karkötőt (katt rá). Így mindenki jól járt: a kretének azért, mert nem rúgtam le a fejüket, én meg azért, mert nem kellett kellemetlen magasságokba emelnem a lábamat.

Azt hiszem, soha nem lesz belőlem buddhista

A Fehér felhők útja után egészen határozottan az az érzésem, hogy a buddhizmust nem nekem találták ki. Persze nem terveztem, hogy pont így terhesen vedlek át lámalánnyá, de azért egy kis kíváncsiság pislákolt bennem, hátha az vagyon megírva a sorsomban, hogy Richard Gere-rel együtt ott szteppeljek a Kailas-hegy körül a saját gyarló kis énemtől való megszabadulás reményében. 

Azt azért észrevettem, hogy néhány buddhista csíra megvan bennem és ezek ilyen ösztönös, soha be nem gyakorolt dolgok, maguktól jönnek:

- Vegyük például a tumót, a pszichikai hő előállítását, ami abban segíti az éveken keresztül az egyik cseszetthideg tibeti barlangban meditáló remetét, hogy ne fagyjon jégkockává. Tumóban jó vagyok, mondhatni profi, ugyanis az történt, hogy egyszer régen nagyon-nagyon fáztam az albérletben és logikus lépésként magasabbra csavartam a radiátor hőfokszabályozóját, kettesről ötösre vagy valami ilyesmi. Néhány perc múlva úgy éreztem, klasszul befűtöttem a szobát, melegem lett, egy szál pólóban tettem-vettem, közben meg azon örvendeztem, milyen jól szuperál a radiátor - egészen addig, amíg véletlenül neki nem dőltem. A radiátor ugyanis jéghideg volt, aztán az is kiderült, hogy napokkal korábban lekapcsolták a fűtést, mert véget ért a fűtési szezon. Szóval, pszichésen befűtöttem egy egész albérletet. Zsigerből, és még csak koncentrálnom sem kellett. 

- Az éndolgaimról is le tudok mondani néha (néha!), hogy egy igazán durva példát említsek, akár az eszméletlenül finom lecsóm eszméletlenül finom utolsó falatjáról, azaz pár villányi mennyországról. Érzed a súlyát, ugye? Igaz, hogy csak bizonyos emberek miatt bírom legyűrni Azenyém!, Azenyém!, Azzzenyéééém!!! tudatot, és az is igaz, hogy ezeknek a bizonyos embereknek a száma ötnél kevesebb. Egészen pontosan egy. Ő, aki férfimnek úgy tudom felajánlani az utolsó falat lecsót, hogy közben nem kívánom a halálát. 

- Könyves-, hobby-, gyöngy- és cipőboltban kiköpött lunggompa vagyok, olyan transzszerű állapotban járkálok egyik megcsodálnivalótól a másikig, "amelyben az ember már nem is érzi testének súlyát, s a láb szinte magától, saját ösztönétől vezérelve halad előre (...). (...) a normál tudat be nem avatkozása biztosítja a transzban járó (...) mozgásának ösztönös biztonságát. Számára nincs nagyobb veszély, minthogy hirtelen tudatára ébredjen." A fent nevezett boltokban játszi könnyedséggel összpontosítom a tudatomat és a lelkemet egy meghatározott tárgyra.

- A misztériumjátékokhoz is értek valamicskét, bár ez a tudásom kissé behatárolt, általában a fodrász után szoktam levetkőzni saját személyiségemet, amikor is hazaérve belepillantok a tükörbe és azzal szembesülök, hogy a hajász már megint belebarmolt a kócomba. Ilyenkor az agyamba száll az összes vérem, érzem magamban "a halál és rombolás erőit, a nagy ismeretlen rettenetét, a démonikus gyűlölet és az ördögi káprázat erőit, a kétség félelmetes rémeit és vigyorgó démonait...". Mintha nem is én lennék. Ő, aki férfim tudna mesélni arról, hogyan alakulok át egy másik (értsd: pirosfejű és hisztis) lénnyé a tükör előtt - de nem fog, hehe.  

- Gyakran használok mantrát, mert az jó, valószínűleg a sarj születése utáni altat és szoptat és büfiztet és pelenkát cserél és hullafáradtan kidől c., mackónadrágos, lehányt-lekakált pólós időszakomban azzal erősítem majd a lelkemet, hogy "izgalmas és vonzó nő vagyok, izgalmas és vonzó nő vagyok, izgalmas és vonzó nő vagyok". 

- A mudrák sem állnak távol tőlem, a legsűrűbben használt szimbolikus kéztartásom úgy néz ki, hogy könyökben behajlítom a jobb karomat, a kezem középső ujját határozottan az ég felé nyújtom, a többit pedig begörbítem. Ezt akkor szoktam alkalmazni, amikor a kopasz barom épp a zebrán akar átgázolni rajtam a farokhosszabbítónak (-helyettesítőnek?) használt Bömösével.   

Oké, elismerem, mindez édeskevés a megszabaduláshoz, ráadásul Láma Anagarika Govinda beszámolójának olvasása közben arra is rájöttem, hogy egy-két dologban már most eléggé becsontosodott vagyok, pedig ezek a "Hogyan legyünk buddhisták?" képzés első, ha nem a nulladik leckéjében szerepelnek, tehát már a tökkezdő szinten:

-  Szerintük nem szabad bántani az élőlényeket. Szerintem meg igen. Például azt a kurva galambot, amelyik reggelente szaróedénynek nézi a balkonládámat és nonstop csípkedi a fess hungarocell baglyomat, otthagyva aztán a szerencsétlen (kevésbé fess) torzóját. 

- Némely embertársamban képtelen vagyok meglátni a fény szunnyadó erőit. (Nem csodálom, abban a bazinagy sötétségben.) Mondjuk, hallgasd pár percig valamelyik divatos celebecskét. Hát, egyik sem az a kimondott fény gyermeke. Jó, nyilván engem sem fognak feltenni a "Világegyetem legfényesebb fáklyája" magazin címlapjára, én azért összetett mondatokat is ki tudok csikarni magamból, és nem arcoskodásból mondom, de ezekben az összetett mondatokban jó helyen állna az alany és az állítmány. 

Nos, ahogy elnézem a listát, soha nem lesz mindent felölelő, kozmikus tudatom, megvilágosodni sem fogok, ez már biztos, meg az is, hogy a Nirvánához maximum csak mp3 formájában kerülhetek közel. 

Bűnbe vittem egy óvodást

A könyvtárból hazafelé fagyit nyaltam, csoki és citrom, hatalmas gombóc mindkettő, alig látszott a tölcsér,  finom és hideg, mosolyogva, teljes odaadással nyaltam a fagyit, szuper fagyireklám lennék, a gyerek meg szemből közeledett, négy körül  lehetett, apja és anyja között sétált és egyből kiszúrta magának a fagyimat, lelassított, eltátotta a száját, szemeit levesestányérnyira kerekítette, maga volt a megtestesült vágyódás, csak a gyerekek tudnak így bámulni, még utánam is fordult, bocsánat, a fagyim után, a hátam mögött aztán hallottam a süvöltést, hogy Anyaaaaa, kérek fagyiiiit! és ezt így sokszor, gyors egymásutánban, egyre sürgetőbben, egyre magasabb frekvencián, egyre több i-vel. 

Szerintem engem akkor és ott nagyon utáltak a szülők.

Mostan színes gyöngyökről álmodom

Beszéljenek helyettem a képek. (Aztán majd írjátok meg, mit mondtak.) Katt rá, ha nagyban.

A focisták és én

Nem, ez most nem gruppenszexes fantáziálgatás lesz, bocs. Az történt, hogy a tegnapi Lyon-Bayern meccs előtt valami női riporterarc a TV2-ről megkérdezte Demcsák Zsuzsát, miért szereti a focit vagy ilyesmi. Nem emlékszem pontosan, elég szarul hangzott a kérdés, megint olyan "bár kurvára nem értek a focihoz és a sportriporterkedéshez, azért kérdezek valamit, ha már betosztak ide a rajongói sátorba" kategória. El kellett volna kapcsolnom, igen, csak nem akartam lemaradni a meccsről, így esett, hogy tanúja voltam D. Zsuzsa válaszának. D. Zsuzsa fura szemcsillogtatás közepette arról áradozott, hogy sportolói teljesítmény, kihívás és ez gyönyörű. Címszavakban, mert itt sem emlékszem pontosan, amnézia az én barátom. Nos, be kell vallanom, mélyen belenéztem önmagamba és perpill azon merengek, melyik zarándokúton sétáljam ki a belemet némi feloldozásért. Szóval, azt láttam ott mélyen önmagamban, hogy én bizony nő vagyok. Jó, ez azért klassz hír és nem újdonság, önazonosság és nemi identitástudat kipipálva, viszont gyarlóságom is ebből a tényből fakad: Szép csel ide, pompás passz oda, bombagól emide, remek taktika amoda, én azért megnézem a focistafiúkat. Nem kicsit. Persze, fontos a meccs színvonala (egy DVSC-Paks mérkőzés nem hoz lázba), a játékintelligencia, meg a technikai képzettség (most felvágok azzal, hogy ilyen kifejezéseket is ismerek), de azért vérnőstény énem tisztában van azzal, hogy kilencven percen keresztül néhány gyönyörű hím is rohangászik a pályán, kidolgozott hasizommal, feszes combokkal és formás seggel kergeti azt a nyamvadt lasztit. És ilyenkor baromira nem tudok arra gondolni, hogy ahhh, micsoda sportolói pályafutás, sőt, nem tördelem az ujjamat azért sem, vajh ikszedszer is BL-győztes lesz-e a Bayern München. Inkább például olyasmi jut eszembe, hogy bazzeg, Cannavaro, tök jól nézel ki, mi a rákért turházol ilyen gusztustalanul a fűre? Soha nem fogok tudni olyan intelligensnek és szakmainak tűnő választ kicsikarni magamból, mint D. Zsuzsa, ha engem faggatna a riporter, bevallanám, hogy az izgalmas meccs és a jóképű srácok miatt nézem az elődöntőt. Jövő ilyenkor valószínűleg nem rémlik, ki nyerte a BL-t, de tíz klassz focistafiút gond nélkül fel tudok majd sorolni.

Nagymama üzemmódban

Ja, vasárnap horgolni tanultam, mert most az a legújabb dilim, hogy fagolyókat borítok be horgolással, meg  hímzőfonalat tekercselek rájuk, terveim szerint nyaklánc- és karkötőalap lesz belőlük, legalábbis megpróbálkozom a feladattal, és mikor csináljam, ha nem most, amikor ráérek ilyesmire. Pálcázás közben rájöttem, hogy gyerekkoromban nem véletlenül választottam inkább a kötést, itt  még mindig baromi sok a kiismerhetetlen lyuk. (Ez az a mellékmondat, ami gyakran a való életre is igaz, a szituációt hadd ne én adjam meg.) Az meg milyen durva már, hogy "egyszerre lehurkolt három egyráhajtásos pálca". Fogalmam sincs, kell-e vessző és hová.

A bal halántékomon kifehérdett egy hajszálam. Lehet, hogy a horgolástól.

Falatnyi Egyiptom

Pénteken Tutanhamon kiállításon voltam anyuval, aki néha testőrként funkcionált. A kairói múzeumban egymás hegyén-hátán állnak az ókori Egyiptom kincsei, mintha raktárban sétálna az ember, teljesen olyan, például egy sarokba bevágnak néhány szobrot mindenféle felirat nélkül, nesze neked múzeum, egyedül a Tutanhamon kincsekkel törődnek, azokat őrzik rendesen, és kismillió turistával kell közelharcot vívni a teremajtó és az üvegvitrin közötti távon, igaz, nem magyar utastársakkal, mert őket a kanópusz edényeknél jobban érdekeli a bazár. Hat évvel ezelőtt, már ott a vitrinnél megmondtam, hogy Magyarországon századennyi egyiptomi emlékből korrekt kiállítást csinál bármelyik múzeum, mert itt értéke van a legapróbb szobortöredéknek is, és tessék, a Vam Design Centerben összehoztak egy érdekes és látványos bemutatót, bár nem az eredeti Tutanhamon leletekből, de tudtam örülni ennek is. Kerek egész volt, kellemes körítéssel és kötelező audio guide-dal, ez utóbbi életem első ilyen élménye. Kelletlenül állapítottam meg, hogy történésztudásom némileg megkopott az elmúlt négy-öt évben, például nem jutott eszembe az usébti, furdal is a lelkiismeret, úgyhogy a héten esti olvasmányom lesz Kákosy tanár úrtól a Ré fiai. 

 

Most pedig megyek és megsózom a csirkepaprikást, mert még azt találja mondani ő, aki férfim, hogy nem vagyok belé szerelmes.

Richard Yates: A szabadság útjai

A filmet ott tartogattam a polcon egy ideje, vártam a megfelelő hangulatra. Annyit tudtam róla, hogy nem éppen vidám sztori, nem erőltettem. A könyvtárban aztán teljesen véletlenül kezembe akadt a regény, elolvastam és adódott, hogy na, akkor jöjjön a film. A könyv jobb, itt is, ami nem azt jelenti, hogy a film ne lenne jó. Leonardo DiCaprio és Kate Winslet - újratöltve. A változatosság kedvéért most Kate hal meg. 1:1, már ami a halálozást illeti. Legközelebb játszhatnának egy olyan filmben, ahol a) mindketten meghalnak, b) mindketten boldogan élnek. Részemről a b) megoldásra szavazok. Winslet nagy kedvencem, a zseniális DiCaprio meg csak azért nem a szívem csücske, mert szőke és ott csak egy szőke színésznek jutott hely,  Robert Redfordnak, szóval, Brad Pitt is hiába kapálózik, elismerem, hogy remek, de értse meg, több szőke nem fér a keretbe. (Brad, gondolom, ezt most nagyon szomorúan olvasod.)    

Több érdekes motívumot is ki lehetne emelni a történetből, sok réteg nyújt boncolgatnivalót. Legyen szó például a menekülésről, szerintem ez egy izgalmas kérdés párkapcsolaton belül is. A szabadság útjai az a könyv, amit úgy olvas az ember, hogy sejti, April és Frank házasságának nem lehet jó vége. Vannak jelek, egyértelmű jelek. Hiába drukkol nekik az ember, addig sem élnek boldogan, amíg meg nem halnak. Valami elromlott közöttük, ők sem tudják, mi, csak érzik, hogy itt és most nem jó, nosza, kerítsünk egy álmegoldást, hátha. Önmaguknak is hazudnak, egymásnak is, hát, nem ez a boldog kapcsolat záloga. Fogom a fejem a veszekedéseknél, az üvöltözéseknél, a hazugságoknál, a műpárbeszédeknél és azt gondolom, gyerekek, ezt így nem szabad, zsákutca, állj. Nem állnak meg, persze, hogy nem. Rengeteg hús-vér April és hús-vér Frank él ugyanígy, belefáradva már az álmegoldások keresésébe és a kiborulásokba is, ürességbe-magányba fagyva. Annyira jellemző, hogy a legalapvetőbb igazságokra egy őrültnek tartott és intézetben kezelt ember tapint rá, rajta kívül senki nem mer őszintén fogalmazni. Milyen világ lehet az, ahol a hazugság normális? A könyvben mindenki azt játssza, hogy a kisebb-nagyobb házi pokolra aranyköntöst borít, mert az szépen csillog a külvilág felé...   

A menekülés olyan, hogy jellegéből adódóan nem ad megnyugvást. Menekülni könnyű, menekülni nehéz. Könnyű, mert szeded a sátorfádat és kész, ott sem vagy, a problémák mögötted, egyre távolodnak. Megnyugszol, hogy oké, kész, vége, aztán amikor épp fellélegeznél, hogy leráztad, előtted tornyosul ismét, újra meg újra, talán nagyobb is, észre sem veszed és ugyanarról a problémáról szól a történet, gyakran más formában. Menekülni nehéz, mert menekülni úgy is lehet, hogy tisztes távolban megállsz, kiliheged magad, erőt gyűjtesz és szemügyre veszed a problémát. Aztán közelebb merészkedsz hozzá, lehet, hogy fáj, baromira fáj, csípi a szemedet, kaparja a torkodat és tépi az agyadat és facsarja a szívedet és vissza-visszatáncolsz, de azért csak mész előre apránként, mert végezni akarsz vele. Vesszen, pusztuljon, te meg ütött-kopott, több sebből vérző hősként diadalmaskodj felette. Párkapcsolatod, munkahelyed, családod, önmagad - mindenhol adódik megoldandó probléma. Házi feladat Az Élettől, néha a legnehezebb fajtából. Azt mondom, hogy hasznos és tanulságos a menekülés is, de egyszer azért légy bátor és nézz szembe a problémáiddal. Őszintén, türelemmel. Akár mások segítségével. A megoldást sem kötelező egyedül kicsiholnod magadból. Akarj szabad lenni, kérlek.    

Az én nevem, az én nevem... Nina Chapman

Álmomban néger énekesnő voltam, mint Nina Simone vagy Tracy Chapman, nem láttam magamat szemtől szemben, de kezdettől fogva tudtam, hogy az vagyok, és úgy fedeztek fel, hogy be kellett ugranom énekelni egy bandába, pedig mondtam, hogy nem tudok énekelni, tényleg nem, végül aztán csak kiálltam a színpadra, láttam magam előtt a tömeget, és énekeltem, és nagyon jól, és csodálkoztam is álmomban, hogy hű, ilyen jól tudok énekelni, ezt eddig miért titkoltam magam előtt, és a következő jelenet meg az volt, hogy még több ember előtt énekeltem, és hallottam a suttogásukat, hogy milyen erős vagyok, azok után, ami velem történt, és láttam, hogy éneklés közben ölelésre tárom a fekete karjaimat, mintha azt mondanám nekik, gyertek, adok, és nagyon boldog voltam.

Az énekhangom valójában olyan, hogy például amikor az ivadékunknak dúdolok, erősen remélem, a magzatvíz elviselhetővé tompítja a hangzást, egyébként meg soha nem akartam néger énekesnő lenni. Úgy látszik, multikulti lelkem van.